…Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral!
Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
Jaj, ott bujtál-e meg, alvó aranymadár-raj
az éjek mélyein: jövendő, szent Derű?...
(Rimbaud: Részeg hajó
Kardos László fordítása)
A férfierő ágyékból sarjadó, eget karistoló szimbólumával, derékra kötözött, hatalmas vitorlával lendül elénk Szindbád, a nyughatatlan hajós (Mátray László), kinek a legenda szerint, 300 évre elosztva,107 szép szeretője volt. És ez a lobogó vágy, vagyis az Olekszandr Belozub díszlet- és jelmeztervező által csodásan kifejezett rendezői koncepció, Vidnyánszky Attila monstruózus látomása később sem hagy alább, csupán a beteljesítéséhez szükséges erő lankad el menetközben.
A szecesszió borsózöldje és fáradt lilája kékes derengésbe olvad. Fekete űrben forog a színpad, házfalak, kapubejárók, hidak és lépcsők folytonos lebegése csipkézi a teret, s az éppen látható zugokban, mint eső után kibukkanó, tarka virágok, asszonyok, lányok kánkánfodros szoknyái tárják ki kelyhüket. Ez a szorgalmazott szépség tökéletesen megfelel az alapművek világának. Amit az előadás során tisztelgő biccentéssel emlegetett Huszárik-film közelképei képesek voltak külső képekben közvetíteni, azt most rábízzák az eredeti írói szövegre. Mátray László bársonyos baritonja dörmög valahol a magasban, belső képekre bízva a hajdani ámulat megjelenítését. S bár az önreflektív élet igényével némiképp igazolható, hogy a legenda főszereplője mesél saját magáról, a mesélés közösségi szertartását tán még inkább erősítené, ha egy másik – részvéttel és szeretettel ugyanígy telített – férfihang követné a hajós életét. Ezek a megidézett emlékek, akár akarjuk, akár nem, egyszerűen lefegyverzőek. Hogy az eredeti Krúdy sorokhoz visszanyúljunk, ki tudna ellenállni például annak, hogy ezek a mindenkori nők „Szerették a »vőlegény« szót, szerették a »szerető« szót – szerettek sírig tartó szövetségre lépni nyomban az első találkozáskor, és egészen bizonyos, hogy nem gondoltak komolyan arra, hogy valamikor vége lesz a szerelemnek... Szerették, ha szerelmi jelvényeiket: hajszálakat, harisnyakötőket, zsebkendőket, imakönyveket, hajtűket, cipőket, zsüpponokat [alsószoknyácskákat], gyűrűket, apró kis cédulákat, vasúti jegyeket, hervadt virágokat, szalagocskákat, emlékezetes faleveleket, fátyolokat, együtt talált patkószegeket, arcképeket, pénzdarabokat, süteménymaradványokat, kavicsokat, cigarettacsutkákat, gombokat, ingeket, könyveket, fűzőzsinórokat, üres gyufaskatulyákat megőrizték a férfiak.”?
Az 1001 éjszaka hősének, Szindbádnak a nevét a Krúdy által megidézett hajdani kisfiúk egyike kapta kölcsönbe, míg más osztálytársak más mitológiák hőseinek nevét viselték vigyorogva. Zökkenőmentes tehát a szép és termékeny ötlet, hogy a rendező és Verebes Ernő, a dramaturg, Mnemoszünét, az emlékezet görög istenasszonyát hívják dramaturgiai vendégségbe, hogy fogná ő össze Nagy-Kálózy Eszter elegáns megformálásában a szétomlásra hajlamos történéseket. Ennek a megoldásnak van egy nem kevéssé pikáns felhangja is: Mnemoszüné mint egyes számú szerető, bár nőként kénytelen megjelenni, saját hőséből, az emlékezőből kiindulva, szépen önnönmagára, az emlékezőre tekeredik vissza, súlyos és titkolhatatlan önszeretettől sújtva. Ezt a felfedezést, s ennek kibontását nem lehet némi szelíd kajánság nélkül méltányolni. Hogy úgy van!
Majmunka regénybeli figurája mindazon asszonyok jelképe, kik testileg rég eleresztették, ám lelkileg örökre megkötötték a velük kapcsolatban álló férfit. Udvaros Dorottya alakításában ez a főalak szinte sistereg még az élettől, a féltékenységtől, az energiától. Kár, hogy csak igen-igen rövid időre élvezhetjük a jelenlétét. Az is igaz azonban, hogy ha ez az asszonyalak erőteljesebb feladatot kapna, egyfajta dráma kezdene kialakulni, melyre semmi de semmi lehetőséget nem ad az alapanyag. Nagy Mari, Tóth Auguszta és Szűcs Nelli alakváltó triója hozza elénk az érettebb asszonyok karát. Az előadás legelevenebb, legszínházibb epizódja épp Szűcs Nelli és a diákkorú Szindbád fájóan suta jelenete. A süldőlánykák kis csapata képviseli az ifjúságot, bájosak, zajosak, de sajnos, van köztük egy, akinek a beszéde egyszerűen nem üti meg a színpadképesség határát.
A férfiak, a jobbára táncosi feladatokat ellátó Szindbádon kívül, vagy előtte vannak a férfiúi létnek, vagy utána. A kamaszok villódzva tűnnek elő a múltból, ahogy az emlékezet épp előhívja őket, az idősebbek – Bodrogi Gyula, Reviczky Gábor, Szarvas József, Tóth László, Varga József – poharazgatva üldögélnek a növénymintás cégérű, fehér abroszos cukrászda tonettszékein, evésekre és ölelésekre emlékezvén, mind közelebb araszolgatván a halálhoz. Reviczky Gábor rákleves-„áriája” mutatja meg, miképpen lett volna megoldható a drámai szerkezetet kizáró, de a zenei szerkezetet nagyon is megkívánó hatalmas szöveganyag megkomponálása, ha ez a zenei szerkezet létrejött volna. Mert nem jött létre. Tagadhatatlan erejű, púder- és mocsárillattól terhes atmoszféra teremtődik ugyan, de azt már az első rész végén érezhetni, hogy hiába szól a zongora, nem lesz itt sem zenei, sem drámai „hegymenet”, akkor pedig nagyon hosszú lesz a másik rész. Ez be is bizonyosodik. Az utolsó félóra már alig viselhető szétesettséget, s vele totális térbeli rendezetlenséget mutat.
Mivel nincs főcselekmény – illetve ha van, az körülbelül annyi, hogy ha hosszan élünk is, s ha közben fel-feltámadunk is új szerelmek tüzétől, bizony, csak meghalunk egyszer – porló epizódok láncolatával számolhatunk csak. Nincs feltüntetve koreográfus, így bizonyára a rendezőnek köszönhető a szereplők bámulatos, olykor szinte balesetveszélyesnek tűnő mozgatása az át- meg átlyuggatott díszlet elemei között. A szépen öltöztetett nők időnként fel-felrebbenő serege, mint Rimbaud „alvó aranymadárraja” , időről időre csudás repkényként futja be a jeleneteket.
A többi – álom. Büszkén hirdetve. Tehetségesen és mértékvesztően. Félbehagyottan megmunkálva. Mert gyönyörűek ugyan a végigvitt motívumok, elgondolkoztatóak a változások, de ami a zenei szerkezetet leginkább terhelhetővé tenné, az nem születik meg. Nincsen kidolgozva az ismétléseknek a színpadon mindenképpen szükséges alapritmust adó rendje. A szédítő forgás egy idő után monotonná válik, s szinte elsöpri a nézőt a színpadtól. És mivel nincsenek súlyos pillanatok, hovatovább azzal játszik el az ember, hogy miként a népszerű agyfélteke-működést vizsgáló, forgó balerinát mutató teszt esetében, meg tudja-e állítani, s meg tudja-e fordítani a forgás irányát, azaz: megszakad a bűvölet.
Ez nem egyedi jelenség a Vidnyánszky Attila által rendezett művek sorában. Ő a maga védtelen áhítatában leborul a forrásmű vagy az ihlető alaptörténés előtt, teremtő indulatában, s pátosszal telve, belső emelkedettségében kevéssé érdekli a néző befogadói képessége. Ettől aztán az egész estét oly mértékben megüli a meghatottság, hogy a szemlélő, nem kapván ébresztő impulzusokat, szégyenlősen elpilled a teher alatt. Az egetverő vitorlából – hogy újfent Rimbaud-t idézzük – „csöpp papírhajó” lesz a végére, láthatjuk is a földön az ábrává összeálló csónakocskákat. A legenda hosszan vergődik odafönt, s mi elfáradunk, vele együtt.
Pedig majdnem minden együtt van, ami egy átütő produkcióhoz szükséges. Csakhogy a megidézett mitológiában, azon a bizonyos görög helyen, a Helikon hegyen, ahol Mnemoszüné, vagyis az emlékezés nevét viselte a három forrás egyike, volt egy másik, Léthé, a fájdalmak feledésének forrása, s ami az alkotókat leginkább érdekelheti, volt egy harmadik is, Hippokréné, a Lóforrás. Ez utóbbinak eredete, mint azt kedves tanítványaimnak sokszor elmeséltem, a következő: Történt egyszer, hogy egy dalversenyen, a fertelmes énekű pieridák, egy Pierisz nevű ember lányai erősen győzni akartak. Áriáztak, de úgy, hogy hallatukra lefordultak a madarak is az égről. Ekkor a kilenc múzsa – hogy megmutassa, hogyan kell művelni az ilyesmit – gyönyörű dalba kezdett. De olyan szépbe, hogy megállt az ég, az égen a csillagok, a földön a tenger és a folyók. A Helikon hegye meg nőni kezdett rajongó örömében, és csak dagadt, csak dagadt, míg Poszeidón, a tengeristen parancsára a szárnyas ló, Pégaszosz rá nem ütött egyet a patájával: „Eddig, és nem tovább! A gyönyörűségnek is van határa!” A mértéktelen megmutatkozásnak megálljt parancsoló dobbantás emléke a Hippokréné forrás. A jel, ami emlékeztet a delphoi jósda kevésbé ismert, ám annál hasznosabb jelmondatára is: „Semmit se nagyon!” S ez valami olyasmit jelenthet, hogy az ihletett lelkiállapot mellett három dolog föltétlenül szükséges az alkotáshoz: a jó emlékezőtehetség, a felejteni tudás és a mérték megtartása.
GABNAI KATALIN
