Olsavszky Éva és Kun Vilmos neve mostanság ritkán tûnik fel a magyar színházi sajtóban. A kritikák egy-egy mondata foglalkozik alakításaikkal, holott szólhatna róluk akár az egész írás. Gondoljunk csak Olsavszky Priamusára a Troilus és Cressidában, vagy Kun Vilmos öregemberére a Koccanásban. Szinte megszólalniuk sem kell ahhoz, hogy minden tekintet õket vizslassa a nézõtérrõl.

De említhetnénk Avdotya Nazarovnát és Jegoruskát az Ivanovból, vagy miniatűr remekeiket a Ledarálnakeltűntemből. Persze egyikük sem ma kezdte a pályát, a múlt század közepétől töretlenül színpadon vannak, megjárták Győrt, Debrecent, kétszer Kaposvárt, a budapesti Nemzetit, majd alapító tagjai lettek a Katona József Színháznak. Élet-, kor-, "elv"-, sors- és pályatársak. Csaknem öt évtizede. Mint mondják, 71 óta nem dolgoztak rossz rendezővel - ez önmagában színházi szenzáció.

O. É.: Tudnia kell, mielőtt belevágunk, nem szeretek sokat beszélni. Fecsegni?

O. É.: Nem, nem erre gondoltam. Beszélni sem. Egyszerűen nem vagyok olyan típus. Mindkettejük pályája a II. világháború utáni években indult. Mire emlékeznek a vészterhes időkből?

K. V.: Na, erről például Olsika tudna többet mondani, mert én csak 1947-ben tértem haza a szovjet hadifogságból, és addigra a helyzet a körülményekhez képest normalizálódott. Hol volt hadifogságban?

K. V.: Leningrádban, két és fél évet.

O. É.: Én nem jártam főiskolára, magántanár indított el a pályán. 1947-ben, a Jókai Színházban kezdtem, majd az államosítás eredményeként az Állami Bányász Színházban kötöttem ki, később a Magyar Néphadsereg Színházában (a mai Vígben). Innen egy nap "racionalizálás" keretében negyvenöt embert elbocsátottak. Így kerültem Győrbe. Milyen volt a színházbeli hangulat ezekben az években? Tudtak nyugodtan próbálni, játszani?

O. É.: Dolgoztunk, akár az őrültek. Az ember akkor még annyira fiatal volt. Örültem, hogy gyereklányként egyáltalán élve megúsztam a háborút. Csak az számított, hogy színházban legyek, egy csapatban, hogy ott éljek, dolgozzak. Önt mikor hívták be katonának?

K. V.: 1944-ben érettségiztem, Győrött. Ősszel hívtak be, de nem katonának, hanem leventének. A differencia csupán annyi volt, hogy akkoriban a Magyar Honvédség már szinte senkit sem hívott be, akit viszont igen, azt azonnal tehervagonokba rakták, és vitték Németországba. Ezek a leventeszázadok bekerültek egy-egy német zászlóaljba, gyakorlatilag golyófogónak. Mennyi ideig tartott?

K. V.: ´44 decemberétől ´45 áprilisáig. Ezekről a történetekről sokat lehet hallani, olvasni - megerősíthetem, egy ilyen fél év kihat egy egész életre. Áprilisban estem hadifogságba. Már majdnem az Elbánál jártunk, láttam a hidat is. Ha át tudtam volna menni rajta, december 30-án otthon vagyok. Így ´47 nyarán érkeztem meg, iszonyatos mázlival. Sok sorstársa szívesen mesélgeti táborszínházas élményeit. Volt része ilyesmiben?

K. V.: Hogyne, táborszínház mindenütt alakult, így akit ilyen irányú ambíciók fűtöttek, ki tudta élni azokat. Nekem akkoriban eszembe se jutott, hogy színész legyek. Amikor hazaértem, az volt az első dolgom, hogy keressek valami rendes munkát. Ön szintén nem akart színész lenni?

O. É.: Dehogynem! Gyermekkoromtól vonzott a színház. Sokat jártunk a szüleimmel és a nővéremmel. Tizennégy évesen láttam Bajor Gizit A kaméliás hölgyben. Rajongtam érte! Szeretett volna főiskolát végezni?

O. É.: Nem igazán, másképp alakult az életem. A Néphadsereg Színházban kaptam egy fontosabb szerepet, Lavrenyov Leszámolásában. Egy cserfes kislányt játszottam. Megnézett benne Básti Lajos, Egri István... Úgy döntöttek, színésznő lehetek. Nagy hírű előadás volt, Ajtay, Görbe, Bulla, Komlós Jucika - mind szenzációsat alakítottak benne. Ön végül hogyan jutott el a főiskoláig?

K. V.: Lassan világossá vált számomra, hogy ezeket a "pártdolgokat" úgy lehet a legügyesebben megkerülni, ha az ember bemegy egy kultúrcsoportba. Sőt, ezzel a társadalmi munkát is kipipáltam. Aztán kiderült, nem is olyan rossz ez a társadalmi munka, lassan átminősült afféle hobbimmá. Így jutottam el egy amatőr színjátszóversenyen való részvételig, melyre általában a tanárok és rendezők is eljöttek nézelődni. Nem sokkal később kaptam egy értesítést, hogy menjek el felvételizni a főiskolára. Kinél felvételizett?

K. V.: Gellért Endrénél. Rendkívül igényes rendező és kiváló színészpedagógus volt, nagyon nehéz embernek tartották. Miután végzett, a korszak jó szokásai szerint vidékre kellett menni.

K. V.: Természetesen. Kivételek persze előfordultak. Ha valakit egy fővárosi színház már főiskolás korában "bejátszatott", előfordult, hogy nélkülözhetetlenné vált. Az ő személyükhöz ragaszkodtak. Bánták, hogy vidékre kerültek?

O. É.: Soha. Huszonöt évet töltöttünk vidéken, egyikünk sem cserélné el ezt a korszakot.

K.V.: Pedig itt jóval többet kerestünk volna. Hol és hogyan találtak egymásra?

K. V.: Melyikünk mesélje el?

O. É.: Mindenképpen te mondd el. K. V.: 1955-öt írtunk. Győrött ment a Mária főhadnagy című operett, melybe be kellett ugranom. Olsika volt az előadás primadonnája. Elképesztően csinos nő volt. Tudni kell, hogy én a főiskoláról hoztam magamban egy meglehetősen kritikus színésznőképet. Nevezetesen, hogy bárhol, bármit, bármikor egy főszerepért. A primadonnákról nem is beszélve... Betéve tudtam a hisztiket. Határozottan távol tartottam magam ettől a körtől. Aztán megjelent Olsika, és homlokegyenest ellentettje volt valamennyi elképzelésemnek. Ez vonzott legjobban. Mindketten elváltunk, majd Győrben összeházasodtunk. Most meg itt vagyunk. A színházi legendáriumok gyakran idézgetik a régi, nagy primadonnaháborúkat, rúkat, vidéki színházigazgatók legyőzhetetlen feleségeit...

O. É.: Elkerültek. Úgy alakult a pályám, hogy mindenütt egyedül voltam primadonna. Engem használtak. És ne felejtsük el, hogy elsősorban prózai színésznőként tartottak számon. Csak kihasználták a színházak az énekhangomat. Ugyanabban az évadban, mikor a Mária főhadnagyot játszottuk, Tóth Flórát is rám osztották A tanítónőben. Debrecenben egyszerre voltam Christine az Amerikai Elektrában, és Maya.

Olsavszky Éva Arkagyinaként Csehov Sirályában

K. V.: Utóbbi rendkívül magas hang, Christine - prózai szerep lévén - mély fekvésű. Olsika a kettő között átszaladt az énektanárnőhöz, aki felvitte a beszédhangját énekhangra. Debrecenben sok operaénekes volt, mindig mondogatták, ilyen nem is létezik.

O. É.: Soha nem voltam igazi primadonna, nem is viselkedtem úgy, mintha az lennék. Nem tudtam úgy beszélni, hogy közben vigyázzak a hangszálaimra. Így aztán, hál’ istennek prózai színésznő lettem. Gyönyörű szerepeket játszhattam. Múlhatatlan hálával tartozom értük. A vidéki állomások közül melyik volt legjelentősebb a pályájuk szempontjából?

O. É.: A rendezővel való munka, és a vele való találkozás döntő fontosságú a színész életében. Győrben Földes Gáborral dolgozhattam, amikor először mentünk Kaposvárra, Horváth Jenővel, Debrecenben Ruszt Józseffel. Ezek az emberek elválaszthatatlanul kötődnek a pályámhoz.

K. V.: És ezután jött még a java, amikor másodszor mentünk Kaposvárra, 1971-ben. Zsámbéki, Babarczy, Ascher, Székely, Ács, Gothár... Ugyanez a véleménye a rendezővel való találkozásról?

K. V.: Hajszálpontosan. A szakmai kérdésekben általában teljes egyetértés van közöttünk. Persze alaposan átbeszéljük a dolgokat, de az ízlésünk nagyon egyforma. Azért a Kaposvárt megelőző és az azt követő időszakok között volt egy nagyon fontos különbség: bár dolgoztunk jó rendezőkkel is, legtöbbször harmatgyengékkel akadtunk össze. Az rettenetes élmény. 1971-től viszont - és azt hiszem, ez mindkettőnkre vonatkozik - nem dolgoztunk rossz rendezővel. Nagy szó, ha ezt valaki elmondhatja magáról ebben a szakmában, a mi korunkban. Ezt egyszer alaposan végiggondolta?

K. V.: Kénytelen voltam, hiszen hallom a panaszokat a kollégáktól a rádióban, a szinkronban, a forgatásokon, látom a széthullott, semmiről sem szóló, a darabról semmit nem gondoló előadásokat. Bár ma már kétszer is meggondoljuk, hogy egyáltalán elinduljunk-e színházba, azért tudjuk, mi zajlik a szakmában. És ilyen körülmények között azt mondani, hogy 71-től nem kellett rossz rendezővel dolgoznunk, igazi csoda. És gondolom, szerencse...

K. V.: Persze, óriási mázli. Bár meg kell mondjam, mi mindig kerestük a jó rendezőket, ez a keresés határozta meg a pályán bejárt utunkat. Amikor Győrben úgy láttuk, nagy problémák vannak - miközben tudtuk, hogy Kaposváron ott van Horváth Jenő -, fogtuk magunkat, és elmentünk Kaposvárra. Aztán, mikor Kaposváron megkezdődött a hanyatlás, öt vagy hat ajánlatot kaptunk. Az anyagi szempontból számunkra legkedvezőtlenebb Debrecent választottuk, Ruszt miatt. Életre szóló barátságot kötöttünk. Az ő előadásaira pedig rendszeresen jártak a végzős rendezők: Zsámbéki, Babarczy, Székely... Ott láttak minket, majd amikor Kaposvárra kerültek, megkerestek. Gyönyörű levelet kaptam Zsámbéki Gábortól. Amit a jó színházról elképzeltem, minden benne foglaltatott. És maradéktalanul beváltották az ígéreteket. A közönséget alaposan kiciánozták a színházból az előző években, így ha százan-százötvenen öszszejöttek, már bankettet tartottunk előadás után. Ilyen volt a helyzet 71-ben, 77- ben pedig, hihetetlenül hangzik, de a zsúfolt házas Ivanovból több előadást játszottunk, mint a vele párhuzamosan futó Mágnás Miskából. Ebből nagyjából lemérhető, mekkora változás zajlott le ezalatt a néhány év alatt. És a bizalom máig töretlen.

K. V.: Elfogult vagyok. Zsámbékit nemcsak Európa egyik legjobb rendezőjének tartom - belőlük van jó néhány -, ő egy társulatteremtő- építő rendező. Amikor Szolnokon vendégszerepeltünk, kérdeztük Székelyt, miért nem hozat oda jó rendezőket. Azt felelte, Zsámbéki mindet elvitte. Képességei különösen a rendszerváltás utáni időszakban váltak fontossá, amikor a színház szerepe gyökeresen megváltozott. Sokan elmentek a Katonából, és az ő helyüket Zsámbéki fiatalokkal töltötte fel. Majd újra és újra fiatalokkal. Most a társulat közel hetven százalékát ők teszik ki. Egyetlen pillanatra sem rendült meg a színház. Hogy érzik magukat ebben a megfiatalított társulatban?

O. É.: Nagyon jól, mert megvan benne a helyünk. Korunknál fogva kisebb szerepeket játszunk, de ahogy a régi színészek mondták, ezekbe bele lehet sűríteni egy egész életet. Én minden erőmmel és képességemmel arra törekszem, hogy a feladataimat minél tökéletesebben meg tudjam oldani. K. V.: Bármelyik darabunkat nézzük, az Ivanovot, a Koccanást, a Ledarálnakeltűntemet, a Troilus és Cressidát, nagyon lerontjuk az átlagot. Negyven-ötven évnyi korkülönbség van közöttünk, úgy érzem magam, mintha a szakmai nagypapájuk lennék, és remélem, ők meg úgy érzik, hogy az én unokáim. Jók a kollegiális viszonyok: ha utazunk, és fel kell tenni egy csomagot, vagy ha a színpadon meg kell emelni valamit, hárman ugranak. Eszerint nincs lesújtó véleményük a fiatalokról.

Kun Vilmos a Troilus és Cressidában theater.hu fotó - Ilovszky Béla

O. É.: Nem, semmi ilyesmi nincs bennünk, hogy ezek a mai fiatalok... Nyoma sincs a generációs problémáknak. Nagyon gazdag pályát tudhat maga mögött. Játszott Évát Az ember tragédiájában, Kleopátrát az Antonius és Kleopátrában, Lujzát az Ármány és szerelemben, Erzsébetet a Don Carlosban, Gertrudist a Bánk bánban, Arkagyinát a Sirályban, Gizát a Macskajátékban, Stuart Máriát, Szent Johannát, Kurázsi mamát... Évtizedeken át sikerült megőriznie előkelő pozícióját, holott sok olyan eset van, hogy valakinek az egyik vidéki színházban vörös szőnyeget borítottak a lábai elé, másutt meg nem használták.

K. V.: Minket mindenhova hívtak. Nem úgy váltottunk színházat, hogy azt kérdeztük, mehetünk-e, hanem kaptunk kéthárom ajánlatot, osztottunk-szoroztunk, melyik lenne nekünk a legjobb. És hogyan tudtak több mint ötven éven át mindig mindenhová együtt szerződni? A régi színházvezetés számolt a házassággal?

O. É.: Nem tudom. Olyan természetes volt, hogy összetartozunk, együtt megyünk. Soha nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy vagy ő kellett, vagy én.

K. V.: Bizonyára ez is szerencse dolga. Akár a kor. 80 éves múltam - ennél nagyobb szerencse nincs. Hiába kérdezgetik, mi a titka, nem lehet megmondani. Lehet persze úszni járni, sokan úszás közben halnak meg. Ezért Önök nem úsznak, hanem eveznek.

K. V.: Ez régi szenvedély. Győrött, a gimnázium mellett volt egy csónakház. Tízéves koromtól április elejétől október végéig minden szabadidőmet a vízen töltöttem. Miután megismerkedtünk, Olsikát is rászoktattam.

O. É.: Nagyon megszerettem. Van egy kis faházunk Pilismaróton. Kilométereket evezünk. Színházba járnak?

O. É.: Egyre kevesebbet, de a saját színházunkban mindent megnézünk. Egyébként kritikákból, interjúkból tájékozódunk. Már a második, illetve a harmadik darabban dolgoznak együtt Bodó Viktorral. Ez is egy nagy találkozás?

O. É.: Igen, nagyon szimpatikus fiú. Ő is olyan rendező, aki a színészből indul ki, aki hagyja, hogy improvizáljon, majd ha ez neki nem tetszik, azt mondja, tessék kitalálni valami mást. Harmadik, ötödik, hatodik variációt. Aztán választ. Kifejezetten szeretek vele dolgozni.

K. V.: Kettőnk viszonyát egy telefonbeszélgetés határozta meg. Egyik májusban, évad végén csörgött otthon a telefon, egy fiatalember bemutatkozott, ő a színház új rendezője, és adna nekem egy szerepet a Motelben, vállalom-e. Mondtam, hogy nekem a szerződésemben az áll, minden rám bízott feladatot el kell vállalnom, eddig még soha nem kérdeztek meg, hogy van-e kedvem hozzá. De ha már így esett, nagyon boldogan. Rendkívül tapintatos fiatalember. A sokórás gyötrődésekből kihagy minket, majd amikor már nagyjából összeállt a kép, mi bevisszük a magunkét az előadásba. A Ledarálnakeltűntem már egységesebb, letisztultabb előadás. A Motel esetében nem tartotta ijesztőnek a főpróbahetet?

K. V.: A színházban a világon semmi sem ijesztő. Ha az ember nem akar megöregedni - természetesen szakmai értelemben -, akkor mindig ott kell lennie valami új születésénél. És borzasztó szerencsés, ha ez sikerül. Egy színésznek az a dolga, hogy mindenbe belemenjen, ne pedig az orrát huzigálja, hogy milyen világ ez, nekem ehhez már semmi közöm... Aki így tesz, az nem színész. Az a dolgunk, hogy a kapott feladatot megoldjuk. Nem a Ledarálnakeltűntem vagy a Motel volt az első közönségdöbbentő darab az életünkben. Az első kaposvári előadás, amiben részt vettünk, a Sirály volt, Zsámbéki Gábor rendezte. Olsika Arkagyinát játszotta, én a doktort. Egyesek gyűlölték, mások imádták, a lényeg, hogy mindenképpen oda kellett rá figyelni. Vagy amikor Magyarországon először mutattunk be Mroz.eket, szintén Kaposváron: a csütörtöki főpróbán még nem tudtuk, hogy a minisztérium engedélyezi-e a bemutatót. Lehet párhuzamot vonni?

K. V.: Mi az hogy! Azokban az években ezek az előadások legalább olyan meglepőek voltak, mint most Viktor rendezései. És a szakmán belüli ellenállásra is gondolok, ami anno a kaposvári színházzal szemben megnyilvánult, és aminek ha alaposabban utánagondolunk, egyetlen végtelen egyszerű oka volt: dolgozni kellett. Itt nem lehetett locsogni, meg ide-oda kószálni a próbán. A Nemzetiben azon lepődtek meg, hogy míg ők ott korábban elpróbálgattak meg eldiskurálgattak, addig Zsámbékiékkal kőkemény munka folyt. Itt is láthattuk az eredményt, a negyed- és félházakból néhány hónap alatt lépcsőn ülős telt házak lettek. Beférkőzött a politika valamelyikük pályájába?

O. É.: Nem.

K. V.: Nem jellemző, hacsak a politika nem akarta magáévá tenni azt, amit a színház játszott. Ascher egyszer azt mondta, a kaposvári színház nem politizálni akar, hanem az igazságot akarja. De mivel a darabok nagy részében az emberek társadalmi konfliktusairól, a hatalomhoz való viszonyukról volt szó, nyilván politikusnak számított egy olyan színház, mint a kaposvári. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy "na, gyerünk gyerekek, politizáljunk egy jót", hanem, hogy csináljunk ebből a darabból egy tisztességes előadást. Más kérdés, hogy a tiszta szándékból a kor abszurditása folytán politika lett. Majorral milyen volt a viszonyuk? Akkoriban sokan belebuktak, hogy nem nyerték el a szimpátiáját.

K. V.: Mi akkortájt még nem voltunk a Nemzetiben, amikor ott Major uralkodott. Sokakat végigkísért. Magam részéről a későbbiekben nagyon jó viszonyt ápoltam vele, pedig soha nem "elvtársaztam". Kétségtelen, munkásságához csúnya történetek, egyéni tragédiák is jócskán kapcsolódnak, de annak a folyamatnak, melynek eredményeképp Magyarországon az 1945 előtti színjátszásból igazi színház lett, ő volt a mozgatórugója. Rendezőgenerációkat nevelt ki. Többször kiemelték a rendező fontosságát. Milyen, ha jó?

K. V.: A jó rendezők között is óriási különbség van. Nem mindegyiknek szeretem a munkamódszerét. Például egyesek kitalálnak valamit, és azt tűzön-vízen, színészen, darabon átgázolva is megvalósítják. Ettől még az előadás lehet nagyon jó, de az ilyen rendezővel nem valami kellemes együttműködni. A Katonában azt szeretem - és ez már Kaposváron is így volt -, hogy az előadások közös munkából születnek, majd folyamatosan változnak. Egyszer azt mondta, "nagyon önérzetes ember ne álljon színésznek". Mire gondolt pontosan?

K. V.: A 70. születésnapomon hangzott el ez a bölcs gondolat. A normális társadalmi viszonyrendszerre jellemző szabályok a színházban érvénytelenek. Nem úr a rendező, hanem alkotótárs, de mivel a próbafolyamat felfokozott idegállapotban zajlik, csak úgy röpködnek a legkülönfélébb sértések. Olyan mondatok hangzanak el, melyek hatására a civil szférákban dolgozók többé nem állnának szóba egymással, mi meg a szünetben már trécselünk a szitkozódóval, mintha mi sem történt volna. Aki mindent szó szerint vesz, annak keserves pálya a színészi. Itt van mindjárt a kritika. Aki túlságosan önérzetes, folyton-folyvást szenved tőle, kikéri magának, az egész életét elrontja. Emlékeznek fájdalmas kritikára?

K. V.: Abszolút. Győrben játszottam egy Čapek-darabban, és az egyik kritika "színpadképtelennek" minősített. Odamentem Földes Gabihoz, mutattam neki a cikket. Elolvasta, majd azt mondta, hajtogassam szépen össze, tegyem be a zsebembe és felejtsem el, mert ha nem megy, szörnyű évek várnak rám. Így tettem. Ez nem a kritika lebecsülését jelenti, mi is tévedünk, ők is tévednek, de azért nagyon jó, hogy vannak, és írnak. Nekik is óriási szerepük van abban, hogy összeérjen a magyar színházi világ. Aki önérzetes, háborog, gyűlölködik, kritikust pofoz, az ne foglalkozzon színházcsinálással. Verekedni, ugyan kérem... Szamárság. Vitatkoznak néha színházról?

O. É.: Inkább beszélgetünk, vitatkozni nem szoktunk. Sokat tud ártani a házastárs, ha kolléga. Van egy amolyan hallgatólagos megegyezés közöttünk, hogy ha nem vagyunk benne mindketten ugyanabban a próbafolyamatban, nem beszélünk róla. Nagyon meg lehet zavarni a másikat. Meglehetősen toleránsnak kell lenni, és főképp tudomásul venni, hogy ő most egy másik világban van, amiben én nem vagyok benne.

K. V.: Persze ilyen rendezők mellett ez nem is igazán kérdés. Régen előfordult, hogy dilettáns rendezővel kerültünk össze, olyankor átbeszéltük a darabot, segítettünk egymásnak. Jó színházban viszont nincs miről beszélni, ahogy az sem számít, nagy vagy kis szerepet kapunk. Végignézték(-élték) egy egész század színházművészetét. Hogyan, miben változott?

K. V.: Nehéz megfogalmazni. A rendezők észrevétlenül sodortak minket magukkal. Alkatrészei voltunk az átalakulásnak. Rengeteg munka van mögöttünk.

O. É.: És remélem, előttünk is!

Az interjút készítette:
KŐVÁRI ORSOLYA