Október 1-jén, a Zene Világnapján 77 éves mulasztást törlesztett a magyar zenei élet, amikor hazánkban először csendült fel Richard Strauss kései egyfelvonásosa, A béke napja. De nem ez jelentette az est értékét és élményét.
Miként Wagner ama terve, hogy négy egymást követő napon kerüljön színre a Tetralógia (ennek realizálása a Wagner Napok keretében Fischer Ádám nevéhez fűződik), úgy Strauss ama elképzelése is megvalósult – ismét életjáróak vagyunk –, hogy A béke napja a másik egyfelvonásossal, a Daphnéval együtt kerüljön színre. Az előadásnak a Müpa operaszínpaddá átlényegülő Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme adott otthont. Kocsis Zoltán Richard Strauss-projektjében már korábban szerepelt a Daphne, akkor koncertszerű előadásban. Most Némedi Csaba rendező leleményének köszönhetően azonos díszletek (Gilles Gubelmann) között láthattuk a két művet.
A közönség – immár történeti létjogosultsággal – rendszeresen él azzal a kisajátított joggal, hogy megítélje, jó-e vagy nem valamely alkotás. Belekalkulálva egy-egy bemutató (netán műsorösszeállítás) értékelésébe, a szakirodalom tovább erősíti eme ténykedését, az adott művek előéletének feltérképezésével. Így aztán megerősítést is kaphat, afféle tekintélyelvű igazolást véleménye indoklásához a szubjektív tetszésnyilvánítás jogát messze túllépő, lelkes zenebarát. Aki persze türelmetlen, visszamenőleg a zeneirodalomtól kizárólag remekműveket vár (miközben újdonságokra is éhezik), és ízesen fanyalog, ha valamely korszakos jelentőségű komponista nem mindig maximumon teljesített.
Ha nem feledjük azt a tényt, hogy minden mű kísérlet (erős kritikai érzékkel rendelkező szerzők megteszik, hogy csak sikerült kísérleteiknek adnak teret), a változó időben (változó érdeklődési és ízlésviszonyok közepette) mindenképp tanulságos rangos komponisták elfeledett partitúráinak a leporolása. Tudjuk: nagyságok nagyokat is tévedhettek, s azt is: a tévedések is nagyban előrevihetik a világot.
Éppen ezért A béke napja előadásáért is hálásak lehetünk – habár ez a tartalmában sematikus-demagóg darab hamar felejthető lesz. Azért is volt rendkívül jelentős e két mű egyidejű bemutatása, mert több énekes kapott lehetőséget ezáltal, hogy egy este folyamán két különböző jellegű szerepben mutatkozhasson meg. Horváth István tenorja gyönyörködtető epizódot jelentett az első darabban, amikor Piemont hírnökeként dalolt – a Daphnéban pedig neki jutott Leukipposz rangos szerepe. Hálás feladat-pár jutott Cser Krisztiánnak (a holsteini ostromló csapat parancsnoka, valamint Peneiosz) és Ric Furmannak is (az ostromlott vár polgármestere, továbbá Apolló), ők is megérdemelt sikert arattak. Csakúgy, mint A béke napjában a főszereplő, az ostromlott város parancsnoka, Michael Kupfer-Radecky, a hazai énekesek közül pedig Kiss Tivadar (lövész). Egy-egy hangi teljesítmény megkérdőjelezheti a külföldi vendégművész meghívásának indokoltságát (utalok itt Christiane Kohl bántóan éles hangjára), de ennyi bizonytalansági tényező „belefér” egy jelentős projektbe. S minden apró zavaró mozzanat eltörpül ama jelentős tény mellett, hogy ideálisan találkozott énekes és címszerep a Daphne esetében. Az olasz mesteriskolákban a nemzetközi mezőnyt tekintve is jelentős operaénekessé nevelkedett Pasztircsák Polina számára óriási erőpróba, ugyanakkor remek művészi lehetőség volt e szerep zenei megformálása. Állandóan a színen van, megannyi (indokolt és indokolatlan) mozgással egybekötve korántsem csupán énekel (gyönyörű hangon, kristálytiszta érthetőséggel), de személyiségként jelenik meg, aki elhitető erővel teremt természet-közeli saját világot. A kidolgozott szerepformálásnak köszönhetően feszült figyelemmel követte Daphne érzelmi életének minden rezdülését a teltházas nézőtér – megnőtt minden gesztus, szeszélyes mozzanat jelentősége. Pasztircsák Polina kisugárzása megszépítette a környezetét, elfogadtuk a látványvilágnak (egyébként verbálisan megmagyarázott) olyan sajátosságait is, amelyek földközelbe húzhatták volna le az allegorikus mitológiai történet (zene)költőiségét.
Sok minden van Richard Strauss zenéjében, ami fogva tartja napjaink zenekedvelőit is – elsöprő lendülete, hangszerelő művészete és még sorolhatnánk –, ki-ki sajátos mozzanatokat tudatosíthat ebből magának. Miközben gyönyörködünk, könnyen megfeledkezünk e varázs tényleges létrehozóiról, nevezetesen a Strauss-művek zenekaráról. A szimfonikus költemények partitúrái hálásak a tekintetben, hogy hatásos szólistalehetőséget kínálnak megannyi zenekari játékosnak – az operák zenekarának feladata viszont komoly erőpróba. Ezen a két esten a Nemzeti Filharmonikusoknak kiváltképp a fúvós gárdáját illeti őszinte elismerés a heroikus teljesítményért. A béke napja zenekarában ők biztosítják (a kiemelt szerepű ütősökkel) a hangzásnak nemcsak a fundamentumát, a gerincét, hanem szinte a teljes egészét – a vonós színek mellettük afféle couleur locale-nak hatnak. A Daphnéban is nagy a felelősségük – ráadásul itt még egyénítettebben kell játszaniuk. Szerencsére ebben az elvarázsolt világban a hallás óhatatlanul is korrigálta a – jogos elfáradás következtében – félresikeredő hangokat. Része van ebben annak is, hogy a karakterizálást illetően az instrumentális környezet is maximálisan kidolgozott volt – hála Kocsis Zoltán tévedhetetlen formaérzékének s a zene valamennyi összetevőjére kiterjedő maximalizmusának.
FITTLER KATALIN
