Mikor már el tudjuk mondani, akkor már könnyebb. Mikor még égető a fájdalom, nyögés lesz csak a szóból, szájzár a jajgatásból, s csak az elfordulás ad pillanatnyi védelmet. Aztán eljön az idő, ha eljön egyáltalán, amikor az ember szembefordul saját életével. És megnézi. „A szemünket, amíg csak lehet, nyitva kell tartani.” – mondja Pilinszky. S az a parancs kötelezi az alkotót, kötelezi a gondolkodni merő embert. De mi van a fülünkkel? Mert nézni javarészt valami saját élményt kényszerülünk, s „álljuk”, ha bírjuk. De a hangnak, ami elmesél valamit, tegye azt akár nyomtatott formában, tehát a másik ember történetének ugyanúgy ki vagyunk szolgáltatva. Egy rosszul elmondott történet alatt nemzedékek roppanhatnak meg. Nagy a mesélő felelőssége, s nagy a hatalma.
Péterfy-Novák Éva harminc év után tudta elmondani, először blog, majd könyv formájában, mi is történt egy miskolci szülészeti osztály vajúdójában annak idején. Hogy miképpen kapott gyorsító injekciót, s miképp zajlott le első szülése, mert fizetett orvosa egy karrierjét befolyásoló, főnökével játszott teniszpartira sietett éppen. Kislánya, Zsuzsi, a „forszírozott, rohamos szülés során mentálisan sérült csecsemő” hét évig élt még, hol otthon, hol intézetben, végül elköszönt ettől a világtól. Ennek a bántalmazó kapcsolattal súlyosbított hét évnek a könyvben megírt történetét alkalmazta színpadra Tasnádi István. A produkció rendezője Paczolay Béla, tervezője Kálmán Eszter, zeneszerzője Barabás Béla, producere Orlai Tibor, előadója Tenki Réka.
Fekete-fehér kockás a padló, fehérek a két oldalt és szemben a nézőkkel elhelyezett műanyag széksorok, s fehér a hátsó falat alkotó, csöves állványra feszített kórházi textilparaván. Szinte gyereklányos lelkülettel mesél katonaidejét töltő férjéről és születendő gyerekéről a főhős. Reménykedés és fékezett öröm tölti be a várót. A steril környezetet Kálmán Eszter ruhái és a gonddal megválasztott kellékek révén színek kezdik birtokba venni. Pirosból visszasápadó, finoman fakó téglaszín foltocskái jelennek meg a kékmintás fehér blúzon, világos és sötét kék, szürke, fehér és fekete ez a világ. És egyre szétesőbb, zaklatottabb és gyűröttebb minden, míg lassan kiderül a viselhetetlen tény, a kicsi gyógyíthatatlan, nincs remény. Az anya és családja mindent megtesz, ami emberi erővel megtehető. A férj közben elfárad, s elindul a házaspár között egy önmagát gerjesztő, mindig tettlegességgel végződő – vagy akár kezdődő – játszma, de az ütések nyoma elrejthető. Újabb csapás jön: egy újabb terhesség során minden vizsgálat azt mutatja, hogy sérült a magzat. Mindenki védelmében egyetlen megoldás létezik, meg kell szülni a halott kisfiút. Ez is megtörténik. Eljön a kislány intézetbe adásának és a válásnak is az ideje. Végül egy új szerelem ernyője alatt, az új kapcsolatból születő, egészséges kisgyerek segít tovább élni. Mert azt is túl kell élni, hogy a beteg kislányt még utoljára fel kell öltöztetni, s a soha talpra nem állt gyerek lábára, először és utoljára, cipőt kell húzni, hisz nagy útra indul.
Tenki Réka olyan természetességgel mondja Péterfy-Novák Éva könyvének Tasnádi István által okosan válogatott mondatait, mintha együtt utaznánk egy vasúti kocsiban. Itt érik meg a szemünk előtt, s lesz kislányból nővé, anyává és asszonnyá. Paczolay Béla leheletfinom rendezői eszközökkel segíti ezt a jelenést. Láthatóan közösen megrajzolt partitúra rendje szerint váltakoznak a ruhák, zoknik, kerülnek elő párnák, kendők, csendülnek meg gyerekjátékok, koppan a földre egy sötétkék dosszié. Az emberi szétzuhanás folyamata tisztán érzékelhető: görcsössé válnak, ismétlődnek mozdulatok, változik a hangszín, bizonytalanná válik a test egyensúlya. Különösen emlékezetes az az apró mozzanat, hogy amikor még él a remény, a kint sejthető kisgyerek visszfénye rávilágít az anya arcára. Aztán ez a fény nem jelenik meg többé.
S a háttérben, csöppet sem erőszakoltan, de jól kivehetően kirajzolódik az elmúlt évtizedek Magyarországa, az orvosok és ápolók gorombasága és felületessége, és más orvosok és ápolók csodálatra méltó elhivatottsága és segítőkészsége. Szelíd derültséget okoz, hogy a kismama mozgalmi dalokkal szórakoztatja a picit. (Csak megerősíthetem, hogy hajdani egyetemistáim is a „Lent, hol a tölgyek…”-kel altatták friss csecsemőjüket. Mert nem tudtak mást. Ma már mozgalmi dalokat sem tud senki. De zsoltárokat sem. Ez az ország elfelejtett énekelni.)
Tenki Réka mesél, fantasztikus erővel és fegyelemmel uralva a helyzetet. Tudja, hogy a teremben mindenki fél. Óriási súly az, amit most, előttünk, meg kell emelnie. Tudja, hogy a történetet nehéz kibírni, tudja, hogy folyik a forró könny, fülekbe, nyakakba. S tudja, hogy nem lehet a némán zokogókat magukra hagyni. A növények irtózatos erejével emeli meg a követ. És sikerül. Győz a füvek és a gyökerek szívóssága. Enyhül a bánat. Ezért kell elmesélni a történeteket, s ezért kell túlélni mindent, hogy ha túléltük, majd elmesélhessük. Hogy hazafelé, szabadulván a játéktér figyelmeztető fehéreitől, kopott kékjeitől és véletlen vöröseitől, a Jurányi utca homályában tántorogva is egyre bizonyosabb legyen a végső üzenet, hogy bármi történjék is velünk, „a lét aranyló fája zöld”.
GABNAI KATALIN
