Az Örkény Színház társulatának a kezdetek óta tagja, de hasonlóan korábbi időszakokhoz, egyéb feladatokat is vállal. Az idei évadot vendégjátékkal kezdte az Átrium Film-Színházban (Ionesco Makbett, a rendező Alföldi Róbert), s az utóbbi időben kétszer is járt Tatabányán (Édes Anna, A vágy villamosa), játszott vizsgarendezésben az Ódry Színpadon (Yvonne, burgundi hercegnő). Anyaszínházában több rendezővel is dolgozott, a társulatvezető-igazgató Mácsai Pál mellett (Anyám tyúkja, Übü király) olyanokkal is, akikkel előtte még nem, Mohácsi Jánossal (E föld befogad avagy SZÁMODRA HELY), Bagossy Lászlóval (Tartuffe). Legközelebbi bemutatója a Gáspár Ildikó rendezte Apátlanok lesz az Örkényben.

A társulati lét állandóságával együtt folyamatosan újszerű alkotói impulzusok érik. Társulat és vendégjáték, Kaposvár és Budapest, színészek és rendezők, tanítványok és mesterek. Kategóriák és ellentétpárok, amikkel le lehet írni jelenségeket, csak nem biztos, hogy érdemes.

Sorsszerűnek mondod a pályád, mégis, mintha a kihívások változatosságát magad idéznéd elő, alakításukban tevékenyen részt vennél.

A sorsszerűség nem azt jelenti, hogy az ember várja, történjen vele valami, hogy megtegyék helyette azt, amit szeretne, hanem elképzeli, és valahogyan megteremti azt. Tehát ez annyiban sorsszerű, hogy a sors megadja azt, amit megteremtek. Minél jobb vagyok, annál hamarabb teremtődik meg az a valami, amire vágyom. Mikor mennyi időt vesz igénybe. Ez a jobbság azt jelenti, hogy minél inkább összhangban vagyok magammal, és egyértelmű a tervezet, nem valami helyett kívánok valamit, hanem az elsődleges vágyamat próbálom megteremteni, annál gyorsabban tud létrejönni. Ha van benne szándék, az már ennek útjába állhat, akkor késleltetve, vagy egyáltalán nem valósul meg. Akkor az azt is jelenti, hogy nem szeretném igazán megtapasztalni azt, amire vágyom, vagy más oldalról, nem pont úgy, ahogy eltervezem. Ez egy megfogalmazás, a valóság pedig egy folyamat, ami vagy működik, vagy nem. Ha összhangban vagyok a valósággal és magammal, akkor általában működik.

A vágy villamosában Tatabányán (rendező: Guelmino Sándor) úgy tűnt, minden működik, egy egészen különleges, szép előadás született.

Lehet, hogy ez a szerep találkozott leginkább velem, a lényemnek egy olyan részével, amit jól esik élni hagyni. Színpadon nagyon jó megélni a gyengeséget, mert az ember általában az életben próbál erős lenni ‒ én legalábbis ‒, és a gyengeséget nem meri közel engedni magához, nem hagyja elhatalmasodni, próbálja az élethelyzeteket úgy megoldani, hogy ne kerüljön alulra, és próbál úgy kijönni belőlük, hogy önmaga tudjon maradni. Blanche-nak lehet, hogy éppen az a gyengesége, hogy nehezen tudja elfogadni a lénye érzékeny részét, és nem tudja összhangba hozni a külvilággal, az élethelyzeteivel. Úgy marad alul, hogy áltatja magát, és átszínezi a dolgokat. Egy jóleső érzésig ez elfogadható, addig, amíg a képzelet teremt, de amikor a fájdalomtól való félelem, az önféltés, az önvédelem miatt odáig jut Blanche, hogy nem találkozik azzal, ami van, az már veszélyes. Az életben nem merészkedem el idáig, mert nehéz belőle kikászálódni. Tanulság, tapasztalás céljából valameddig el lehet menni, de a színházban tovább is, mert az nem az én életem. Ott messzebb lehet engedni a féltenivalókat, a szerep elbukhat az önámításával együtt.

Mindösszesen tízszer játszottátok, az előadás nem került ki a helyi figyelem fényköréből, pedig többet érdemelt volna.

Nem tudom, hogy miért nem tágult odáig a látómező, mintha egy vidéki színházban nem történhetne érdekes és váratlan dolog, ami odahúzná az emberek figyelmét és kíváncsiságát. Pedig tudom, hogy sokat adtunk azoknak, akik látták. Tatabányán nincs lehetőség jobban kijátszani az előadásokat, ennyit bír el a színház és a város. Voltak próbálkozások, hogy átmentsük más színházakba, Székesfehérvárra, talán még a Nemzeti is fölmerült. Úgy fogtam fel, hogy ez a tíz alkalom van arra, hogy megtörténjen. Toporzékolhatnék és vonszolhatnám magammal a jelmezemet ‒ a napszemüvegemet elhoztam ‒, de elfogadtam a helyzetet. Azt érzem, hogy megtörtént, és azt mindig könnyebb elfogadni, mintha nem lett volna jó, nem érezném, hogy sikerült ott lennem és eljátszani a szerepet.

Egy átriumos Alföldi-rendezés eseményszámba megy, más a kiindulás.

Két különböző helyzet, annak ott annyi volt a létjogosultsága, egy átriumos Alföldi-féle rendezés másra van megteremtve. Lehetett volna fordítva is, de ez így lett elhelyezve, ebben a fölállásban. Nem hiszem, hogy méltatlan lenne.

Alföldi Róberttel most dolgoztál először, egy előző interjúból kiderül, hogy várakozással néztél a közös munka elé.

Gyorsan kellett próbálni, az Örkényben és általában a színházakban jól esik hat hetet szánni egy darabra. Ez gyorsabb folyamat volt, sok váratlanság és fordulat volt benne, de végre talán el tudom fogadni, hogy nem kell olyantól félni, amiről nem tudom, hogy hova fog kifutni. Robi munkatempója, észjárása, szabadsága, az egész lénye azt sugallja, hogy bízzunk benne, hogy tudja, mit akar, hogy csak az történjen meg most, ami megtörténik. Egyébként nem vagyok ilyen, csak mivel erre kevesebb idő jutott, belém szállt valami sürgetettség, ami fel is szabadította az egyik részemet, mert éreztem, hogy nem lehet sokat gondolkozni vagy tétovázni. Ez is egy irány, így is lehet. Mondjuk a darab nem is engedte, hogy sokat gondolkozzunk rajta. Otthonosabban érzem magam, ha igazán el tudok mélyülni. Persze annak megvan az a veszélye, hogy annyi szerteágazó utat fedezek fel, hogy elbonyolódom benne. Ha a felszínen maradok, olyan, mintha valami nem történne meg, és akkor nem tudom, hogy miért került a közelembe. Itt nem volt lehetőség, nem volt veszélyforrás, hogy elkóboroljon az ember és különböző verziókat találjon ki. A legjobb megoldást kellett megtalálni, azonnal.

Az előadás erőteljesen él aktuálpolitikai utalásokkal.

Valahogy a darab kívánta, hogy aktuálpolitikai előadás legyen belőle. Én mégsem azt játszom. Szerencsére van benne egy aktuális szerepem, ami nem politizál, hanem színészi feladat.

Korábban nem hallgattál híreket. Most foglalkozol a külső történésekkel?

Nem nagyon hallgatok híreket, ami eljut hozzám, eljut hozzám. Nem megyek mélyebbre, mert úgy el van csúszva minden, hogy talán nem az én feladatom sem kibogozni, sem megérteni, hogy ez a rengeteg érdekszál hol szakadt el és hol csomózódott össze. Mindenesetre tudok róla és látom, s ha akarom, még véleményem is van róla. Ahhoz, hogy tiszta maradjon az elmém és tudjak közvetíteni, örömet szerezni vagy legalábbis fényt csiholni valami rejtett tartományokból, nem önáltatás és nem fülbedugás, nem szembecsukás, vakság kell, de nem is a híradó és a külső foszlányok azok, amiket elsődlegesen magamhoz engedek. Azt hiszem, megvan az oka annak, hogy ezek a dolgok miért történnek, miért most történnek. Cselekvőképesen részt venni benne leginkább azzal tudok, ha mégis csak azt közvetítem, amivel megszülettem, és nem hagyom eltorzulni, elhomályosodni. Ez a személyes feladatom, és ami ezen keresztül átmegy, az már közfeladat és nagyobb lépték.

Vannak rendezők, akikkel többször dolgoztál, például Taub János, Ascher Tamás, Zsótér Sándor – ezek nagy színész-rendező/rendező-színész találkozások. Aztán ezek az egymásra hangolódások szétrebbennek, mielőtt még megmerevednének. Mintha nem hagynád őket úgy maradni.

Vannak találkozások, azoknak meg kell történniük, de változunk, mindenki változik. Nem hiszem, hogy én lennék az egyedüli lény ebben a világban, aki változik, akinek más és más dolgokat hoz az élet. Ezek a rendezők nincsenek elfelejtve, nincsenek törölve, ezek hosszú távú találkozások. Nem érzem azt, hogy véletlen lett volna bármelyik, és hogy nem úgy találkoztunk, ahogy igazán lehet, mert csak abból születhet közös tartomány. Mind érvényes és igaz ma is. Megtörténtek, ami nem jelenti azt, hogy többet nem történhetnek meg. Csak nem kezdtem el ragaszkodni, hogy egyedül az érvényes. Mert én sem vagyok mindenkinek az egyetlen. Vannak új darabok, új gondolatok, új emberek. Szerintem ez így normális.

Néhány évvel ezelőtt két évad is volt, amikor az Örkényben nem kaptál új szerepet (2010/2011 és 2012/2013), ezek a Zsótér-rendezések évadjai közé ékelődtek. Akkor több külső munkát vállaltál (Hókirálynő – Szputnyik, Havanna – Thália, Ölelj át! – Thália, Édes Anna – Tatabánya), most az örkényes és a külső feladatok mintha kiegyenlítetten érnének el.

Arról, hogy éppen milyen helyzet talál meg, nagymértékben én is tehetek. Akkor másra vágytam, más közegre és más impulzusokra, más találkozásokra. Amikor valami bezárul, körül kell nézni, hogy újra tisztán és elfogadóan tudjak rálátni magamra és a közegemre, ahova tartozom. Ez elkerülhetetlen, és miért is kellene elkerülni, ha erre valódi vágy van és kíváncsiság. Szeretem, ha mást tükröznek vissza rám az emberek, más emberek látnak meg még valamilyennek. Mert azért tizenöt év alatt szükség van megújulásra. Jó dolog együtt megújulni, de ha magamtól nem megy, akkor nem várhatom el a közegtől, hogy újítsanak meg, és lássanak bennem mást is. Akkor azt máshonnan kell előhívni, máshogyan kell megteremteni. Az már az én felelősségem.

Ez olyan, mintha ki tudnád kerülni a színészi kiszolgáltatottságot.

Azt nem lehet kikerülni, az minden pillanatban ott van. Azt a részét lehet kikerülni, hogy ne máson kérjem számon, ha valahol valamit még akarok; hogy ne kívülről véljem támadásnak, vagy megvonásnak azt, ami talán az én saram. Ha összhangban vagyok magammal, akkor a dolgok maguktól mennek, hiszen amiből kiindultunk, mindent mi teremtünk, és az, ami a közelünkbe kerül, amit megláthatunk és megtapasztalhatunk, az mind a mi művünk. Ez egy én-központú indíttatás, de a kiszolgáltatottság ettől függetlenül szerintem abban érhető tetten, hogy az ember ítélőképessége és önértékelése egészséges tud-e maradni úgy, hogy képes legyen igazán tisztán látni és érezni, és ne keveredjen bele olyasmibe, ami nem az övé. A kiszolgáltatottsággal szembeni ellenszer az, hogy független és önálló legyek, tehát ne a külső körülményektől és a belső indíttatásaimtól függjek, hanem hogy ne függjek semmitől. Szép feladat.

A társulati lét nem a kiszolgáltatottság elleni állapot?

Persze, az, de nem szabad biztonságként elfogadni. Kell, hogy az ember nap mint nap érezze, szükség van rá, igazi helye van, de abba nem jó beleülni, mert az is kiszolgáltatottá tesz, ha valamit elkezd várni és elvárni. Azzal szemben vagyok védtelen, és ebből jön a kiszolgáltatottság-érzet, ha hiszékeny és jóhiszemű vagyok. Ez ellen az egyedüli védelem az, ha független maradok, mert így tudok egész maradni. Úgy részt venni egy társulatban, a valahol létben, hogy mindig tudjam azt, hogy nem szabad benne önfeladni, visszaélni a helyzetemmel, és azt a részemet, ami egy védelmi fal, nem szabad lebontani.

Egy színészi pályát gyakran úgy próbálnak leírni, hogy szakaszokra bontják. Mit tudsz kezdeni ezzel?

Ha jól esik, isten őrizz, hogy megakadályozzam a szakaszolást, az egész úgyis egyet ad ki. Ez egy agytípus. Van, akinek szüksége van arra, hogy szakaszokra ossza fel az időt, a létezést, hogy elhelyezze valahova, mi meddig és hol tart. Vannak szakaszok, vannak határátlépések, és az esetleges megérkezés is valami.

A Madách Kamara Örkénnyé alakulásának időszakáról nem sok szó esik. Hogy kell elképzelni azt a néhány évet?

Egy darabig még mentek az előzmények, a maradványok, és ahogy Pali (Mácsai Pál) kezdte átrajzolni a felületet, mi is színeztük. Felismertük a formát, és azt, hogy mit ad ki az ábra. Szép folyamat volt, ami lehet, hogy egy egész szakasz lett. Ez történt, ahogy olyan jól tudnak történni a dolgok, amik működnek.

A kaposvári színházon nevelkedtél, aztán Kerényi‒Huszti osztályba jártál a főiskolán, a Nemzetiben voltál gyakorlaton, majd jött a Radnóti, aztán a Madáchba szerződés, az Örkény. Nincs ellentmondás a különböző színházfelfogások között?

Nekem a színház, hogy színházat látok vagy érzek magam körül, mindig egyféle, az a lényeg, hogy élő legyen, ne utánzás, ne múltidézés, ne stílusgyakorlat. Élő legyen ahhoz képest, ami van, és ahhoz képest, akik vagyunk. Az, ahogyan játszom, nem tudatos dolog, mert akárhol lennék, ugyanúgy játszanék, de hatással van rám, hogy a kaposvári színház világán nőttem fel. Tizenhat évesen nem nagyon elemeztem az előadásokat, inkább a hatás és a légkör volt az, ami egyértelművé tette számomra, hogy van egy hely, ahol igazán jól érzem magam. Ahogy utólag meg tudom ítélni, azért érezhettem így, mert olyan színházat láttam, ami aktuális volt és élő, és mindenki úgy vett részt az előadások megteremtésében, hogy emlékezetes maradt nem csak a hatása, hanem a jelenidejűsége is. A rendezők, az emberek, akik ott voltak, mind-mind egyet gondoltak, tehetségesek és jó ízlésűek voltak, nem markíroztak, nem utánoztak, és nem akartak mások lenni, mint akik. Megadatott nekem, hogy ennek a korszaknak, amikor az előadások szinte maguktól megszülettek, a részese legyek, hogy én is ott legyek. Azt hiszem, nem is történhetett volna másként. Valamiért ide születtem, valamiért akkor voltam ott szemtanú. Próbálom megőrizni azt a hozzáállásomat, hogy aminek meg kell történnie, azt ne én keressem és akarjam, hanem hagyjam, hogy az találjon meg, akivel lennem kell, akikkel lennem kell, vagy akikért kell lennem.

Mi kellett ahhoz, hogy tizenéves éned a kaposvári korszak nézőjeként hátra menjen előadások után az alkotók közé? Gondolkoztál rajta, hogy megtedd, vagy magától jött?

Nem nagyon gondolkoztam, akkoriban meg pláne nem. Ami hívott, oda mentem. Nem bírtam ki, hogy ne menjek be, ez olyan vonzalom, olyan hívás, olyan ott lenni vágyás volt. Egy dolog érdekelt és semmi más, nem volt választás. Amikor az ember ott van egy bejáratnál, akkor azt hiszem, hogy nem nagyon gondolkozik. Akkor oda bemegy, és ott van, és amikor eljön az ideje, akkor meg kilép. Az ilyen egyértelmű helyzetek nem sok kételyt táplálnak, de nem is kényszerek. Barátokat, társakat találtam ott, egy olyan közeget, amely már akkor, tizenhat éves kislányként elfogadott engem.

A főiskolai évekről általában történetek szólnak tanárokkal, osztálytársakkal, helyzetekkel. Elbeszéléseidből ezek hiányoznak, csak az derül ki belőlük, hogy értő közeg volt a számodra, ahol jó volt lenni.

Mert bennem a légkörök maradnak meg, és az emberek ebbe beletartoznak: Huszti tanár úr, Kerényi Imre, a beszédtanárok, Thoroczkay tanárnő vagy Gáti József. Az énektanárnőimet is szerettem, Sőtér Magdát és Flohr Máriát például. Érdekes, hogy nem szoktam kitérni rájuk, biztosan mert úgy feloldódom ebben, hogy nem mint különálló személyek maradnak meg, nem név szerint vannak a fejemben, hanem mint akik hozzám tartoznak, mintha egyek lettünk volna. Attól még a személyes találkozásokra és mindenre, ami megtörtént, kristálytisztán emlékszem. Lehet, hogy nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget annál, mint hogy természetesnek veszem azokat és azt, akikkel vagy amivel összehoz a sors. Akkor mindenhol el lehetne akadni, biztosan ez a mániám, hogy ne álljak meg. Úgyis az lesz a vége, hogy ugyanoda jutok, ahonnan elindultam. Nem tudom, hová ez a nagy mehetnék. Jópofa lenne, igazából nem is tanulna az ember semmit, csak visszaemlékezne arra, ami volt. „Tudtam, csak elfelejtettem.” Ahogy a Nyuszi mondja a Micimackóban.

Diplomamunkádat Kiss Manyiról írtad – hogy kerültél közel a személyéhez?

Huszti tanár úr mindig azt mondta, hogy hasonlítok rá. Megnéztem a filmjeit, és az egész lénye ismerős, közeli volt. Ismerős a valamilyensége, az önkifejezése, ahonnan nézte és ahova szerette fordítani a dolgokat, az, hogy milyen végletekig ment el karikírozásban, túlzásokban, hogy milyen színű volt a humora, ahogyan részt vett az életében, a színházban, abban, ami érdekelte, amiket meglátott, ami közel húzta, amit közel engedett magához. Valójában körvonalazhatatlan, ha megfogalmaznám, nem is róla beszélnénk. Egyébként is: ő, ő, én pedig én vagyok.

Kik a mesterek? Vannak egyáltalán?

Vannak mesterek, ők azok, akik már más szinten vannak. Nekem az a mester, aki máshol tart, és olyan irányba térülök általa s emlékszem vissza valamire, amit már tudtam, és amiről azt hittem, hogy elfelejtettem. A mester tisztábban lát, mint én, és elfogadóbb és békén hagy. Nekem ez a mester. Akivel igazán tudok találkozni, mert hiszen különben nem is tudnánk közöset érezni. A mester nem feszélyez, nem érzem azt, hogy hülyébb vagyok, hogy kevesebb vagyok, hogy hátrébb vagyok, a mester azt tükrözi vissza, aki én vagyok. Aki leginkább vagyok.

Van színész, aki úgy tanul, hogy figyeli a többieket, a nagyokat, a régieket, ahogy mellettük van, a technikai fogásokat a takarásból lesi el.

Szerintem az csapda. Lehet, hogy azért nincsenek ilyen dolgaim, mert valahogy mindig is éreztem, hogy a más tapasztalása, a más kifejeződése, ahogy más meg tudja magát mutatni, az biztos nem én vagyok. Tanulni így soha nem tanultam senkitől. Nagyon sokat felismertem más sorsából, és tudtam belőle magamra vonatkoztatni. Sokat tanulok vagy felismerek abból, ahogy figyelem az embereket, ahogy kiismerem őket, ahogy megértem őket, de utánozni és nem magamból kiindulni, az engem eltérítene. Mint személyiségek nagyon érdekelnek a nagyszabású emberek, a mesterek, az állatok, a gyerekek, a figyelemfelkeltő gondolatok, érzetek, az ottlétek, az, hogyan van jelen az ember valahol. Azt hiszem, mindig is az érdekelt, hogy mi van körülöttem. Eleget figyeltem befelé, és tudatosítok is mindig mindent, ami történik velem, de egy ponton túl ez bezárja az embert. Azt hiszem, kifelé figyelőbb lettem. Valahogy nyílik az a figyelőrendszerem, ami mindig is volt. Kislánykoromban mindig rám szólt az anyukám, hogy „Évuka, ne bámészkodj!”. Úgy bele tudok bújni emberekbe, hogy észre sem veszem. Úgy, hogy az még fájdalmas is lehet, de nem bántó szándékkal teszem, csak érdekel.

És ha téged figyelnek a takarásból?

Az a figyelem, ami nem bántó, nem tolakodó, ami tápláló, az mindig jóleső, annak is, aki figyel, és annak is, akit figyelnek. Ha nem azért figyelnek, mert akarnak tőlem/velem valamit, mert el akarnak lesni valamit, mert belém akarnak látni, vagy ki akarják találni, hogy milyen vagyok valójában. Nem zárkózom el attól, hogy figyeljenek. Végül is minden este bámulnak. Valamilyen szinten hozzá lehet szokni.

Pintér Béla színházáról azt mondtad, hogy nézőként teljes élményt ad. Mégsem született meg a közös előadás.

Nagyon szeretem őket, imádom nézni, ahogyan játszanak. Felszabadít az az irány, ahonnan ráközelítenek a történetekre és az emberekre, ez az, ami a leginkább megnevettet, ennyire nem nevettem előadásokon, és mégis azt éreztem, hogy nem tudom pontosan azt a stílust vagy azt a világot játszani. Egy próbálkozás volt, lehet, hogy ha még egyszer a közelükbe kerülök, akkor kiderül, hogy abba is bele tudnék bújni. Valahogy úgy alakult, hogy csak csodáljam és nézzem őket. Ilyen is van, nem kell mindenben részt venni.

Négy éve A régi nyárban Szabó Máté rendezésében visszatértél Kaposvárra. A belépő, az entrée alatt, az „Oly régen jártam itt, de régen ám” kezdetű dalban egy újszerű, eddig nem látott alak lépett a színpadra. Látsz összefüggést az átváltozás és a visszatérés között?

Valószínűleg az fényezte oda ezt az alakot, hogy ott játszottam, azon a színpadon, ahol az álmaim elindultak, az lehet ilyen hatással. Visszamenni ennyi év után arra a helyszínre, ahol tizenévesen néhány előadást játszottam a Liliomból, és csak bámultam az akkoriakat, egyszer csak ott lenni újra, az tud adni egy árnyalatot, de valahogy átadni nehezebb volt, mint befogadni. Valószínűleg nem kell ott játszanom. Kaposvárnak számomra az a pár év volt a fő vonulata, amit én ott láttam, nem kell visszamenni búcsúzkodni, nosztalgiázni. A visszatérés olyan pillanat volt, ami egyszeri és megismételhetetlen.

Sokféleképpen próbálták már leírni azt, milyen módon hozod létre, alkotod meg a szerepeidet. Átlényegül, előhív, megtalál, felszippant. Ezek szavak, és kérdés, hogy mennyire képesek visszaadni azt, ami van. Leírható színész és szerep kapcsolata?

Ami leginkább érdekel a mindenségben és az ittlétemben, az az, hogy ha lehetséges, akkor a szerepformálásban mindig teremtőnek érezzem magam és ne végrehajtónak, hogy ne mondjak le soha a szabadságomról, mert akkor magamról mondok le. Ez az, amihez leginkább ragaszkodom. Bizonyos folyamatok igenis végesek, a teremtés pillanata az legyen elég.

Mi kell ahhoz, hogy ez létrejöjjön?

Van, amikor sok minden találkozik egy előadáson vagy egy próbán, majdhogynem minden, vagy éppenséggel minden, vannak olyan pillanatok, amikor minden együtt áll, de nem lehet erre várni: ha megtörténik, akkor megtörténik. Indoklás nincs. Van, amire vársz, körbe járod elölről, oldalról, hátulról, akár még fölülről is, és mégsem tud megtörténni, ezért a legjobb talán csak hagyni, és esélyt adni rá.

És amikor ott van a pillanat?

Akkor valami akaratlanul létrejön, amit az ember szinte csak úgy enged. Az nagyon egyértelmű, akkor minden megszűnik, minden kérdés, minden válasz, minden zárójel, minden szándék. És az az, ami, és annyi, amennyi, és megismételhetetlen. Ezért nem kell ugyanazt várni, meg ismételni, mert már megtörtént. Ha nem történt meg, akkor megismételhető, de ha megtörtént, akkor nem.

Találkoztál már hozzád hasonló lénnyel?

Persze, különben nem kapnék levegőt, nem vagyok egy szabadságharcos típus. Szeretek találkozni, és vágyom is rá. Ez önmagában semmi, ha nem lehet megosztani, ha nincs, aki észrevegye, aki meghallja, aki megértse; ha nincs, akivel találkozik, akkor nem tud létrejönni és akkor az egy hiábavalóság. Csak nem szabad elfelejteni, hogy ezért vagyok itt.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: VARGA KINGA

 

NKA csak logo egyszines

1