R. S. 9. Stúdiószínház
Temesvári Német Színház Angol színpadokon
Aminthogy I. Erzsébet halálával (1603) leáldozott a Tudor-ház csillaga és a szigetország kései reneszánsza, I. (Stuart) Jakab trónra lépésével véget ért a "nagy angol tragédiák kora" is. A színház persze fontos az anglobarokk idején, ám a közönség már nem a héroszok bukása feletti katarzis kéjét keresi benne, hanem a szórakozás vágya, a szenzációéhség vezeti oda. Döbbenet helyett megnyugvást, erkölcsi megtisztulás gyanánt morális elégtételt akar.
A legdivatosabb műfaj az ún. romance: kacskaringós mesék számos (látszólag össze nem függő) mellékszállal, a középkori mediterraneumra jellemző kalandregények stílusában. Szélsőséges érzelmek (hatalmas szerelem, pusztító féltékenység, mindent elsöprő hatalomvágy, emberfeletti gonoszság és cselszövés, a múltban gyökerező fenyegetettség stb.), képtelen szituációk, szerepcserék, nemegyszer horrorisztikus kalandok, végül csodás fel- és egymásra találások, midőn az eltévelyedett, ám szenvedésben purifikálódott jók, illetve eredendően tiszta társaik elnyerik jutalmukat (rendszerint a családi boldogságot), a rosszak pedig méltó büntetésüket (a halált vagy azt, hogy kénytelenek végignézni gáncsoskodásuk hiábavalóságát).
|
Az 1609-1610-ben íródott Cymbeline Keats kedvence volt, Tennyson pedig annyira szerette, hogy a darab egyik példányát vele együtt temették el. Költői nyelvezete ellenére, talán ez az Avoni Hattyú legnehezebben követhető színpadi műve, ami egyben megmagyarázza, hogy a színházak miért bánnak vele mostohán. Eredetiben ráadásul igen terjedelmes. (A leghosszabb Hamlet 4024 sorához képest 3753 sor.)
A szerző ezúttal is más irodalmi forrásokból merített. Holinshed Chroniclesében szerepel a római-kelta brit háború és ‘Cunobelin’, azaz a barbár Cymbeline király, aki valóságos történelmi alak: Kr. e. 33 és Kr. u. 2 között uralkodott. Fiai követték a trónon, ám arról sehol nincs szó, hogy a hercegeket csecsemőkorukban elrabolták volna. Ugyanakkor az igazi Cymbeline a krónika szerint valóban saját fiaként nevelte egyik bátor katonájának eleste után született árváját, Posthumus Leonatust. (Beszélő név: ‘Oroszlán-szülött A Halál után’, hiszen nem csupán apja hunyt el fia világrajötte előtt, szülés közben az anya ugyancsak életét vesztette.) Valószínűleg fikció az egyszerű származású nevelt fiú és Imogen szerelme is. (Az 1623-as First Folióban elírás miatt hívják így a királylányt, Shakespeare valójában ‘Innogen’-nek nevezte, jelentése ‘ártatlan’.)
A románc legfőbb konfliktusforrása Imogen és Posthumus titkos egybekelése: a király emiatt száműzi a fiatalembert. Nem magától határoz így, második felesége sugallja a döntést, aki elsőszülött fiához akarja adni a trónörökösnőt. A gonosz királyné mindenekelőtt a hatalom folytonosságát kívánja biztosítani, míg a kissé ütődött Cloten talán tényleg szerelmes mostohanővérébe.
Posthumus indulás előtt egy karkötőt ajándékoz hitvesének, az pedig férjének egy gyűrűt, majd a fiatalember a szolgájára, Pisanióra bízza Imogent. Shakespeare számára Boccaccio Dekameronja (2. nap, 9. mese) teremti meg a következő bonyodalom alapját. Posthumus ugyanis Rómában régi ismerősével, Iachimóval találkozik, s fogadást köt felesége makulátlan erényére: épp a gyűrűt teszi fel rá. A Jago-szerű olasz előbb Posthumus rágalmazásával igyekszik becserkészni Imogent, majd cselt eszel ki, és egy ládában (ami "az uralkodónak szánt becses ajándékot őrzi") éjszakára elrejtőzik a fiatalasszony hálószobájában. Így tudja megkaparintani a karkötőt, kifigyelni a szoba berendezését, no meg az alvó szépség mellén lévő anyajegy formáját. Csoda-e, hogy az ifjú és nem éppen higgadt eszéről ismert férj elvakult féltékenységében meg akarja gyilkoltatni "hűtlen" hitvesét?! Pisaniót utasítja a feladatra. (Amúgy Posthumus is csellel, egy Milford-öböl melletti randevúra hívó levéllel csapja be az asszonyt.) A jólelkű szolga azonban nem öli meg Imogent: férfiruhába öltözteti és még a királynétól kapott orvosságot is nekiadja. Többszörös csavar, hogy a gaz némber ekképp próbálta Pisaniót eltenni láb alól, ám az orvos, aki megsejti a királyné aljas szándékát, nem mérget kotyvasztott neki, csak tetszhalált okozó csodaszert, ami ismételt bonyodalom kútfeje, midőn testvérei barlangjában "Fidéle", vagyis a fiúruhába bújt Imogen beveszi azt.
A történet ugyanis - természetesen az erdőben - újabb mellékösvényre téved, midőn a tiszta lelkű, önérzetes hősnő vándorútja során találkozik csecsemőkorukban elrabolt öccseivel, akik nem tudják, hogy ők királyfiak, hiszen elrablójuk, az udvartól elkergetett, sértett Belarius saját - és a természet - gyermekeiként nevelte fel őket. Vadászat közben Guiderius megöli az Imogen után Posthumus öltönyében kajtató Clotent. A tetszhalott állapotból ébredő asszony pedig méltán gondolja a mellette felravatalozott fejetlen hullát saját férjének. Az arra tévedő római Luciust meghatja a "barátját gyászoló fiú" hűsége...
Közben ugyanis még egy "történelmi vonulattal" bővült a história. Mivelhogy a királyné és a fia megsértette a rómaiakat, nem akarván adót fizetni nekik, kitör a háború. Posthumus parasztnak öltözik és vakmerően harcol a britek oldalán, majd mint legyőzött ellenség adja meg magát Cymbeline-nek, akinek az életét az imént saját fiai mentették meg. A bűnbánó szerelmes terve azonban meghiúsul, mert amíg a börtönben kivégzésre vár, elhunyt családjának szellemei közbenjárnak érte, és az álmában megjelenő Jupiter megjövendöli, hogy az öngyilkosjelölt megkapja, akit szeret. A darab - néhány késleltető és könnyfacsaró mozzanat után - teljes happy enddel végződik. (Az adót is megfizetik, és a királyné is meghal.)
A Shakespeare korábbi műveinek elemeiből összegyúrt, ám azok színvonalát mélyen alulmúló darab egyik korai színpadi megvalósulásáról részletes leírás maradt fenn, az asztrológus Simon Forman ugyanis nem sokkal 1611. szeptember 8-án bekövetkezett halála előtt látta a bemutatót és rögzítette cselekményét. (L. Bock of Plaies and Notes thereof, Bodleian Library, Oxford, MS Ashmole 208. fol. 206) Érdekes, hogy miközben a szemtanú a meglehetősen ágas-bogas mese majd minden szálára emlékezett (még azt sem hagyván ki, hogy Innogent [sic!] "az erdőben" temetik el), a beszámolóból kimaradt Jupiter csodás feltűnése. (Pedig az előadásban biztosan szerepelt, hiszen a sason megjelenő görög isten valószínűleg éppen a király által kegyelt Inigo Jones kedvéért került a darabba.)
1634. újév napján az udvarban játszották a regényes színművet, I. Károly állítólag kifejezetten kedvelte. A restauráció után A sértett hercegnő, avagy A végzetes fogadás címen Thomas D’Urley adaptációjában ment. A XVIII. században David Garrick, akinek Posthumus volt az egyik kedvenc szerepe, sokat visszaállított az eredeti szövegből. A teljesen Shakespeare írta változat viszont csak 1787-ben került újra színre Londonban. Ekkor az ünnepelt tragika, Sarah Siddons játszotta Imogent. Leghíresebb XIX. századi megszemélyesítője Ellen Terry volt, aki a "viktoriánus heroinát" először 1896-ban, Henry Irving Lyceum Theatre-beli produkciójában személyesítette meg. Szerepépítését végigkísérhetjük a G. B. Shaw-val folytatott levélváltás nyomán. (Amúgy Shaw, aki egyébként is megvetette Shakespeare-t, annyira felháborodott, amiért "a nevetséges csatajelenet után egy sor unalmas vádaskodás, őszintétlen érzelmesség" következik, hogy átírta az V. felvonást.)
Swinburne szerint, Imogen "Shakespeare összes női szereplője fölé magasodik", sőt, a patrióták gyakran Britanniával azonosították. Nem meglepő tehát, hogy angliai színpadokon a XX. században olyan rendkívüli személyiségek alakították, mint Sybil Thorndike, Peggy Ashcroft, Vanessa Redgrave vagy Judi Dench.
Szövevényessége dacára a tragikomédia teatralitása szintén igazi kihívást jelenthet, így ritka bemutatói ellenére több színháztörténeti esemény kapcsolódik a darabhoz. Kevésbé közismert például, hogy a "frakkos Hamlet"-et megelőzően, Birminghamben még 1923-ban, egy olyan modern ruházatú Cymbeline-t játszottak, ahol Iachimo estélyi öltözetben érkezett a fogadásra, az udvar katonai egyenruhát, az álruhás Imogen pedig térdnadrágot és sapkát viselt. Egyes kritikusok az előadást "golfnadrágos Shakespeare"-ként emlegették.
Peter Hall kétszer is megrendezte a darabot: 1957-ben, Stratfordban - főként az olasz Lila de Nobili terveinek köszönhetően - inkább neoromantikus tündérmesét láttatott benne; harmincegy évvel később a londoni Nemzeti Színház intim Cottesloe-termében a lelki folyamatra helyezte a hangsúlyt. 1988-ban Innogen saját eleve elrendeltetését sugallta a "purgatóriumban", míg Posthumus, Clotennel duplázva, a fiatalember megtisztulásának útját képezte le.
Ambivalens fogadtatásban részesült JoAnne Akalaitis posztmodern rendezése 1989-ben, a New York-i Shakespeare Fesztiválon: elsősorban a multikulturális szereposztás, a különféle játékstílusok eklektikája, a Szovjetunióból elszármazott George Tsypin különleges effektusokkal operáló játéktere és Philip Glass zenéje miatt. Jellemző az interpretáció iróniájára, hogy például Guiderius és Arviragus észak-amerikai indiánként ábrázoltatott, a brit hadsereg skót szoknyát, míg a rómaiak viktoriánus tunikát és antik sisakokat viseltek. Jóval egyszerűbb volt ennél Mike Alfred elképzelése 2001-ben, amikor négy férfi és két nő játszotta el az összes szerepet a londoni Globe Színházban. Magyar színpadon
A magyar írók és színpadok sem kapkodtak a Cymbeline után. 1848-ban Petőfi Sándor akarta lefordítani, de terve nem valósulhatott meg. 1871-ben az újromantikus Rákosi Jenő ültette át magyar nyelvre, fordítása a következő évben jelent meg.
Színpadon legelőször 1876-ban, Kolozsvárott játszották D. Boér Emma Imogenjével és a kor egyik legnagyobb Shakespeare-színésze, E. Kovács Gyula Posthumusával, aki Belariust játssza majd 1881-ben, a budapesti Nemzeti Színház legelső Cymbeline-előadásán, ahol Jászai Mari alakítja a királylányt.
A darabnak az elmúlt évtizedekben sem volt keletje nálunk. 1974-ben, a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán Szurdi András vizsgázott a mű keresztmetszetével. 1981-ben Ruszt József rendezte meg Szegeden. 2000-ben Almási-Tóth András állította színre a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában. Az ifjú rendező - akárcsak Peter Hall 1988-ban - egyazon szereplőre (Almási Sándor) osztotta Posthumust és Clotent. (L. a Criticai Lapok 2000/11-12. számában.)
A "regényes tragikomédiát" legutóbb február 25-én, Lator László fordításában mutatták be az R. S. 9. Stúdiószínházban, ahol a rendező, Balkay Géza rendkívül pontosan értelmezett, a történet kusza szálait gondosan felfejteni kívánó, jó értelemben vett szószínházba vonja be a közönséget. A Magyarországon az utóbbi időben annyira hiányolható, szépen artikulált, jól érthető szövegmondás és rendületlen színpadi jelenlét mellett az ökonomikus, ám az előadással és a szerepekkel metonim kapcsolatban álló jelzések, gesztusok segítenek a dekódolásban. Felesleges effektus nem terheli az előadást, és nem sugallja azt, hogy esetleg egy rossz rémbohózatra váltottunk jegyet, csupán annyit érzékeltet, hogy a Cymbeline viszonylag konfúz tragikomédia, amely thrillerekkel, akciófilmekkel, ponyvaregényekkel, értelmetlen háborúkkal, felesleges széthúzással, horrorisztikus cselvetésekkel, önzéssel, kegyetlenséggel és érzéketlenséggel sújtott korunkban bizony igen aktuális. A second hand öltözeteknek is jelzésértékük van. Kisemberek jelentéktelen világa ez, másodkézből származik minden, semmi sem eredeti, emelkedett vagy kivételes.
A közönség bevonása már az előtérben elkezdődik, hiszen mai amazonok köszöntik és invitálják be a nézőket. Lacza Edit és Kovács Éva Rebecca játssza majd a kíséretet, a főurakat és a börtönőröket is. (Az udvari személyzethez később kellemes színfoltként csatlakozik Gergely Erika mint Helén, a nemesasszony.) Fokozatosan sodródunk bele az előadásba, amelynek a néző is része, hiszen kétoldalról, illetve szemből, némileg magasított helyzetből tekintheti meg a produkciót. A játéktér tehát nem válik el élesen a nézőtértől. Sőt, az "ajtónálló nemesek" lábunknál, a dobogón ülve beszélik meg azt a helyzetet, amelyet feltétlenül ismernünk kellene a történet és a viszonyok megértéséhez.
Minden rendkívül nyomasztó, még az egyetlen díszletelem, a darabban kulcspozíciót betöltő zord láda is, amely nem csupán Iachimo csalétke, illetve Imogen ágya (amikor az olasz előbújik rejtekéből, az alvó lány leesik a földre), de pad, kanapé, szék, trón, asztal stb. Sőt, alkalmas arra, hogy az egyes színváltásokat megoldják vele. (Igaz, ki-be húzogatása egy időn túl egyhangúvá válik.)
Az udvar monoton komorságát fokozzák a fekete vagy sötétszürke ruhák, esetenként mereven hófehér ingek. Csak az olaszok viselnek színes öltözéket. A türkiz "digó zakó" jelzi Posthumus öngyilkossági tervének alakulását is: felveszi, amikor azt akarja, hogy elfogják. Szintúgy eltér Belarius és nevelt fiainak "egyszerű viselete". A kosztümök szó szerinti jelmezek: egyaránt kifejezik a szereplők helyzetét és karakterét.
Ugyanakkor mindegyik ambivalens jellem nagyon mai és egyáltalán nem közhelyszerű. A címszerepet, amely a darabban kicsiny mellékszerep csupán, a rendező játssza. Balkay Géza a magyar színészet egyik legkiválóbbja, alakítása ezúttal is élmény. Cymbeline-je leépült, rogyadozó járású, szinte magatehetetlen zsarnok, aki valaha igazi uralkodó lehetett, de ma már csak motyori báb. Bár egykori nagyságából ritka tiszta pillanataiban most is képes felragyogtatni valamit, a kóresetből fakadó erős befolyásolhatóság nyilvánvaló. Igazi "mozgatója" a felesége. A "katonaköpenyes" királyné Florin Leona tolmácsolásában nem képmutató démon, csupán egy hétköznapi gonosz öregasszony. Nem is leplezi rosszindulatát: hideg tekintettel biztosítja támogatásáról a fiatalokat, s olyan nyájas közömbösséggel rendeli meg a patkánymérget, hogy az már gyanús. A fián is csak uralkodik, a hatalomra juttatását célzó machinációkból hiányzik a valódi szeretet.
Turi Bálint Clotenje azonban nem olyan tökfej, mint amilyennek csúfolják. Férfiként nem maradna el a Major Róbert által megszemélyesített Posthumus mögött. Sőt, ahogy anyjával együtt Caius Luciusszal (Fehér Dániel) tárgyal, nem kevés vezetői erényről tesz tanúbizonyságot, hiszen, mai szemmel nézve, a darab egyik értelmetlensége (bár nem dramaturgiai), hogy miért is kellene adót fizetni a hódítóknak?! Az pedig, ahogy a fiú féltékeny szerelmében és megbántott önérzetében meg akarja ölni riválisát, és akár erőszakkal megkaparintani Imogent, semmivel sem alávalóbb cselekedet, mint az ifjú férj fogadása, vagy a vélt megcsalattatás miatt kiadott parancs felesége megölésére, s a tett módjára. Az egyetlen különbség a két rivális között, hogy a lány a férjét nagyon szereti, míg a mostohatestvére taszítja! A néző emiatt érezhet valamiféle titkos elégtételt, midőn a kiskamasz Guiderius (Lakatos Zoltán) abszurd módon, apró svájci bicskával lefejezi Clotent; illetve drukkolhat a szegény diák küllemű, ám kegyetlen és meglehetősen korlátolt Posthumusnak, akit Major Róbert - a fiú felnőtté válásának stációit pontosan érzékeltetve - hol félénk szerelmesnek, hol konok szerencsejátékosnak, hol ádázul féltékenynek, hol szánandóan bűnbánó férfinak, hol pedig kifejezetten rokonszenves embernek mutat. Ám egyetlen pillanatig sem látunk benne hőst, csupán egy jelentéktelen kisembert, aki soha nem fog megváltozni. Bizonyíték rá az a momentum, amikor Imogen Fidéle ruhájában kedves szóval próbálja lenyugtatni az őrjöngő Posthumust, ám az nem csupán nem ismeri fel a feleségét (ezzel nincs egyedül), de veszett haragjában majdnem meg is fojtja.
A Csáki Rita által egyszerűen és érvényesen megszemélyesített szelíd, hűséges, önfeláldozóan szerelmes, hétköznapi fiatalasszonynak bizony sok gorombaságot kell elszenvednie. "Korunk Imogenje" a kegyetlen világ igazi vesztese, hiszen zsarnokoskodó apján, gonosz mostohaanyján és durva férjén kívül tűrnie kell akár a - vendégjogon vagy "a férj barátjának" kijáró udvariasság miatt? - vele erőszakoskodó Iachimo (Jáger Szabolcs) "tesztjét" is. Viszont midőn férfiruhában elhunytnak hitt urát siratja, túlságosan is gyengéden környékezi meg a "meleg" éghajlatról érkezett Caius. Tehát Imogen csak - a makulátlan fehér ingben, nadrágtartóval, szemüvegben, riadt rövidlátó tekintetével kishivatalnoknak tűnő - Pisanióban bízhat meg, akit ebben az előadásban El Karamany Yaszin játéka a rendíthetetlen hűség szimbólumává emel.
Balkay Géza értelmezésében a poéta hajlamú, vidéki pedagógus Belarius (Nagy Ferenc) gyermekrablása sem akkora vétek, ha azt nézzük, hogy ily módon az immár tizenéves serdülőket (Arviragus is gyerekszereplő: Veres Krisztián) még idejében kimenekítette a zord "civilizáció" karmaiból s józan, egyszerű és bátor fiúkká nevelte őket.
Az R. S. 9. Színház előadása merészen lecsupaszított, szövegcentrikus előadás, és a korszerű értelmezésnek megfelelően nincsen benne Jupiter vagy szellemhad. Posthumus "megvilágosodása" a fénybörtön és az oldalról beáramló, szinte túlvilági ragyogás hatására mégis csodásan teátrális jelenetté válik. Az effektusokon túlmenően Major Róbert finoman elemelt játéka is azt sugallja, hogy Posthumus gyónása bűnbocsánatot lelt. A boldog vég azonban manapság is meglehetősen fanyar... Bánsági német színpadon
Különös, hogy egy ritkán játszott Shakespeare-darab egyazon évadban immár másodszor kerüljön színre ugyanabban a régióban. Tudniillik öt hónappal a budapesti premier előtt (2004. szeptember 24-én) Erich Fried fordításának Beate Fäh átdolgozta változatában a Temesvári Német Színház is bemutatta a König Cymbelint. Pedig germán nyelvterületen sem túlságosan kedvelt színmű. (Németül legelőször 1782-ben, Imogen címen volt műsoron a bécsi Burgtheaterben.) Az is érdekes, hogy ugyanazon alapanyag kétféle, egymástól homlokegyenest eltérő feldolgozása mindkét esetben kivételes produkciót teremtsen.
|
A menekülő Vagabund, aki a barlang (vagy alagút) ködéből a színpadon terem és bakancsából kiönti az út porát, a Godot-ra váró nyomorult bohócokra emlékeztet. Expresszív mozgásával is érzékelteti, hogy itt, "Wales-ben" szintén küldetése van: fel kell idézzen egy réges-régi történetet. A pástszerű játéktér két végét lezáró színes mozaikablakok olyanok, mintha kaleidoszkópba néznénk (szcenográfia: Viorica Petrovici). A vándor komédiás egyetlen intésére pedig felvonulnak a "neutrális mozaikdarabok", vagyis a színtársulat vidám tagjai is, akiknek a teste, lelke, gesztusai, mozgása, tapasztalatai segítségével, no meg néhány jelmez- és kellékdarabbal összeállhat a mese. A König Cymbelin, amely Könyv, olvashatatlanul elfutó "írás" formájában többször ránehezül majd a játékra az előadás folyamán.
Egy kivételével minden szerep kiosztható, és a megszínesedett figurák viszonya könnyen felvázolható. Ám megmarad a korona, amit a játékmester rövid töprengés után magára ölt. Kezdetben láthatóan örül is a "hatalomnak", a történet előrehaladtával azonban egyre nehezebben viseli a főszerep súlyát, mind gyakrabban szeretne megszabadulni tőle (nemegyszer társai kényszerítik vissza a jelmezébe). Vagabund sokszor kilép Cymbeline alakjából, hogy kívülről nézve magát kétségbe essen. De nincs apelláta, ha már egyszer belevágott, vállalnia kell a játék felelősségét. Ráadásként a rögzített szerepkör újabb, hasonló megpróbáltatásokat von maga után: Jupitert is ő játssza, akit csillogóan démonikus, hímringyó diktátorként ábrázol - nem kevés cinizmussal és némi öniróniával. Mennyivel jobb fának lenni az erdőben és onnan figyelni a történéseket!
A címszerep megnövelésével azt hihetnők, hogy a többi feladat elsúlytalanodott, ám szerencsére nem így történik. Még akkor sem, ha nem mindegyik szereplő képes arra a színpadi jelenlétre és testbeszédre, mint a feje búbjától a kislábaujjáig színész Georg Peetz.
A királynő Tatiana Sessler tolmácsolásában itt fiatal nőstény, igazi szőke dög, aki nem csupán hatalom- és kéjvágyó, de perverz módon kínozza is vele közel egykorú mostohalányát. (Például, amint Posthumus elvonul a száműzetésbe, a királynő férjével mindjárt az elhagyatott fiatalasszony előtt pettingel, és láthatóan élvezi is Imogen gyötrelmeit.) Nem csoda, hogy később maga a király fojtja meg. Cloten Rareş Hontzu megszemélyesítésében valóban hülye punk, jóllehet többször (például midőn Imogen visszautasítja, vagy a monológja alatt) szánandó is. Iachimo Alexandru Mihăescu alakításában igazi intrikus - némelykor a nevetségesség határán. (Különösen akkor mulatságos, amikor az alvó Imogent megközelítve két meztelen lábán elindul a "láda", amelyből aztán az egész Iachimo előbukkan.) Ördögi figura, megbánása hiteltelen. Ionuţ Chiriac Pisaniója éppen az ellentéte: végtelenül jóságos nagy melák kisgyerek.
A többi fiatal felnőtté válása a szemünk előtt zajlik. Hausvater a szerelmes pár szerepére direkt olyan színészeket kért fel, akik nem tudnak németül. Demeter András ugyan négy nyelven beszél, de a német nem tartozik közéjük; Claudia Ieremia pedig tudomásom szerint még nem is szerepelt idegen nyelvű színpadon. (Demeter többször játszott románul is. Az Ahogy tetszikben épp Claudia Ieremiával voltak partnerek.) A rendező ezzel a választással hangsúlyozni kívánta Imogen és Posthumus elszigeteltségét, idegenségét az érzéketlen világban.
A királylány barbár amazon, a Lili de Nobili Peggy Ashcroftnak tervezett ruhájára emlékeztető tunika csak még jobban alátámasztja ezt a látszatot, míg a fehér áttetsző hálóingben meghatóan kiszolgáltatott áldozat, "Fidéle" öltözetében pedig mulatságosan riadt kamasz. Claudia Ieremia öntudatos, energikus, szenvedélyes Imogen. Gyötrelme és szerelme egyaránt hiteles. Erről a nőről simán el lehet hinni, hogy férjéért akár a halálra is képes. Nem fejlődés-, sokkal inkább szenvedéstörténete van, igazából már akkor kész asszony, amikor először meglátjuk. Csupán vakmerősége, elbizonytalanodásai vagy az erdőben való félelme jelzi, hogy még nem felnőtt. Ám a párkapcsolatban ő a kezdeményező és a domináns fél.
Vele szemben Demeter Posthumusa értetlen, rajongó kamasz, aki búcsúzáskor még retteg is, hogy nevelőapja, zsarnoka előbukkan és megharagszik, amiért még mindig nem indult el a száműzetésbe. Végül a tesztoszteron azért erőt vesz rajta és Imogennel már a király orra előtt hemperegnek. A felnőttes jegyváltás ellenére túl fiatal a házassághoz. Jellemző rá, ahogy napernyő alatt, kis táskával mint piperkőc ficsúr hagyja el szerelmét és szülőföldjét. Ettől a sráctól az sem meglepő, hogy a legelső adandó alkalommal ilyen fogadást köt. Lágy suhanc, akit azután persze elvakít a csalódás - ahogy a szemét bekötő vörös kendő is jelzi, mely többféle jelentésben állandó kelléke marad. Viselkedése kötéltánc nevetség és bosszú között. (Lásd a "Lache"-"Rache" szópárt!) Lassan érik, mindazonáltal magát emésztő gyötrelme, harca, bűnbánata a meggyilkoltnak hitt Imogen miatt, vágya és szerelme vagy öngyilkossági kísérlete egyaránt gyermekien őszinte. De ne legyenek illúzióink: valójában Demeter András Posthumusa ugyanannyira értetlen és éretlen marad akkorra is, amikor küzdelmes felnőtté válása során ismét felleli halottnak hitt asszonyát, mint amikor gyerekfejjel el kellett hagynia őt és hazáját...
És erre a végén még holmi ismeretlen sógornők is előbukkannak!
Tudniillik, a rendező annyira komolyan gondolja a "gyengébbik nem" dominanciáját ebben az előadásban (színésznő, Simona Vintilă játssza Caius Luciust, vagy Isolde Cobeţ az orvost), hogy Belariusból és a hercegekből is női szerepet faragott. Ily módon az udvarhölgy tette - hogy miután igazságtalanul elkergették, magával vitte a pici leányokat (akik akár az ő méhéből is fakadhattak?) - jóval indokoltabb. Az Ida Jarcsek-Gaza játszotta Belaria szigorú, csemetéit életre nevelő, de mélységesen szerető, igazi édesanya.
"Oroszlánkölykei", akik megszelídítették a vadakat is (a háziasított oroszlán és párduc hozza aztán a frászt Imogenra), láthatóan egypetéjű ikrek. Ioana Iacob Guideriája kissé fiúsabb, Magyari Etelka Arvirája bájosabb, ám mindketten nagyon szeretik és életre-halálra oltalmazzák egymást - akár saját anyjukkal szemben is. (Amikor például Belaria megfenyíti Guideriát Cloten meggyilkolásáért, Arvira majdhogynem nekiugrik, hogy a nővérét védelmezze.) Most kezdik felfedezni a testüket. Nemiségük nyiladozását meggyorsítja a fiúnak gondolt Imogen felbukkanása, aki egy pillanatra még az egymás iránti féltékenységet is felkelti a testvérekben. Érdekes, ugyanakkor nagyon jellemző, hogy "Fidéle" vélt holtteste felett a keményebbnek gondolt Guideria az, aki magán kívül van a fájdalomtól, míg a lágyabbnak tűnő Arvira hamarabb magához tér és praktikusan intézkedik.
A kis barbár amazonok a jól informált nézőben még egy asszociációt kelthetnek: szabadságharcos imázsuk ugyanis analóg annak a Voadicea (Boadicea vagy Boudicca) királynőnek a legendájával, aki a krónika szerint, állítólag Prasutagusnak alias Arviragusnak (!) volt a felesége.
Közel két óra múltán a König Cymbelin kaleidoszkópja ezúttal is boldog véggé áll össze. Itt az idő tehát, hogy a színészek elhagyják a zord Britanniát és a boldog Illyriába térjenek. Előtte azonban a Cymbeline szerepéből kilépő Vagabund végre át akarja ruházni a koronát. De senki nem fogadja el. Csakhogy az új útra kelő vándor sem tarthatja magánál. Lassan betol egy tankszerű babakocsit, amelyen mint gyászkoszorú látható a hatalom szimbóluma. Megrázó kép ez, hiszen miközben a művészek boldogan és szabadon lerázhatják a hétköznapi valóságot és felelősségét, a hatalommal sújtott, militáns babakocsiból fájdalmas csecsemősírás tör fel. A jövő magára maradt... és kétségbeesetten zokog.
Szívszorító és szívet melengető költői vízió Alexander Hausvateré.
Darvay Nagy Adrienne
Irodalom
Hans-Dieter Gelfert: Nagy-Britannia rövid kultúrtörténete. Corvina (2005.)
The Oxford Shakespeare: CYMBELINE. Szerk. Roger Warren. Oxford University Press, 1998.
Leslie Dunton-Downer-Alan Riding: Shakespeare kézikönyv. Magyar Könyvklub, 2004.
Shakespeare. An Illustrated Stage History. Szerk. Jonathan Bate és Russel Jackson. Oxford University Press, 1996.
Dennis Kennedy: Looking at Shakespeare. Cambridge University Press, 2001.
Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban II. Bp., 1909. 305-310. Külön köszönet Taub Katalinnak az értékes információkért.
