Jászai Mari-díjas, érdemes mûvész. 1989-tõl a Nemzeti Színház örökös tagja. Nincs Kossuth-díja és nem a Nemzet Színésze. Ötvennyolc éve él a színpadon és mindazzal, amit Színháznak hívnak. 1948- ban szerzõdtette a Pesti Színház, 1950-tõl a Nemzeti Színház (az utóbbi években Magyar Színház) tagja. 2006 tavasza óta hatalmas sikerrel játssza Szabó Magda Az Ajtó címû darabjának fõszerepét. Õ Emerenc. Ebben az idõszakban újította fel tíz önálló estje közül az egyik legsikeresebbet, az elõször 1982-ben elhangzó Vizsolyi Bibliát. Hangjának szépsége és kiejtésének pontossága, beszédének érzelmi és értelmi ereje kiemeli a pályatársak közül. Felelõsségteli minden megszólalása.
Engem így neveltek. Nagyanyám mondta: "Tudod, Marikám, egyet jegyezz meg. A szavaknak mágikus erejük van. Sose mondj ki olyant, amiről nem akarod, hogy rossz következménye legyen." Ez az intelem nagyon mélyen belém ivódott. Imádtam a nagyanyámat. Elég, ha ránézek a szobám falán függő arcképére, és mindent tudok. A növényeket is tőle ismerem. Három-négy-öt éves koromban tanultam meg a növények neveit. Azóta tudom, hogy mi micsoda. Nem mostanában kellett megismernem a kakukk- és a citromfüvet. Ezért is vettem az óriási kertet ott lenn az Őrségben. Nosztalgiám volt a gyermekkor iránt, amikor is mezítláb rohangászhattam a fűben. A gyermekkoromban gyökerezik minden. Onnan a félelemmentes élet és az is, hogy tudom, élem: a szavaknak mágikus erejük van. Nem véletlenül csináltam sorban az önálló esteket, a nagy magyar költők estjeit. Nem véletlen nálam a Vizsolyi Biblia. Tudomásul kell venni azt, ami körülöttünk van, és meg kell őrizni magamban magamat. Ehhez a legfontosabbakat belém kódolták. Tisztelem a szavakat és nem félek. Semmitől sem félek. Ahogy a szavak tiszteletére nagyanyám, úgy a félelemmentes életre a nagyapám tanított. Ő a pesterzsébeti téglagyár igazgatója volt. Óriási nagy kert tartozott a házhoz. Hároméves voltam, amikor este, sötétben kiküldött a kertbe és mondta: "Menj körbe egyedül. Én itt állok a verandán, fütyörészek. Ezt mindig fogod hallani." Holdvilág volt, és azok a fák és bokrok, amelyekkel az ember napfénynél nagyon jóban van, most más arcot mutattak. De tudtam, hogy nagyapám ragaszkodik az ötletéhez. Nagyon szelíd ember volt, de határozott. Én is ilyen vagyok. Megkerültem a bokrokat és visszaértem. Megkérdezte, hogy milyen volt. Én pedig azt válaszoltam, hogy nagyon jó, mert találkoztam azokkal a törpékkel és tündérekkel, akikkel napközben, és akik azt mondták, hogy gyere el máskor is. Ebből nagyapám tudta, hogy az a kérdés, hogy félelem, nálam megoldódott. Sokszor kérdik az Őrségben: hogy merek egyedül aludni három hold fenyves erdő árnyékában. Nincs egy szomszédom sem. Én nem félek. Kinevelték belőlem a félelmet embertől-állattól. Nem vagyok bizalmatlan, nem vagyok zárós, nem vagyok csukós. Nagyapám németre, magyarra egyaránt tanított engem, mert azt mondta: az ember legyen többnyelvű. Igaza volt.
|
Más a manóktól félni és más az emberektől. Az ötvenes években sem félt?
Mitől féltem volna? Engem leszerződtetett a Major, holott pontosan tudta a származásomat. Tudta, hogy az apám vitéz, amit én egyáltalán nem titkoltam, sem akkor, sem előtte, sem utána. Mi szociáldemokrata család voltunk a bencés rektor nagybátyámmal, a vitéz Csernus apámmal és a gyárigazgató nagyapámmal.
Ebből a közegből jőve olyan természetes volt, hogy a színészetet választja?
Szerettem szavalni és édesanyám barátnője, Kata néni biztatott. Kiskoromtól fogva szavaltam.
Jelentett-e hátrányt, hogy nem végzett főiskolát?
Biztosan. Az ember ezt érzi. Tébláboltam, mert hiába nyertem az iskolában az önképzőköri szavalóversenyeket, egy egészen más közegbe kerültem. Hátrányt jelentett az is, hogy máshonnan jöttem. A Majort nem érdekelte az én közegem. Ha érdekelte volna, nem szerződtet. Engem Gellért Endre felvételiztetett, és ő mondta, hogy menjek a Majorhoz, és közöljem vele, hogy ő szerződtetett. Mentem hát a Nemzetibe. Ott ültek sorban a kispadon a leendő kollégák, mintha sóért vagy cukorért ülnének. Mondták, üljek le és várjak a soromra. Én meg azt válaszoltam, hogy nem, mert engem Gellért elvtárs küldött, hogy szerződtessenek. Bekopogtam hát, beengedtek, és bementem. Egy óriási asztalnál ott ült Tőkés Anna, Básti Lajos, Gábor Miklós, Major Tamás. A földbe gyökerezett a lábam. Major megkérdezte: maga mit akar? Mondtam, engem Gellért Endre küldött, hogy tessék szerződtetni. Nagyon jó ötlet - válaszolta. Akkor a művészetét adja elő nekem is. Mondtam hát a verset. Szerződtetett. Fantasztikus ember volt. Ő változtatta meg a keresztnevemet is. Azt mondta: a Marianna hosszú, legyen csak Mariann. Így. Major önmagáért és mások helyett politizált. Központi bizottsági tag volt, de nem követelt meg a színházon belül semmi mást, csak művészetet, a munkát és a tisztességet. A Nemzetiben nem volt az, hogy a pártba be kell lépni. Aki akart, az belépett, de senki és semmi nem kényszerítette. Aki nem akart, az nem lépett be. Engem legalábbis soha nem keresett meg ezzel. Major mindent megtett a színházáért. Olyan színház volt a Nemzeti, amelyben csodálatos művészek dolgozhattak. De aztán jöttek a hibák, jöttek a borzalmak azzal, hogy magát az épületet fölrobbantották.
A tehetséges versmondóból egyik napról a másikra színésznő lett?
|
Jaj, dehogy! Nagyon más. Nagyon más, amikor egyszer csak azt mondják, hogy te vagy a Melinda. A szöveg az rendben van, az természetes. Az mindig is rendben volt. De a színpadon mozogni kell. Engem nem tanítottak meg mozogni. A Veres Pálné Gimnáziumban mi verseket mondtunk, de nem mozogtunk. Amikor színpadra kerültem, nehéz pillanatok, sőt évek következtek. Soha nem felejtem el, és mindig hálás leszek Várkonyi Zoltánnak, aki ezt észrevette. Várkonyi - Majorral ellentétben - remek pedagógus volt. Major hirtelen haragú és hirtelen örömű, vagyis nagyon szertelen ember volt. Nagy Ignác Tisztújítását 1957-ben tűzte műsorára a színház. Abban Major játszotta Langyos doktort, az ember- és állatorvost, én pedig a feleségét, Kingát. Ez egy reformkori történet krinolinos ruhában. Ez rendben is van. A szöveg az ment, azt én megtanulom, ötven oldal, nyolcvan oldal, az nálam egyre megy. Ez a mai napig is így van. De hát a mozgás! Várkonyi Zoltán kitalálta, hogy hogyan segítsen nekem. Hálás leszek érte mindig. Nézte a kínlódásomat, majd azt mondta: mondja, tud maga palócul? Miért tudnék én palócul? - kérdeztem. Figyeljen ide - mondta -, ez a fiatalasszony, a Kinga egy vidéki állatorvos felesége. Vegye palócra. Maga palóc és tájszólással beszél. Holnapra hozza nekem. Ez így, ugye, nagyon egyszerűen hangzik. Hazamentem és elkezdtem dolgozni rajta. Szerencsére a nyelvek ragadnak rám. Gyerekkoromban egyszer Nógrádban nyaraltam anyámmal, s emlékeztem. Hallottam újra, viszszajött a fülembe az a beszédmód. Másnap, amikor be kell mennem a színpadra, előttem megy a nővéremet játszó Lukács Margit, a gyönyörű pesti dáma és mögötte téblábolok én, a húga, ez a buta falusi liba. És elkezdtem mondani palóc tájszólásban: "Te meg valósággá rohansz, az nem egészséges. Lassan járj, tovább érsz. Ez mindenben érvényes, csak á politikában nem. Ott a gyors háládás híve vágyok." Ez volt az antrém, és Várkonyi Zoli felnevetett a nézőtéren. Ő is tudta, meg én is, hogy a dolog megoldódott. Várkonyi keresett egy olyan eszközt, amellyel elfelejtkezhettem magamról. Elfelejtettem Csernus Mariannt, aki időnként kezében szatyorral vásárolni indul vagy sétál. A beszédmóddal a mozgásom is megváltozott. Elmúlt a görcs. Abban a másodpercben megnyíltak valamiféle csatornák. Mai napig így van ez. Ha hallom a figura hangját, akkor már az alak is rendben van. Lehet, hogy a legnagyobb szakmai indítást Várkonyinak köszönhetem? Legyek palóc. Megértettem. És ettől a dolog a helyére került, libegős lett, szuszogós, egy hús-vér fiatalasszony jött-ment a színpadon. Itt kezdődött az én igazi feloldódásom. Azóta sem okozott problémát, hogy hogyan is lépek. Istenem, mindenkinek van járási sajátossága. Van, aki nehézkes, van, aki könnyed, van, aki szökdel. Ha hallom a hangját, akkor a figura már az enyém.
Sikeres indulás, remek szerepek sora, aztán 1962-ben ez a folyamat megtört.
Hát én nem tudtam azt, amit tudott a belügy. Minden országnak a belügye, gondolom, mindig mindent tud. Ez így szokott lenni. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy a középső öcsémmel gond lehet. Három disszidens öcsém közül kettő elment Dél-Afrikába. Azóta is ott élnek a családjukkal. A középső öcsémet, aki már gyerekkorában négy nyelvet beszélő nyelvzseni volt, nyilván már Németországban megfogták az amerikaiak és beszervezték. Ez volt az USA Army Security Agency. De erről sem anyámék, sem én nem tudtunk semmit, mert hülye lett volna nekünk írni erről. Mi azt tudtuk, hogy kamionsofőr. Csak aztán tizenkét év után egyik pillanatról a másikra háttérbe kerültem. Major, aki becsült és szeretett - sokat, nagyon jókat, főszerepeket játszottam -, egyszer csak levett a műsorról. Mások kapták a fontosabb szerepeimet. Nem tudtam az okát.
Azt mondta, hogy Major szerette. Nem állt Ön mellé?
A Major? Neki nem az volt a dolga, hogy segítsen. Neki az volt a kötelessége, hogy engem évekig elhallgattasson. Ő megtehette volna, hogy leradíroz a pályáról. De nem tette. Nem rúgott ki a színházból sem. Nem, ez eszében nem volt. Megkaptam a gázsimat, de elvették a nagy szerepeket. Helyette kicsiket kaptam. Ő betartotta, amit megszabtak: háttérbe állított. Ez volt. Bántani egy másodpercig sem bántott. Én nem tudtam, hogy miért, mert nem tudtam az okot. Magamban úgy intéztem el, hogy vannak fiatalabbak, s sokan közülük tehetségesek, most ők jönnek. Hogy valami más ok is lehet, ez úgy derült ki, hogy 1962-ben Károlyi Mihályné meghívott férjemmel, Somlyó Györggyel Dél-Franciaországba egy művésztelepre. A férjem megkapta az útlevelét, én nem. Nem tudtam az okát. Meg akartam tudni, és utánajártam. Utánajárós vagyok. Nekem mondják a képembe, hogy mi van. Elkezdtem telefonálni. Egyszerűen feltárcsáztam az összes potentáciát: a Kádár-titkárságot, az Aczél-titkárságot, a Marosán-titkárságot. Mondják a szemembe, mi az útlevélkiadás megtagadásának az oka. Kádárék nem tudták, Aczélék nem tudták. Marosán elvtárs elküldött a BM-be, és ott Óvári elvtárs elém tette a dossziét. A dossziéban pedig ott volt pontosan az összes adat a két öcsémről, akik Dél-Afrikában éltek, és a harmadikról is, aki az USA-ban él, megnevezve a beosztása is. Ez van - mondta Óvári elvtárs. Én pedig azt válaszoltam: önök tudják, én nem. Önök elolvassák a leveleket, elolvassák a leveleinket, tudják, hogy én erről nem tudtam. Akkor aztán kezembe nyomta az útlevelet. Köszönöm, mondtam, és elutaztunk Franciaországba Károlyi Mihálynéhoz. Ekkor hoztam összefüggésbe Major intézkedését és az útlevelet. Addig nem, mert énnekem az ilyen dolgok nem jönnek össze. Nem ezzel foglalkozom. Nekem más a dolgom. Nem foglalkozom az élet különböző rafinériáival. Ma sem érdekel senkinek semmilyen fondorlata.
|
Végül is megtudtam tehát, miről van szó. Megpróbáltam létezni, ahogy lehetett. A színházi "büntetés" szakaszban egy kivételes esetre emlékszem. A Moszkvából jött Konszkij rendezte Tolsztoj Az élő holttest című művét a Bessenyeivel. A három női szerep közül rám osztotta Mása szerepét. Major próbálta mondani neki, hogy nem szabad, mert most más a helyzet. Konszkij pedig azt mondta, hogy őt nem érdekli a helyzet. Őt a darab érdekli, és én játsszam azt a figurát.
A Nemzeti színpadán nem játszhatott nagy szerepeket, de Öné volt az ország majd összes pódiuma. Önálló estjeinek sora már ugyanabban az évben, 1962- ben a Születésnapi ódával kezdődött.
Életemnek abban a szakaszában az önálló estjeim voltak a meghatározóbbak, a fontosabbak. Színésznő vagyok, a színpadon a helyem. Ott van dolgom. Fontos volt az 1979-es Jászai Mari-est, az Életem, például. Aztán a Weöres Psychéje 1972-ből. Ezt én szerkesztettem is. Weöres odaadta a szöveget. Ő és felesége, Károlyi Amy barátsága és szeretete egyik nagy ajándéka az életemnek. A Psyché ötszázszor ment. Nagyon szerettem, és a közönség is nagyon szerette az Asszonyok mondókáit. A Jászai-estet akkor mutattam be, amikor Székely Gábor került a Nemzetibe. A Vizsolyi Biblia is akkor hangozhatott el, amikor még Székely ott volt. Nagyon sok szerepet játszottam. Felsorolhatatlan. De nem vagyok múltba néző. A magam múltja nem érdekel. Nyolc albumom van, de nem nézegetem őket. Természetesen sok színpadi szerep megérintett. Megérintett a Bánk bán Melindája. Örököltem, amikor Szörényi Éva elhagyta az országot. Sokat tanultam az előadásból, talán a legtöbbet Tőkés Annától, aki egyedülálló Gertrudis volt és engem nagyon szeretett. Nem volt beszédes, ezért sokan megközelíthetetlennek vélték. Én meg szerettem figyelni őt. Tőkés Anna színpadi tartása, alakja és szerepismerete lenyűgözött. Lehet, hogy nem olvasott Kantot és Racine-t. Én sem olvasok sok Kantot, de ahogy ő egy másodperc alatt képes volt belebújni egy olyan figurába, mint Racine Phaedrája, az lenyűgöző volt. Egy másodperc alatt megjelenítette azt az egész világot. Természetesen voltak színpadi eszményképeim. Tőkés Anna mellett ott volt az egészen más karakterű Somogyi Erzsi, akit mi Bogyónak hívtunk, és Dajka Margit, aki nem nálunk volt, és Sulyok Mária, és Kiss Manyika. Ők, bár más színházban játszottak, de hatottak rám.
Hogy tudott velük kapcsolatot tartani, amikor esténként különböző helyeken játszottak?
A rádió Pagodája olyan intézmény volt, ahol összegyűltünk, ahol rendszeresen találkoztunk. Rengeteg rádióadás volt, amelyekbe akkor színészeket hívtak. Csodálatos emberekkel találkozhattam, és figyeltem őket, szívtam magamba a tudásukat. Emlékezetes alkalmak voltak ezek.
És a színpadi szerepek?
A sok szerep közül talán megemlíthetem, hogy tizenhét éven keresztül én játszottam Cippórát, Mózes hitvesét Madách darabjában. De sok-sok örömöm volt a kisebb-nagyobb szerepekben. A rendezők közül nagyon szerettem Ivánka Csabát. Ő rendezte Sultz Sándor darabját, a Barátaim! Kannibálok!-at. Én voltam a Mámi. Akkor miénk volt a Várszínház. Kritikus év volt, mert abban az évben halt meg a lányom, és azért is, mert eredetileg ezt a szerepet Szemes Marira osztotta. Ő is meghalt még a bemutató előtt. A kettős tragédiát Ivánka Csaba enyhítette. Vele úgy lehetett dolgozni, ahogy kevés emberrel. Következetes volt és szeretetteli. A szerep szerint két és fél órán keresztül mint álnyomorék, a tolószékben kerekeztem. Játszott a darabban Kubik Anna, vele ekkor barátkoztam össze mélyebben. Nagy élmény volt a rendezők sorában Csiszár Imre, akivel ugyancsak szeretek dolgozni. Madame Rosaliguette voltam Kopit Jaj, apu, szegény apu... című abszurdjában. Fantasztikus a figura, fantasztikus a szerep. Izgalmas volt számomra, de csak rövid ideig ment, mert jött az igazgatóváltás.
|
Egyik szerepszerelmem Örkény Macskajátékának Orbánnéja, mégpedig különösen a Berényi Gábor által átdolgozott Drága Gizám című verzióban. Kubik Anna játszotta az összes többi szerepet, az Egérkét, a Lányomat és Adelaidát. Ezt is még a Várban mutattuk be, majd idehoztuk a Sinkovits Színpadra. Rendkívüli élmény volt. De játszottam Gizát is, németül, a Szekszárdi Német Színházban. Ott Schubert Éva volt Orbánné. No és rendszeresen voltak beugrásaim. Az ember beugrik időnként. A Csütörtöki hölgyeket Vámos László rendezte a Várszínházban, Törőcsikkel, Psota Irénnel és Váradi Hédivel. Akkor már Hédi nagyon beteg volt. Szeretett engem. Furcsa ember volt - mondták. Lehet. Mindenki furcsa a maga módján. Én szerettem és becsültem, még azt a nagyon- nagyon rideg és rigorózus munkamódszert is, amivel mindenkitől elkülönülve dolgozott. Sokat beszélgettünk. Ő kérte Vámostól, hogy már nem tud eleget tenni az instrukcióknak, nem tud négykézláb mászni az asztal alatt, vegyem át én a szerepet. Fölhívott és mondta: "van egy fehér blúzom, ha tudod, használd". Visszajössz, és akkor megint tied a szerep - mondtam. Minden beugrásomnál ezt mondom, mert magamban azt tudatosítom, hogy a szerep az valójában másé, azt én csak kölcsönkapom. Még ahhoz sem ragaszkodtam, hogy meglegyen ilyenkor a kötelező három játszási alkalom. Nem szabad semmihez sem ragaszkodni. A dolgok adják magukat adott esetben, vagy nem. Kérdeztem Héditől, hogy mikor jössz vissza, s akkor azt válaszolta, hogy "nem jövök már, tudom, de te gyere fel, boldogan segítek, ha tudok". Nem akartam zavarni. Nem mentem fel, csak egyszer hívtam telefonon és kérdeztem a járásról. Vámos faggatott, hogy hány próbát akarok. Mondtam, egyet, előadás előtt. Ne hülyéskedj - vitatkozott. Hárman játszotok. Mondtam: Laci, Hédi pontosan ismertette az instrukcióidat, amiket nekem meg kell tanulnom. Meg kell tanulnom, hogy az asztal körül keringőzöm, hogy ennél a résznél fölállok, annál meg leülök, amannál meg az asztal alá mászom. Ezt kell rögzítenem. Nekem a járásokat a szöveggel együtt kell megtanulnom. Nem kell ahhoz próba. Nem akartam a Psotát meg a Törőcsiket kitenni annak, hogy velem gyakoroljanak. Egy próbával is ment az előadás.
Minden szereptanulásnál ez a módszere?
Napi kétszer két órát tanulok, mert ennél többre az agyam nem képes. Délelőtt kettő és délután kettő. Minden ellenkező híresztelés ellenére utálok tanulni. Az első oldalaknál elkezdek átkozódni, és úgy érzem, hogy ez az oldal már megköt, de van még ötvenhét. De ez a munkám. Mindenkinek van valami módszere. Az enyém az, hogy ha már az első szerepoldalt alaposan tudom, akkor veszem a másodikat és így tovább. Közben persze átkozódom, sétálok, de mindaddig folytatom, amíg tart a hatvan-nyolcvan szerepoldal. Erre nekem a séták nagyon jók. Ötven éven keresztül a pulijaimmal jártam. Nagyon fáj, hogy Suba is elment, és azt is tudom, hogy egyetlen öröme lenne mostani életemnek egy háromhónapos pulikölyök, de nem. Tudom, hogy hány éves vagyok, és azt is, hogy nincs papírom arról, hogy van még tizenhárom évem. Mert ennyi egy puli átlagos életkora. A puli pedig öngyilkos lesz, ha elveszti a gazdáját. Nem akarom. De sétálok reggel és sétálok este. Egyedül. Ha már egyszer megtanultam, akkor a szöveget nekem már nem kell kézbe vennem többször. Mindig memorizálok. Memorizálok úszás és memorizálok séta közben. Este, amikor lefekszem, és reggel, ha fölébredek, akkor ott folytatom, ahol elalvás előtt abbahagytam. Nincs olyan nap, hogy ne mondjam végig valamelyik szerepemet. A Bibliával is így vagyok. Amikor Iglódi István megkért, hogy vegyük elő, mondtam, nem probléma, lehet. Tudom a szöveget. Az elmúlt húsz évben, ha egy órám volt az uszodában, akkor az első részt mondtam magamban, ha háromnegyed óra, akkor a második részt. Minden sora bennem élt az elmúlt évtizedek alatt. De így tudom a többi szerepemet és az önálló estjeim szövegét is idézni. Az is szerencsém, hogy bár nem jártam főiskolára, ösztönösen jól lélegzem, és tudok hoszszabban beszélni anélkül, hogy levegőt vennék, vagy legalábbis, ha veszek, azt úgy, hogy nem veszik észre. Ez is tudatos dolog. Az ember számára fontos a testilelki kondíciója. Nincs olyan, hogy külön lélek és külön test. Minden este úszom, ha nem játszom, és mindennap tornázom és jógázom, és - bár már nincs kutyám, de - naponta sétálok két órát. Sokat mozgok, a mozgással tartom karban magam. A színpad erőnlétet követel. És ahogy a sportolónak az izmait, a színésznek úgy kell karbantartania a memóriáját. 1944- ben a bombatámadás alatt öcséimre vigyáztam, amikor a találat ért. A repesz most is ott van a hátamban. Minden röntgen kimutatja, de betokosodott. Már nem mozdul. Nekem akkor az volt a dolgom, hogy hazavigyem az öcséimet, mert nem tudtam, él-e az apám és él-e az anyám. Mentünk a lelógó villamosvezetékek s a halott emberek között. Megérkeztünk a ház sarkához, és akkor láttam, hogy bombatalálatot kapott a házunk. Vagyis, ha otthon vagyunk, akkor mind meghalunk. Ezeket az élményeket elraktározza az ember. Én még raktározom a repeszdarabot is. Az élmények belevésődnek az ember agyába-lelkébe, ahogy a hátamba a repesz szilánkja. Velem és bennem él. Hatvan éve dohányzom. Jó, nem a kétdobozos dohányos vagyok. De a Veres Pálné Gimnázium vécéjében kezdtem, és azóta is szívok napi öt darabot. Úszom, jógázom, egészségesen táplálkozom, ami azt jelenti, sok zöldséget és gyümölcsöt eszem. De hatvan éve napi öt szál cigarettát szívok. Ha izgatottabb életszakaszom volt, akkor talán többet, de egy-egy szálból akkor is elég volt öt-hat slukk és kész. Azért is volt a kevés cigaretta, mert mi a színházban a Majort lejmoltuk. Major ilyen értelemben óriási volt. Nem törődött a pénzzel. Nagyvonalú volt, és azokban az években, amikor itthon csupa szörnyű márkák voltak, az ő zsebében mindig Philip Morris lapult, mégpedig a kemény dobozos. A cigarettás doboz mindig kilógott a zsebéből, ahogy a zoknija is. Major tiszta volt, de slampos. A zoknidolgok nem érdekelték. Ha lejmoltuk, "van még benne" -, s odaadta az egész dobozt. Cigaretta? Sokszor ért nagy csapás, de nem kellettek a pótszerek. Ha lelki veszteség ér, megyek az erdőbe sétálni. Az őrségi házat akkor vettem, amikor Őriszentpéteren ráakadtam Szikszai Editkére, aki mindent tudott arról a csodálatos vidékről. Fölmentünk a padlásokra és gyűjtöttem szépségeket, mert az emberek dobálták ki mindazt, amiről úgy gondolták, hogy régi, és vették helyette a műanyagot. Engem nyüstölt az élet 1977-ben. Akkor váltam. Egy parasztházban nyaraltunk ott a lányommal, amikor megkérdezték, nem akarok-e házat venni. Mit lehet válaszolni abban a helyzetben ilyesmire? Igen. Egyszerre nem is tudtam kifizetni, de két év alatt megvolt a teljes összeg. Nagy a ház, két szobával és kamrával, amiből én fürdőszobát csináltattam, és a kis ház a Zala fölött - valaha magtár volt - a lányomnak. Megcsináltattuk, és nagyokat sétálok ott. Nekem a legnehezebb a lányomról beszélni. [1988-ban Joó Kati öngyilkos lett. - J. Á.] Nem járok ki a temetőbe. Reggeltől estig velem és bennem van. A tragédiáját viszem magammal, ameddig élek. És akármilyen is a világ körülöttem, ott a természetben valahogy megnyugszom. Nem kell ahhoz cigaretta. Amikor a pályát kezdtem, akkor szoprán hangom volt. Sokat énekeltem, sok sanzont is. A barátnőm hányattatásom idején gyakran mondogatta: tudod mikor voltál te marha? Amikor nem mentél ki ötvenhatban, hónod alatt az ötéves lányoddal. Az abszolút hallásoddal, az énekhangoddal, a zongora-, a francia- és némettudásoddal, sokkal nagyobb karriert futhattál volna be, mint itthon. Hát szó, ami szó, alapjában véve elég sok kínlódással zajlott az életem.
Ha főiskolára kerül, tán nem egy évfolyamra, de együtt járt volna Soós Imrével és Horváth Terivel.
|
Nem tudom, ők mikor végeztek, én a Kohut Magda generációja vagyok. Imrével és Terikével együtt voltunk a Nemzetiben. Nálam sohasem a kultúrák különbözősége számít, hanem az emberség, az őszinte magatartás. Terike és Imre, Szirtes Ádám és Horváth Jóska emberségükkel vívták ki nálam a tiszteletet és a szeretetet. Legendás alakjai ők a magyar színházi életnek.
Mit jelent az Ön számára a színpad?
Biztosan mindent. Gyermekkorom óta nincs más számomra, csak a színház. Nem vagyok társasági lény. Nem szeretem a nyüzsit. Nekem öt ember már tömeg. Ha ötnél többen ülnek valahol, az már nekem sokaság. Bankettre sem jártam soha. Színház után rohantam mindig haza a kutyáimhoz.
A színészek többsége a színésztársalgóban él...
A társalgó? A társalgó meg a folyosó - az egészen más. Otthon vagyok ott. A feltöltődéshez kellenek. Ott az én családom. De ha kiteszem a lábam az utcára, akkor már más van. Barátnőim sincsenek a szakmából. Volt valaha egy, nem mondom ki a nevét, de már csak volt. Mert amikor kiderült, hogy engem félre kell állítani és nem kaphatok nagyobb szerepet, akkor ő átment az utca túloldalára, amikor meglátott. Nagyon nehezen hittem a szememnek, de aztán tudomásul vettem, és ha valamit én tudomásul veszek, akkor - ahogyan azt Ivánka Csaba fogalmazta - lecsukódik a roló, és azon egy hangya sem jöhet át. Nincs. Egyszerűen megszűnik a rolón túli élet. Így voltam a válásom után is. Húszévi házasság után váltunk el második férjemtől (ő volt Somlyó György), de amikor eldöntöttem, hogy a kapcsolatnak vége, akkor lehullott a roló, és attól kezdve engem nem érdekelt, nem érintett. Olyan ember lett számomra, mint a többi. Mehetett neki így, mehetett neki úgy, lehetett rossz, lehetett jó, nekem nem számított azon túl. Mással is így voltam, akik olyat tettek, hogy lehullott a roló. Az ember legnagyobb találmánya a kutya. Hiányzik. Egyedül élek, de szeretteim lelki közelében. Nekem a készülékek nem sokat érnek. Az autó az fontos, hogy mozogni tudjak, de a többi eszköz nem. Televízió soha nem is volt a lakásban, kisrádió igen, hogy szóljon a zene a Bartókon. De nekem a masinák nem kellenek.
Színésznő. Ön kereste a szerepeket, vagy a szerepek keresték Önt?
A szerepek nem keresgélnek, én pedig sokszor hiába kerestem volna. Egy időben szerettem volna Csehovokat játszani, de ezek a szerepek elkerültek. Naiva sohasem voltam. Én nem voltam Júlia, inkább Dajka. Már akkor irigyeltem Gobbitól Mirigy szerepét a Csongor és Tündében, amikor huszonévesen odakerültem a színházhoz. De Mirigyet is eljátszhattam végül. Az irodalom pedig mindig fontos volt számomra. Vigaszt és erőt is ad. Vannak olyan fontos mondatok és sorok - ilyen A Mester és Margarita, ilyen Füst Milántól A feleségem története -, amiket gyakorta, újra és újra elolvasok. Amikor a Liv Ullmann-könyvet fordítottam, akkor zakatolt bennem a válás, meg a sok-sok probléma, amit tudtam, nekem kell egyedül megoldanom. Vannak nők, akik képtelenek egyedül élni, akiknek kell a függés a másiktól. Nekem nem. Kint jártam Németországban, ott olvastam Liv Ullmann könyvét, a Változásokat. Írtam neki, odaadta, és engedélyt adott ahhoz is, hogy dramatizáljam, hogy csináljak belőle egy monodrámát. Kellett ehhez az esthez az ellenpólus, az a nő, aki nyög, jajgat, kétségbe esik, mert nem tud egyedül élni; aki zokog. Akkor mellé vettem Beauvoir A megtört asszonyát. Neki is írtam. Rokonszenves volt, mert nemcsak a dramatizáláshoz járult hozzá, de lemondott a jogdíjról is. Ment a színházban a két monodráma két szezonon keresztül. Sok dolgom volt velük. Írtam három könyvet. Az Eszterlánc 1985-ben, a Ki voltál, lányom 1993-ban, a Csillagszóró 2002- ben jelent meg. Hogy fogok-e még írni, azt nem tudom.
Mióta tudja, hogy Ön Csernus Mariann a magyar színpadon?
Az országos ismertséget a nagyestjeimnek köszönhetem és az Egyetemi Színpadnak. Akkoriban, a hatvanas-hetvenes években ott lépett föl Mensáros László, Latinovits Zoltán, Berek Kati, Jancsó Adrienne, és fantasztikus volt a közönség is. A fiatal nézők között pedig legtöbbször ott ült az egész élő magyar irodalom. A közönség soraiban ott ült Illyés Gyula a feleségével, Flórával, Nagy László Szécsi Margittal, Vas István Szántó Piroskával, Weöres Sándor Károlyi Amyval, és ott volt Zelk Zoltán és sok-sok fiatal. Ezek az estek ünnepszámba mentek. A legemlékezetesebb, amikor Berek Kati mondta Nagy László Menyegzőjét, Latinovits Kassák A ló meghal, a madarak kirepülnek című művét, én pedig Zelk Zoltán Sirályát. Ehhez a műhöz úgy jutottam, hogy leszólítottam az utcán vidáman Zelket: mit ír mostanában. A Sirályt - válaszolta, és elküldte nekem a magyar irodalom remekét, amely rekviem a feleségéért, aki azalatt az idő alatt halt meg, míg ő börtönben volt. Zelk a versben halott feleségét gyászolta. Megtanultam, elmondtam. Ilyen estek voltak az Egyetemi Színpadon. Jó, most már azt mondjuk, legenda, régen volt, kit érdekel ma már! De nagyon remélem, hogy mindenki, aki ott volt ezeken alkalmanként, emlékszik. Hogy ott van mindenkiben az élmény. Nekem ilyenek jelentették az élet fontos pillanatait.
Egész tavasszal szinte minden este színpadon volt, és ez így lesz az elkövetkezőkben, 2006 őszén is. Szabó Magda Az ajtójában Emerenc szerepe különösen testhezálló.
Emerenc? Legnehezebb arról beszélni, ami közel áll hozzám. A darabbeli Emerenc sorsa megrázott. Én is elvesztettem a lányomat. Megtanulni a szerepet rettenetesen nehéz volt, és telve félelemmel. De az ember felelős. Nincs külön színpadi meg privát felelősség. A színész felelőssége az, hogy jól játsszon. Hatszáz ember lent ül, s nekem az a dolgom, hogy elhigygyék: igaz, amit mondok, igaz dolog történik a színpadon. Hiába vagyok ennyi évtizede a színpadon, minden premier előtt bennem a félsz, vajon sikerül-e, képes vagyok- e rá. Minden, amibe belefogsz, a bizonytalanság érzésével kezdődik, mert nem tudni, mi lesz a vége. Jó, a színészi eszközeimben ma már biztos vagyok, azokat nem kell újonnan beszerezni, de minden színpadra lépés előtt bennem az izgalom.
|
Sokat dolgozott és dolgozik, sikerei vannak, de a kitüntetések valahogy elkerülik.
A kitüntetések nem érdekelnek. Amikor nagyestjeimmel jártam az országot, láttam, hogy az emberek ismernek és szeretnek, hogy szeretik azt, amit én adok. Kitüntetés? Nem figyelem ezeket a dolgokat. Nekem az a fontos, hogy szeret a közönség. Nem irigylem másokét. Az én életem ilyen. Lehet, hogy azért is alakult kitüntetés nélkül, mert engem nem érdekel az életnek ez az oldala. Sokan azt mondják: így van ez megírva. Én még ebben sem hiszek. Az én sorsom így alakult, másnak meg máshogy. Ha valaki megbánt, akkor sincs bennem bosszúvágy. Az ő sorsa, az ő élete az, hogy fenékbe rúgott engem, az enyém meg az, hogy ezen röhögjek. Semmi ilyen nem érdekel. De talán van bennem valami érzékenység, megérzés, amit valószínűleg a kutyáktól tanultam. Ők tudják, hogy kire vicsorítsanak. Ha azt érzem, hogy emellett az ember mellett nem akarok elmenni, akkor átmegyek a túloldalra. Nem vagyok dörgölőzős, nem vagyok haragtartó, nem érdekelnek az ilyen meg olyan összefonódások. Indulataim vannak, természetesen. Valahogy megérzem, hogy ki az én emberem. Van, amikor üvöltök, de azt magamban. Mert hát nem mindig mehetek át a "túloldalra". Istenieket tudok káromkodni is. Van bennem valami, amit úgy vélnek, erő. Nem vagyok szeretetre méltó, nem vagyok puszit adó, nem vagyok hízelgő. Nálam a hitelesség a legfontosabb. Ez lényegesebb, mint a szerelem vagy a barátság. Más kap kitüntetést? Miért érdekelne. Enyém a Vizsolyi Biblia, és tudok vagy hatszáz verset. Ha kitalálom, hogy holnap elmondanék harminc verset, akkor biztosan találnék közönséget, akik örömmel meghallgatnának. Nem simogatott az élet. Na és? Adott helyette mást. Nem az a fontosabb?
Az interjút készítette: JÓZSA ÁGNES
