Csalódást fogok okozni a hozzám hasonló sci-fi kedvelőknek: az önmagát kultúr sci-fiként definiáló Lámpagyújtogatók nem sci-fi. Szerepel ugyan benne egy rakéta, többször emlegetik az Androméda-ködöt, az idegeneket és a világvégét, a plakát dizájnja is ezt a műfaji besorolást erősíti, és még Star Wars-karaktereknek öltözött statiszták is mászkálnak a Westend City Center önmagában is bántóan futurisztikus mozitermének előcsarnokában. Mégsem az. Még csak nem is játékfilm. Pedig lehetne. Akkor hát kultúr? Az sem. Szerepelnek ugyan benne kortárs kulturális életünk szereplői, elhangzik pár vers és dal, és valóban szó esik kultúráról is. Sajnos, nagyon kevés.
A Lámpagyújtogatók gyakorlatilag egy hol werkfilmbe, hol kisjátékfilmbe ágyazott riportfilm.
A történet egyszerű. Két filmest megbíznak, hogy juttassák el az emberiség üzenetét az Androméda-ködbe. Ők riportokat készítenek sportolókkal, zenészekkel, költőkkel, tudósokkal és más értelmiségiekkel az élet nagy, végső kérdéseiről, hogy az üzenetet remélhetőleg megkapó földönkívüliek reprezentatív képet kapjanak az emberiség gondolkodásmódjáról. Úgy általában.
Ez az úgy általában a film legnagyobb hibája. A riportokat olykor megszakítja a két filmes burleszkbe illő csetlés-botlása, film a filmben, tehát annak a története, ahogyan az emberiség bemutatására alkalmas kérdéseiket kigondolták, riportalanyaikat fölkutatták, valamint űrhajót szereztek az üzenet célba juttatásához. A játékidő nagyobb részét a riportok teszik ki, különböző témakörökhöz rendelt szekvenciákban – család, siker, kudarc, szerelem, élet, halál – megszólaltatva az alanyokat. Valóban fontos kérdésekről esik, illetve eshetne itt szó, a riporter – a film rendezője, vágója, ötletgazdája – intim légkört tud teremteni alanyaival, minden képessége adott hozzá, hogy valóban elgondolkodtató mélyinterjúkat készítsen. Ez az intimitás, az oldott, mégsem személyeskedő hangulat kiváló arányérzékkel és játékintelligenciával való megteremtése ritka kincs. Ilyen riporterek és riportalanyok kedvéért talán még televíziót is néznék néha. Legalábbis, ha egy nyugodtabb lelkivilágú, lassabb tempójú vágóval dolgoznának. Az interjúalanyok megszólalásait mondatonként, mondattöredékekként szétdarabolták és úgy vágták össze, hogy minél jobban szánkba rágják az emberiséggel kapcsolatos nagy életigazságokat. Igen, a műrepülő bajnok, az élsportoló, a humorista és a pszichológus is úgy véli, hogy a siker velejárója a küzdelem, a kitartás és a kudarc. Olyan, mintha egy végtelenített videoklipet látnánk több mint két órában, ami idegileg fárasztó. Ehhez kapjuk még a nagy, őszinte, bombasztikus igazságok nyomasztó ismétlődését, evidenciák pufogtatását. De még ez sem elég, ráerősítenek a tanításra a riportalanyok körül idegesítően vibráló képzeletbeli űrjármű digitális műszerfalán megjelenő feliratok is, melyek címszavakban foglalják össze egy-egy szekvencia végén a tanulságokat. Figyeljetek – villog a felirat –, mindenkinek nagyon fontos az anyai szeretet, a figyelem és a társas létezés, ilyenek vagyunk mi, emberek!
A nemes szándék – földönkívülieknek küldött üzenet ürügyén magunknak, embertársainknak üzenni valami biztatót, motiválót, előremutatót magunkról, emberekről – sajnos megreked az Elixír Magazin falvédő-igazságainak szintjén. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a film készítői szélesebb közönségigény kielégítésére törekedtek – nyilván azért, hogy minél többekhez eljusson az üzenetük –, és ezért nem kizárólag teológusokat, filozófusokat, művészettörténészeket, ne adj’ isten, esztétákat kértek föl riportalanynak. A megszólalók – az elhanyagolhatóan kevés kivételtől eltekintve – ráadásul nem is tartoznak a mai magyar mainstream köreibe, java részük az alternatív, underground színtér szereplője vagy szakmájának elhivatott, lelkes és hiteles művelője. Az a baj, hogy a rendezői, dramaturgiai, forgatókönyv-írói (ha volt forgatókönyv) koncepció annyira fél a szélesebb közönségtől, hogy nem meri egy alany gondolatait pár mondatnál tovább lebegtetni. Rohannak a képek, rohan a szöveg, és bármilyen szuggesztív, elgondolkodtató, bármennyire hiteles a dolog, a mennyiség és a sebesség egyértelműen a minőség rovására megy.
Üdítő kivétel Laár András, aki pár tőmondattal is olyan koan-szerű, derűs bölcsességeket tud közölni, hogy kicsit megpihenhet nála a nagy igazság-kergetéstől és darabolástól megfáradt néző: „Örüljetek, hogy éltek, mert úgy el lehet menni például étterembe.”
A werkfilm-kerettörténet akkor működik, amikor a készítők bátran fejest ugranak az ismerősen jóízű kelet-európai és magyar kisreál nagyabszurdba. Az illegális sufni-tuning űrhajógyártó-brigád és vezérük, Kondorkeselyű – barátainak Kondor, ellenségeinek keselyű – jelenetei kiváló stílusérzékkel idézik meg a B-kategóriás poszt-apokaliptikus filmek világát éppúgy, mint Szomjas György Roncsfilmjét vagy Jancsó Kapa-Pepe ciklusának legnagyszerűbb pillanatait. De akár Monory Mész András Meteójának említése is indokolt. Bizony, ez itt Magyarország, illő tehát, hogy az Androméda-ködbe küldött üzenet a Kis-Duna-ág valamelyik Isten háta mögötti szigetecskéjén rejtőző fészerből induljon hódító útjára, egy mosógépdobból buherált űrrakétában, aminek bízhatunk a burkolatában, hisz jól höncsörödik benne a hafner.
Kelet-európai üzletkötés nem létezhet sumákolás nélkül, így filmkészítő-üzenetküldő hőseink az utolsó pillanatban tudják meg, hogy küldetésüket Kondorkeselyűék összevonták egy másik projekttel: egy csirkét és egy kutyát is kilőnek az üzenetküldő rakétával. Természetesen a tyúk a pilóta. Hiszen a tyúk volt előbb. Mint a kutya.
A filmben két megjegyezhető dal is elhangzik, az egyik a Tankcsapdától a Számolj vissza (igen, akkor, amikor az űrhajót kilövik), a másik Takáts Esztertől a főcímdal, a Lámpagyújtogatók. Ez utóbbinak a szövege hordozza számomra a film alapfelvetését illető legérvényesebb gondolatot:
„Új világok szólanak
Halljátok meg szavukat
Ne kívülről várjátok
Belülről szól hangotok”
Szerencsénkre a Takáts Eszter Beat Band élőben is eljátszotta a dalt a filmpremieren, valamivel jobb zenei köntösbe öltöztetve azt a főcímbeli verziónál. Különösen jól esett ezeket az énekelt gondolatokat hallani a premieren szintén fölszólaló, egyébként szimpatikus biológus meglehetősen lehangoló, poszt-materialista mondatai után, melyek szerint minket a genetikánk predesztinál.
A dal hatására megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy a végső kérdésekben azért nem csak sejtjeink reáliája és nem is csak az Androméda-köd lakóinak megítélése a meghatározó.
JUHÁSZ KRISTÓF
