Veszprémi Petõfi Színház, Latinovits Stúdió

Közel háromnegyed százada a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolta Vajda Jánosné Bartos Rozália Emlékirataim címû munkáját. Alighogy köztulajdonba került a csaknem szépirodalmi értékû anyag, az akkor Babits Mihály és Gellért Oszkár szerkesztette Nyugat szemelvényekkel bõségesen meghintett ismertetõt fûzött hozzá. E valaha nagy vihart kavaró dokumentumok, s a korszak Freud-kultuszának egyéb lenyomatai szolgáltak alapul Schultz Sándornak az Igézet címû mûve megírásához.

A darab 1900 telén játszódik, Bécsben. A szín: külvárosi bérház emeleti, udvari szoba-konyhás lakásának konyhája. A helyiség ajtaja és ablaka közvetlenül a körgangra nyílik. Bent, az ajtó két oldalán olajfestékkel bemázolt, esztergált-vésett horgú fali fogas. Az ablak alatt vaságy, az ágy fölötti mennyezetsarok környéke beázott. A szeglet másik falsíkja mentén az olajzöld és a türkiz színe közé fakult éjjeliszekrény került, mellette falikút vederrel, mosdótállal. Középen konyhaasztal, körülötte háromféle életviteli dimenzióra utaló ülőalkalmatosságok: hokedli, esztergált rácstámlás tonettszék, korareneszánsz típusú ("ollós") karosszék. Az ajtótól balra eső ablak alatt vasaló/varrógépasztal, vasalópokróccal leterítve. Mellette a tonettszék párja, előtte sámli. Az ajtóval szemközt, a képzeletbeli fal mentén tűzhely. É. Kiss Piroska tervezte a játékteret, s bele a szereplők - három hölgy - jelmezét. A ruhák, hasonlóan a berendezéshez, választékosan átmenetiek. A sarki kurva besorolású fiatal Lizl munkakosztümje színházi mélybordó, a posztjához mérten túlzóan elegáns, tehát ambíciót sejtet. Róza (Vajdáné) ruhája rafináltan kéklik: felfogható a mély gyász feketéjét váltó-oldó színként, de jól illik a hölgyszalonok madámjaira is. A nyomorgó és nagybeteg Gina barnás rózsaszínnel áttört, fehérségemlékű viselete talán utcai használatra készült, talán hálóköntösnek, talán a felravatalozáshoz. A szabása (az anyag esése) azonban elővillantja a múltat, hozzálebbenti az aszott testhez az elveszett idomokat, amelyek láttán valaha versek fakadtak, amelyek miatt egy férfi felakasztotta magát, s amelyek a nemlétükben is féltékenységet gerjesztenek.

Bajcsay Mária és Meszléry Judit

Pedig Gina bűzlik. Róza szerint - számára reményteljesen - a halál előszaga terjeng körülötte. Lizl praktikusabb: bérlőtársnője mosdatlanságának tudja be a lakás kuncsaftriogató, penetráns leheletét. Kezdetben ketten vannak a színen. Meszléry Judit (Róza) elemózsiás kosárral érkezik, Szűcs Krisztina (Lizl) munkába tart. Bajcsay Máriára (Gina) várnak. A társalgás általánosan bevett szokásától eltérve, Róza nem a hiányzó harmadik személy bűzéről, hanem hajdan volt szépségéről beszél. Arról, hogy éppen annyi idős volt és éppen annyira kívánatos, mint most Lizl, amikor a költő beleszeretett. Az expozíció feltárja: Schultz derék dramaturgiai leleménnyel, három tagba szakította a némiképp monodráma-gyanús lelki cselekménylavinát, nevezetesen azt a gyötrelemtörténetet, amely általában az öregkori számvetések sajátja. Ebben visszatérően kísért a sérelem, hogy Vajda soha nem távolította el a szobája faláról Gina arcképét, s talán benne gyönyörködött, miközben Rózával szeretkezett. Lizl előbb a katalizátora, aztán a rezonőrje, végül pedig - amikor véresre vert arccal tér haza a műszakból - az eleven nyomatéka lesz az emlékezésfolyamnak. Az expozícióból látszólag egyszerű képlet kínálkozik: hitelessé tenni a saját múltjukat, a másikat megalázni vele, a harmadikat pedig irigylő ámulatba ejteni. A rendező, Kőváry Katalin munkája nyomán fejlődik abszurdoid drámává a három nő kapcsolata.

"Az egész életem maga miatt lett ilyen. Maga meg elküld engem, letrampliz, nem szeret? Nem fogadja el tőlem az ételt, pedig éhezik? - vág oda Meszléry. - Hát nem. Nem fog éhezni. Azt nem! Ha kell, munka után minden nap eljövök, és megtömöm, akár egy libát. Orvost hívok magához. Kifizetem a gyógyszerét. Hogy még sokáig szenvedjen!" Akciógerjesztő (induktív) elem alig akad. A paklis kosár, Gina újságja, a szivarkái, a pálinkája, Lizl lavórja a hipermangános mosdóvízzel. Ezek szolgáltatnak okot (ürügyet) arra, hogy a szereplők a kisebb-nagyobb rangú ülőalkalmatosságok között ingázhassanak. A helyiségben megtett utak mozdulattechnikája és az elfoglalt pozíciók váltakozása fejezi ki a szövevényes belső történéseket, amelyek hol lendületesek, hol bávatagok, olykor agresszívek, máskor kenet- és részvétteljesek. "Költőcske, Jánoska... talán jó ember voltál... talán nagyon is rossz... mondják, nagy költő lett belőled... te is mondtad... te annyi mindent mondtál... ha nagy férfi voltál is... az az egy biztos, sose érkeztél meg a Nőhöz. Ezért írtál hozzájuk verseket. De kit érdekelnek a versek, költőcske, Jánoska? A te brutális erőddel lehetett volna belőled igazán valaki. De te mit tettél velem is? Vadásztőrrel a kezedben? Erre emlékszem. Úgy kértél csókot tőlem, Buda legszebb szűzétől? Adieu!" - felesel Bajcsay, s e két szemelvény közé besűríthető a történet köztudat szerinti lényege. Az elszalasztott szerelem és az elszalasztott irodalmi özvegység pozíciója. A közeli utókor szemében egyformán cserbenhagyóknak számítanak: az egyik azért, mert nem viszonozta a magas erkölcsi prioritású (hiszen költőből sugárzó) szerelmet, a másik azért, mert nem állta a házasság édes (hiszen költő okozta) kínjait. A darabbeli bűnegyesítést követően, beindulhat a viszonos szekatúra, a kínosztás cirkulációja.

Ennyi konfliktus persze kevés lenne a dramaturgiai üdvösséghez, ezért az író - remek ütemérzékkel - toldalékfikcióval lépi át a köztudatküszöböt. A fikció magva: mégsem úgy volt, hogy János vonzalma Gina iránt nem teljesedett testi kapcsolattá; mégsem úgy volt, hogy Rózának Jánostól nem született gyermeke. Egyik részről nem feltétlenül igaz tehát a feltételezés, miszerint a szépséges nő az Eszterházi hercegtől örökölt vagyonából cirkuszt vásárolt kedvenc lovának, merő szerelemből. A másik oldalon felvonultatható a pszichológiai kordivat számos eleme. Az idősen szerelembe bonyolódott férfi apaias bűntudata a "megrontott" fiatal feleség iránt. A megszületett gyermekekkel szembeni gyilkos féltékenység. A feleség önkéntelen kerítői szerepe a vetélytárs és a férj között. A szörnyeteg típusú macsó kultusza. A fikció betömi azokat a személyiségkrátereket, amelyek akadályoznák, hogy János tökéletes és makulátlan férfiként legyen bálványozható. Csillámló emlékké varázsolják a múltjukat, s behálózzák vele a nap nyomorát.

Hiánytalanul kijátszott etűdöket élvezünk. A három játszó személy együttesként, egyetlen sorstestté fonódva lélegzik a színpadon. A két özvegy karriergörbéje Lizl jelenébe hajlik vissza: a kétféle nőszerep lehetősége egyszerre van meg benne. A fátum. A fatális szerelem, a fatális ostobaság, a fatális betegség- és nyomorforrások. Az epizódokat a rendező avatott kézzel fűzi bele a darab dramaturgiai gépezetébe, a holtig tartó kéjes önmarcangolás mókuskerekébe. Hitelesen mutat fel egyet a női lényegek közül.

BALOGH TIBOR