Filigrán termetével is nagyasszony. Félezernél több színpadi produkció, számtalan tévéjáték és film jelmeztervezõje, s ezekért övé a közönség, valamint a nemzetközi és hazai szakma elismeréseinek sokasága. Jászai Mari- és Kossuth-díjas, kiváló és érdemes mûvész. Tanított az Iparmûvészeti Fõiskolán. Nagy szerepe volt a hatvanas-hetvenes években a magyar jelmeztervezõi iskola kibontakozásában. Férje és társa Kézdi Lóránt képzõmûvész, a televízió nagy korszakának meghatározó látványtervezõje. Schäffer Judit ma is dolgozik. Legutóbb a Budapest Bábszínház Andersen-mesék címû produkciójának volt tervezõje. A Magyar Színházban A gyertyák csonkig égnek, a Csütörtöki hölgyek, A néma levente és a Vízkereszt vagy amit akartok címû, jelenleg is repertoáron levõ elõadások jelmeztervezõje.

Előadásra várva azelőtt gyakrabban, az utóbbi években ritkábban találkozhattunk velük színházak előcsarnokában. Kultúráról szólt az életünk. Mindketten hetvenen túl vagyunk. Végigdolgoztunk negyven-ötven évet, és ma azt tapasztaljuk, hogy arrogáns a világ. Annyi olyan dolog van, amihez nincs már közünk.

De a színházhoz van.

A színház is megváltozott. Sokszor úgy érzem, hogy a rendező sem mindig tudja, mit akar. A jelmeztervező ilyenkor végérvényesen magára marad. Én úgy dolgozom, hogy először elolvasom a darabot. Mindig így volt, a legelső pillanat óta, és most is. Ezután ülök le a rendezővel beszélgetni. Nemcsak a darab volt fontos számunkra, hanem az is, hogy a rendező mit akar vele mondani. Akkor nem rohant ő sem százfelé, hogy valahonnan magának, a családjának, a munkájához pénzt teremtsen. A társalgókban, kávézókban együtt ülhettünk a dramaturggal. Nagyon fontos volt az is. Akkor érdekeseket beszélgettünk mindenről. Most mindenki rohan a következő hakniig, mert meg szeretne élni. Nincs idejük egymásra. Ha kérdezel valamit, azt sértésnek veszik. Vélik: ne kérdezzen, csinálja. Lesz, amilyen lesz, majd kitalálunk valamit

Évtizedeket töltöttél színházban. Ennyire megváltozott?

Minden. A gazdasági igazgatók reszketnek attól, ha valamire pénzt kell kiadni. Össze kellett volna szövetkezniük a művészeknek, hogy ezt az áfatörvényt ne lehessen bevezetni. Hiába kapnak a színházak támogatást. Most 25 százalékkal kevesebbjük van. Mindig is spórolni kellett. Úgy soha nem volt, hogy elegendőt adtak volna. Akkor kitaláltunk valami olyasmit, ami pótolta a pénzhiányt. Most mindenki retteg. Szomorú.

Megmondják most, hogy egy darabnál mennyit költhetsz?

Azt soha nem mondják. Megcsinálod a rajzokat ugyanúgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha minden a rendelkezésre állna. Ha tervet készítesz, akkor másra nem is gondolhatsz, csak arra, hogy az a legtökéletesebb legyen. Ha elfogadják, akkor készítjük a költségvetést. Ma is vannak olyan intézmények, ahonnan kijárnak Bécsbe meg Franciaországba anyagot vásárolni, de állítom, a néző nem kap többet ezáltal. Nem ezen múlik.

Min múlik?

Nem tudom. Sokat dolgoztam. Csináltam balettet, operát, de prózai darabokból a legtöbbet. Leghosszabban, "elnyúlt testtel" a ma már régi Nemzetiben. A József Attilában indultam. Ott töltöttem a magam első tíz évét. Utána, 1966-ban kerültem a Nemzetibe és ott voltam huszonegy évig. Onnan mentem át az Operába. Amikor Petrovics Emil eljött, mert "kigolyózták", akkor eljöttem én is. Nem éreztem volna etikusnak, ha maradok.

Nagyon sok rendezővel dolgoztál. Nagyobbnál nagyobb egyéniségekkel...

A kezdetektől szerencsém volt. A József Attila Színházban Kazán Istvánnal és zseniális színészekkel, mert akkor valamiféle büntetési helyszínnek számított ott játszani. Sinkovits Imre, Darvas Iván, Gobbi Hilda voltak akkor oda "száműzve". Kazánnal nagyszerű előadásokat csináltunk. Az volt a legjobb periódusa, az Üvegfiguráktól a II. Józsefig. Darvas Iván fantasztikus volt ebben. A Nemzetibe Major Tamás vitt. Vele is dolgoztam, de Marton Endrével többször.

Majorral a legszenzációsabb előadás Moličre Kényeskedőkje volt. Akkor kezdődött a táncdalénekes divat, a hosszú haj, a fodros ingek és a nagy bőségű, trapéz vonalú nadrágok divatja. Majornak az volt a kérése, hogy a jelmezek ennek a divatnak legyenek a karikatúrái. Fantasztikusan sikerült, azzal együtt, hogy egyszerre emlékeztetett Moličre korára, s ugyanakkor az akkori jelenre is. A darabban mint kérő Iglódi István jött be először a színpadra. Akár egy operettprimadonnát, megtapsolták minden alkalommal. Nagyon érdekes volt. Sokan ma azt gondolják, hogy újszerű egy darabot a mába áthelyezni. De ez évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Velünk.

Martonnal először a Czillei és a Hunyadiak jelmezeit készítettem. Valójában mindegyik darabot szerettem, amiben együtt dolgoztunk. A Mózes több mint egy évtizedig ment. A ruhákat időről időre fel kellett újítani, mert elhasználódtak. A felső ruhákat barna és fekete bőrökből készítettük, alattuk hordták azokat a zsákszerű ingeket. A vallásos zsidók a mai napig is valami ilyesmiben ünnepelnek. A tömegjeleneteket is színekre komponáltam. Kohut Magda mint Miriam volt az egyetlen, aki bordóba hajló szövetruhát viselt. Ezek nem korabeli, hanem kitalált ruhák voltak, mégis hihetők. A nagy találmány abban volt, hogy a fiatalok ruhái az első részben rövidek voltak, s ahogy öregedtek, úgy kaptak hosszabb és hosszabb ruhát. Fantasztikus művésznek tartottam Martont. Csodálatos előadásokat rendezett.

Sík Ferenc?

Vele is nagyon jól tudtunk dolgozni. Ami, azt hiszem, máig is emlékezetes előadás, az az Advent a Hargitán. Az is több mint egy évtizedig ment. Nagyszerű előadás volt. A szereplők kapucnis köpenyeket kaptak, amit arrafelé Erdélyben hordtak. Olyan anyagot szövettem erre a célra Gönczi Andrással, amelynek az egyik oldala fekete, a másik fehér, és a két szín szabálytalan formában át- meg átjátszik egymásba. Kubik Anna csodálatosan játszott. A két "öregről" hadd ne beszéljek: Agárdyról és Sinkovitsról. Agárdy öltözőjében mind a mai napig ott Sinkovits helye egy kis koszorúval jelölve. Oda nem ülhet senki.

Vámos László?

A Tudós nőkre emlékszem a legjobban. Az idősebb nők ruhái hosszúak voltak, de azok sem voltak korabeliek. Most mindenki olyan büszke, hogy mai ruhákban játszanak. Mi elsőként mertünk változtatni ebben a Moličre-előadásban, akit mindig korban játszottak addig. Sokféle dolgot álmodtunk elsőként. Mostanában kerültek kezembe az előadás képei. Magam is meglepődtem, hogy a ruhák milyen érdekesek. Az előadás arról szólt, amiről az író megírta és amiért a rendező elővette. Az még rendben van, hogy újra és újra lefordítják ugyanazt a darabot, de átírni talán nem kellene.

Ruszt Józseffel milyen volt dolgozni? Neki határozott elképzelése van a látványról.

Nagyon szeretek vele dolgozni. Teljesen más világ az övé. Ő minden előadásban kacérkodik a modernnel. Az 1996-os, Budapesti Kamarában rendezett Bánk bánjában a szmokingban táncolók megfértek a korabeli női ruhát viselőkkel.

Az elképzelésed megváltozik a darabról, ha a rendező azt mondja a rajzaid láttán, hogy nem ilyent gondoltam, kérek másmilyent?

Át tudom venni az elgondolását, ha meggyőz arról, miért helyezi a művet más korba. Maradnak vitás pontok, de ez természetes. A legfontosabb a rendező elképzelése. Tulajdonképpen nagyon szeretem, ha egy rendezőnek a műről határozott elképzelése van. Ha nem érzem elég erősnek az elgondolását, akkor úgy érzem, "belerontok", hangsúlyaimmal én viszem el a darabot és nem ő. Ezért van az, hogy én imádok beszélgetni a darabról a rendezővel. Elképesztő, hogy erre ma nincs igény és idő. Tegyük át a mába - ennyi hangzik el. Nincsenek hosszú beszélgetések, amelyektől ihletet kapok, mert megértem, mit szeretne a rendező, és azt is, hogy hogyan.

Sok filmhez is készítettél jelmezt. Mi a különbség a színházi és filmes munka között?

Olyan nagy különbség nincs is. A filmnél a közelképek miatt jobban oda kell figyelni a részletekre. Egy gallér, egy gombolás, egy hímzés, vagyis a legkisebb részlet sem lehet elnagyolt. Maár Gyulával sokat dolgoztam. Majdnem minden filmje velem készült. Nagyon szerettem vele a közös munkát. Neki is pontos elképzelése van mindarról, amit szeretne. Minden alkalommal sokat beszélgetünk. Eljön hozzánk, s elmondja, mit képzelt, aztán én is elmondom, hogy arról én mit gondolok. Nagyon jó hangulatban csevegünk. Fábri Zoltán egészen más alkat volt. Vele többek között a Húsz óra, a Hangyaboly és A Pál utcai fiúk című filmekben dolgoztam. Amíg élek, nem felejtem el ezt a Molnár-adaptációt. Megérkeztek ezek a zseniális angol gyermekszínészek, és a filmgyárban egyetlenegy nadrágot meg sapkát nem találtunk rájuk. Mindent vadonatújonnan kellett elkészítenünk. A jelmezek elkészültek, s Fábri kivezényelte valamennyi gyereket az udvarra, és az egyik végétől a másikig négykézláb mászatta, hasaltatta meg térdeltette őket. Koptak és szakadtak az anyagok, amiket aztán meg kellett stoppolni, meg kellett foltozni. Így már csodálatosan néztek ki. Senki nem gondolta volna, hogy ezek a ruhák egy napja még újak voltak.

Eljutottunk az anyagokig. A jelmeztervezők többsége a régiekhez vonzódik, a múltból megmaradt anyagokkal dolgozik a legszívesebben, te mindig az újat kerested és találtad.

Szerettem az anyagokat is kitalálni. A jelmezkészítés különben is kollektív műfaj. Sok ember munkája kell hozzá. A textilművészek szövik a kelmét, olyant, amilyent én elgondoltam. A bőrösök, az ötvösök munkája ugyancsak fontos. Ők készítik el azt, amit mi, tervezők papírra rajzolunk. A szuzai menyegző kelméihez például szabálytalan barnákból és szürkékből foltosat gondoltam. Gönczi András megszőtte. Ő készítette a Szinetár rendezte A kékszakállú herceg várához a női köpenyeket is. Nem festett anyagból voltak ezek a palástok, hanem szőttek. Az arany- és ezüstcsillogást András beleszőtte az anyagokba. Az öt-hatméteres uszály önmagában gyönyörűen mutatott. Ám Bachman Gábor a díszleteket hungarocellből készítette. A látvány gyönyörű volt, csak a két anyag - a díszleté és a jelmezé - nem fért össze, tapadtak egymáshoz. Így használhatatlan lett az egész. Kitaláltuk, hogy ha az uszályokat átlátszó fóliával kibéleljük, nem okozhatnak gondot. Így aztán már csodálatosan csúsztak, szinte úsztak a díszleteken. Gyönyörű volt. Mindez idő alatt egy hangos szó el nem hangzott. Szinetár Miklós indulat nélkül megvárta, amíg elkészül ez a nem kevés pótmunka, és csak akkor kezdett el forgatni. Nagyszerű ember. Egyébként én még soha nem hallottam, hogy Szinetár valamiért is a hangját fölemeli. Nem nyugodtabb ő, mint más, csak sokkal fegyelmezettebb. Amikor Ruszt József a Laodameiát rendezte, akkor Hámori Ildikónak egy véres feketébe áttűnő textilt szőtt Gönczi András. Gyönyörűt. Szerettük az újat, amit együtt gondoltunk ki.

A darabokhoz fantasztikus fejdíszek is készültek. Az ember nem tudott olyant kitalálni, amit a műhelyekben el ne készítettek volna. Ma már egy kezemen meg tudom számolni, hányan tudnak színházi ruhát szabni-varrni.

Nincsenek meg a régi műhelyek. Nagyon kevés színház engedheti meg magának, hogy szakemberekkel dolgoztasson.

Egy-két ember azért dolgozik még, például Birtha Gábor. Legutóbb nekem A néma leventéhez készítette a jelmezeket. Nagyon szépek lettek. Azt kértem, hogy a ruhák steppelt, furcsa felületűek legyenek. A női varrodában elkészítették a szabásmintákat, és Gábor megvarrta őket. Ő még a nagyoktól sajátította el ezt a különleges technikát. Hogy szakemberből nincs több, annak az az oka, hogy a színházaknak spórolniuk kell. És min tudnak elsősorban? Hát megpróbálnak a jelmezen. Az igazi szép jelmez nem születik meg anélkül, hogy valaki oda ne adná, ne szánná erre a munkára az életét. Ma már senki nem szán erre életet, mert nem éri meg. Megalázóan kevés a fizetésük. Az új Nemzetiben cipészműhely még most is működik, és dolgozik a férfi- és női varroda is. De kalapos műhely már nincs.

Minden pénzkérdés lenne?

Nem csak pénzkérdés. De az is. Ezért mondtam, hogy megváltozott a színház. A színész ugyanúgy nem beszél öt szót sem senkivel, mert nézi az órát, hogy hányra kell elrohannia a külső munkára. Nekem az a dolgom, hogy a jelmez a lehető leghatásosabb legyen. Megpróbálom az elképzelésünket a kevesebb pénzből kihozni. Még csak nem is a pénz lenne a gond. Tulajdonképpen a jelmeztervező művész iránt szűnt meg az igény. Nem ők terveznek, hanem ruhakivitelezők. Ez pedig már koncepció kérdése. A jelmeztervezőnek elképzelései vannak, amelyeket meg kell valósítani. Ez válik teherré. Nyűggé válik, ha valaki szépet és jót akar csinálni, ez a gond. Az ember érzi a másikon, hogy szinte retteg, amikor kimondod, hogy mennyibe fog kerülni. Ez fájdalmas, ez nagyon szomorú. Nézd, engem már lehetetlen átnevelni. Ezért aztán inkább nem hívnak. De nem csak én vagyok így. Növendékeim, akikre büszke vagyok, Vágó Nelly és Jánoskúti Márta is. Vágó Nelly elkészítette Az Operaház fantomjának fantasztikus jelmezeit, sokba kerültek, de gyönyörűek. Az utóbbi időben őt sem keresik. Nelly pedig szakmai tanácsadó az Operában.

Nagyon fiatalon kezdtél tanítani.

Szerencsém volt velük. Nem tudom, hogy tudásukhoz mennyit adtam én át, s nyilván közösen született egy csomó dolog. Számomra ők a legjobb tervezők. Már ők is tanítottak a főiskolán, és most már az egyetemen. A fiatalok között is sok a tehetséges. Sokat vesznek föl, és így sok a végzős, sokkal több, mint amennyit foglalkoztatni lehet. Kell a versenyhez a megmérettetés, de nincs akkora piac. Tudom, szörnyűség, amit mondok, de időnként le kellene állni a képzéssel. Én összesen három évfolyamot tanítottam, s akkor Gombár Jutkáékkal abba is hagytam. Most a főiskola ontja a jelmeztervezőket. Van közöttük sok tehetséges. Most Csanádi Judit vezeti a díszlet- és jelmeztervezés tanszéket Szegő Györggyel.

Mit kell tudni egy főiskolára jelentkezőnek?

Nem tudom, hogy most hogyan felvételiztetnek, hogy kell-e krokit rajzolni a figurához vagy sem. Arra sem emlékszem, hogy amikor én tanítottam, ez hogyan is történt. Azt azonban tudom, hogy én mit szerettem volna: szándékom az volt, hogy amit tudok, azt át szerettem volna adni. Nagyon sokat rajzoltunk. Most a fiataloknak rajzórájuk ugyan van, de szerintem kevés. Amikor én tanultam, sokszor estig, egészen nyolc óráig ültünk a főiskolán és rajzoltunk. Most erre valahogy kevesebb az igény. Örülök, hogy több dramaturgiát meg drámatörténetet tanulnak, de talán az sem árt, ha a tervező tud rajzolni, ha valaki karakteresen vázolni tud egy figurát. Ahhoz sokat kell tudni a szerzőről, a korról, az emberekről, a helyzetekről. Közel kell minden figurához kerülni. Az kell ahhoz, hogy a képzeletedben megjelenjenek. Csak akkor tudod lerajzolni őket. Igen, az a szereplő, aki ezeket és ezeket mondja, így és így gondolkodik, érez, az így néz ki.

Például, Sütő András és Sík Ferenc Advent a Hargitán című előadása hogyan készült?

Többször elolvastam a darabot. Erdélyi fényképeket nézegettem, sokat. Nem az öltözködést akartam másolni, hanem a sorsokat kerestem. Nagyon sok vázlatot készítettem, először feketében, aztán színesben. De minden darab így születik. Sok-sok olvasás, sok-sok rajz. El kell képzelnem a figurát, csak akkor tudom lerajzolni. Ahhoz, hogy a rendező gondolatainak megfelelően dolgozhassak, sokat kell olvasnom, sokat kell beszélgetnem vele. Aztán, amikor hazajövök, elkezdek rajzolgatni.

Rajzolgatni... Volt olyan, hogy az eredeti elképzelésed megváltozott?

Biztosan. Ahogy haladsz a rajzolással, mindig módosul egy kicsit. De ez nem baj. Ez nem érdekes. Az a fontos, hogy végül is valami jó, valami igaz születik.

Könnyebb most, ennyi év után, ennyi előadással a hátad mögött megrajzolni egy figurát?

Nem könnyebb. Ezt nyugodtan mondhatom. Minden darab, minden rendező más. Mindig használok jelmeztörténeti könyvet, nézegetek korabeli festményeket, fotóalbumot, illusztrációt. Velem nem történhet meg, hogy nem ismerem a darab előzményeit, hogy nem készülök föl.

Ennek a sok munkának megvan a visszacsatolása? Mondja a rendező, hogy jaj de jó? Vagy minden fáradozásod magadnak szól csupán, a lelkiismeretednek? Ezt az igényességet észreveszik?

Másról van szó. Nem rólam szól a történet, hanem az előadásról, amit, ha megjegyeznek, legfeljebb a rendező nevéhez kötve teszik. A szereped az, hogy szolgálj. Ha úgy érzed, hogy a te elképzelésed a megfelelő, és a rendező mást gondol, megpróbálod meggyőzni. Ennyi.

A színészek mindig elfogadják az elképzelésedet?

Nekem nagyon jó tapasztalataim vannak. Úgy érzem, szeretik azt a világot, amit talán én is képviselek. Nem őrzök kellemetlen emlékeket. Volt úgy, hogy tízszer ültem le beszélgetni például Várady Hédivel. Arthur Miller darabjában, a Bűnbeesés után címűben kilenc vagy tíz ruhája volt. Nézegette a terveimet és azt mondta: mi van, ha egyik sem tetszik, ha egyikkel sem értek egyet? Akkor - mondtam - fordulj bizalommal a rendező úrhoz. Így. Aztán maradt minden az én elképzelésem szerint. Jó régen volt ez. Azóta sem emlékszem hasonlóra. A férfiak sokszor hiúbbak. Többször problémás a nadrág szára, mint a szoknya hossza.

Beleszólnak, hogy milyent is szeretnének?

Van, amikor beleszólnak. A balett-táncosok jelmeze a legérzékenyebb. Nagyon fontos, hogy mozogni tudjanak. A Csipkerózsikában például van olyan szereplő, aki végig maszkot visel. Ez nagyon nagy küzdelmembe került. Az érthető, hogy színpadra lépés előtti utolsó percben veszi fel, mert azt mondja, nem kap benne levegőt. Minden korhűbb darabnál meg kell küzdened azzal, hogy az általad elképzelt jelmez korlátozza a mozgásban, no meg melege van benne. Neked nem lehetnek érveid a kifogásokkal szemben. Tudomásul veszed. A balett-táncosoknál minden fejdísz, a legkönnyebb is, iszonyú csatákba kerül. Érthető, mert a próbateremben máshoz szokott. De a te dolgod az, hogy látványban megfelelő hangulatot teremts. Nagyon nehéz ez. A balettruhák megtervezése ezért is a legnehezebb. Karenina Anna története megköveteli, hogy a ruhák is az ezernyolcszázkilencvenes évek Oroszországát idézzék. Kellettek a frakkok, a kabátok. Hozzá tartoznak a történethez. Olyant kellett kitalálnod, amiben mindez hiteles lehet. Szakály György táncolta Karenint. Ő csak egy meghatározott pillanatban bújt ki a kabátból. Volt érzéke hozzá. Nemcsak zseniális táncos volt, de azt is tudta, mi kell a történet hitelességéhez. Úgy gondolom, az igazi művészet nemcsak tehetség, hanem intelligencia kérdése is.

Mi volt a feladatok közül különösen nehéz vagy különösen szép?

A balettek közül az Othellót szerettem. Pártay Lilla koreografálta. A reneszánsz hatás érdekében külön speciális textilt terveztünk. A ruhákat megsteppeltük, az anyagok tűzöttek voltak, úgyhogy lehetett rajtuk engedni, összehúzni. A jelmezek háta közepe és az oldala volt fűzött, így a táncos testén alakíthattunk rajta. A reneszánsz ruhák lényege, hogy nincs bevarrva, csak bekötve az ujjuk. A szereplő szabadon mozoghat benne. Különleges feladat volt ez, akkor próbálkoztunk ezekkel a fűzött ruhákkal először. Nem volt nagyon sikeres a balett, de a ruháknak "csodájára jártak" és a táncosok is szerették őket. Örültem volna, ha a szükséges apróbb változtatásokkal tovább marad műsoron. Seregivel nem dolgoztam együtt, de zseniális színházi embernek tartom. Lehet, hogy ha nem tudja lerajzolni, mit is szeretne, akkor kézzel-lábbal sikeresen elmagyarázza. Nemcsak mint koreográfus, de mint színházi ember is zseni. Azért sikeresek a balettprodukciói, mert előadást tervez, igazi drámát a színpadon. Nem véletlen, hogy ha ő beteszi a lábát valamelyik színházba, abból siker születik. Gondolj csak a Macskákra vagy most Az Operaház fantomjára.

Egy-egy műről a rendezőnek is és neked is megvan az elképzelésed, benne a tudásoddal, a tapasztalatoddal. Mindenkivel más és más hangulatú ruhákat tervezel. A kékszakállú herceg várát kétszer állítottad színpadra. Egyszer az Operaházban Békés Andrással, majd a Gyulai Várszínházban Sík Ferenccel. A Romeo és Júliát négyszer kellett megtervezned, négy helyszínen s három rendezővel. A Nemzetiben Sík Ferenccel, az Operaházban Gulyás Dénessel, Szolnokon és a régi Nemzetiben Iglódi Istvánnal. Minden produkció más, mégis markáns képi világot teremtesz: felismerhetőt. Bárki ránéz a jelmezekre, bármilyen korban játszódik is a darab, erőteljes jellegzetességeivel azonosíthatón Schäffer Judit.

Minden kollégámnál így van. Mindegyikünknek önálló stílusa van. A színház összetett művészet. Egy-egy előadásnál sokféle szempontot, egyéniséget, stílust kell egyeztetni, és mindannyiunknak alkalmazkodni kell. Választani, ahogy mondtam már, a rendező választ. Régen a színházi műhelyek voltak a meghatározók, ma inkább ők. Ha nem is olyan erőteljesen, mint hajdanán, amikor beszélhettünk mondjuk vígszínházi stílusról, de ma is jól felismerhető, jól elkülönül a színház és főleg a rendező s a rendezővel dolgozó díszlet- és jelmeztervező látványvilága.

Évtizedek óta folyamatosan dolgozol. Mi volt az, amiért különösen meg kellett küzdened?

Ilyen több is volt. És kellemetlen élményem is. A Csipkerózsikát Róna Viktor koreografálta. Kiutaztam Németországba, akkor ott dolgozott, megbeszéltük a terveket, megmutattam a rajzokat. Nagyon jónak találta a képeket. Hazajött és itt tanította be a művet. Az első öltözésre egy - így, ahogy mondom, egy - ruha készült el. Szörnyű volt. Ott állt a világhírű művész, és ott állt mindenki a kis gyakorlójában, mert a jelmezek nem készültek el. Iszonyú volt. Az Operaházban, ahol minden napra, minden másodpercre pontosan beosztott a próbaidő, minden ilyen dolog végzetes. Ez volt a legrosszabb élményem a királyi Operaházzal és egyáltalán a pályámon.

A rajzaidból mindig olyan jelmez születik, amit elképzeltél?

Nem történhet máshogy. Ha megbíznak egy munkával, akkor én azon dolgozom, és ott vagyok reggel, délben, este. Nem tudják nem azt csinálni, amit én akarok, mert folyton nézem őket. Mondják is, hogy én vagyok a legszorgalmasabb tervező most a Pesti Magyar Színházban, mert én vagyok az egyetlen, aki ránéz a munkájukra, aki folyamatosan figyelemmel kíséri őket. És ha bármiben elakadnak, megkérdeznek. Ha nem vagyok abban a pillanatban velük, akkor egy telefon, és tíz perc múlva ott vagyok. Nálam nem fordulhat elő, hogy más történjen. Ha engem választott egy rendező, ha elvállaltam a munkát, akkor ez az én felelősségem és az én dolgom.

Sikerült mindig olyan partnereket szerezned magad mellé, akikkel a közös munka sikerült. Ezért választottak a rendezők? Mi a helyzet az újabb rendezőgenerációval?

Nemigen ismerem őket, csak a munkáikat. De az egészen fiatalokkal nem dolgoztam még. Ők nem választanak engem, mert gondolom, konzervatív öregasszonynak tartanak. Ezt tulajdonképpen nem is bánom. Tartok attól, hogy nem értenénk meg egymást. Sokat járok színházba. Nem annyit, mint régen, de igyekszem az újakat is látni. Nyitottságra törekszem. Nyitott vagyok, ha úgy tetszik. Felismerem a legkacifántosabb rendezői szándékokat. Ha vannak. Keresem az indokokat. Mit, miért. Azt pedig büszke szívvel vállalom, hogy szinte elsőként készítettem olyan jelmezt, amely más korba vitt, mint amiben a darab játszódott. Abban nem vagyok biztos, hogy egy huszonéves vagy alig harmincas korú rendezővel meg tudnám értetni a szándékaimat, vagy hogy ő meg tudja értetni velem, hogy mit szeretne, s azt a mit miért és hogyan. Fontos, hogy a rendező akarjon valamit a darabbal.

Ez a lényeg. A néző is akar valamit a színháztól. Hányszor láttad a Három nővért? Csehov csak egyszer írta meg. Ahányszor megrendezik, sőt ahányszor előadják, az annyiféle. Most Kovalik Balázs hófehérbe álmodta a Jenufát. Vámos Lászlóval évtizedekkel ezelőtt a Tudós nőket fekete-fehérben állítottuk színpadra. Én a világon a legtermészetesebb dolognak érzem, hogy ha valaki úgy képzeli el, hogy a darab fehérben játszódjon, akkor az fehér világban játszódik. Ebben nincs semmi különös. Kovalik Balázs elgondolását ezért nem éreztem különösnek. Annak örültem, hogy végre van egy rendezői elgondolás, ami látszik is. Érződik, hogy nemcsak odalökték, hanem gondolkodott rajta a rendező, a tervező. A szomorú az, hogy ez ma szenzációszámba megy. Akikkel én dolgoztam, ott mindig érződött, semmi nem esetleges, mindig mondani akartak valamit. Természetes volt, hogy aztán ennek érdekében közösen kitaláltunk valamit. Alföldi Róbert tehetséges. Amihez nyúl, mindenben egyéni, eredeti. Nagyon szerettem az általa rendezett Sirályt a Budapesti Kamarában. Érződik, hogy köze van a képzőművészethez, a látványhoz. Univerzális művész, amilyen ma nagyon kevés van. Meg vagyok győződve róla, hogy Alföldi - még soha nem dolgoztam együtt vele, de - biztosan beszélget a jelmeztervezővel, elmondja, hogy mit akar. A színház nem gondolatolvasáson alapul. Minden megjelenik. Megjelenik alakításban, díszletben, kellékben, ruhában. A tehetség egy dolog. Vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor kifejezésre kell juttatni. Ez pedig sok-sok munka és sok-sok ráfordított óra nélkül nem megy. Az, hogy sírunk, mert kevés a pénz, csak egy része mindennek. Ha megölnek is, de kimondom, nincs időnk egymásra. Nincs időnk arra, hogy megbeszéljük a legfontosabbat, azt, ami közös. Mindenki rohan százfelé, mert százféle ügye van, százfelé kell szakadnia, hogy megéljen. Holott egy ügy van, egyetlenegy, sok-sok ember, színész, rendező, világosító, ruhakivitelező és sorolhatnám egyetlenegy ügye, az estéről estére megismételhetetlenül megszülető: a színházi előadás.

Az interjút készítette:
Józsa Ágnes