A Színházi Kritikusok Céhe idén 31. alkalommal nyújtja át az előző színházi évad legkiemelkedőbb teljesítményeit elismerő Színikritikusok Díját.

A kritikusok legalább évi kilencven premier megtekintése után voksolnak a legjobbakra. A tizenöt kategória mindegyikében három-három (vagy szavazategyenlőség esetén több) jelölt verseng, s hogy közülük ki kapja a díjat, az csak 2011. szeptember 25-én este a Magyar Színházban rendezett ünnepélyes díjátadón derül ki. A nagyközönség számára nyitott gálaműsort Pelsőczy Réka rendezi, az est műsorvezetői Csákányi Eszter és Pál András.

Ahogy a céh már korábban bejelentette, a kritikusok az idei évtől életműdíjat is átadnak: elsőként Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, a Nemzeti Színház művésze veheti át a kitüntetést. Érdekesség, hogy Törőcsik Mari a legjobb női mellékszereplő kategóriában jelöltként is szerepel a Figaro házassága című előadásban nyújtott alakításáért.

Fotó: Tóth László

*

2011. június 18.

Az utolsó nap már amolyan senki földje: aki nem utazott még el, az is hazagondol, a menetrendet nézegeti, dühöng, hogy miért éppen most kell pályaépítés miatt előbb buszra szállni, aztán vonatra átcihelődni, pedig a Pécs–Dombóvár közötti buszozás még élményt is adhat azoknak, akik nem ismerik ezt a vadregényes vidéket. Meg persze azoknak is, akik már ismerik.

A kávét most is ugyanazzal a kedvességgel teszik elénk a Pécsi Kulturális Központ büféjében, és ugyanolyan jó is, de a külföldi delegáció már elutazott. A Katona József Színház előadásáról, A mizantrópról szóló beszélgetés pedig semmiképpen sem nevezhető vitának. Szűcs Katalin Ágnes azt emeli ki, hogy ez A mizantróp kortárs dráma, a tisztánlátás drámája, és milyen jó, hogy Alceste-et végre nem szent őrültnek ábrázolták, Dávid Zsuzsa annyiban mond ellent, hogy a tisztánlátást az indulat és a szerelem egyaránt elhomályosíthatja, és az előadás sodrását, lendületét dicséri, majd Winkler Nórát is beleértve valamennyien az egész társulatra jellemző, egyneműen erős színészi játékról szólnak elismerőleg. Aztán Zsámbéki Gábor egy komplett előadást rögtönöz A mizantróp-rendezések történetéről, az eredeti darabban nem szereplő szövegrészekről, az Alceste kivonulásának színpadi megvalósításához ihletet adó kihalt chilei sivatagi város történetéről, az Oronte-ok koráról, és arról, hogy ez az előadás annak ellenére a színházról szól, hogy egyre kevésbé szereti a túlságosan is elszaporodott önmagát elemző színházat, a színház a színházban előadásokat. Mindehhez már nem is nagyon lehet mit hozzátenni, így itt az utolsó szakmai beszélgetés véget ér. Hogy jövőre ugyanilyen formában folytatódik-e, vagy elválasztják a szakmának és a közönségnek szóló találkozókat, még nem tudni. (Meg azt sem, hogy mi erről a vitákat rendszeresen látogató, igaz, néha elbóbiskoló POSZT-kutya véleménye.)

Az esti díjátadó ünnepségről sajnos nem tudok beszámolni, mivel akkor már pár száz kilométerrel arrébb olvashattam a díjazottak névsorát (lásd a poszt.hu honlapján).

Megoszthatom viszont az olvasókkal azt a verset, amit három kritikus (Dömötör Adrienne, Urbán Balázs és Szűcs Katalin Ágnes) írt, Márta István pedig megzenésített, és a záró ünnepség műsorát adó színművészetis hallgatókkal közösen adott elő:

Ha majd gonosz kritikus féregfoga rág,
és a sértett alkotó egy széket odavág,
és a perspektíva túlontúl rémisztő,
mindent megold a jövőelőkészítő.

Csak híres színészekről szóljon a fáma,
Pécs egén sokáig tündököljön páva,
ha a Nefmi és a város rengeteg pénzt kioszt,
akkor mindörökre Pécsen maradhat a POSZT!

Hogy mi hogy oldódik meg jövőre, és megoldódik-e egyáltalán, az most, ennek az átmeneti POSZT-nak az utolsó napján még nem tudható, egy biztos: a bizonytalanság.

TURBULY LILLA

Képösszeállítás: Simarafotó (az utolsó szakmai beszélgetésről) és Szkárossy Zsuzsa (pillanatképek a 2011-es POSZT-ról)

Szakmai beszélgetés A mizantrópról: Máté Gábor, Zsámbéki Gábor, Winkler Nóra, Szűcs Katalin Ágnes és Dávid Zsuzsa

Máté Gábor és Zsámbéki Gábor A mizantrópról szóló szakmai beszélgetésen

A Nemzeti Színház társulatának tagjai a klubban: Hollósi Frigyes, Stohl András, Bánfalvi Eszter és Nagy Mari

Márta István és Eszenyi Enikő

Kulka János és Kovács Patrícia a Corsó teraszán

Találkozás: Csákányi Eszter és Sárosdi Lilla

Alföldi Róbert és Bodrogi Gyula a Palatinus teraszán

Egri Márta a Király utcában

Herczeg Adrienn

Pap Vera, Eszenyi Enikő és Michal Dočekal, a Vígszínház Mikve című előadásának rendezője

Schell Judit és Kamarás Iván

Kovács Krisztina, a Mikve dramaturgja a szakmai beszélgetésen

Stenczer Béla fesztiváligazgató a POSZT jövőjéről szóló beszélgetésen

Törőcsik Mari a Básti Lajos emlékkiállításon

Garai Judit és Hárs Anna a Nyílt Fórumon

Lőkös Ildikó a Nyílt Fórumon

Gombár Judit életműkiállítása

A Kossuth téri Nagy versmondás Jordán Tamással

Színművészeti egyetemisták a szakmai beszélgetésen

A jövő kulcsa?

2011. június 17.

Emlékszem, tavaly a zalaegerszegi társulat előadását, A revizort úgy néztem, hogy ezt a csapatot így, ilyen összetételben most látom utoljára. Most Szűcs Katalin Ágnes kezdte ugyanezzel a hozzászólását az egriek versenyelőadásáról, a Prolikról szóló beszélgetésen, hozzátéve, hogy tízévnyi társulatépítő munka eredménye látszott a színpadon. A komoly és az egri színház utóbbi időszakát tekintve korántsem szívderítő események mellett szó esett azonban másról is. A másik opponens, Dávid Zsuzsa ugyanis a kis részletek felől közelített az előadáshoz, így szóba került, hogy mit jelez, ha egy szereplőn nincsen zokni (és vajon miért nem hordja ezt a ruhadarabot a darab rendezője, Máté Gábor sem az év egy részében), mennyire fontos lehet a karakterépítés szempontjából a smink, és hogy az egri nézők a három felvonásos darabokat szeretik (gondolom, a helybéli büfés legnagyobb örömére). A vígszínházi Mikve kapcsán a legtöbb szó a hasonló témafelvetésű (női traumák, családon belüli erőszak, bigottság és az ellene való lázadás), „jól megcsinált”, bár jelentős drámai értéket nem képviselő darabok fontosságáról és a színészi teljesítményekről esett.

Az utolsó felolvasószínházi előadás egy az előző napokéhoz képest új műfajjal, a dokumentumdrámával bővítette a kínálatot. Moisés Kaufmann A Laramie-projekt című darabja egy 1998-as bűntényt dolgoz fel az eredeti dokumentumok felhasználásával, ráadásul úgy, hogy a dokudráma szabályai szerint a szövegeket a szerző egyáltalán nem stilizálta. Merényi Anna, a PanoDráma vezetője és egyben a darab fordítója a bevezetőben szinte szabadkozva jegyezte meg, hogy sokaknak ez talán nem is lesz igazi színház, pedig semmi oka nem volt erre, sőt, az idei felolvasószínházi előadások közül – számomra legalábbis – messze ez volt a legemlékezetesebb. A bűntény egy Wyoming állambeli kisvárosban, Laramie-ben történt, ahol két fiatal férfi félig agyonvert, majd kikötözve sorsára hagyott egy alig huszonegy éves meleg fiút. A darabban megszólalnak az elkövetők, az áldozat családtagjai, barátai és mindazok, akik valamiképpen a bűncselekmény tanúivá vagy következményeinek szemlélőivé váltak. Az előadás során kivetítették a róluk készült fényképeket is, és ezeket látva az embernek az a határozott benyomása támadt, hogy Lombrosónak valamiféle igazsága mégiscsak lehetett, amikor összefüggéseket vélt felfedezni arc és jellem között. Ráadásul ezek a képek a maguk valóságosságával azt is folyamatosan tudatosították, hogy itt sajnos nem képzelt események szorítják el az ember torkát. A rendőrségi-bírósági jegyzőkönyvekből, sajtóhírekből és a szereplők vallomásaiból összeállított szöveg valódi drámai szövetté állt össze, és meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy egy megtörtént esemény irodalmi-színházi feldolgozásának a dokudráma is reális alternatívája lehet. (Érdekes, hogy a nézők pár nappal korábban egy hasonlóan súlyos bűncselekmény teljesen más megközelítésére, irodalmi továbbgondolására is példát láthattak Borbély Szilárd Az olaszliszkai című darabjában.) A színészi megszólalások közül feltétlenül ki kell emelni Bezerédi Zoltán bigott lelkészét, és a meggyilkolt fiú édesapjának szintén általa előadott monológját.

Most, hogy közeledünk a fesztivál végéhez, egyre nyilvánvalóbb, hogy az idei egy kicsit légüres térben, múlt és jövő között lebeg, viszi tovább a tehetetlenségi nyomaték, de egyre többször és határozottabban merül fel a résztvevőkben a hogyan tovább kérdése. Márta István „jövő előkészítő művészeti vezető” ma délutánra éppen erről a jövőről folytatandó párbeszédre hívta össze a szakma és a város képviselőit. Nyitásként ő maga osztotta meg a hallgatósággal az elképzeléseit, vetette fel az újragondolásra érdemes kérdéseket, kezdve a versenyprogram jellegén (a legjobb előadások gyűljenek össze vagy országos keresztmetszetet nyújtsanak), kiválasztásának módján, folytatva azzal, hogy milyenek legyenek az off-programok, legyen-e tanácsadói testület, és ha igen, kikből álljon. Beszélt külföld felé nyitásról, az infrastruktúra és a marketing-kommunikáció újragondolásáról, és még egy sor gyakorlati, de fontos kérdésről, mint amilyen például a fesztiválidőpontok összehangolása. (Csak egy példa: nem keveseknek okoz gondot, hogy ma kezdődik a kisvárdai színházi fesztivál, holott még nem ért véget a POSZT – igaz, egy héttel később kezdődött a szokottnál, így adódott az összecsúszás.) Páva Zsolt, Pécs polgármestere leszögezte, hogy a fesztivál éppen úgy Pécshez tartozik, ahogy például Miskolchoz a maga Operafesztiválja, vagy Szegedhez a Szabadtéri Játékok, és azt is, hogy a város vezetése támogatja Márta István elképzeléseit. A szakmai kérdésekbe nem kívánnak beleszólni, a Zsolnay-negyed elkészülte pedig a fesztivál szempontjából is fontos előrelépés lesz, jelentősen javít majd a színpadkínálaton. Stenczer Béla fesztiváligazgató elárulta, hogy most, az utolsó előtti napon már kezd egy kicsit fellélegezni, de bizony voltak mélypontok, a június 14-i nap például rémálmaiban se jöjjön elő, és voltak az abszurditás határát súroló adminisztrációs akadályok, mint például amikor egy évek óta üresen álló épület kirakatában szerettek volna egy installációt elhelyezni, és ehhez egészen miniszteri szintig kellett elmenni. Csizmadia Tibor, a Magyar Színházi Társaság elnöke elmondta, hogy a tavalyi tervekből már van, ami megvalósult, mint az, hogy hárman válogattak, vagy a külföldi delegáció bevonása. A sértődések, félreértések elkerülése végett fontosnak tartaná annak dokumentálását, nyomon követhetőségét, hogy a válogatók mit néznek meg. És hogy valóban a válogatás és annak mikéntje a viták gyújtópontja, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt is e körül a kérdés körül alakult ki némi polémia Csáki Judit kritikus és Márta István között. Utóbbi ugyanis azt kérte a jövő évi válogatóktól, hogy „lehetőleg” egy színháztól, egy rendezőtől csak egy előadást válasszanak, Csáki Judit szerint viszont ez nem fér össze azzal, hogy a POSZT-nak mégis csak a legjobb előadások fesztiváljának kellene lennie. Feltette azt a kérdést is, hogyan került be hirtelen a jövő évi válogatók közé egy negyedik tag (Bicskei István), és a választ, hogy a Teátrumi Társaság és a Vidéki Színigazgatók Egyesülete kérésére, úgy értékelte, Pécs nem azt érdemli, hogy a fesztiválból az ennek is engedek egy kicsit, annak is valamennyit elv alapján „népfrontos cucc” legyen, ahol nem a minőség az elsődleges szempont. És már ott is voltunk a a politikánál, mert „ne tegyünk úgy, mintha a szakma megosztottságának nem politikai alapja lenne” – ahogy Szűcs Katalin Ágnes fogalmazott, hozzátéve még azt is, hogy legalább meg kellene próbálni, hogy a POSZT kizárólag szakmai alapon működjön.

Hát itt tart most a „jövő előkészítése”, mindenesetre a nap további programjai közül saját, egyszemélyes válogatásként először egy Kossuth téri, a délutáni forróságban is árnyékos teraszt választottam egy jó adag bazsalikomos limonádéval, ahonnan kiválóan rá lehetett látni A Tánc Napja címet viselő rendezvénysorozat bevezető programjára, a „táncoló szobrokra”, amin azt kell érteni, hogy a táncosokat mozdulatlanná merevedett állapotukból a nézőknek kellett a saját táncukkal kimozdítani. Majd este az Ifjúsági Házban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mozgásművészeti szakos hallgatóinak Egy lakodalom története című előadását néztem meg (rendező-koreográfus: András Lóránt), és ez a nap legjobb választásának bizonyult. (Azok a szülők, akik nyolc-tíz év körüli gyermekeiket hozták el az erotikában korántsem szűkölködő előadásra, ahonnan aztán úgy félidő tájt távoztak, biztosan nem így gondolnak a saját választásukra.) A jeleneteket nézve az jutott eszembe, amit a verses drámáról szóló beszélgetésen kérdezett az egyik dramaturg: hogy akkor a vers, ha jó, egy közhelyes drámából művészetet teremt? Továbbgondolva: a tánc, ha jó, életünk olyan „banális” örömeiből és fájdalmaiból, mint a szeretet, vágy, vonzás és taszítás, rivalizálás és megcsalás, művészetet teremt? Hát persze, felelték ott, hát persze, feleltem itt magamnak, a mind hangütést, mind táncműfajt tekintve széles skálán mozgó előadást nézve.

Egy hosszú nap hosszúra nyúlt beszámolóját olvashatták, de ígérem, holnap a búcsú sokkal rövidebb lesz.

2011. június 16.

Ahogy telnek a napok, egyre többeken látni a fáradtság és az alvásdeficit jeleit – legalábbis ezzel vigasztalom magam, ha saját ólmosodó és álmosodó közérzetemmel szembesülök. Bár annak a fiúnak, aki most ment el mellettem két tégladarabokkal tömött vödröt cipelve, itt a Cooltour Cafe kertjében, amíg én egy kényelmes fotelben, teázgatva cikket írok, biztosan más a véleménye munkáról és fáradtságról.

Időről, lassúságról, fáradságos munkáról ma délelőtt is sok szó esett, a második debreceni versenyelőadás, a Revizor vitáján, amely összehasonlíthatatlanul békésebb hangnemben telt a tegnapinál. Igaz, megváltoztak az opponensek is, Dávid Zsuzsa rendező és Szűcs Katalin Ágnes színikritikus váltották fel Anger Zsoltot és Pető Tibort. De nem elsősorban ez volt az ok, hanem az, ahogy Vladiszlav Troickij rendező az értő, alapos (igaz, túlnyomó részt elismerő) bírálatot megköszönve elmondta, hogy mit gondol Gogolról és a Revizorról, a gyors életről és a lassúság értelméről, hosszan kitartott csöndekről és arról, hogy a színésznek hogyan kell elkapnia a megfelelő pillanatot: mintha vékony jégen járna, ahol nem mehet se túl gyorsan, se túl lassan, mert különben beszakad alatta. És még azon sem sértődött meg, hogy Yun-Ceol Kim, a Nemzetközi Színházi Kritikusok Szövetségének elnöke az előadást az életében látott leghosszabb, és ennek következtében legunalmasabb Revizornak nevezte.

Tompa Gábor Leonce és Lénáját jómagam még a tavasszal, a kolozsváriak budapesti vendégszereplése alkalmával láttam, és ugyanaz volt a véleményem róla, mint Szűcs Katalin Ágnesnek első nézésre: hogy a forma túlságosan átveszi az uralmat a tartalom felett. Csodáltam az előadást, ámde nem szerettem. Most sajnos nem néztem meg újra, pedig lehet, hogy nekem is megváltozott volna a véleményem, és én is úgy találtam volna, hogy egyetemesebb érvényű, kiforrottabb előadást látok. Nánay Istvántól megtudtuk ugyanis, hogy a bemutatót mindössze két és fél hétnyi próbaidőszak előzte meg. Dávid Zsuzsától személyes vallomást hallottunk az előadás kapcsán, mert őt arra figyelmeztette, hogy vajon hány bőrt kell lehúznunk magunkról, amíg az igazi arcunkat meg tudjuk mutatni, ha meg akarjuk egyáltalán, és hogy mennyire vagyunk képesek a jelenben élni. A mai külföldi hozzászóló, Alice Georgescu román kritikusnő viszont azzal az új dimenzióval gazdagította a darabról való ismereteinket, hogy egy hetvenes évekbeli, azóta már legendává vált bukaresti előadásra, Liviu Culei Leonce és Léna rendezésére adott válaszként értelmezte, és ott érezte benne az 1989-es romániai forradalom sikertelenségét is, azt a tapasztalatot, hogy a diktatúrát a káosz váltotta fel.

A délutáni felolvasószínház egy német szerző magyarországi debütálását is jelentette egyben. Fritz Kater azonban nem csak drámaíróként ismeretes hazájában is, hanem a berlini Maxim Gorki Theater vezetőjeként is. Igaz, ott Armin Petrasként szerepel, így kívánva elválasztani kétféle identitását. Heaven című darabját Garai Judit fordította magyarra, és Forgách András rendezte, aki egyben a narrátori szerepet is magára vállalta. A Csákányi Eszter és Bezerédi Zoltán alakította házaspár még az NDK-ban élte le élete első felét. A férj pszichiáter, az asszony munkáját vesztett laboráns, és éppen költözni készülnek. Talán csak egy másik kerületbe, gondolhatnánk, de aztán úgy tűnik, hogy inkább a címben jelzett másvilágra. Kapcsolatukat jól jellemzi az a párbeszéd, amikor a férj Marxról szónokol, feleségét viszont jobban érdekli „a kolbászos vagy a sajtos zsömlét kéred” dilemma. Házasságuk banalitására azonban az író rávetíti Trisztán és Izolda történetét. A másik szál a férj egyik pácienséhez, a szintén öngyilkossági késztetésekkel küzdő Simone-hoz – Szandtner Anna játszotta – kapcsolódik, de felidéződik egy Marietta Blau nevű tudósnak, a kozmikus sugárzás feltalálójának a története is. „Az ember egy pillanat alatt lesodródik a szerelem sakktáblájáról” – mondta a darabbeli pszichiáter páciensének, nem minden szándékosság nélkül, én meg, bevallom, néhány ponton úgy éreztem, hogy nem értem a drámaíró egyik vagy másik (sakk)húzását, de a darabban emlegetett „rohadt germán vasárnapok” hangulat egész ismerősnek tűnt.

Nősorsok, ahogy egy zsidó rituális fürdőben megmutatkoznak. A Vígszínház versenyelőadásában, Hadar Galron Mikve című darabjában (rendezte Michal Dočekal) különböző életkorú és társadalmi helyzetű nők látogatnak el havonta egyszer a rituális fürdőbe, találkoznak egymással, követik a vallási előírásokat vagy éppen lázadnak ellenük, és lassacskán a velük élő, de a színpadon meg nem jelenő férfiak körvonalai is kirajzolódnak. A POSZT műsorfüzetében a válogatók közül Szilágyi Lenke ajánlotta a darabot a nézők figyelemébe, mégpedig azzal, hogy ha első látásra női darabnak tűnik is, több annál, mert olyan fontos kérdéseket vizsgál, mint a megalkuvás és a felelősség, és arra figyelmeztet, hogy ideológiák mentén nem lehet élni. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy mindehhez az irodalmi alapanyag inkább középszerűnek, mint erősnek mondható, értve ezen egyrészt a szöveg minőségét, másrészt azt, hogy sokszor túlságosan is kiszámítható, hogy mi következik. A sikert azonban garantálja a finom zenei eszközökkel, a drámaiság és a humor jó arányú ötvözésével és az ellenpontok értő elhelyezésével dolgozó rendezés, no meg a kiváló szereposztás. Pap Vera, Eszenyi Enikő, Börcsök Enikő, Igó Éva, Hegyi Barbara, Tornyi Ildikó, Kovács Patrícia, Stefanovics Angéla játéka – a verseny okozta, néhol érezhető izgalom ellenére is – igazi erőssége ennek az előadásnak.

Ennyi fért a mai napomba, pedig terveztem még Kossuth téri táncszínházat, és a Mesebolt Bábszínházat is szerettem volna megnézni a Jókai téren. És mindehhez kéretik még hozzáképzelni azt a meglepően intenzív hársillatot, amit az egész belvárosban érezni, és ami feltehetően nem csak az én emlékezetemben fonódik össze elválaszthatatlanul a POSZT-tal.

TURBULY LILLA

2011. június 15.

A tegnapi szakmai vita már előrevetítette, hogy a színházi életünkben is meglévő megosztottság és konfliktusok előbb-utóbb ezen a fórumon is felszínre kerülnek. A debreceni Csokonai Színház Mesés férfiak szárnyakkal című előadásán aztán ez meg is történt. Vidnyánszky Attila költői látomásszínháza (és ezen nem csak a mostani előadást értem, hanem például a Halotti pompa vagy a Szarvassá változott fiú kiáltozása című darabokat is) nem tartozik a könnyen befogadható és értelmezhető színházak közé, vannak feltétlen hívei és értetlen szemlélői egyaránt. Anger Zsolt opponens azzal kezdte a beszélgetést, hogy számára nem állt össze egységes egésszé a tegnapi előadás, nem sikerült összerakni magában, közhelygyűjteményként tudta értelmezni. Ekkor hátulról, ahol ültem, csak valami robajt lehetett hallani, majd Vidnyánszky Attila – érzékelhető felindultsággal – elhagyta a termet, és mint később kiderült, a várost is. Ez az epizód sokat elárul arról a nehezen szavakba önthető légkörről, amitől az idei POSZT valahogy más, kevésbé barátságos és oldott hangulatú fesztivál, mint mondjuk a tavalyi, és amit Márta István a délutáni szakmai vita bevezetőjében úgy fogalmazott meg, hogy „frusztrált a hangulat és mindenki ideges”. Szász Zsolt, a debreceni színház dramaturgja azt tette hozzá a történtekhez, hogy egy színházi fesztivál kereteibe a dráma is belefér. A rendező távozását követően Ráckevei Anna színésznő válaszolt az előadással kapcsolatban feltett kérdésekre. (A vita pontos szövege elolvasható és meghallgatható a fesztivál honlapján, a poszt.hu-n.)

Délutánra is jutott egy szakmai beszélgetés: Alternatívok ég és föld között címmel a független színházak szerepéről, kilátásairól beszélgettek a felkért rendezők, színigazgatók: Zsótér Sándor, Máté Gábor, Csizmadia Tibor, Erős Balázs és Schilling Árpád, és a beszélgetést vezető Márta István. (Felkért hozzászólóként Vidnyánszky Attila is hivatalos volt a Teátrumi Társaság elnökeként a rendezvényre, a fenti okból azonban nem volt ott.) Szó esett a fiatal színészek lehetőségeiről, arról, hogy kénytelenek a saját sorsukat kezükbe venni, a kultúrpolitika hiányáról, a pályázati rendszer álságosságáról, az egyre szaporodó törésvonalakról, amelyek közül „csak” az egyik a kőszínházi struktúra és a független színházak közötti, az előadóművészeti törvény módosítása körül lecsapódott konfliktus.

Ezekhez az izgalmakhoz képest lényegesen nyugodtabb vidékre csöppent, aki átsétált a Művészetek Házába, ahol „csak” drámákról és költészetről esett szó a Nyílt Fórum utolsó napján, amikor is Szöllősi Mátyás Lassan, visszatartva című darabját vitatták meg, szélesebb keretbe, a verses dráma újjászületéséről szóló beszélgetésbe illesztve azt. Márton László saját drámáit is példának hozva keresett választ arra a kérdésre, hogy „mire jó a vers a színpadon?” , a másik felkért hozzászóló, Pinczés István rendező pedig az utóbbi évek verses drámáit vizsgálta verstani szempontból, a metrumok szövegre gyakorolt hatását is elemezve. Szöllősi Mátyás darabjának főszereplője, Lajos élet közepi válságban szenvedő zongoraművész, „egy nyavalygó pasas, akiből mindnyájan ismerünk legalább egyet” – ahogy Csáki Judit, a beszélgetés vezetője fogalmazott. Az ismerősnek mondható élethelyzetre épülő darabot azonban a szerző többszörösen megemelte, egyrészt a versformával, másrészt a szöveghez illesztett, Beethoven műveire épülő zenei kompozícióval. A történetet ráadásul ráépítette a thébai mondakörre, de mindezt úgy, hogy egy krimiszerű, eldöntetlenségében izgalmas vonalat is beleszőtt. Ahogy Márton László mondta, kezdeti kételyei után, mire a darab végére ért, az egy érdekes, erős mű benyomását keltette benne. Aki pedig ismeri és kedveli a szerző verseit, ebben a drámában is megtalálja ugyanazt a pontos és érzékeny költői nyelvet.

Ahogy az már a Nyílt Fórum végén hagyományosan lenni szokott, kihirdették, hogy a három, nyomtatásban megjelent dráma közül melyik kapta meg a Vilmos-díjat. A szavazás végeredménye alapján az idei nyertes Székely Csaba Bányavirág című darabja lett.

A magyar darabok után most három napig külföldi kortárs drámák kerülnek felolvasásra, mégpedig a PanoDráma szervezésében. Első alkalommal Ché Walker: Krézi láv című drámáját hallhattuk (fordította Hárs Anna, aki egyben a dramaturg is volt, rendezte Bagó Bertalan). Igazi női darab a Krézi láv, három barátnő beszélgetését halljuk, hol az egyikük monológját kommentálja a másik kettő, hol kettőjük dialógusát a harmadik, és így, a nézőpontok között folyamatosan ugrálva a 45 perces játékidő alatt is kirajzolódik a három karakter, köszönhetően a három színésznő (Kovács Patrícia, Sárosdi Lilla és Pető Kata) a felolvasószínházban megszokottnál messze jobban kidolgozott játékának.

A versenyelőadások közül a HoppArt Társulat Chicagóját néztem meg (rendezte Zsótér Sándor). Az amerikai musicalt a kőkorszaki szakik, sőt, itt szukák látványvilágával ötvöző, groteszk módon elrajzoltvilág remekül működött azon a furcsa hangulatú helyszínen, amit a szervezők találtak neki. Az első félórát, amelyben a szereplők az alaphelyzetet egy börtönkoncert keretében rajzolták fel, szabadtéren, a volt Zenepark omló-romlófélben lévő nézőterén nézhette-hallgathatta a közönség, betonrésekből feltörő parlagfűcsomók társaságában, miközben a szomszédos társasház egyik lakásában fiatalok buliztak, talán egy sikeres vizsgát ünnepelve. Aztán az előadás a Park mozi méretes, szocreál hangulatú belső terében folytatódott. A mellettem ülő, lélekben valószínűleg a hagyományos musicalváltozatra felkészült nézők érezhetően meglepődtek a szakállas, szőrös lábú dívákon, de aztán ők sem tudtak ellenállni az előadás humorának és a kiválóan zenélő-táncoló-éneklő társulatnak.

Hazafelé a taxis az esti híreket kommentálta nekem, és akkor jöttem rá, hogy már egy hete csak színházi híreket hallgatok-olvasok, de valahogy egyáltalán nem is hiányzik a többi. A nap is meg a hold is elfogyott, mire hazaértem.

TURBULY LILLA

2011. június 14.

„Vigyázat, csalok!” – mondhatnám én is Rodolfót idézve a mai napi beszámoló kezdetén. Hogy miért Rodolfót? Mert éppen száz éve született, és a centenárium alkalmából kiállítást rendeztek róla, akárcsak a szintén 1911-ben született Kiss Manyiról és Básti Lajosról. Az előbbieket még nem tudtam megnézni, az utóbbit viszont igen, és mindjárt be is számolok a látottakról, de előbb még arról, hogy miért is csalok. Azért, mert a mai nap nagyobbik részét nem a POSZT-on töltöm, így friss hírekkel csak a délelőtti szakmai beszélgetésről szolgálhatok.

Szokatlanul sokan gyűltünk össze az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című Mohácsi-darab (Nemzeti Színház) vitájára. A két opponens, Anger Zsolt és Pethő Tibor egyaránt igen nagyra értékelték a darabot, és mindketten a múlttal való szembesülést, az identitáskeresést, a nemzeti traumákkal kapcsolatos kérdésfelvetéseit tartották legnagyobb erényének. Ugyanezen a véleményen volt Thomas Irmer német színikritikus is, aki elmondta, hogy náluk is késve, a háború után jó húsz évvel indult meg ez a szembenézési-feldolgozási folyamat. A hozzászólók közül egyedül a debreceni színház dramaturgja, Szász Zsolt képviselt markánsan eltérő álláspontot, amikor a kérdésfelvetés helyett a határozott állásfoglalást kérte számon az alkotókon: „Az kevés, hogy magyarok, menjetek vissza gondolkodni!” Vekerdy Tamás viszont, a versenyelőadások egyik válogatója, azon a véleményen volt, hogy Isten óvjon minket a határozott művészi állásfoglalásoktól, a görög drámáktól sem azt várjuk, hogy a rendező határozottan elítélje példának okáért Oidipuszt, és egyébként sem dönteni kellene jó és rossz között, hanem kibírni egymást. A tapsból az derült ki, hogy a közönség túlnyomó többsége vele értett egyet. Szó esett még a Mohácsi-drámák közismert hosszáról. Yun-Cheol Kim, a Nemzetközi Színházi Kritikusok Szövetségének elnöke a maga részéről még hozzátett volna a közel négyórás előadáshoz pár órát, mert szerinte a legjobb variáció színház és idő vonatkozásában a hosszú és jó előadás, de lehet, hogy ha hosszabbítási javaslata szavazásra kerül, ezzel a véleményével kisebbségben marad.

A Básti Lajosról szóló már jelzett kiállítás a Művészetek Házában tekinthető meg a fesztivál végéig. Az 1911-től 1977-ig tartó életutat fényképekkel, filmbejátszásokkal és a színművésszel készült interjúk részleteivel idézik meg. Utóbbiakból megtudhatjuk, hogy az „első számú veszedelem fiatal színésznél, ha elég jó külsejű”, a második pedig az, ha túl nagy szériákat kell játszania. Bástinak kijutott mindkettőből, az előbbit a fiatalkori filmekből származó fotók bizonyítják, például az 1935-ös Szent Péter esernyőjéből való, amelyben Wibra Gyurit játszotta, utóbbit a Pygmalion, majd később a My Fair Lady Higgins professzoraként eltöltött évtizedek. A rendezők, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársai persze végigvezetik a látogatót a teljes művészi pályán, amelynek vége felé Básti Lajos ahhoz a paradox végkövetkeztetéshez jutott el, hogy „Ez a pálya még akkor is rémes, ha nem sikerül, – hát még ha sikerül!” Ezek szerint, neki szegénynek, nagyon-nagyon rémes lehetett.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak Úton című kiállítására, amely a Király utcában, a volt zálogház épületében látható, teljesen véletlenül vetődtem be. Esetemben biztosan hatásos volt az a nézőcsalogató „trükk”, amivel a kiállítás rendezői éltek, és amiről a kedves teremőr hölgy is mesélt, nevezetesen, hogy valami mellbevágó, de legalábbis meglepő látvánnyal kell beinvitálni a látogatót. A földszinten ugyanis két óriási, lufiszerű valami lebeg a plafonra rögzítve. Bevallom, elsőre teheneknek véltem őket, de kiderült, hogy óriási padlizsánok, előző életükben azonban nyugdíjasok voltak, akiket a sajtó abszurd hírei változtattak „tragikus hirtelenséggel” lila zöldséggé. Glaser Kati ötlete így, a szöveggel együtt alkot szellemes, humoros-ironikus egységet.

Ugyancsak szorosan hozzátartozik a mellékelt történet Gáspár Anita Deák Ferenc utca 28. című alkotásához, amely – szintén felfújt, életnagyságú műanyag figurákkal – egy disznóvágásos jelenetet örökít meg. A történet pedig arról szól, hogy ilyen pillanatokat vidéken élő nagyszüleinél láthatott gyermekkorában, amikor ő inkább az amerikai sorozatok bűvöletében élt, és a disznóól helyére egy úszómedencét szeretett volna. Aztán nagyszülei házát amerikaiak vették meg, akik azóta meg is építették a kislánykorában megálmodott medencét. A parabolaantennaszerű valamik viszont, amelyek pontosan úgy működnek, mint némely templomban a szenteltvíztartókat összekötő boltívek (ha az egyikbe halkan belesuttogsz, a másiknál álló tisztán hallja, amit mondasz) nekem idézték meg egy gyerekkori, a novai templomhoz fűződő, hasonló élményemet.

Mára tehát ennyi jutott a POSZT-ból, de reggel utazom vissza Pécsre, és ígérem, akkor már semmi bűvészkedés!

TURBULY LILLA

2011. június 12.

A háromnapos ünnepből annyit érezni itt, Pécs belvárosában, hogy szemlátomást megszaporodtak a ráérősen sétálgató turisták, és ezzel párhuzamosan jelentősen megcsappant a helybéli járókelők száma. A fesztiválprogramok viszont határozottan sűrűsödnek, még ha a tavalyi bőséget messze nem érik is el, most már többször kényszerülünk választásra, hogy mit nézzünk meg a párhuzamosan futó kínálatból.

Így a harmadik vitanapra az is kiderült, hogy a mostani opponensek közül Sopsits Árpád az, akire muszáj odafigyelni, annyira lényegi és pontos mondatai vannak. Most például a Nemzeti Színház Három nővéréről, legyen szó akár olyan – látszólag – szakmai-technikai kérdésekről, mint a világítás vagy a függönyhasználat, vagy olyan lényegesebbnek tűnőkről, mint az egyes szereplők monomániája. Winkler Nóra nem szólal meg sokszor, de akkor általában valami érzékletes képet, benyomást emel ki, ami megragad az ember fejében. A Három nővér kapcsán azt, hogy a színészek fizikai igénybevételét, erőfeszítéseit nézni is fárasztó, „megrohadsz a végére”, de ettől (is) lesz olyan jó az előadás.

A Szutyok vitájáról viszont lemaradtam, mert a mai nappal elkezdődtek a Nyílt Fórum rendezvényei is. Annak ellenére, hogy a teljes nevében az is ott van, a magyar dráma fórumáról van szó, az első beszélgetésen egy kortárs lengyel drámakötetet mutatott be fordítója, Pászt Patrícia és beszélgetőtársa, Lőkös Ildikó. A Kalligram Kiadónál megjelent, Fiatal lengyel dráma címet viselő kötet tíz, 2001 után írott darabot tartalmaz. Megtudhattuk, hogy az ezredforduló utáni évek fellendülést hoztak a lengyel drámaírásban, több válogatáskötet is napvilágot látott, amelyek közül a 2003-as Pornónemzedék című volt a legsikeresebb. Ebből a kötetből is bekerült néhány dráma a válogatásba, amelyek sötét tónusaikkal, brutalitásukkal, megváltozott nyelvezetükkel erősen eltérnek a korábbi, szimbolikus, szürreális iránytól. Lengyelországban a kötetben megjelent darabok közül a Tesztoszteront és a Tiramisut játsszák a legnagyobb sikerrel. Az első hét férfi, a második hét női szereplőre épül. Részleteket viszont nem ezekből, hanem a Homokozóból és a Koronázásból hallhattunk Földes Esztertől és Almási Sándortól. Mindkettő egy férfi-nő párbeszéd volt, ismerős játszmákkal különböző életkorokból. Végül megtudhattuk azt is, hogy Lengyelországban kortárs szerzőink közül legtöbbet Spiró György, Háy János és Egressy Zoltán darabjait játsszák. Hogy a kötetben megjelent kortárs lengyel drámák közül melyiket láthatjuk a közeljövőben színpadon is, azt még nem tudni.

A lengyel kötet után egy negyvenéves magyar sorozat, a Rivalda (Magvető Kiadó) legújabb kötetét mutatta be szerkesztője, Péczely Dóra és az egyik válogató, Radnai Annamária. A kötetben – tekintettel a terjedelmi és anyagi korlátokra – öt dráma kaphatott helyet: Háy Jánostól a Völgyhíd, Németh Ákostól a Deviancia, Térey Jánostól a Jeremiás avagy Isten hidege, Závada Páltól a Magyar ünnep és Vörös Istvántól az Ördögszáj. Az elmúlt évben (ezen a januártól decemberig terjedő időszakot és nem a színházi évadot kell érteni) bemutatott hatvanegynéhány magyar drámából választottak ki először huszonnégyet, aztán kilencet, végül ötöt. Az eredmény – hogy egy másik antológia címét idézzem – kör- és kórképet ad a mai magyar rögvalóságról éppúgy, mint arról, hogy mit gondolunk itt és most a történelmünkről.

A felolvasószínházi sorozatban Maruszki Balázs Dono Rea, avagy az odaadás című darabját ismerhettük meg Csizmadia Tibor rendezésében (dramaturg: Radnóti Zsuzsa). A szerző Végevégevégemindennek című apokalipszis drámája két évvel ezelőtt szerepelt a Nyílt Fórum Füzetekben, sőt, meg is nyerte a Vilmos-díjat. A Dono Rea teljesen más hangütésű darab, két napon belül pedig a második, amelyben Az ember tragédiája többszörösen megidéztetik, sőt, itt jóval hangsúlyosabb szerephez is jut, mint Szálinger Balázs művében. A harminchárom éves Dono Rea áruházi feltöltő a „Koszkó”-ban, egyedül neveli hatéves, mozgássérült fiát, akit őssejtterápia segítségével szeretne meggyógyíttatni. Ehhez viszont sok pénz kell, amit legfeljebb béranyasággal vagy valamelyik szervének eladásával vél megszerezhetőnek. Az egyes jelenetekben Rea szervei (mája, szíve, méhe, tüdeje stb.) vitáznak egymással, legfőképpen pedig a luciferi szerepet eljátszó epével. Végül Dono Rea összes szerve átkerül valaki másba, és az az önzetlen szeretet és odaadás, amit a fia iránt érez, szerveivel együtt átszáll a befogadókba, megjobbítva így a világot. Vagyis, Lucifer ezúttal is egy anyától szenved vereséget, és a 91% után ismét egy olyan darabot láthatunk, ahol a jó és a rossz harcának kimenete az anyák kezébe kerül. Érdekes a darab nyelvezete is, hiányos mondatok sorát halljuk, általában az állítmány hiányzik belőlük, de kiegészítésük éppen hétköznapiságuk, közhelyességük miatt nem okozhat gondot. Ez a nyelvi ötlet eleinte hatásos, később egy kicsit egysíkúvá válik.

Végül ismét egy szabadtéri programról: a Még Színház Drót Gyuri köznapiságában is viszontagságos életét vitte ki a járókelők közé a Kossuth térre. Gyuri – valójában Józsi – egy drótból készült emberke, akit a társulat tagjai kedves-harsány, az előadás előkészületeit is a közönség elé táró játékkal, zenével, egy viharvert kórházi vasággyal és néhány cirkuszi eszközzel szerettettek meg az odacsapódó és szívesen ott ragadó nézőkkel.

A versenyprogramban ismét a Nemzeti Színház következett, ezúttal a Mohácsi János rendezte Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című előadással, valamint a színművészeti egyetemisták Zsótér Sándor rendezésében a Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban című lakásszínházi előadást mutatták be, amely a kis befogadóképességű nézőtérre való tekintettel 15-én és 16-án még összesen négyszer lesz látható a POSZT-on.

2011. június 11.

A mai szakmai beszélgetésre csak egy darab jutott, a Bárka Színház Nehéz című előadása, így egy kicsit hosszabbra nyúlhatott a vita, de még így sem volt könnyű dolga Winkler Nórának, amikor végül csak el kellett vágnia a beszélgetés fonalát. Amiben mindenki egyetértett, az az volt, hogy a két főszereplő, Lázár Kati és Mucsi Zoltán kivételesen erős, emlékezetes színészi alakítással ajándékozta meg a nézőket. Amiben már korántsem volt ilyen nagy az összhang, az a szünet nélkül játszott előadás  két részének egymáshoz való viszonya, eltérő nézőpontja, intenzitása, egyáltalán, a második rész indokoltsága volt. Akadt, aki a szerző, Háy János számlájára írta ezt a differenciát, Sopsits Árpád például stiláris törést érzékelt a két rész között, mások viszont a rendezésben látták ennek okát. Bérczes László rendezőtől megtudhattuk, a második résszel éppen az volt a célja, hogy az addig befelé, a személyiség mélye felé irányuló megközelítést egy hirtelen hátralépéssel ellenpontozza, távlatot és levegőt biztosítva ezzel a nézőknek ahhoz, hogy átélhessék a bölcsesség derűjét. Háy János azzal indokolta e drámaírói megoldást: szerette volna elkerülni, hogy a főszereplő benne ragadjon az önsajnáló heroizmusban, le akarta rántani a mindennapok szintjére. A nem színházi szakember nézők részéről is egészen ellentétes reakciók érkeztek, volt, akit egyenesen felbőszített a dráma önreflexivitása, és a nézők élményhez, átéléshez való jogát követelte, és volt olyan hozzászóló, akinek érzelmektől elcsukló hangja éppen azt bizonyította, hogy mélyen átérezte és átélte az előadás minden percét. Ahogy volt, aki erőltetett poénnak érezte egy lábas hangsúlyos jelenlétét, Winkler Nórának viszont éppen az „örök húslevest” jelentette, annak a bizonyos bölcs derűnek a tárgyiasult megtestesítőjét, aminek elérésére Bérczes László törekedett.

A Művészetek Háza, ahol a felolvasószínházi előadásokat rendezik, érezhetően kihaltabb lett tavaly óta, és ez a POSZT hozta átmeneti pezsgés ellenére is feltűnő. Takarékossági okokból nagyrészt bezárták ugyanis, már csak a Jelenkor munkatársai „kísértenek” benne, ha éppen nincs fesztivál. Talán a takarékosság az oka annak is, hogy a nagytermet még annyi időre sem világítják ki, amíg a nézők megérkeznek és elhelyezkednek. Félsötétben keresünk helyet magunknak Zalán Tibor Szása i Szása című „tragikomikus fantáziálás egy elsüllyedt világról” műfaji megjelölésű darabjára várva (rendezte Pinczés István). A történet 1991-ben játszódik egy magyar kisvárosban, a szovjet csapatok kivonulásának szó szerint az előestéjén. Az egyik katonatiszt családjával együtt egy az olaj- és fegyverbizniszből éppen gazdagodóban lévő helybélinél próbálja megúszni a hazatelepítést, miközben az ukrán Szását éjjelente rímes rémálmokban kísérti  a rosszabbik variáció, ami persze be is következik. A könnyed kézzel, sok humorral megírt, és Lőkös Ildikó elmondása szerint jelentősen meghúzott szöveg a kisember túléléséről, illetve túlélési kísérleteinek csődjéről beszél, ebbe az éppen hogy történelmivé vált közegbe ágyazva.

A közterekre is jut mindennap valami látnivaló, ma például nem is akármilyen. A Budapest Tánciskola Új Táncok egy Új Téren! című produkciójának fiatal táncosai a tavaly kialakított, szobrokkal, kevés zölddel, több térkővel, víznyelőkkel, kiülős teraszokkal felújított Kossuth teret lakták be kisebb-nagyobb csoportokban, szétválva és újratalálkozva, néha a nézelődőket is játékba vonva, és ebből adódtak nagyon szép pillanatok, mint például, amikor egy négy-öt év körüli kislány fogta meg némi bizonytalankodás után a felé nyújtott kezet, és állt be a táncosok közé.

Ugyancsak a városlakóknak szól a már évek óta megrendezett, a POSZT versenyprogramjához kapcsolódó kirakatverseny, amelyhez nem kevés üzlet csatlakozott az idén is. A ma megtartott eredményhirdetésen szinte mindegyik részesült valamilyen elismerésben, így például személyes kedvencem, a Libri Könyvesbolt kapta a leglátványosabb kirakat díját A mesés férfiak szárnyakkal című előadáshoz készített installációért. De nemcsak ennek ötletessége miatt szeretem ezt a kirakatot, hanem azért is, mert egyik kedves szerzőm, Rakovszky Zsuzsa új kötetének, a küllemében is különlegesen szépre sikerült VS-nek is nagy figyelmet szenteltek. VS egyébként a XIX. században élt, kalandos életű, Vay Saroltának született, de Vay Sándorként élő, és e néven kétszer is házasságot kötő író monogramja, róla szól ugyanis a regény. Ilyen csodák azonban nem csak a XIX. században estek. És hogy miként kapcsolódik mindez Pécshez? Arra nézve álljon itt a mai napi beszámoló végén egy találós kérdésnek is beillő irodalmi „bulvárhír”: magam is készülök együtt kávézni egy helyi illetőségű, kiváló ifjú költővel, Király Odettel, aki alig egy hónapja nősült meg. (A megoldásokat kéretik facebookos üzenetként e cikk szerzőjének elküldeni, a helyes megfejtők között egy könyv is kisorsoltatik.)

2011. június 10.

A második napra már a sajtóiroda órájában is kicserélték a tavaly óta lemerült elemet, így a valós időt mutatja háromnegyed nyolc helyett, és lassan lélekben is megérkeznek a fesztiválozók. Én legalábbis most, ahogy a dzsámi lépcsőjén ülve írom ezt a beszámolót, mellettem egy napozó gyíkocskával, tömény hársfaillatban, úgy érzem, ideértem.

Túl vagyunk az első szakmai vitán. Hozott újdonságokat ez is, például azt, hogy Galambos Péter helyett idén Winkler Nóra vezeti. Az első napokban az opponensi tisztet Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka című folyóirat főszerkesztője és Sopsits Árpád rendező tölti be. Az idén amerikai színházi szakemberek is részt vesznek a beszélgetéseken, új nézőpontokkal gazdagítva a kínálatot. Bevallott célja a szervezőknek, hogy a hosszadalmas felvezetések helyett a hallgatóság bevonásával pergőbb vitát provokáljanak. A velencei kalmár esetében ez a törekvés még csak mérsékelt sikerrel járt. Bocsárdi László rendezőtől megtudtuk, hogy az előadást a „Szeresd a zenét!” tételmondatra építette fel, mert számára a darab legfontosabb üzenete az, amit a szerző Lorenzóval mondat ki: akire nem hat a zene, szélesebb értelemben véve a művészet, az nem lehet jó ember, attól óvakodni kell. A hozzászólók többsége az előadás térkezelését és az első felvonás – szándékolt – harsányságát, hangosságát elemezte, értelmezte. A Parasztopera esetében azonban Elek Tibornak tényleg sikerült provokálnia a közönséget azzal az álláspontjával, hogy Erdélyhez kötötte az előadást, és ennek kapcsán úgy érezte, hogy az hamis képet sugall az ott élőkről, másrészről vitatta a szereplőkkel való azonosulás lehetőségét is. Az alkotók ezt a megközelítést, a történet ennyire konkrét értelmezését elhibázottnak érezték. Hogy az amerikai vendégek mennyit értettek a vita mögött meghúzódó, sajátosan magyar viszonyokból, azt nem tudom, mindenesetre egyikük, Helen Shaw magát az előadást a „magyar karakter paródiájaként” értelmezte.

A felolvasószínházi programsorozat Szálinger Balázs 91 % című darabjának bemutatójával indult. A Pont(y) Műhely produkciójának érdekessége, hogy maga a szerző is színpadra lépett benne a lelkiismeret őrének szerepében, a férfi főszerepet pedig a rendező, Keszég László játszotta. A két dramaturg Perczel Enikő és a női főszerepet játszó Enyedi Éva volt. Nem tudom, hogy erről a darabról jegyezte-e meg Szálinger Balázs a facebookon, hogy négy nap alatt, gyakorlatilag alvás nélkül írta, mindenesetre sem az elsietettség, sem a készületlenség jeleit nem lehetett felfedezni rajta. A történet kicsit hajaz Az ember tragédiája alaphelyzetére: a Jó és a Rossz angyala vitázik benne, és vív harcot a középpontban álló házaspár lelkéért. A férj valószínűségszámítással foglalkozó elméleti fizikus, akit elcsábított egy mobiltelefonos cég, mert 91 %-os biztonsággal képes kiszámítani a potenciális ügyfelek fogyasztási-telefonálási szokásait. Tudását azonban nem csak a cég érdekében hasznosítja, hanem a felesége utáni magánnyomozás során is, és persze nem eredménytelenül. A „szimpla” megcsalás-történet helyett azonban – a szerzőtől nem szokatlan módon – világmagyarázatot, a jó és a rossz, a bűn és a lelkiismeret mibenlétét feszegető drámát kapunk, amelynek külön erénye a stiláris-hangulati sokszínűség, a hétköznapitól az ironikuson át (ilyen szövegeket különösen az adatlopási ügyben nyomozó Vicei Zsolt szájából hallunk) az erősen elemeltig, néha már-már himnikus magasságokig terjedő távolságok bejárása. Központi kérdés a darabban az anyaság is, lezárása e körben megint csak a Tragédiát idézi, de külön ki kell emelni a különlegesen szép második anyamonológot Baranyi Szilvia előadásában. A felolvasószínházi előadás zenéjét Márkos Albert szerezte, de neki is több feladat jutott: a zenei kíséret mellett A Hír angyalát is eljátszotta. A prózában és énekbeszédben előadott jelenetek váltakozását a színészek által szétszórt szövegkönyv lapjainak alig hallható surrogása kísérte, az előadás végére szinte teljesen beborították a színpadot.

A Színikritikusok Céhe rendkívüli sajtótájékoztatón jelentette be, hogy életműdíjat alapítottak, amit első alkalommal Törőcsik Mari kap majd meg az őszi díjátadó ünnepségen, amelynek ő lesz a védnöke.

Jordán Tamás itt, Pécsett is megszavaltatta a közönséget, még ha ez alkalommal nem is ezer, csak jó száz gyerek és felnőtt mondta vele együtt Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafához című versét, élükön a Szegedről érkezett középiskolásokkal, akik maguk is színjátszani jöttek a városba.

Jordán Tamás a főszereplője annak az életmű-kiállításnak is, amelyet a Király utcában, a Hotel Palatinus kirakatában tekinthetnek meg a járókelők. Kettős alkalom is kínálkozott apropóként: egyrészt idén ő a POSZT díszvendége, másrészt négy hónap híján ötven éve van a pályán. Simon István, akivel tíz évig együtt vezette a fesztivált, a kötetlen hangulatú beszélgetésen azt kérdezte tőle, melyikre emlékszik a legszívesebben a tíz közül. Jordán Tamás az elsőt említette, valamint a másodikat annak kapcsán, hogy akkor ásták el a politikai megosztottságot jelképező csatabárdot, és erre bizony ma is nagy szükség lenne. A beszélgetésbe bekapcsolódott a szállóból kifelé igyekvő Törőcsik Mari is, akivel felemlegették közös munkájukat, a Cserepes Margit házasságát. Szó esett még József Attiláról és arról az előadásról, amellyel közel harminc éve járja az országot Jordán Tamás és Sebő Ferenc, és amit ma este, itt a POSZT-on is bemutatnak, a Szólt az ember című összeállításról.

A versenyprogramban ezen a napon két előadás volt látható, a Bárka Színháztól a Nehéz, Bérczes László rendezésében, a Nemzetiből pedig a Három nővér (rendezte Andrei Serban). Az előbbiről lapunk 2010/12. számában olvashatják Tarján Tamás kritikáját.

TURBULY LILLA