Thália Színház, Új Stúdió - Kolozsvári Állami Magyar Színház

"Inkább a telefonkönyvet, drága!" - kezdeném, ha levelet írnék a magyar fõváros aktuálisan egyik legjobb színésznõjének. Mert le kell szögeznem, hogy a katasztrofálisan rosszra sikeredett Júlia, a Budapesti Õszi Fesztivál off-produkciója ellenére világos és egyértelmû számomra, hogy Szilágyi Enikõ fantasztikus színészi formában van. Virágkorában lévõ, gyönyörû asszony, akinek nõi ragyogásán nem ront a szerep követelte jelmez daróca, sem a maszk, a frizura, a színpadi helyzet követelte megtörtség, elgyötörtség, sõt az egzaltáció, az õrültség különbözõ fázisainak intenzív, ezer százalékos megélése sem. Sõt, éppen ezáltal részesíti az "új" Thália Stúdió közönségét - közvetlen közelrõl, kétlépésnyi távolságból - abban az élményben, hogy a színész az emberi élet minden lehetõségét és variációját fel tudja sorakoztatni, s esztétikai szintre emelve széppé tudja tenni, akár egyetlen este keretében. Nyilván nem véletlen a színlapon a világhírû rendezõ, Tompa Gábor neve sem. Odafigyelõ alázata, az átmenetek finom megfogalmazásának segítése valóban rendet teremt a színházi est szûkre szabott idejében.

A telefonkönyv mint színészi-színházi bravúrmutatvány lehetséges eszköze (vagy ürügye) arról jutott eszembe, hogy Szilágyi Enikő - a szövegtől függetlenül - mindig nagy élményben részesít. És sajnos most megint van mitől függetlenednie! Francia sanzonestjének kivételével az utóbbi időben rendre hálátlan, drámaiatlan szövegekkel kellett megküzdenie. A skála Vészi Endrétől Pamela Gemsig terjed. Most pedig Visky Andrást mérte rá a sors. Itt a mondatok profi színházi embertől származnak, ám annál nagyobb tehertétel az előbbiekétől gyökeresen különböző színházeszmény. Visky a lehető legkellemetlenebb szerző a színházban, hiszen élő, mi több, jelen van, ráadásul a híres határon túli dramaturg glóriájával övezve. A Júlia didaktikus, és valljuk be: észveszejtően közhelyes történet. A szerző bejáratott duzzasztási technikákkal építi fel, fújja intellektuális, sötétlila lufivá, sőt kipányvázza politikai, ideológiai, urambocsá’ világnézeti-filozófiai tabutémákhoz, hogy a néző egy pillanatra sem érezheti szabadnak magát. Tompa még erre is rátesz egy lapáttal: talán a szerzőhöz való hűségtől vezérelve érzelmileg is gúzsba köt mint lehetséges befogadót. Nincs lehetőségem, hogy "ránézzek" a történetre, a hősre. Az illúziót nem segíti az elképesztően primitív, díszletnek nevezett tákolmány sem. A papírmaséból összestilizált kőfal repedezettsége árulkodó már az elején, az előadás végére menetrend szerint, a színházi közhelynek megfelelően szét kell hogy nyíljon. Nincs meglepetés, a masinéria működik. Na de hogy ilyen ügyetlenül! Ilyen snassz kis rést formázva, amelyen kikandikálnak a merevítőlécek! Pedig ez a megnyílás az egyetlen igazi történés az előadásban, lévén hogy a Szilágyi Enikő által megidézett hősnő életének fordulatairól egy köldöknéző monológban, fokozatosan és lépcsőzetesen, ismeretterjesztő alapon értesülünk. Az életút eseményeit kicsit megkeverve, bár átlátható módon manipuláló eszközökkel hozzák tudomásunkra. Minden mögül kilóg a lóláb, ugyanúgy, ahogy a meghasadt álszikla mögül a deszka.

Az, hogy mégis együtt tapsolok a többiekkel, csakis annak köszönhető, hogy napjaink nagy színésznőjét látni - ünnep. Egy légtérben lenni vele, közelről hallani a hangját. Élvezni édes modulációit. A többi nem érdekes. Szívesen lennék magyarul nem tudó ezen a fesztiválestén. A sejtések és titkok közepette jobban hatna a színészi munka intenzitása. Vagy jöjjön inkább a telefonkönyv, vagy bármely semleges szöveg. És talán egy egyszínű háttérfüggöny is elegendő volna.

Zala Szilárd Zoltán