Ezerkilencszáznegyvenöt óta volt a pályán.
A nyolcvanegy éves Fejes György halálával a vajdasági magyar színjátszás alapozó nemzedékének utolsó tagja is lelépett az élet színpadáról.
Alapító tag Szabadkán, ahová szülőhelyéről, a kis bánáti faluból, Tordáról érkezett 1945 őszén, hogy színészi előélet nélkül a maga választotta népszínműrészlettel felvételizzen az alakulandó Magyar Népszínház társulatába. Újvidéken lett nyugdíjas 1988-ban, miután mintegy százötven szerepet játszott, 1966-ig Szabadkán, 1974-től az Újvidéki Színházban, ahová a Rádiószínház együttesétől szerződött 1986-ban.
Szabadkán Balázs Béla színháznyitó partizántörténetében (Boszorkánytánc) még nem kapott szerepet, a következő bemutatón azonban már közönség elé lépett, a legkisebb szerepben, Joso, a rendőr volt Nušić Gyanús személy című vígjátékában. Hogy a debütálást több kisebb, változatos szerep követte, bizonyította Fejes használhatóságát. Többek között népieskedett Jóska gyerekként a Sári bíróban, még húszéves sincs, amikor apaszerepet kap Goldoni komédiájában, A hazugban. Ráosztják a kétkulacsos Kozlovszkijt a kor ügyeletes szocreáldarabjában, az Orosz emberekben, kap egy nyúlfarknyi lehetőséget Pagnol Topázában, ő az élősködő Barend a Reményben, Hugó, a hordár a Liliomban, Csikasz, a parasztlegény a Dandin Györgyben. Így jutott el öt évi inaskodás után első főszerepéhez, a Kísértetek Oswaldjához, ami a téves szereposztásból adódóan csúfos, de hasznos bukás volt.
Ezt követően talált rá arra a két szerepkörre, amely szinte egész színészi pályáján végigkísérte, a pap- és kisemberszerepre.
Mindkettő, tudjuk a drámatörténetből, többnyire kétarcú figura erkölcsileg, a viselkedés tekintetében, mert helyezkedő, problematikus. Ilyen A tanítónő Káplánja, Fejes első papszerepe, aki a védtelen tanítónőre acsarkodó falusi urak mellé áll, ahelyett, hogy védelmébe venné. S hasonló Fejes többi papszerepe is. Monsignore Silberbrandt, a család gyóntatópapja és a bárónő szeretője a Krleža-trilógia első részében, Halle tiszteletes, az ördögűzés szakembere A salemi boszorkányokban. Ezt a szerepfachot folytatja újvidéki éveiben is, többek között O’Hara bíboros egy páparablásról szóló darabban, Tábori pap a Kurázsi mamában.
|
Szinte a papszerepekkel egy időben kap olyan kisemberszerepeket, amelyeket az életmű szempontjából is figyelembe kell venni, mivel nélkülük sosem jöhettek volna létre a jellemszínészként ismert és megbecsült Fejes György nagy alakításai, pályájának csúcsai. Sorozatban hozta a félszeg, jámbor, ügyefogyott, magányos, boldogtalan kisembereket. Szolgálókat, tollnokokat, gyalogpostásokat, tanítókat, fiskálisokat, vidéki orvosokat, mesterembereket, nincsteleneket, szerelmeseket és öregembereket. Köztük Jeant a Júlia kisasszonyból, Callimaco szolgáját a Mandragorából, Pehely urat, Zilahy Zenebohócokjának fűzfapoétáját, megannyi szerencsétlent jó és kevésbé jó, egykor divatos, de gyorsan feledésbe ment darabokban. De szinte kivétel nélkül kivívta a kritika elismerését, mely szerint "finom néma játékokban, az apró mozzanatok megragadásában és érzékeltetésében" volt kiváló, mint a vagyonvadász Oscar Hubbard Hellmann Kis rókákjában, Csaposként Molnár Delilájában, a Szentivánéji álomban Vackorként ("magával hozta a kisipari műhely egész levegőjét"), kivált pedig az egyik legmegrázóbb Gorkij-figura, az Éjjeli menedékhely Szatyinjaként, aki okos, művelt emberből a mélybe zuhanva gyógyíthatatlan hamiskártyás lesz. Barta Lajos csehovi vonásokat mutató társadalmi drámájában, a Szerelemben az adótiszt Komoróczyt alakította, Csehov képzelt beteg földbirtokosa, Lomov volt a Leánykérésben és Dobcsinszkij A revizor földbirtokos-ikrei közül.
Amikor az ötvenes évek közepétől Szabadkán nagyobb teret kap az operett, akkor Fejes, nem lévén énekes színész, kissé háttérbe szorult (a Csárdáskirálynő Miska főpincérét igen sikeresnek vélte a kritika). De az évtized végétől s főleg a hatvanas években, amikor a színház műsorában a modern drámairodalom darabjai tűnnek fel, Fejes többek között olyan jelentős feladatokat kap, mint Osborne sikerszerepe, Archie Rice A komédiásban- A "meghasonlott művészt olyan kemény anyagból gyúrta, hogy egy-egy mozdulatával, egy-egy fájdalmas mosolyával, szempillantásával is éreztetni tudta egész emberi tragédiáját".
S ezzel Fejes György színészi alakgalériájában az a szereptípus, a clownszerep jelentkezik, amely az évek során életműve legmarkánsabb vonulatává emelkedik. Nemcsak arról van szó, hogy olyan feladatokat kap s old meg kiválóan, mint Peacock, a kolduskirály Brecht Koldusoperájában, vagy a Király Jevgenyij Svarc mesejátékában, hanem sokkal inkább arról, hogy a bohócszerepekben Fejesnek azt a kétarcúságot kellett megmutatnia, amit saját színészi eszközeivel a legjobban tudott "elmondani". Mielőtt azonban végleg elkötelezhette volna magát a tragikomédiák kétarcú szerepeinek tolmácsolójaként, néhány nagy jellemszerepet old meg sikeresen. Elsősorban O’Neill Boldogtalan holdjának Phill Hoganját és Krleža Lédájának Klanfárját kell említeni. Ez utóbbiban a vályogvető fiából iparmágnássá lett idegen az őt magát nem, de a pénzét kívánó úri világban, amely egyszerre befogadja és utálja. Fejes Klanfar kulturálatlanságát, modortalanságát, fogpiszkálós stílusát mutatta meg, jellegzetes testtartással, merevséggel érzékeltetve az alak oda nem való voltát, s ezzel együtt mély érzésről tanúskodó emberi vonásait is. A szabadkai Léda az országos fesztiválra is meghívást kapott, s Fejes alakítását a kritika egyenértékűnek látta a kiváló zágrábi színész Klanfar-alakításával.
Külön kell szólni Fejes szabadkai búcsúszerepéről, a Tragédia Ádámjáról, amelyet élete legnagyobb kihívásának tekintett, s amelyet csak részben sikerült jól megoldania. Danton, Kepler sikerült, de főleg a keretszínek siheder-Ádámja nem. "Alkatától, megjelenésétől, lényétől teljesen idegen szerep", írta róla a magyarországi kritika, felismervén azonban, hogy "Játéka igen értékes jellemszínészt sejtet", de az Ádám-szerű szerep "távol áll a színész minden külső és belső adottságától".
Ezt követően Fejes átigazol Újvidékre, a Rádiószínház együtteséhez, ahol hangjátékszerepek tucatját tolmácsolja a láthatatlan színház közönségének. Míg meg nem alakul 1974-ben az Újvidéki Színház, színpadra alig lép. Kivétel az a nyilvános stúdióelőadás, amelyben Krapp Beckett monodrámájában.
Megismétlődik a szabadkai történet, a színházavató előadásban (Macskajáték) nem kap szerepet, de ezt követően elkezdődik a színész Fejes György pályájának legfényesebb korszaka. Felsorolni is elég lenne, hogy lássék Fejes György impozáns színészi opusa. Íme: Edgar (Play Strindberg), Mockinpott, a kétkezi vendégmunkás, AA (Emigránsok), Milt Manville (Szerelem, ó!), Kuligin (Három nővér), Báró Lenbach (Agónia), Csömöre (Végeladás), Gajev (Cseresznyéskert), Brack (Hedda Gabler), Stomil (Tangó), Öregapó (A buszmegálló), Ill (Az öreg hölgy látogatása), Sganarelle egy Moličre-montázsban, A postás (Tóték), Ardonjak (Galócza).
Hogy Fejes György emberábrázoló művészetének igazi területe a tragikomédia, az az emberi kétarcúság, amely legszembetűnőbben a kisemberek, az élet kisstílű ügyeskedői, a született és javíthatatlan balekok jellemzője, azt a színészi pálya első tizenöt évének jelesül megoldott epizódszerepei példázzák. Ezek alapozták meg a Romhányi Ibivel és Nagygellért Jánossal (sajnos, már egyikük sem él) közösen óriási sikerre vitt Play Strindberg Edgarjával induló nagy szerepeinek csodálatos sorozatát, melyről immár színháztörténeti bizonyosságként kell emlékezni.
|
Strindberg Haláltáncként ismert teltkarcsú polgári szerelmi háromszög-drámája Dürrenmatt tollán vigyorgó csontvázzá csupaszított, gyűlölettől sistergő tragikomédia lett, melynek férj szerepét, Edgart Fejes úgy tolmácsolta, hogy miközben tízpercenként megnémult, görcsbe merevedett, "meghalt", feltámadt, őrjöngött, bukfencezett, gonoszkodva felnevetett, nem lehetett tudni, hogy uniformisba bújt bohóc-e, aki így terrorizálja környezetét, vagy zsarnok, aki bohócként élvezi saját produkcióját, mígnem végül kiderül, valóban beteg, s azért bohóckodik, hogy leplezze szenvedését, de sajnálni ennek ellenére nem lehetett, csak tudomásul venni - megérdemelte a sorsát. Csodáltuk ellenben a színészt, ahogy csodálták annak idején Szarajevóban a Kis- és Kísérleti Színházak Fesztiválján, ahol ovációkkal és díjjal köszöntötték.
Edgarja után joggal lelkesedtünk, mint a szarajevói fiatalok is, akik vállukra emelve ünnepelték a színészt. Ha választani kell Fejes remeklései között, számomra Strinberg-Dürrenmatt kapitánya mellett a Három nővér Kuliginja jelenti Fejes György művészetének csúcsát.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lelkesedtünk volna például Fejes György Moackinpott alakításáért a Peter Weiss-drámában: a vastagon kifestett ajkú, teniszlabdányi piros orrú bohóc képén átüt szemeinek megtört fénye, szomorúan riadt tekintete - az igazságszolgáltatásban, a demokráciában, a vallásban, a barátságban, az emberi kapcsolatokban, a tudományban naivul hívő és ezért csúnyán pórul járó kisember-önmagunkat láttuk benne. A színpadi példabeszédben azt mutatta meg, hogyan leszünk kiszámíthatatlan erők játékszerévé, veszítjük el egyéniségünket, válunk pojácává. Lelkesedtünk továbbá a Cseresznyéskertbeli Leonyid Andrejevics Gajevért, az ötvenéves korában is selyemcukrot szopogató, két lábon járó infantilizmust, szakállas csecsemőt ábrázoló bravúrjáért, aki csak úgy ott van a világban, anélkül, hogy bármiféle kapcsolata lenne vele. Akárcsak Krleža Agóniájának Lenbach bárójáért, ahogy lecsúszottságában, némi lóversenypénz reményében a varrónőségig süllyedt bárónő-felesége varróasztalának fiókját próbálta felfeszíteni, vagy ahogy részeg-komikusan át akarta ölelni a gramofontölcsérből felszálló dallamokat, miközben egy próbababáról leakasztott ruhával táncolt a szebb napokat idéző Kék Duna-keringőre. És lelkesedtünk Tolnai Végeladásának Csömöréjéért, aki örökös vándorlásban, nincstelenségben, hazátlanságban araszolta végig Kanizsáról indulva Kelet-Európát és Ázsiát, majd visszatérve a Tisza-parti kisvárosba, tárgyi emlékeit kiárusítva keresett alkalmi beszélgetőtársakat.
A másik csúcs azonban, amint említettem a Harag rendezte Három nővér Kuliginja volt. A középső nővér, Mása férje, gimnáziumi tanár, fölöttébb korlátolt, saját csökött modorosságába berozsdásodott, szánandó kispolgár, végtelenül tekintélytisztelő, aki állandóan igazgatója aranymondásait idézi és saját közhelyeit ismételgeti. Vidéki flótás, kisértelmiségi, aki elégedett sorsával, holott házassága vakvágányra futott. Kapcsolata Másával kényszerhelyzet, amelyből nincs menekvés, de annyira fásult, hogy ez meg sem fordulna a fejében. Nem boldog, de boldognak hazudja magát, igyekszik elfogadni sorsát. Fejes már belépőjével jelezte, hogy Kuligin fajankó, aki azonban megszokta a kudarcokat és megtanulta túltenni magát rajtuk. Olyan ember, aki ha sérelem éri, visszavonulással leplezi, igyekszik észrevétlenné válni. Így tesz akkor is, amikor felfedezi felesége liaisonját az ezredessel. Nem tudom, láttam-e szánandóbb embert annál a Fejes-Kuliginnál, aki félrevonultan ült s várta, hogy nője a kaland után visszatérjen hozzá. Kuliginja, a formák, a látszat embere úgy közlekedett az előadás süppedős szivacstalaján, mintha sima, kemény föld lenne a lába alatt. És Fejes György úgy állította elénk ezt a magát pojácává degradáló embert, hogy minden gesztusában, minden mondatában éreztük tragédiájának szánandó emberségét.
És éppen ez Fejes György alakformáló, jellemábrázoló művészetének legigazibb értéke, ami hitelessé tette színészetét, kivált azokban a szerepekben, melyekben clownként saját művészi önarcképét mutatta meg, azt a tükröt, melyben mi nézők - bármennyire is kellemetlen ez - önmagunkra ismertünk. Ha Fejes György szerepeivel szembesültünk - önmagunkkal találkoztunk. S azt hiszem, ez a legtöbb, amit színésztől nézője, közönsége kaphat.
Köszönjük, Gyurka bohóc.
Fejes Művész Úr.
GEROLD LÁSZLÓ
