Annyi neves irodalmi műből született már jobb vagy rosszabb musical, szinte érthetetlen, hogy a Szentivánéji álomra eddig senki nem vetett szemet. Még különösebb, hogy a West Enden, és a Broadwayn, a musicalek két angol ajkú fellegvárában még soha nem merült fel Shakespeare művének transzformálása. (Igaz, a közelmúlt sikere, a Rómeó és Júlia sem angolszász területről indult, hanem Párizsból.) Szellemi renyheségről lenne szó? Vagy angolszásznak nem jut eszébe Shakespeare-ről az ezeregyedik bőrt is lehúzni? Talán az angol-amerikai "magaskultúra" elkötelezett hívei nem kívánják zenés színpadra "alkalmazni" a világhíres drámaköltőt? Bárhogyan is, a Szentivánéji álom musicalváltozatának ötlete nem New Yorkban, nem Sydneyben és nem is Londonban, hanem a Budapesti Operettszínházban fogant, s a Szegedi Szabadtéri Játékokon valósult meg. Nemrég hazai kulturális ikont, az Abigélt emelte be az Operettszínház a musical piacra, most a Szentivánéji álommal már a musicalek világpiacára kacsingat.

Bereczki Zoltán, Földes Tamás és Sánta László (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A darab vadonatúj, eddig nem létező műfaji megjelölése: worldmusical, nyilván a world music kategória analógiájára. (Az Operett szeret útjára bocsátani újdonsült stílust, ilyen volt pár éve az első klezmer-musical, Jávori Ferenc Menyasszonytánca.) A többek közt jazzimprovizációiról híres Szakcsi Lakatos Béla muzsikája izgalmas világmusical. Üde és friss, szakít a tucatmegoldásokkal, hemzsegnek benne a különleges hajlások, ugrások és bonyolult váltások, akár egy dalon belül is többféle kihívással szembesítve az énekeseket. A látszatra szertelen, könnyed anyagkezelést csapongónak tűnő, de biztos arányérzékkel kevert stíluskavalkád koronázza. Jazz, rock and roll, mondókaritmus, operettbetét, cigány folklór, spanyolos vérlázítás, verbunkos, világnépi elemek, pop mozzanatok és kortárs klasszikus szösszenetek tarka zeneszőnyege lebeg elő az árokból, fülbemászó hangszerelésben, hiszen Makláry László dirigálásában még akusztikus gitár is rejtezik a Szegedi Szimfonikusok között. A tündérek tánca keleti varázslatot idéz, talán indiai motívumokra épül, mert olyan imbolygó futamok és hangzások bukkannak elő, mint valami sejtelmes, szitárra írt műben. Egy-egy szerelmi duett talán túlcsordul olykor, de ez már a musical sajátja. Oberon könnyed eleganciával felépített dala kisebb remekművek közé illeszkedő sláger, nem csoda, ha látványos tabló helyett ezzel ér véget az első felvonás.

Egyetlen motívum lóg ki a világzenei szerkesztésből: a rap, talán mert  sokkal inkább irodalmi, mintsem zenei műfajként viselkedik, lényegibb ugyanis a szövege, ritmusa, mint a dallamvilága. Müller Péter Sziámi élénk és színes versei minden zeneszámnál kifejezőek, egyedül a rap-betét halovány. Az előadásban pedig a hard rockhoz sminkelt és öltöztetett, illetve punkként mozgó és jelenlévő figurákhoz nem illik ez a stílus. (A zavart fokozza, hogy a rappelő metálosok jelenetében érthetetlen módon egyszerre tűnnek fel tekergő csontvázak és az erdőben hazafelé tartó iskolásfiúk vagy eltévedt hátizsákos turisták.) Túlzásba csap át a nemcsak zenei, hanem az előadás rendezői koncepciójában is érzékelhető eklektikus szerkesztés.

Ahogyan Shakespeare művében egymásba csúsznak a tündérek, az athéni nemesek és a mesteremberek létezésének, világának különféle módjai, úgy Kerényi Miklós Gábor rendezése is eltérő világokat kever. A librettót is jegyző rendező a cselekményben és a szereplők viszonyaiban kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöl a drámai alapműhöz képest. Az athéni arisztokratákból cigány újgazdagok lesznek, megfelelően folklorizált csomagba takarva az atmoszférát, kissé cigánybárósan, némiképp zorrós, mexikói latinsággal. A roma gyökerek enyhén gyűrűznek tovább a négy szerelmes valamint a mesteremberek alakjaiba. Mindkét csoport jelenetei redukálódnak, s bár az elsődleges olvasat lényege, vagyis a szerelmi civódás, illetve a színház humoros, ironikus felmutatása megmarad, de a karakterek kapcsolatai, egymáshoz való viszonyuk kevésbé árnyalt, talán a műfajból adódóan is. A tündérkirály, Oberon mintha az eredetihez képest érzékenyebben reagálna Titánia elutasítására, valamint többször kontaktusba kerül Hermiával és Lysanderrel. Mindezek az eltérések a szabad rendezői értelmezés eredményei, ahogyan az is, hogy az alapműtől kissé didaktikus irányba kanyarodik a végkifejlet. Sértettségében Titánia el akarja pusztítani az emberiséget, de Oberon lebeszéli erről, majd egy pusztító viharban úgy döntenek, hogy mély szerelmük valódi megéléséhez emberré kell válniuk, és lemondanak a tündérlétről. Az alkotói szabadság természetesen lehetővé teszi a változásokat, ugyanakkor lanyhává a dramaturgiai sodrást. Időnként lelassul az előadás, nem peregnek az események, ellankadnak fontos pillanatok, szétfolynak, illetve nem mindig repítik magukkal a nézőt. Felvillan egy-egy lélegzetelállító momentum, majd meglehetős komótossággal halad tovább a produkció.

Pedig a színpadi gárda, mindenekelőtt az énekes színészek szívvel lélekkel jelen vannak ebben a Szentivánéji álomban, s mint oly sokszor, most is kimagasló profizmusról tesznek tanúságot. De főként mint egységes és kellő rutinnal rendelkező társulat ejtenek rabul -  kimagasló, különleges egyéni alakítás ezúttal nem születik. Janza Kata tündérkirálynő Titániája mély és érzékeny, hozzá képest Szabó P. Szilveszter Oberonként némileg érzelgős figurát alakít. Vágó Bernadett Hermiaként, Dolhai Attila Lysanderként teljesít a tőlük már megszokott magas színvonalon. A szerelmi négyes másik kettőse, Szabó Dávid és Peller Anna ezen az estén kissé haloványabb Demetriusszal és Helénával rukkol elő.  Bereczki Zoltán lendületes Zuboly, Földes Tamás frenetikus Vackor, pompás "rendező". A táncok Duda Éva koreográfiájában olykor szellemesek és merészek, például a négy szerelmes dalánál, máskor a műfaj előírásait abszolválják, mint például a végső, cigányünnepi kavalkádnál. Elegáns ötlet táncban elválasztani a tündérvilág két végletét: klasszikus balett felé hajlik a váltott gyermek tánca, míg Kerényi Miklós Máté zabolátlan Puckjának és haverjainak (Rákász Dániel és Pirgel Dávid) mozgása kortárs táncot idéző elemekkel teletűzdelt. A világítás (Somfai Péter) világszínvonal: gyönyörűséges színek borítanak minden jelenetet. Velich Rita gazdag kiállítású, színes jelmezei a szereplőket nemcsak a figurákat jellemzik,  hanem az előadás  egymástól eltérő világait is: a cigányok tarkállanak, a tündérek sötét, csillogó árnyalatokban libbennek elő. Túri Erzsébet díszlete épp ellenkezőleg, összemossa a különböző világok különböző tereit. Az emberi világ egy reális elemekből felépített roncstelep (beszédes díszlet!), de a tündérerdőben is fel-feltűnnek rozsdálló vastárgyak, egy varázsbokorban kivénhedt bicikli virul. Hasonlóan simul össze a színpad két oldalán futó magasfeszültségű távvezeték-sor is, amely zöld, világító kerettel szegélyezve jelképezi a túlvilági erdő fáit is.  A díszlet központi eleme egy méretes, kör alakú kapu, amely mintha valamiféle ezoterikus, szentivánéji átjáró lenne az emberiből a tündéribe, hiszen egyik oldala a roncstelephez passzol, míg a másikon feltűnő indás-indiai motívumok a varázserdőhöz illeszkednek. Minden szép és invenciózus, de a zenei újdonsághoz képest visszafogott, a merészség nem gyűrűzik tovább az előadásban és a színpadi világban.

SZ. DEME LÁSZLÓ