Előzmények

A két világháború közötti, Horthy Mikós kormányzó nevével fémjelzett korra az elejétől a végéig jellemző volt az antiszemitizmus erős, bár változó intenzitású jelenléte. Ez igaz a kormányon lévő politikai erőkre csakúgy, mint a meghatározó társadalmi pozíciókat betöltő keresztény középosztály egészére. Az utóbbira nézve így fogalmazott a kortárs Csécsy Imre:

„A középosztály zsidókérdése azonban szintén csak elálcázása mélyebb problémáknak. Nem hisszük, hogy az átlagkeresztényben kevesebb gazdasági tehetség van, mint az átlagzsidóban. (Viszont, ha mégis így lenne: ezen az íróasztalok megrohamozásával sem lehet segíteni.) A keresztény középosztály egyszerűen azért tódult a közhivatalokba, mert ezek átlagban jobb és biztosabb jövedelmet, több kényelmet és nagyobb tekintélyt, sőt a tehetségesek számára értékesebb karrier-lehetőséget is nyújtottak, mint a gazdasági pályák.”2

A harmincas évek második felében a bel- és külpolitika változásai erre a termékeny talajra hullva könnyűvé tették az uralkodó eszmékből levezethető törvények, rendeletek megalkotását és az ezeket végrehajtó intézmények kiépítését.  A külső körülményekben az egyik legfontosabb változás az volt, hogy a Német Birodalom az Anschluss, tehát Ausztria bekebelezése után a magyar határokhoz érkezett. A németországi jogfosztó, zsidóellenes intézkedések erre az időre már folytonossá váltak, részben a mindennapi életben, részben a törvényhozás területén.3

Ugyanakkor egyfajta „verseny” alakult ki Magyarország és egyes szomszédos és közeli országok között, hogy ki milyen rendszabályokkal ad teret az antiszemita nyomásoknak. Romániában az 1934-ben hozott, „a nemzeti munka védelmére” vonatkozó törvény nyolcvan százalékban román (azaz nem zsidó) munkaerő alkalmazását írta elő, 1937-től zsidó nem kaphatott iparengedélyt, kizárták a szakmai szervezetekből, bojkottálták a zsidó üzleteket.4 1938. január 21-én törvényt hoztak „Az állampolgárság felülvizsgálata” címmel. A határidő rövidsége és az akták beszerzését kísérő hosszadalmas bürokratikus eljárás következtében 225.222 személy, a romániai zsidóság 36,5 százaléka egyik napról a másikra elveszítette állampolgárságát és vele együtt a munkához való jogát.5 Lengyelországban 1937-ben döntés született arról, hogy zsidó ne lehessen kormánypárt tagja. Az egyetemeken külön padokat jelöltek ki a zsidó diákok számára.6

Ez az időszak a hazai szélsőjobb aktivizálódásának időszaka is. Részükről egyre erősebbé válik a zsidósággal kapcsolatos különböző intézkedések követelése. Ebben a folyamatban élen jártak a nyilas-nemzetiszocialista pártok, és a különböző olyan szélsőjobboldali szervezetek, mint a Baross Szövetség és a Turul Szövetség. Így ír erről a kormánypárti Függetlenség:

„A zsidóság faji különállását megállapító törvényt kíván a Turul Szövetség. … kimondották, hogy a következő bajtársi esztendőben erőteljes mozgalmat indítanak a zsidóság faji különállását megállapító új törvény meghozatala érdekében.”7

A Magyar Nemzeti Szocialista Párt agresszíven zsidóellenes programja mellett nyíltan hirdette, hogy közvetlen célja a hatalom megszerzése. Erre a nyomásra többféle válasz született a kormányzó politikai erőn belül. Az egyik álláspont határozott képviselője Imrédy Béla (ekkor a Magyar Nemzeti Bank elnöke), aki 1937 márciusában memorandumot juttat el Darányi Kálmán miniszterelnökhöz, melyben a zsidó kérdést nevezi Magyarország egyik sorsdöntő kérdésének. Mint írja, most rendkívül kedvező a „pszichológiai momentum”8 e kérdés rendezésére, tehát a zsidóság társadalmi-gazdasági szerepének csökkentésére. Másként reagált erre a kihívásra 1937 májusában Bethlen István, akinek politikai hitvallása egészen mást sugallt, de az ő befolyása már messze alatta maradt a korábbi években élvezettnek. Képviselőházi beszédében világosan fogalmazza meg, hogy a zsidókérdés felvetése mögött „egy harcias és gyűlölködő antiszemitizmus” áll. Ennek megfelelően fejti ki álláspontját a kormányzati tennivalóról:

„… kormányunk kötelessége erre nézve egy józan, okos, körültekintő, a jogegyenlőséget nem sértő programot felállítani.”9

De nem ez történt. A fokozódó antiszemita hullámot érzékelve a hazai zsidóság vezetői kormányzói audienciát kértek. Horthy 1937. november 11-én fogadta a delegációt, és ezen a megbeszélésen nyugtatni próbálta a zsidó vezetőket.10 A találkozót azonban nem követte semmilyen kormányzói intézkedés, nem történt változás a politikai klímában. A kormánypárt jobbszárnya egyre inkább átvette a zsidóellenesség jelszavait, és sürgetni kezdte korlátozó rendszabályok bevezetését. 1938. januárjában Soós Károly tábornok11 memorandumot vitt Horthyhoz, benne összegezve egy szélsőjobboldali katonacsoport követeléseit. Így idéz a memorandumból C. A. Macartney Október tizenötödike című könyvében:

„… a memorandum arra kéri a Kormányzót a tiszti testület nevében, hogy »egy új, határozott, meg nem alkuvó programot kezdeményezzen, nemzeti, keresztény és népi jelleggel« – egy olyan programot, amely nemcsak szavakból áll, hanem tettekből is. Ennek fő vonalai a következők:

1/ A gazdasági életben a zsidó befolyás csökkentése, főleg a keresztény gazdasági tevékenység erőteljesebb támogatása által.

2/ A zsidó befolyás jogi eszközökkel való kizárása a sajtóból, színházból, filmből és általában a kulturális életből, a keresztény tevékenységeknek ezeken a területeken való általános támogatása által.

9/ Végezetül, az új választójogi törvény megszületése után nagyobb szabadság a jobboldali szervezkedés számára.12

Ebben a memorandumban jelent meg először – nem valamilyen újságcikk szintjén, hanem politikai dokumentumban – a színházi élet területén történő radikális változtatásnak, tehát a „zsidó befolyás kizárásának” követelése.

Az 1930-as népszámlálás szerint a magyarországi zsidóság az össznépesség 5,1 százalékát teszi ki. A fontosabb értelmiségi pályákon a zsidó (vallású) személyek arányát feldolgozó összesítés szerint 1930-ban a színészek 30,3 százaléka volt zsidó.13 Bár a teljes színészszakma létszámára különböző adatokat lehet találni, talán jellemző (de csak erős korlátokkal), hogy az Országos Színészegyesületnek, amelyben a munkaadók (igazgatók) és a munkavállalók (színészek) egyaránt jelen voltak, 1930-ban 1122 rendes tagja volt. (A kötelező színészkamarai tagság idején, 1939-ben a kamarai színész tagok száma 2200 volt.)14

A kormánypárt – az egykori szemtanúk és a korabeli források szerint elsősorban Darányi és Hóman15 által befolyásolva – egyre inkább magáévá tette a szélsőjobb politikai üzeneteit és követeléseit. Erre utalnak a személyi változások is, így például Endre László Pest megyei alispánná, Tasnádi Nagy András16 pártelnökké választása. Mindezek logikus folytatásaként került sor Darányi 1938. március 5-én, Győrben elmondott beszédére, melyben a stabil államvezetést hangsúlyozva, megfogalmazta a további idők legfontosabb politikai kérdését:

„Zsidókérdés van. S ez egyike elintézetlen közéleti problémáinknak. Ha pedig elintézetlen, annak csak tervszerü és törvényes rendezését tartom lehetségesnek. A kérdés lényegét abban látom, hogy az ország határán belül élő zsidóság különleges diszpozícióinál és helyzeténél fogva, de részben a magyar fajta közömbössége miatt is, aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban.” 17

A feladat tehát, mondta a továbbiakban:

„a zsidóság befolyását a nemzeti élet kulturális és más területein illő mértékre csökkenti.” 18

A beszéd, a későbbi konzervatív politikusok beszédeihez hasonlóan, arra az illúzióra épült, hogy a tervezett törvény – csakúgy, mint sok más ezt követő jogszabály – alkalmas megfékezni, terelni az egyre erősödő szélsőjobboldal szította antiszemitizmust. (Amely – valljuk be – igen termékeny talajra hullott a magyar társadalom nagy részénél.) Másnap Hóman Bálint mint a kormánypárt helyettes vezetője mondott beszédet Szentesen. Ebben visszatért a miniszterelnök beszédére, és bizonyos pontokon részletezte vagy magyarázta az abban elhangzottakat. Így kitért a „zsidókérdésre” is:

„Világnézeti szempontból a kérdés alapja az, hogy a zsidóság aránytalanul vesz részt a kulturális életben és a sajtóban, ami egyes zsidó elemeknél, különösen az újonnan jöttéknél, a magyartól idegen szemlélettel párosul. /…/ A zsidóság … különálló sajátos életét élte, különálló sajátos világszemlélettel és felfogással élt itt a magyarság körében is.”

Majd később:

„…a zsidóság feladata – a zsidó ifjúságnak társadalmi ránevelésével kell elérni azt, hogy alkalmazkodjék a nemzeti közfelfogáshoz és közösítse ki magából mindazokat, akik a magyar közfelfogással és közszellemmel szembehelyezkednének.”19

A két összecsengő beszédet, amelyek közül Hóman Bálinté volt a radikálisabb, napokkal később a kormány részleges átalakítása követte. Témánk szempontjából a legfontosabb változás Lázár Andor távozása volt. Az immáron „volt” igazságügy-miniszter később, emlékiratában így ír a távozás okáról, Hómanra utalva:

„Ők úgy látják […], hogy az én felfogásom attól a felfogástól, melyet a miniszterelnök és ők is helyesnek tartanak az ország mikénti vezetése tekintetében, lényegesen eltér.” 20

Lázár nem kívánt változtatni a meggyőződésén, és ezért hajlandó volt levonni a nézeteltérésből adódó konzekvenciát. Az országgyűlésben és a lapokban egyre élesebb hangvételű összecsapások történtek a zsidókérdéssel kapcsolatban. Megkezdődött a háttérben egy a kérdést ha nem is megoldani, de a közhangulatnak eleget tenni igyekvő, egyszersmind a szélsőjobboldalt is (sikertelenül) leszerelni kívánó törvény kidolgozása.21 Hogy mennyire érintették váratlanul a bekövetkező változások a zsidóságot, nehéz megítélni. A tiltakozás elszigetelt volt és megmaradt a jogrend, a törvények által biztosított intézményi keretek között. A látleletet, esetleg a magyarázat egy részét így írja le Komlós Aladár22, valamivel később, 1942-ben:

„A zsidóság valljuk be, nem készült a rettenetes próbára. Száz éven át arra készült, hogy idővel csak az embert és a magyart fogják látni benne, s ezért azon volt, hogy elsorvassza magában a zsidót.”23

Ahogyan a zsidóság nem készült fel a törvényben kodifikált jogfosztásra és ennek következményeire, ugyanúgy tehetetlenül fogadta a változást a színházi világ és benne az érdekeltek is.

 

Törvény születik

Az első zsidótörvény előkészítésében oroszlánrészt vállalt Imrédy Béla24, aki ekkor még tárca nélküli miniszter a Darányi kormányban. Ő volt az, aki mielőtt még az igazságügy-minisztérium törvényelőkészítő osztálya bármiféle javaslatot készített volna, az irányelveket megvitató minisztertanácsi ülés után összefoglalta az ott elhangzottakat és kiegészítette saját javaslataival. Ez, a 1938. március 31-én a miniszterelnök számára írt memorandum részletesen tartalmazza azokat a javaslatokat, amelyek később a törvény paragrafusaiban is megjelennek.25 Így például az izraelita vallásúak számára az egyes szakmákban felállítandó 20 százalékos (a javaslatban 15 százalékos) foglalkoztatási küszöb bevezetése, új sajtókamara felállítása:

„A sajtókamara tagja csak magyar állampolgár lehet; a sajtókamara sorába legfeljebb 15 % erejéig vehetők fel izraeliták. Az izraelita tagok legalább 2/3-ának olyanokból kell kikerülnie, akiknek 4 nagyszülője közül legalább 3 Nagy-Magyarország területén született. […] Művészeti kamara állíttatik fel színészek, filmszínészek és rendezők számára. A kamara tagjai sorába való felvétel szempontjából ugyanazok szabályok irányadók, mint a sajtókamarára nézve.”26

Ezt követően a kormány a törvény-előterjesztés vitáját a soron következő ülésén – a jegyzőkönyv szerint – gyorsan lezárta:

„Az igazságügyi miniszter úr ismerteti a zsidótörvényjavaslat indokolásának tervezetét. […] A minisztertanács tudomásul veszi.”27

1938 áprilisában a Budapesti Színigazgatók Szövetsége egy emlékiratot készített a törvényjavaslat tárgyában. Az nem ismeretes, hogy kikhez jutatták el ezt a dokumentumot, de mindenesetre nem lehetett szűk a címzettek köre.28 Érdemes felidézni e dokumentumból néhány – meglepően kemény – kritikát:

„Ennek a törvénytervezetnek tárgyi intézkedései rendkívüli súllyal nehezednek a színházakra, amelyeknek éltető levegője a művészi szabadság. Megfúlnak, ha korlátok közé szorítják őket. Magyarországon magyar színházat soha nem vetett cenzúra alá semmilyen rendelkezés, efféle intézkedésre magyar szempontból szükség nem volt soha. Az előadóművészek magyarsága pedig olyan magától értetődő volt, hogy csak az lehetett a kérdés, amely szerint színészeinket »osztályoztuk«, hogy van-e tehetségük vagy nincs, művészek-e vagy sem?”

Majd később:

„… a színházak önérzetükben mélyen megbántva fogadhatják csak a törvénytervezet indokolásában lefektetett általánosságban tartott megállapításokat, és merőben méltatlannak érzik, hogy azokat minden indok nélkül vonatkoztatják rájuk.

Mert tisztelettel kérdezzük: hol adták tanújelét a budapesti színházak annak, hogy »nem érezték át a nemzeti hagyományokat«, hol volt a »felfogásbeli ellentétük« a magyar nép felfogásával, és nem bizonyították-e be számtalanszor, hogy igenis »a hazai népesség egyéb rétegeihez kívánnak idomulni« és hogy áthatja őket a »nemzeti és társadalmi együvétartozás érzése«?”

És még egy idézet:

„És még valamit óhajtanánk. Hogy ne ítéljenek rólunk – nélkülünk. Hallgassanak meg bennünket, mielőtt egy technikailag szinte kivihetetlen és elképzelhetetlen összességbe olvasztják össze a színházi és filmkamarát, olyan két testületet, amelynek elemei merőben más céllal, elgondolással, készültséggel, egészen más területen és más eszközökkel gyakorolják művészetüket és űzik mesterségüket.”

A Népszava számolt be arról, hogy a Budapesti Színészek Szövetsége szintén memorandumot fogalmazott meg a készülő törvény színészeket közvetlenül érintő javaslatáról. Ez egészen máshová teszi a hangsúlyokat, sokkal inkább motiválja a kenyérféltés, mint a színigazgatók tiltakozását.

„A memorandum megállapítja, hogy a magánszínházakat az úgynevezett egyensúlyjavaslat létükben és alapjukban rendíti meg. A politika mindig ártott a művészeteknek és félő, hogy ennek a javaslatnak törvényerőre emelése elnépteleníti a nézőtereket. Hivatkozik a memorandum arra, hogy jelen pillanatban valamennyi színház mostani vállalkozójától azonnal átvehető. De van bezártkapujú színház is. Miért nem jelentkezik erre tőke, amely az úgynevezett „mellőzött tehetségekkel” onnan meghódíthatná a közönséget!”29

A memorandumokat feltehetően sokan megismerhették a döntési helyzetben lévők közül, de hatása ennek nem volt a későbbi törvényre.

A törvényjavaslat sorsát előre jelezhette, hogy az előzetes bizottsági ülések rendre elutasították a kifogásokat, miszerint a tervezet megsérti a jogegyenlőség elvét, másfelől komoly károk érik általa a magyar gazdaságot. 1938. május 5-én megkezdődött a törvényjavaslat vitája a képviselőházban. A némaságba burkolózó társadalom nem tiltakozott, nem hallatta hangját. Ez alól kevés kivételként a Pesti Naplóban ugyanezen a napon megjelent tiltakozó nyilatkozatot kell feltétlenül megemlíteni, amelyet a szellemi élet 59 képviselője írt alá. Fontosnak tartom ebből idézni a bevezető gondolatokat:

„Mi, magyar írók, művészek és a tudomány munkásai, különféle világnézetek és pártállások szószólói, különféle társadalmi rétegek szülöttei és tagjai, akik a legkülönbözőbb hivatásokban és munkakörökben dolgozunk, akik valamennyien az évezredes magyar művelődés megtartásának és gyarapításának rendeltetését vettük örökbe, mi, akik valamennyien keresztény családok leszármazottai vagyunk, az emberi becsületérzés és igaz kereszténység, a józanság és hazafiasság magától értetődő egységével és szilárdságával emeljük föl szavunkat az állampolgári jogegyenlőség elvéért, melyet az úgynevezett »társadalmi egyensúly hatályosabb biztosításáról szóló törvényjavaslat« megvalósulása esetén törölne a magyar alkotmányból.”30

Az ezt követő napokban még néhányan megszólaltak a szellem emberei közül, így az aláíró Móricz Zsigmond, Gáspár Zoltán esszéíró, a Szép Szó főszerkesztője, majd néhány nap elteltével Babits Mihály ír ellenző cikket.31 És voltak – szintén elég kevesen – olyan zsidó származású közismert emberek, akik tudtak és mertek nyilvánosan tiltakozni. Ilyen szellemű írást jelentetett meg Lesznai Anna író, Mónus Illés szociáldemokrata politikus, újságíró, Zsolt Béla író, újságíró.

„A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslat vitájában negyvennégy képviselő fejtette ki véleményét.32 A hozzászólók közel fele – 20 felszólaló – volt támogató, a kifogásolók száma 24 volt. Ez utóbbiak egy része, a szélsőjobboldalhoz tartozók és vegyesen kormánypárti politikusok nem tartották kielégítőnek, elégségesnek a tervezetet. A beterjesztettnél sokkal radikálisabb megoldásokat javasoltak a zsidók kizárására a gazdasági életből és a közéletből. A ellenzők másik csoportja, akik főként a liberális vagy szociáldemokrata pártokhoz tartoztak, a javaslat jogfosztó jellege ellen tiltakoztak.33 A vitában, amely meghatározó módon a jogegyenlőség kérdése és a törvényjavaslat gazdasági hatásai körül forgott, kevés figyelem esett a javaslatnak arra a részére, amely a színház- és filmművészet területén egy új intézmény, a Színművészeti- és Filmművészeti Kamara létesítését kezdeményezte.

A kamarák intézménye nem volt ismeretlen a törvényjavaslat beterjesztése előtt, hiszen az ügyvédi és közjegyzői kamarák 1874-ben, a Budapesti Mérnöki Kamara 1923-ban, az orvosi kamara pedig 1936-ban jött létre. Ezek az alapvetően érdekképviseleti rendszerek szintén elszenvedői, végrehajtói lettek az „egyensúlyi” törvénynek. A különbség e szervezetek és az újonnan megalakulni javasolt sajtókamara, illetve színművészeti kamara között az volt, hogy ez új szervezetek célja elsősorban, meghatározóan az érintett szabadfoglalkozású szakmák „zsidótlanítása” volt.34

A törvénytervezet vitájában, azokban a gyér számú esetekben, amikor az új intézmények felállításáról, annak indoklásáról esett szó, döntően vagy a semmit mondás, az üres frázisok ismétlése volt jellemző, vagy azok a panelek, amelyek a színházi világot a gazdasági élet egy szeletének próbálták beállítani. Ez jellemezte rögtön a vita elején a törvényjavaslat előadójának, vitéz Balogh Gábor (Nemzeti Egység Pártja, a Vitézi Rend országos ügyésze) indoklását is.

„… az előtt a tény előtt nem hunyhatunk szemet, hogy a zsidóság a maga túlzott gazdasági terjeszkedésével és térfoglalásával különösen a magyar szellemi élet fellegvárait foglalta el (Esztergályos János: És miért?) és ennek következtében ebben a pozíciójában a magyar szellemi élet irányítására döntő befolyást igyekezett magának biztosítani.” 35

A javaslat 2. §-a sajtókamaráknak és színművészeti és filmművészeti kamaráknak felállításáról rendelkezik. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban bátor vagyok utalni arra, hogy külföldi példák és tapasztalatok igazolják azt, hogy úgy a sajtó, mint a művészeti kamarák bevált intézményeknek minősültek. Ebből a szempontból tehát a kamarai tömörülést, testületi szervezkedést kifogás tárgyává tenni nem lehet. De ha nézzük ennek az intézkedésnek a hazai jogfejlődés szempontjából való bírálatát, akkor is arra az eredményre kell jutnunk, hogy ez nem idegen a magyar jogfejlődésben mutatkozó iránytól és gondolattól. 36

Ezt a szálat veszi fel és próbálja bizonyítani a indokolatlanságát Vázsonyi János (Nemzeti Demokrata Párt, ügyvéd, újságíró), az ellenzék oldaláról e témában (is) megszólaló képviselő:

„És a színház vagyont jelent? Hiszen nincs olyan magánszínház Budapesten, amely ne volna eladó. Tessék, mindenkinek szabad rendelkezésére áll bármelyik színház megszerzése. Erre vonatkozólag mint szakértőt méltóztassék meghallgatni a magyar Színész Szövetség elnökének, Békeffi Lászlónak véleményét. Egyébként most május 6-án volt a Király Színház árverése. A Király Színház, Budapest legelső operettszínháza éveken át üresen állott. Senki sem költözött belé, nem akadt vállalkozó, aki színházi kultúrát akart volna benne teremteni. Most, amikor május 6-ára kitűzték a Király Színház árverését, egyetlen árverező sem jelentkezett.”37

Nem hagyta ki a lehetőséget az antiszemita uszítás egyik korabeli vezető alakja, Csilléry András sem (Keresztény Gazdasági Párt, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének vezetője), hogy sehol sem bizonyított (igaz, nem is cáfolt) adataival támassza alá a színházi világ egyensúlyi problémáit:

„A Vígszínház 14 vezető alkalmazottja közül 14 a zsidó, a Magyar Színház és az Andrássy-úti Színház 14 alkalmazottja közül 12 zsidó, (vitéz Bánsághy György: Csak?) A Művész Színház és a Belvárosi Színház 13 alkalmazottja mind zsidó. A Városi Színház és a Royal Színház 14 alkalmazottja közül 2 keresztény, a Terézkörúti Színpadon, a Pódiumon, — mindig csak a fő­szereplőket veszem — a Komédia Orfeumban valamennyi alkalmazott zsidó. (Fábián Béla: Békeffi is zsidó?) A 11 magánszínház összesen 67 alkalmazottja között tehát mindössze öt keresztény található. (Zaj a baloldalon.) Én nem személyekről beszélek, hanem számokról. (Fábián Béla: Én csak egyet ismerek, Békeffit, az az igazgató, a tulajdonos! Az nem zsidó!) Az igazgatók, a dramaturgok, a gazdasági főnökök, a díszlet- és kosztümtervezők mind zsidók, legfeljebb a fizikai munkások, a díszletezö munkások, a kellékesek, statiszták kerülnek ki keresztények közül, azoknak 90%-a keresztény is. Ha ezt látjuk, mindenesetre könnyen megérthetjük azt, hogy a magyar színészet miért nem tudja szolgálni ennek az országnak kulturális érdekeit.38

Egyetlen képviselő volt, Esztergályos János (Szociáldemokrata Párt, a Népszava szerkesztője), aki a vitában képes volt a javaslat által diktált gondolkodási sémából kilépni és a színészet ügyét saját értékén, ha úgy tetszik társadalmi küldetése oldaláról szóbahozni:

„Hogy ez a javaslat mennyire elfogult, azt bizonyítja az a tény, hogy ebben a javaslatban a művészet terén, a színházaknál, a filmnél és az Operánál is be óhajtják vezetni a 20%-os arányszámot. Minden gondolkodó ember mosolyát kell, hogy kiváltsa az a törekvés, hogy az isteni tehetségeket, az isteni adottságokat, a művészetet nem a tehetség fokmérőjével kívánják önök a jövőben mérni, hanem azzal, hogy megnézik, hogy a tehetség, a zseni melyik templomban imádja az Istent. (Malasits Géza: Hogy melyikben keresztelték!) Mint ahogy képtelenség volna az alkotó művésznek, a festőművésznek és a szobrásznak műveit a művész vallása szerint megítélni, ugyanúgy képtelenségnek tartom, hogy a színészt és az operaénekest, akit kizárólag a tehetsége tett nagygyá, érvényesülésében meggátolják azért, mert nem a katolikus templomban imádja Istenét”.39

Az országgyűlés felsőháza 1938. május 24-én tárgyalta a törvényjavaslatot. Érthetően ebben a vitában sem volt lényegi elem a Színművészeti- és Filmművészeti Kamara léte, vagy nem léte. Első felszólalóként báró Prónay György (Pest vármegyei földbirtokos) indokolta a színművészeti kamara felállítását. Megfogalmazása szerint:

Ezek az intézkedések akkor lesznek célszerűek, akkor lesznek üdvösek és hasznot hozók, ha nem maradnak írott malasztok, hanem ezeken keresztül egy erősebb, nemzeti, keresztény szellem fog lüktetni a filmen, a művészeten és a sajtón át a magyar közvéleményben.”40

Dr. Szőke Gyula (Budapesti ügyvéd, földbirtokos) meglehetősen semmitmondó hozzászólása szerint nem jutott volna a színművészet és a filmművészet valamint a sajtó ilyen lehetetlenül alacsony helyzetbe, ha már korábban felállították volna ezeket a kamarákat. Szükségesnek tartotta hangsúlyozni azonban, hogy a kormány, ha ezeket a kamarákat felállítja, gondoskodjék arról is, hogy ezek megfelelően dolgozzanak is.41

Téglássy András (Abaúj-Torna megyei földbirtokos) úgy fogalmazott, hogy a törvényjavaslat a magyar keresztény társadalom élni akarásának a természetes következménye, amellyel minden körülmények között vissza akarja hódítani azokat a különböző pozíciókat, amelyek kisiklottak kezéből. Ahogy indoklásában a Sajtókamarával kapcsolatban fogalmazott (de a mentalítás és érvelés a javaslat egészére érvényesíthető):

„…a magyar társadalomnak olyan sajtóra van szüksége, amely a magyar hagyományokon keresztül a magyar lélekből táplálkozik, amely szent áhítattal néz fel a piros-fehér-zöld keretből kiragyogó hármas halomra, a kettős keresztre és a magyarságot összefogó Szent Koronára.”42

Az előterjesztést az országgyűlés mindkét háza, a felsőház a keresztény egyházak vezetőinek határozott és egyértelmű támogatása mellett, elfogadta és kihirdette (1938. május 29.).43 Eszerint létrejön a Színművészeti- és Filmművészeti Kamara, a törvény betűje szerint a következő feladatokkal és tartalommal:

„2. §.Utasíttatik a m. kir. minisztérium, hogy:

b) színművészek, filmszínészek, színházi és filmrendezők, úgyszintén színművészeti és filmművészeti ügyvezetők és ügykezelők, valamint színházaknál és a filmiparban alkalmazott művészi segédszemélyzet (karszemélyzet) részére színművészeti és filmművészeti kamara felállításáról gondoskodjék.

A sajtókamara, illetőleg a színművészeti és filmművészeti kamara feladata: az újságírás és a lapkiadás, illetőleg a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása, a kamara kötelékébe tartozók testületi és szociális érdekeinek képviselete, hivatásuk erkölcsi színvonalának és tekintélyének megóvása, a hivatásuk gyakorlásával járó jogok védelme és kötelességeik teljesítésének ellenőrzése, felettük fegyelmi hatóság gyakorlása, állásfoglalás és javaslattétel az újságírásra és a lapkiadásra, illetőleg a színművészetre és a filmművészetre vonatkozó kérdésekben.

4. §. A sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara, tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg.

Ebbe a húsz százalékba nem lehet beleszámítani: a) a hadirokkantat, a tűzharcost, továbbá hősi halált halt szülőnek gyermekét és a hadiözvegyet; b) azt, aki az 1919. évi augusztus hó 1. napja előtt tért át valamely más, bevett felekezetbe és megszakítás nélkül ugyanennek a felekezetnek a tagja; c) a b) pont alá eső szülőnek olyan leszármazóját, aki nem az izraelita felekezet tagja.”

És megkezdődhetett a Kamara tényleges megalakítása és ezt követően meglehetősen dicstelen működése. A törvény egészéről az érintett izraelita felekezet képviselőinek hangulatát, keserűségét talán legjobban Löw Immánuel szegedi főrabbinak a felsőházi vitában mondott szavai jellemzik:

„…törvénytisztelő megadással és türelemmel fogjuk várni a jogegyenlőség feltámadását, a tálitá kúmi-t,44 majdnem hogy azt mondtam: Amen!”45

 

HARSÁNYI LÁSZLÓ

 

JEGYZETEK

1 Ez a tanulmány a Színművészeti- és Filmművészeti Kamaráról szóló, készülő hosszabb elemzés első része. A tanulmány csakúgy, mint a majdani folytatás a Kamara tevékenységének csak a „zsidótörvények” valós céljaival összefüggő elemeit kívánja vizsgálni, tehát az érintett színművészek jogfosztásának, pályától való eltiltásának történetét. Ily módon nem érinti a Kamara filmszakmai aktivitását, sem pedig a Kamarának a korabeli színházi élettel összefüggő más típusú intézkedéseit.

2 Csécsy Imre: Az új Tripartitum. Századunk, 4‒5. szám, 1938, 116.

3 1933 – Az állami tisztviselőkre vonatkozó törvény – A Német Zsidók Birodalmi Képviseletének megalapítása. – A Birodalmi Kultúrkamara törvény bevezetése, a zsidókat kitiltják a művészeti kamarákból és szervezetekből. – A zsidóknak megtiltják, hogy saját földjük legyen. – A zsidóknak megtiltják, hogy saját kiadójuk legyen.

1934 – Az árjaparagrafus bevezetése a hadseregben

1935. szeptember – A német vér és a német becsület védelmére hozott törvény (zsidók és nem zsidók házasságának és házasságon kívüli kapcsolatának tilalma)

1935 – A nácik erővel kényszerítik a zsidó előadókat és művészeket a Zsidó Kulturális Egyesületbe való belépésre

1936 – Rendelet minden zsidó tisztviselő kényszernyugdíjazásáról

http://www.hdke.hu/files/csatolmanyok/A70_kronologia.pdf 2015. letöltve: 2015. október 9.

4 Róbert Péter: Baksis és kampó, MNO, 2004. január 17. http://mno.hu/migr_1834/baksis-es-kampo-650034 letöltve: 2015. október 10.

5 Demény Lajos: Zsidóellenes törvényhozás Romániában 1940 és 1944 között. RegioKisebbség, politika, társadalom 1994. 5. évf. 2. sz.

6 Kovács István: A lengyel zsidóság helyzete a két világháború között, in. Jogfosztás – 90 éve, szerk. Molnár Judit, Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, Budapest, 2011, 298.

7 Függetlenség 1937. november 14., 3.

8 Imrédy Béla a vádlottak padján. Szerk.: Sipos Péter. Imrédy Bélának a Magyar Nemzeti Bankelnökének memoranduma Darányi Kálmán miniszterelnök részére az ország helyzetéről és a teendőkről. 1937. március,OSIRIS – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 1999, 447.

9 Bethlen István beszéde a képviselőház 1937. május 11-i ülésén. Idézi: Komoróczy Géza. Zsidók a társadalomban 2. Kalligram, Pozsony, 2015, 107.

10 A találkozón Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, Buday-Goldberger Leó textil nagyiparos, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület elnöke, Láng Lajos bankár és Vida Jenő nagyiparos vettek részt. Szücs László: Kormányzói audiencia az első zsidótörvény előtt (1937. november 11.) Levéltári közlemények 64. 143‒164

11 Soós Károly (1869‒1953) tábornok, 1920-ban, a Simonyi-Semadam kormányban rövid ideig honvédelmi miniszter, 1927-től felsőházi tag.

12 C. A. Macartney: Október tizenötödike (A modern Magyarország története 1929‒1945) 1. rész, Gede testvérek Bt., Budapest, 2006, 283‒284.

13 Zeke Gyula: A budapesti zsidóság lakóhelyi szegregációja a tőkés modernizáció korszakában (1867‒1941), Statisztikai melléklet. In: Hét évtized a hazai zsidóság életében, MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1990, 193.

14 „A színigazgatók, színházi vállalkozók között még nagyobb volt az arányuk, ezért a zsidótörvények nemcsak a színtársulatokat, hanem a színházi intézményeket is ellehetetlenítették. Pedig a zsidó vállalkozók éppen azért tudtak jelentős pozíciókat szerezni a színházi struktúrában, mert a keresztény befektetők a magas kockázat és a kiszámíthatatlanság miatt elkerülték a színház és a film világát.” Magyar Színháztörténet, 1920‒1949, Színház és társadalom, A színészek társadalmi státusza. http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/36.htm Letöltve: 2015. december 23.

15 Darányi Kálmán (1886‒1939) politikus, földművelésügyi miniszter, 1936-tól miniszterelnök; Hóman Bálint (1885‒1951) történész, az MTA tagja, 1932‒1938 között és 1939‒1942 között vallás- és közoktatásügyi miniszter.

16 Endre László (1895‒1946) szélsőjobboldali, antiszemita politikus, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, később belügyminisztériumi államtitkár, 1946-ban a Népbíróság háborús főbűnösként halálra ítélte és kivégezték, Tasnádi Nagy András (1882‒1956) politikus, az Imrédy és a második Teleki kormány igazságügyi minisztere. 1945-ben a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, amit kegyelemből életfogytiglani börtönre változtattak.

17 Darányi miniszterelnök beszéde, MTI 1938. március 5. 4. http://archiv1920-1944.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?Pmd=1# Letöltve: 2015. október 11.

18 Uo. 6.

19 A szentesi gyűlés. MTI 1938. március 6., 3.

20 Lázár Andor: Visszaemlékezéseim. Budapest, 1995, 264‒265. Idézi: Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése. Múlt és Jövő, 2010. 2., 106.

21 Az első zsidótörvény születésének előzményeiről lásd részletesen: Ladányi Andor: Az első zsidótörvény megszületése, Múlt és Jövő, 2010. 2., 102‒121.

22 Komlós Aladár (1892‒1980) Író, költő, műfordító

23 Komlós Aladár: Költőink és a zsidóság. In.: Magyar-zsidó szellemtörténet a Reformkortól a Holocaustig II. Bevezetés a magyar-zsidó irodalomba. Válogatta és kötetbe rendezte: Kőbányai János, Budapest, Múlt és Jövő, 1997, 151.

24 Imrédy Béla (1891‒1946) gazdasági szakember, politikus, miniszter, majd 1938-ban miniszterelnök. 1946-ban a Népbíróság halálra ítéli és kivégzik.

25 Jegyzőkönyv Imrédy Béla gyanúsítottként való kihallgatásáról a politikai rendőrségen, 1945. október 5‒6. In.: Sipos Péter: Imrédy Béla a vádlottak padján Párhuzamos archívum, Bp., Osiris, BFL, 1999, 111. p.

26 Imrédy Béla tárca nélküli közgazdasági miniszter előterjesztése Darányi Kálmán miniszterelnök részére az ún. „I. zsidótörvény” tervezett rendelkezéseire vonatkozóan 1938. március 31.In.: Sipos Péter: Imrédy Béla a vádlottak padján. Párhuzamos archívum, Bp., Osiris, BFL, 1999, 470‒471.

27 Minisztertanács jegyzőkönyve, 1938. április 11., 18. napirendi pont (39.) MNL-OL, K27. Az előterjesztő Mikecz Ödön.

28 Az emlékirat megismert példánya a Szeged-Csanádi Püspöki Hivatal iratai közt található. Egyház-igazgatási iratok, 1200/1938. Glattfelder Gyula püspök feltehetően mint felsőházi tag volt címzettje az emlékiratnak.

29 Népszava, 1938. április 24., 13.

30 Pesti Hírlap, 1938. május 5., 2. Az aláírók: Gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Bóka László, Csécsy Imre, Csók István, Darvas József, Erdős Jenő, Eszenyi Jenő, Győri Farkas Imre, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Földessyné Hermann Lula, Gáspár Zoltán, Hertelendy István, Horváth Béla, Pálóczi Horváth György, Kárpáti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János, Derítői Kocsis László, Kodály Zoltán, Kozma Erzsébet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Pados Gusztáv, Remenyik Zsigmond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky J. Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla, Vilt Tibor, Zilahy Lajos.

31 Móricz Zsigmond: Zsidótörvény. Pesti Napló, 1938. május 8., 5. Gáspár Zoltán: A kitaszítottak küldetése. Magyar Hírlap, 1938. május 8., Babits Mihály: A tömeg és a nemzet. Pesti Napló, 1938. május 15., 3‒4.

32 1938. évi XV. tv. Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. – 1938. május 17. – Ülésnapok – 1935-306

33 A vitáról, annak hivatkozásait elemezve, részletesen ír Schweitzer Gábor: Képviselői olvasónapló – anno 1938. című tanulmányában. In.:Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk.: Karsai László és Molnár Judit, MAZSIHISZ, Budapest, 2002, 603‒626.

34 A klasszikus kamarák szerepéről lásd részletesen: Kovács M. Mária: Liberalizmus Radikalizmus Antiszemitizmus (A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között). Helikon Kiadó, 2001. és Strausz Péter: Kamarák a két világháború közötti Magyarországon, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008

35 KN, 1935. XVIII. kötet, 1938. május 5., 298.

36 Uo. 301.

37 Uo. 1938. május 6., 360.

38 Uo. 1938. május 7., 411

39 Uo. 1938. május 7., 443

40 Felsőházi napló, 1935. III. kötet 1938. május 24., 288.

41 Uo. 298.

42 Uo. 316.

43 A törvény alapvetően vallási alapon határozta meg, hogy kit tekint zsidónak. Ettől azonban eltérő és a zsidóságot faji alapon meghatározó vonásnak kell tekinteni azt a körülményt, hogy a törvény hatályát kiterjesztették az 1919. augusztus 1. után kikeresztelkedettekre is.

44 Jézus: Leány, kelj fel. Márk evangéliuma 5.41.

45 FN, 1935. III. kötet, 1938. május 24.

 

NKA csak logo egyszines

1