Kivételes képességei gyermeki lényéből táplálkoznak. Neki jóval többet sikerült megőriznie gyerekkori énjéből, mint az emberek többségének. Egyszerre művelt és ösztönös, megfontolt és indulatos, bölcs és szenvedélyes. Néhány vonással tud emberi jellemeket adni állatfiguráknak vagy Shakespeare, Bartók, Kodály, Sztravinszkij, Dürrenmatt, Svarc nem bábszínpadra szánt hőseinek.
Eleinte hegedülni tanul a Kálvin téri zeneiskolában, majd felveszik az Iparművészeti Főiskola esti tagozatára. Közben gépírónő a salgótarjáni üveggyár fővárosi kirendeltségén. Játékos lényét mégis az a gondolat foglalkoztatja, hogy színésznő lesz. Órákat vesz Makay Margit színiiskolájában. Ennek köszönheti első színházi szerződését: elkíséri osztálytársát egy meghallgatásra Várkonyi Zoltán Művész Színházába. Az osztálytársat nem veszik fel, a neki végszavazó Bródyt igen. De színészi pályafutása nem tart sokáig. Egy időre visszatér az írógép mellé. Aztán amikor megnézi Obrazcov színházának budapesti vendégjátékát, az előadások olyan felkavaró élményt jelentenek a számára, hogy felkeresi a Bábszínház akkori igazgatóját, Bod Lászlót, és munkát kér. (Állítólag protekcióval kerül bábkészítőnek a műhelybe: unokanővére, Mándi Éva – akkoriban a szocialista realizmus ünnepelt drámaírója – bábjátékot ígér a színháznak, amit persze soha nem ír meg.) Két év után a jó szimatú igazgató rábízza a Misi mókus kalandjai tervezését. Tersánszky meséje azóta sokat változott a többszörösére nőtt színpadon, de 1961-es felújítása máig Bródy Vera tervezésében látható.
1955-ben a társulat egy része fellázad az újonnan kinevezett munkáskáder-igazgató ellen, és Szőnyi Kató vezetésével bábszínházat alapítanak Győrben. Bródy egy évvel később csatlakozik hozzájuk. A hároméves győri kitérő fontos állomás a magyar bábjáték történetében és Bródy Vera életében. A magyar népművészet és a vásári bábjáték nyomdokain haladva itt születnek meg azok az előadások, amelyek később a Szilágyi Dezső vezetésével újjáéledő Állami Bábszínház műsorára kerülnek: a Bródy Vera bábjaival évtizedekig játszott Ezüstfurulya, a Jancsi és Juliska, a János vitéz, a Hófehérke. A régebbi időket idéző, szórakoztató felnőttprodukciók sorában 1960-ban bemutatott Biztos siker látszólag megpróbál hasonlítani az elődök vegyes műsoraira, de a kabarészínpad verbális poénjai helyett a bábjátékban rejlő parodisztikus lehetőségek kiaknázására törekszik. Elsősorban Bródy bábjai jelzik a megváltozott szemléletet: miközben könnyedén alkalmazkodnak a különféle hangvételű jelenetekhez, használati tárgyakból, konyhai eszközökből szerkesztett figurái az új korszak egyértelmű hírmondói.
Nyolc évvel az ősbemutató után, 1959-ben felújítják Heltai Jenő romantikus Gozzi-átdolgozását, A szarvaskirályt. Az előadás stílusa természetesen eltér az 1951-es premier Obrazcov-modorában, aprólékos realizmussal megfogalmazott bábjaitól és helyszíneitől. Bródy Vera merészen stilizált figurái egyszerre idézik a commedia dell´arte maszkjait, és indítják el azt az emberutánzást elvető, határozottan körvonalazott, különös asszociációkra és metaforákra épülő formanyelvet, amely hamarosan a színház legnagyobb művészi értékét fogja jelenteni.
1960-ban kerül a Bábszínházhoz Koós Iván. A következő évtizedekben Bródy Verával együtt ők ketten a színház arculatának legjelentősebb meghatározói. Különleges ellentétpárt alkotnak: Bródy elsősorban a gyerekeknek szóló előadások rengeteg bájjal és humorral megformált karaktereivel remekel, Koós főleg a felnőttprodukciók groteszkségével, folklórban gyökerező világával alkot kiemelkedőt. Amikor együtt dolgoznak – ilyenkor Bródy a bábokat, Koós a játékteret tervezi –, mindig megteremtik kettőjük eltérő formanyelvének kivételes erejű szintézisét.
Első közös munkájuk, az Aladdin csodalámpája (1960) a moszkvai Központi Bábszínház egyik kipróbált darabja. A szép és poétikus feldolgozás – Devecseri Gábor verseivel, Szöllősy András zenéjével, Bródy Vera bábjaival,KoósIvánszínpadképeivel, Szőnyi Kató rendezésében – elsősorban képzőművészeti megformálása miatt jelentős esemény. A textúra anyagszerűsége dominál mind az egyszerű formákkal megjelenített bábok, mind pedig a több síkra tagolt, szimultán játéktér esetében.
Az új utakat kereső színház számára fontos állomás a Szentivánéji álom bemutatása (1964). Ez az alkotók stábjának igazi próbaköve. Az igazgató, a főrendező, a két tervező, a dramaturg és a zenei vezető összefogásának tűzpróbája. Előjáték, bevezetés a nagy remekművekhez, amelyek első három darabja közül Bródy Vera A fából faragott királyfit tervezi (1965).
Bartók táncjátéka szimbolikus mozzanatokkal átszőtt, népi reminiszcenciákat tartalmazó mese, amely a csoda, a költészet és az álom szférájában oldja meg a zeneköltőt foglalkoztató férfi–nő problematikát, az emberek közötti kapcsolatok lehetőségét. A darabot egy látszólag kézenfekvő, valójában számos problémát felvető alapgondolat kapcsolja össze a vele egy műsorban bemutatott burleszkkel, Sztravinszkij Petruskájával; mindkét mű legfontosabb szereplői bábok: Balázs Béla meséjében a címszereplő, Benois–Sztravinszkij és Fokin történetében a három központi figura. De míg a balettszínpadon táncosok személyesítik meg a bábokat, a bábszínpadon bábok jelenítik meg az élőket is. A zene azonban mindkét esetben azt sugallja, hogy a szerzők nem reális, valódi emberekként képzelték el a szereplőket. A figurák egy része éppen azért tekinthető bábnak, mert nem rendelkezik lélektani motivációkkal, nincs jellemfejlődése, csak bizonyos emberi vonások sűrített és elvont jelzése. Azokat pedig, amelyek funkciójuk szerint is bábok, külső erők irányítják. Erre a gondolatra épül A fából faragott királyfi bábszínházi előadása.
Tüneményes francia férjével, Armand Beyer filozófiaprofesszorral és exdiplomatával Bródy 1968-ban Párizsba költözik. Tizennégy éven át vezet bábtanfolyamot a IV. Henrik Líceum diákjainak, abban az épületben, ahol nyolcvan esztendővel korábban egy Alfred Jarry nevű diák Bergson óráin rosszalkodott. Fokozatosan szoktatja növendékeit a remekművekhez. Először A kis herceget állítja velük színpadra, majd néhány klasszikus mesejáték után – Koós Iván közreműködésével – megalkotja főművét, Sztravinszkij Tűzmadárját (1982) és benne személyes vallomását a színházról, a képzőművészetről, a drapériákban rejtőzködő költészetről. Nyaranként Bretagne-ban tart kurzusokat.
Budapesttel és a Bábszínházzal sohasem szakadt meg a kapcsolata. Koós Ivánnal közösen tervezi a Tündér Lalát (1969), A pagodák hercegét (1970), és a zenei bábszínház szintézisét megfogalmazó utolsó remekművet, Kodály Háry Jánosának bábszínpadi változatát (1972). Ez az első vokális zenemű a színházban és Bródy pályáján. Természetesen nem „éneklő” bábokat tervezett. Ezek a bábok csak annyira tudnak énekelni és megszólalni, amennyire egy mézeskalács figura képes ilyesmire. A síkbábok és félplasztikus figurák a népmesei légkört hivatottak megteremteni, amelyben természetes módon szólal meg a népdal. Abban a mesebeli világban, amelyben az országút szádából, a Nix-hegy torontáli szőnyegből van, a hegyeket subák ábrázolják, a mező virágai kalocsai hímzések, a Burg pedig egy parasztszekrény, amelynek az egyik fiókjában énekli a butellából formált Mária Lujza a Ku-ku-kukuskám menüett-dallamát, minden lehetséges. Még az is, hogy a miskakancsóból lett Marci bácsi bordalára a hordók táncra perdüljenek.
Nem számoltam utána, de bábszínházi létezésem során alighanem Bródy Verával dolgoztam együtt a legtöbbet. Már első itthoni rendezésemnek is ő volt a tervezője. A jó tanuló pontosságával készültem a megbeszélésre, és mi tagadás, volt néhány világmegváltó ötletem. Vera türelmesen, szelíden hallgatta az elképzeléseimet. Aztán – már-már majdnem indulatosan – ezt mondta: „Na, ezzel azért várjuk meg az Ivánt!” Nem értettem. Hogy jön ide az Iván? Nem is ő tervezi a darabot!
Koós Iván nemsokára megérkezett. Váltottunk pár szót, ő is meghallgatta mélyenszántó előadásomat. Hümmögött, bólogatott, aztán elment. Tulajdonképpen nem mondott semmit. Utána mégis valahogy jobban ment a munka, hamarosan megtaláltuk a hiányzó láncszemeket, elhullottak a sallangok, és minden világos lett.
Csak jóval később értettem meg a titkot. Ők ketten mindig jelen voltak egymás munkáiban. Akkor is, ha a plakáton csak az egyikük neve szerepelt. Ki-ki a maga vérmérséklete szerint vitatkozott, csóválta a fejét, hallgatott, bólogatott vagy érvelt.
Bródy Vera és Koós Iván a magyar bábtörténet ikercsillaga.
Ennek a kettős csillagnak a fénye világít felénk a legerőteljesebben azokból az időkből, amikor a korszak máig érvényes remekművei létrejöttek. Néha elvakít bennünket, de a szerencsésebb pillanatokban segít tájékozódni és továbbmenni.
BALOGH GÉZA
