Eszenyi Enikő igazgató merészen és remekül döntött, amikor megadta Eszenyi Enikő rendezőnek a lehetőséget a Találkozás Pesti Színházbeli bemutatására és megrendezésére. Talán vitatkozhattak, hisz tudható volt, nem fognak özönleni a nézők az előadásra, sőt feltehetően lesznek, akik kimennek közben. A nézők, olvasók többsége nem szereti, ha túl sokat kívánnak tőle, márpedig a Találkozással való tényleges találkozás a szokásosnál sokkal több erőfeszítést kíván az előadáson ülőktől – és létrehozóitól is. (Ma szerencsére az az egyszeri és akaratlan diszkrét báj sem lengi körbe a színházi vállalkozást, ami az ősbemutató idején, 1985-ben, amikor ugyanitt, a Pestiben, Aczél György akaratából csak este tizenegykor lehetett elkezdeni, s akkor is félig lezárt nézőtér előtt. Ez persze öngól, hisz ilyenkor elindulnak azok is, akiknek fogalmuk sincs semmiről, de bennfentesek akarnak lenni.) Radnóti Zsuzsa teljes joggal írta A brutális hármas című tanulmányában1: „A magyar színpadon roppant szerény a Nádas-repertoár. A legfontosabb években, amikor gyors egymásutánban megszületett a három meghatározó mű (Takarítás, 1977, Találkozás, 1979, Temetés, 1980), a kultúrpolitika évekig késleltette színrekerülésüket. Ilyen ellenséges közegben az ősbemutatók elsősorban emlékezetes politikai, morális tettnek számítottak, maga a kimondás ténye volt a fontos, s csak másodsorban vetődhettek föl szakmai kérdések.” (Tegyük hozzá: a Pesti Színház Valló Péter rendezte előadását e másodlagosan fölvetődő szakmai kérdések alapján Wilheim András irgalmatlanul lehúzta a Színház 1985. júliusi számában.)
Radnóti Zsuzsa pár sorral lejjebb így folytatja: „Az azóta eltelt évtizedek bebizonyították: Nádas Péter színpadi szövegeihez sem akkor, sem később nem találtak kulcsot a magyar színházcsinálók.” Ez eredetileg 2002-ben jelent meg, a helyzet mintha azóta sem változott volna sokat. Koltai Tamás 2011-ben a Kamrában látott, Dömötör András rendezte Szirénének után még mindig azt írja, hogy a három T-ből (a szakma keserédes elnevezése Aczél elvtárs híres három T-jére, a támogatott, tűrt, tiltott kategóriákra utal) születtek ugyan jó előadások is, „de olyan egy sem, amely a recenzens véleménye szerint fölért volna az olvasmányélménnyel.”
Azt hiszem, most, elsősorban Eszenyi Enikőnek és Börcsök Enikőnek köszönhetően, olyan született. Bár a dráma igazából a színpadon válik drámává, a Találkozás elidegeníthetetlen része Vidovszky Lászlónak bizonyos mondatokat és gesztusokat hangsúlyozó vagy ellenpontozó zenéje és a sok színpadi csend – e csendek mintegy a mondatok és gesztusok rései, amiken át a sorsunkra kellene látnunk. Egy jó előadás mindig egy szükségszerűen hiányos szöveg kibontása. Nádas szerzői utasításai például igen részletesek: „Nagyon lassan, méltóságteljesen megy fel a függöny”, de hogy ez a függöny, teszem azt, milyen anyagból készüljön, milyen színű legyen, hogyan legyen megvilágítva, már nincs ott – Wilheim egyébként már a függöny felmenetelének módját is kifogásolja („a függöny csak részben megy föl, furcsa csúcsíves alakzatban nyílik szét”); lám, egy előadásban ez sem mindegy. Mindezért inkább úgy fogalmazok, hogy Eszenyi rendezése a dráma egyfajta optimális színpadi megvalósulása.
Radnóti Zsuzsa idézése azért is helyénvaló, mert a Találkozás tulajdonképp neki köszönheti létezését. A Vígszínház dramaturgjaként ő kérdezte meg Nádas Pétert, nincs-e kedve darabot írni nekik: az író először nemet mondott, aztán rövid gondolkodás után igent. Mária szerepét eredetileg Sulyok Máriának szánták (nem tudom vele elképzelni), végül Ruttkai Éva kapta meg, a fiút Hegedűs D. Géza játszotta. (Sajnos, nem láttam őket.) Radnóti Zsuzsa a Találkozást „racine-i formafegyelemmel és emeltséggel megkomponált lelki katasztrófadrámá”-nak nevezi. Valóban az. A színpadon látható két szereplő, Mária és a Fiatalember s az általuk megidézett apa katasztrófáinak drámája. S az elbeszélhetőségé is. És nem véletlen Mária ágya fölött a feszület: a bűné, bűntudaté, feloldozásé, feloldozhatóságé, megváltásé, megválthatóságé is.
Van a Találkozásnak egy, mondjuk így, reális szintje. Egy fiú felkeresi az ötvenes években öngyilkosságot elkövetett édesapjának egykori szeretőjét. Nem akar szemrehányást tenni, hisz nem is tudja, mi történt. Épp ezért jött: „Az apámról akarok hallani.” Nyilván azért akar róla hallani, hogy megtudja, ő maga kicsoda, mit kezdjen az életével. És Mária elmeséli a kapcsolat történetét. Naponta találkoztak egy téren, egy idő után a férfi köszönni kezdett, aztán egy alkalommal követte a nőt, elé került, elvezette egy házhoz, beléptek egy ajtón. „Fehérre meszelt falak között voltunk, szép, tiszta szobában. Besütött a nap. Egy feszületre sütött, a fehér vaságy fölött.” Úgy, mint most Mária szobájában, talán épp 1979-ben, a darab megírásának évében – Nádas nem ad meg időpontot, azt sem tudjuk, hogy ez a szoba ugyanaz a szoba-e, csak annyit tudhatunk, hogy Mária nem tud a múlttól szabadulni. Elmondja, hogy az állambiztonság emberei először egy Bécsbe induló vonatról szedték le, másodszor a munkahelyéről vitték el. (Igazából nem tudjuk, miért, talán a férfival való kapcsolatáért.) A fiatalember itt azt mondja, egyre hangosabban, elég. De a nő beszél tovább. A fiatalembernek meg kell tudnia, hogy a nőt fogva tartották, kínozták. „Ezek ketten ütöttek. A harmadik nézte egy fotelból. … Ez például a módszerhez tartozott. … Szőnyegbe csavartak. Gumibottal ütötték a talpamat. A harmadik kérdezett a fotelból. Sót tömtek a számba.” Aztán elvitték egy épületbe, kopogtak egy ajtón. „Valaki kiszólt belülről, hogy lehet, de nekem ez olyan volt, mintha az ő hangja lenne, és akkor megőrültem.” Valóban az ő hangja volt, a fiú apjáé, néhány másodpercre látták is egymást. „Aztán megint a pince, levittek.” És onnantól kezdve folyamatosan, állandóan érezte, hogy a férfi ott van fölötte. „Semmi mást nem éreztem, nem az ütéseket, csak azt éreztem, hogy ugyanabban a házban vagyunk. Fájt a ház.” A fiatalember nem bírja tovább, elrohan, aztán visszatér. Az apja is érezhette, hogy a nő a házban van, neki is fájhatott a ház. Mikor újra találkoznak reggelenként a téren, nem szólnak egymáshoz, de egyszer a férfi megkéri a nőt, nézzen majd hátra. És mikor néhány lépés után hátranéz, a férfi szájba lövi magát.
A Találkozás elvileg, bizonyos húzásokkal, zene nélkül, eljátszható lenne realista drámaként. Korképként. Történelmi illusztrációként. (Ahogy az elvtársak olvasták.) Ami természetesen a mű gyalázatos meghamisítása lenne.
Hisz van a drámának egy másik, az előzőnél tán fontosabb, metafizikus szintje is, ahová a nyelv, a játékmód, a játéktér, a zene által emelkedik. „Az apámról akarok hallani” – ez a mondat, ha zene, ha egy akkord szól alatta (Nádas eredeti elképzelésében egy Csembalista, egy Csellista és egy Lantos szerepel), kiszigetelődik a többi közül, felerősödik benne a tudásra, a biztos tudásra való vágy kifejeződése. Apák és anyák, nagyapák és nagyanyák leszármazottaiként élünk, bűneik és erényeik, akár tudunk róluk, akár nem, formálnak bennünket, nem olyanok leszünk, mint amilyenek lenni akarunk, miközben magunk is apákká és anyákká, nagyapákká és nagyanyákká válunk, ha sikerül ez egyáltalán. A generációs konfliktusok bizonyos történelmi helyzetekben különösek élesek tudnak lenni, így azok voltak az 1940-es évek második felében születettek, az ötvenes években felnőttek és szüleik között is. És a feszültség származhatott az apa hiányából is. „Nádas nemzedékének alapélménye lett” – hogy ismét Radnóti Zsuzsát citáljam – „az apanélküliség, az ebből fakadó szorongató infantilitásérzet.” Jó, ha az apák fényképei megmaradtak, amiken kalapban látni őket, bajuszos szájukon a szokott mosollyal.
Ez a találkozás, nem pontosan ugyanígy, ott szerepel az 1986-os, hosszú éveken át készült Emlékiratok könyve utolsó, Szökés című zárófejezetében is. Fontos az író számára, 1992-ben le is írta, miért (Ein zu weites Feld, a Talált cetli című kötetben): „…ennek az utolsó fejezetnek … volt egy olyan motívuma, amelyet a saját életem legkínzóbb eseményei közül emeltem ki és emeltem volna át. Ez a motívum azonban olyan erős volt, olyan erőszakos, olyan súlyos, hogy a képzeletemmel nem lehetett volna kimozdítani. Sokat, a kelleténél többet mondanék, ha azt állítanám, hogy az apám öngyilkossága volt ez a motívum. Helyesebb lenne azt mondani, hogy ennek az eseménynek a valóságos helyszíne, ahol elkövette. Évek óta erre a helyszínre szerettem volna elérni, s ki tudhatta volna megmondani, hogy mikor érem el. Egy fiatalember átmegy ezen az üres, elhagyott téren, bemegy egy házba, föl az emeletre, becsönget egy ajtón. Szeretné megismerni a szemtanút. Az ajtót egy szemüveges nő nyitja ki. Négy évvel a regény befejezése előtt írtam egy drámát, megírtam ennek a tragikus találkozásnak a történetét, mert csak így tudtam elkerülni azt a kísértést, hogy a regény utolsó fejezetét előre megírjam. Ami természetesen azt jelenti, hogy közel sem tudtam elkerülni semmit.”
A Fiatalembernek nincs apja. Nem csupán fizikailag nincs, úgy, hogy meghalt, hanem metafizikailag sincs: nincs, akire emlékezzen, nincs, akire felnézzen, nincs, akire hasonlítani akarjon, még az sincs, akit megtagadjon. Légüres térben él. „Én teljesen egyedül vagyok.” S korábban: „Amit mondok, azt nem gondolom. Amit gondolok, azt nem tudom kimondani. Most például ezt gondoltam, és sikerült kimondanom.” Majd rögtön hozzáteszi: „De ez egy hülyeség.” Ő is elmesél egy valós vagy kitalált történetet egy lányról, akit szeretett, szeretni akart, de nem tudott, hisz nem tud szeretni, s akinek alakja összemosódik benne Máriáéval. Ezt a történetet Mária nem akarja hallani. Szenvednek a történetektől, de el is akarják mondani őket. „Nagyon jó mesélni” – mondja Mária. A történetmondás megtisztulás is.
Két történet, bennük a nagy metafizikai kérdések. Mit tehet meg egy ember a másikkal? Mit tehetnek meg emberek más emberekkel? Mennyit képes elviselni egy ember? Mi a bűn? És meg lehet-e bocsátani a bűnösöknek? Az ellenünk vétkezőknek? Amikre alig lehet, ha lehet egyáltalán, válaszolni, de ha megfeledkezünk róluk, vége az emberi világnak.
Mária az előadás elején – régóta tervezheti – öngyilkosságra készül, port szór egy vörösborral teli pohárba. A poharat később a Fiatalember – aki váratlanul érkezik – a falhoz vágja. Az előadás – szertartás – végén a nő újra bort tölt egy pohárba, ismét port szór bele. Megissza. Elmondta a történetét, végképp nincs miért élnie. A férfi halálakor véget ért, akkor ért véget az ő élete is, ki is mondja: „Hát befejezte az életem.” Mielőtt megissza a bort, mielőtt elmegy a lakásból, még levetkőzteti és tetőtől talpig lemosdatja a fiút, amit bibliai allúzióként is értelmezhetünk. Lukács evangéliumának hetedik részében olvashatunk a bűnös nőről, aki „Jézus lábait megkeni”: „És megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg…”; bár sem Mária, sem a fiú nem vétkes. Felidéződhet az a jelenet is János evangéliumának tizenharmadik részéből, amelyben Jézus mossa meg a tanítványok lábát: „Most példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek.” A rítus részeként Mária le is fekteti a fiút, betakarja és a tenyerébe tölti az üvegcserepeket. Nem tudjuk, mihez kezd velük: öngyilkosságot követ el ő is, vagy a találkozás által megtisztulva, a találkozás során szerzett töredékes tudás birtokában megpróbál tovább élni.
Ahogy Vidovszky László sem pontról pontra valósította meg Nádas Péter előírásait annak idején, úgy most Eszenyi Enikő sem. Csak épp kibontotta, igazi színházzá tette a Találkozást. Egy meghatározó ötlet Antal Csaba díszlettervezőtől származik: amikor Eszenyi elmondta neki, hogy eredetileg filmre képzelte el a Találkozást, Antal azt javasolta, legyen film az előadásban is. Élőfilm. Mária (Börcsök Enikő) vagy a Fiatalember (Király Dániel) a színpad előterében berendezett szobából időnként eltűnik a szalagfüggöny mögött, visszalép a múltba, mi pedig a függönyre vetítve látjuk a múlt alakjait, eseményeit, helyszíneit, kocsmát, vonatfülkét, irodát. Nem előre elkészített felvételeket nézünk: a szertartás része, hogy a múlt eseményei is előadásról előadásra lejátszódnak – a Vígszínház színészei (többek közt Gados Béla, Hullan Zsuzsa, s a behunyt szemmel is rendkívül szuggesztív Venczel Vera) példás alázattal játsszák néma szerepeiket; a kamera Kürti István és Táborosi András kezében van. Látjuk az emlékezetben mitikussá növekvő teret is: az előcsarnokban felállított maketten két bábu mozog, tán arra is utalva, hogy bizonyos idők bábukat csinálnak az emberekből, sakkfigurákként tologatva őket. Kérdés lehet, hogy a filmjelenetek nem ártanak-e az előadás, a szertartás puritánságának, nem vonják-e el a figyelmet a mondatokról. A fiatalabb generációknak feltehetően inkább segítséget, kapaszkodót jelentenek.
A Találkozás esetében a legfontosabb a Máriát játszó színésznő kiválasztása. Börcsök Enikőnél jobbat aligha lehetett volna találni. Mária egyéniségének teljes komplexitását, lelkének minden rezdülését képes érzékeltetni. Király Dánielnek nem lehet könnyű dolga mellette, de ő is megteremti a Fiatalember figuráját.
Ahogy írtam, Eszenyi Enikő megtalálta a kulcsot a Találkozáshoz. Titkon remélem, igazi nagy tett lenne, hogy kinyitja vele a Takarítást és a Temetést is.
D. MAGYARI IMRE
