Sejtelmem sincs róla, vajon vezetett-e valaha naplót Bálint András. Ha igen, vajon személyes élmények, hétköznapi vagy szakmai tapasztalatok megőrzésére törekszik, vagy a történelem megélt eseményeinek nyomába szegődött-e az elmúlt években, évtizedekben. De abban biztos vagyok, hogy ha valaha is naplóírásra szánta volna rá magát, 2015. novem-ber hatodika kitüntetett lap lenne a múló idő megállítására hivatott kockás füzetben.
Mert ezen a napon, délután három órától Bálint Andrásra, a színészre, az emberre, az állampolgárra különleges szerepet osztott az élet. A harmadik magyar köztársaság első elnökének, Göncz Árpádnak a búcsúztatásán rá hárult a moderátor – ha nem tartanék a frivol szótól, úgy fogalmaznék, hogy a ceremóniamester – tiszte. Kevés szó és nagy tisztesség. A színész az elnök jó barátjával, rab- és harcostársával, Mécs Imrével és a katolikus egyház hagyományai szerinti szertartást celebráló Várszegi Asztrikkal osztozott benne. A búcsúzók között a legfiatalabb Göncz Árpád legidősebb unokája volt, akinek a memóriájában szövegtengert őrző, évtizedes színpadi rutinnal is rendelkező színész egyszer csak eltévesztette a nevét. Megbocsátható, vagy egyesek számára megbocsájthatatlan hiba. Számomra ez az elkövetett baki az emberi megrendülés letagadhatatlan, egyszeri bizonyítéka. A szerepben nem lehet hibázni, a vallomásban – úgy látszik, néha elkerülhetetlen.
Bálint András nem is a búcsú megrendezőinek nevében, nem saját gyászát formába öntve, tárgyilagos tényközlőként is a mi nevünkben és helyettünk szólt. Megbocsátható és megrendítő hibája hallatán nekem – alighanem méltatlanul – már a színészre váró következő, szakmai megpróbáltatás ötlött az eszembe. Hogy a szakma mestere nem feledkezhet meg arról sem, néhány óra múlva újabb próbatétel, újabb vallomástétel vár rá. Hét órakor, a Radnóti Színházban Heltai Jenő naplójának szövegét tolmácsolva, megint csak a magyar irodalom egy jeleséről, önmagáról és övéiről fog szólni. A halál után az élet megpróbáltatásáról. Arról, hogy mit jelent egy adott történelmi korszakban – és nem csak l944-ben – az üldöztetés, a megkülönböztetés, a fizikai szenvedés és a szellemi, érzelmi kitaszítottság. Magyarnak és zsidónak, bohémnek és poétának lenni Budapesten. Hinni, remélni és csalódni…
A véletlen hozta úgy, hogy ezen az estén magam a nézőtér harmadik sorának szélén követhettem Bálint Andrást Heltai Jenő részleteiben máig ismeretlen útján. Ismeretlennek mondom, pedig nem egy állomását, kanyarját – szeretteimmel, családommal, a hozzám közelállókkal együtt – magam is átéltem. De tudtuk és tudjuk, sőt meg is értjük, hogy a történelem nemecsekjei miért hallgattak mostanáig. Heltai Jenő családja miért nem járult hozzá a legtöbbünk számára ismeretlen napló közzétételéhez…
Bálint András és a napló szövegét válogató, szerkesztő és színházzá transzponáló rendező, Deák Krisztina érdeme, hogy egy-egy estére mégis fellapozhatjuk az író krónikáját. Hegedűs Géza értő szeretettel írott kismonográfiájában (Heltai Jenő, Arcok és vallomások, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.) a kronológia egyetlen sorába szorítja: 1944. Üldöztetés. A szövegben is csak kiragadott tények kurta sorolásával érzékelteti, hogy nem akarja eltagadni, elhallgatni azt, amiről akkoriban olyan fájdalmasan keveset beszéltünk.
Auschwitz tragédiája, ha késve is, de bekerült a magyar- és a világirodalomba. A köznapinak elfogadott mellőztetések, a sárga csillagosokat napról-napra, hétről hétre bénító jogfosztás, a szégyenteljes könyvmáglya a történelem margójára került, és Heltai dicséretére válik, hogy az l944-es esztendő drámáját mély átéléssel és ugyanakkor a groteszk valóságot megillető iróniával tolmácsolja.
De ez még mindig „csak” irodalom, és nem színház. A jól válogatott szövegmontázs és a játékot keretező tárgyi valóság, a jelzett díszletelemek, könyv és kéziratcsomók, az élet ideiglenességére utaló bőröndök premier plánjával együtt jelenetté, a színész mértéktartó és mégis sokrétű előadói stílusának köszönhetően monológgá tágul, Darvas Ferenc zongorajátékával együtt pedig emlékezetes kabaré-számokat idéz. Mindezeknek a tényezőknek az együttese eredményezi, hogy Bálint András költői estjei sorában újra színház született.
Nem tudom, csak sejtem, hogy az idei esztendő novemberének hatodik napja, a nagy temetés és a felidézett személyes krónika prezentálásának a premiert követő, tudtommal második estéje méltó helyet kap-e majd Bálint András naplójában. A színész számára személyes történelem, a mi számunkra fájdalmasan megidézett múlt az is, amit két nappal később láttunk. A tévé először sugározta egyben azt a Göncz Árpád elnöki szolgálatának végén megrendezett gálaműsort, amelynek keretében Bálint András Márai Sándor szövegeiből adott elő. Ez volt a harmadik szomorú szerep, amit azóta még nehezebb lehetett könnyek nélkül megidézni, és immáron az utókor képviselőjeként nézőként elfogadni. Mert ez a „műsorfolyam” az akkor ünneplő, azóta meggyászolt kortársakat is siratta. Nemcsak Göncz Árpádért, de a szerzőként megidézett Orbán Ottóért, és a képernyőn látott ismerősökért, az azóta eltávozott Kézdy Györgyért, Garas Dezsőért és a többiekért is fájt a szívünk. De a köztünk élő, igazgatóként művészi ereje teljében búcsúzó színházteremtő, vallomást tévő Bálint Andrást színészként ebben a szomorú harmadik szerepben is megillette, megilleti a hála és a taps.
FÖLDES ANNA
