A Szellemidézés még a történelmi fordulat elõtt, a Karinthy-mítosz születésének legelsõ korszakában kezdõdött. Az elsõ Szellemidézés mellett az író mûveinek jegyzékében, kézikönyvekben az 1946-os évszám szerepel, Karinthy Ferenc elsõ regénye a háború alatt, egy pincében született és írása végére a szerzõ az 1944-es vészterhes évszámot jegyezte.
Kulcsregény, családregény, irodalomtörténeti kulisszatitkok fűzére? Az olvasó, aki ezek valamelyikét keresi a vékonyka kötetben, könnyen eligazodik. Az apa nevét ugyan nem írja le a fiú, de a tények, körülmények nem sok kétséget hagynak. A mellékalakok fényes körében pedig - Kosztolányi "Desirée"-től Bogáig, Karinthy első asszonyáig - minden regényhős név szerint is azonosítható a modellel. Az utolsó békeévben, 1938-ban játszódó regény azonban mégsem csak róluk, nem az apákról szól. (Akkor sem, ha az olvasóra az apa megrendítő halála teszi a legmélyebb benyomást).
Karinthy Ferenc számadása a fiúk nevében, az ő rovásukra és mentségükre készült, előtérben egy többre jobbra hivatott fiatal értelmiségi nemzedék széthullása áll. A válogatott társaság egyik-másik tagja felteszi (legalább önmagának) a kérdést, hogy mi a baj a világgal, de válasz nem születik rá. Vagy ha mégis, a választ a regényen kívül a történelem kínálja. A szellemiekben igényes, de életformájában ingatag társaság közös élménye az író szerint, hogy "tündér ifjúságuk elmerült". A boldogító álomvilág romjain egy szürke és kegyetlen, reális felnőtt világ épül, amelynek falába Kőműves Kelemenné hamvai helyett a nem e világra való ifjú zseni, Peti teste épül. Temetése szinte jelképes lezárása egy korszaknak: annak a békebeli boldogságnak, ami a deviáns fiúnak életében sem adatott meg igazán.
|
A történelem a fényes házi jelmezbálok és elmeélesítő epepe mérkőzések után másfajta kalandokba és (őszintén játszott) szerepekbe hajszolta a szereplőket. De a "szellemek", úgy látszik, tovább éltek.
Majd egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szocialista realizmus heveny kórján már túlesett, a sematizmus bélyegét (Kőművesek című regénye okán és ürügyén) sokáig magán viselő író újra visszakéredzkedjen az ifjúsága létét és tudatát (a tanult igazságok szerint is) valóban meghatározó világba. Az Irodalmi Újság akkoriban - az ötvenes évek derekán - még eléggé kopár-szürke szépirodalmi rovatába új színt, örömöt, életet hoznak az első irodalmi történetek. A Karinthy család legendáriuma akkoriban kiapadhatatlan novellaforrásnak tűnik, megidézéséhez nem szükségeltetik semmiféle politikai-művészi kompromisszum.
De a világ most is csak rövid ideig kedvez a nosztalgikus múltidézésnek. A hazai közélet felfelé ívelő korszakában a valóság ellentmondásainak feltárására szegődött jelenkutató riporter - az Ezerév írója - nem ér rá szellemet idézni. 1956 után viszont újra témát, menedéket kínál Karinthynak a megélt múlt. A vesztett illúziók korában alighanem vigasztaló küldetés is lehetett az elfelejtett illúziók felkutatása, a nemzeti tragédiák előjátékának megidézése. Amikor Karinthy legjobb pályatársait börtön fenyegette, mások hallgattak, megint mások - a leghajlékonyabbak - viszont kurzusdrámák írásával hiteltelenítették tollukat, a mozaikokban maradt családi krónika kiteljesítése, színpadra állítása valamiféle folytonosságot, menedéket is kínál a történelmi szélárnyékba húzódott író számára.
Legalábbis - látszólag.
Valójában azonban hiszem, hogy Karinthy Ferenc a Szellemidézés megírásakor mást is, többet is akarhatott a családi anekdotafüzér megjelenítésénél. Negyvenöt évvel a darab ősbemutatója után, újraolvasva a darab első felét alkotó anekdoták egybehangzó dicséretét, már-már Örkény egypercesére, a madzagra fűzött cseresznyepaprikákra gondol az ember: ha nem fűzik fel őket, nem lesz belőlük koszorú! Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Karinthynak viszont emlékei raktárában halomban állt a cseresznyepaprika, akadt egy nem túl teherbíró madzagja is, és a szándéka, hogy elkészítse a koszorút... S bár annak idején még nem gondolhatott a később született metaforára, eltökélten törekedett a fűzér alkotásra. Apja nyomán számadást tervez és készít a talentumról.
A Szellemidézés cselekményének csak csillogóbb expozícióját, anekdotisztikus vonulatát alkotják a már ismert és - joggal - népszerű történetek. Csak színpadra kell őket állítani, és kiderül, hogy a megjelenített epizódok a maguk módján még az új, némileg tupírozott elbeszélésmódban is - szinte tökéletesek. Gondolatilag, esztétikailag pedig sokkal kevésbé támadhatók, mint mindaz, ami utánuk következik.
A bohém família életében szenzációs és egyszeri eseményként megjelenített baracklekvárfőzés, majd a család életformáját is megreformáló szakácsnő hőstettének nyilvános megcsúfolása; az író zilált anyagi viszonyainak rendezését magára vállaló, titkári minőségben intézkedő szárnyatlan angyal kiűzetése az irodalom paradicsomából olyan hordozó rakéták a darabban, amelyeknek a főhős alkotói, emberi drámáját kellett (volna) célba juttatni. Az önmagát szellemes irodalmi társasjátékokkal és jócskán fogyasztott italokkal kábító társaság tombolásának inkább légköre van, mint története. A kiadók és saját családja rabságában őrlődő, többszörösen kizsákmányolt és meggyötört papucs férj hisztérikus feleségével vívott, folyamatos párharca sem kínál strindbergi drámát, inkább csak a házasság kiuttalan poklának kisrealista vízióját.
Az igazi konfliktus, ami a Karinthy-mítosz fényében, ködében felnőtt örököst egész életében a legmélyebben foglalkoztatta, az édesapjának a világgal való vesztes - vagy annak hitt - háborúja. Milyen külső s belső erők gátolták a nagy művek alkotására hivatott szellemóriás apa oeuvre-jének kiteljesedését? A kérdésre a választ Karinthy Ferenc a hol gyengéd, hol maró iróniával ábrázolt mikrovilág börtönfalain kívül, a tehetséget is fenyegető makrovilágban, az adott társadalmi és történelmi körülményekben, az érlelődő és közelítő fasizmus kivédhetetlen szorításában keresi. A külvilág - a fasizálódó ország szellemnyomorító rendszere - a színpadra is behallatszó nagy hangerővel tör a Verpeléti úti lakásba. Az 1938-as felvidéki bevonulás napján a revízió mámorában tüntető tömeg jelszavai háborús hangulatot ébresztenek és megalapozott félelmet keltenek az ellenállás kényszerét felismerő értelmiségiben. De hiába ismeri fel Karinthy Donáti Sándornak keresztelt alteregója a veszélyt, belőle nem lesz Európát ébresztő Thomas Mann; mozgósító erejű felhívásához még saját környezetében sem talál aláíró szövetségeseket, és végül megcsalatva, elárulva, barátok között is egyedül marad. A szellem embereinek és a komédia hőseinek sorsa feltartóztathatatlanul - bár a tények megjelenítése ellenére sem eléggé meggyőzően - sodródik a tragédia felé.
Csak éppen "a" tragédia, a nagy mű nem született meg. Sem Donáti íróasztala mellett, sem a Szellemidézés színpadán. Az ősbemutatót követően még a Karinthy Ferenc tehetségét és az előadás sikerét ünneplő bírálókban is megfogalmazódik valamiféle csalódás.
Három évtized távolában már az is érdekes színháztörténeti kísérlet, amire Szántó Judit vállalkozott, amikor a Szellemidézés 1972-es előadása alkalmából írott terjedelmes tanulmányában szembesíti az ősbemutató és a felújítás visszhangját. Egyértelmű következtetése, hogy az első Szellemidézés kritikája 1957 októberében, novemberében "nem egyszerűen szigorúbb, zordabb, hanem összehasonlíthatatlanul elvibb volt, mint 1972-ben!" (A Szellemidézés repríze. Színház, 1972) Idézeteivel annak bizonyítására vállalkozik, hogy a bírálók annak idején "nagyobb felelősségérzettel közeledtek műhöz is, előadáshoz is," amikor számon kérték a drámától megkövetelhető intenzív totalitást, és az abban megjelenítendő világképet A másfél évtizeddel később látott előadás nézői - bírálói - viszont abból indultak ki, hogy "a felújítás ténye önmagában is döntő érv a dráma értéke mellett." A kritikus logikája az érvként használt idézetekkel együtt meggyőzőnek tűnik. Ám ha ma - a mű legfrissebb felújítása alkalmából, negyvenöt év elteltével - veszi magának a fáradságot valaki a Szellemidézés visszhangjának újraolvasására, másféle következtetésekre (is) juthat. Mert a bírálatokból az derül ki, hogy a kritika elmarasztalása csak részben áll arányban és összefüggésben a mű valóságos, dramaturgiai gyengéivel. Követelései, korrekciós javaslatai legalább annyira elavultak, mint szóhasználata. Ma már nem csak az cseng furcsán, hogy Karinthy, amikor a témát társadalmi méretűvé szélesíti, megpróbálja művét "az imperialista kor reprezentáns művésztragédiájává növeszteni", ahogy a Film Színház Muzsika kritikusa írta. De anakronisztikusak az írónak címzett receptek, jó tanácsok is. Többen többféleképpen fogalmazták meg, hogy "Karinthy Ferencnek igenis le kellett volna vonnia az elkésett polgári radikalizmusból és humanizmusból azokat a következtetéseket, amelyek felé szelleme vonzotta - a proletárforradalom irányába". (Mesterházi Lajos, Népszabadság, 1957. november 3.)
Hasonló nézeteket fogalmaz meg a szerző pályatársa, Majoros István dramaturg is, aki a Szellemidézés kortársaként, a letűnt világ tanújaként arról szól, hogy az általa jól ismert Donáti Sándorok valóban ég-föld között lebegtek, társadalmon kívülre szorultak a fasizálódó Magyarországon. "A züllött, szellemileg elkorcsosult uralkodó osztályokat megvetették, de az elnyomott osztályokhoz sem találták meg az utat. A család, amely a Szellemidézésben megjelenik, egy szélhulló társadalom hullamérgének fertőzésétől járja vitustáncát..." (Magyar Nemzet, 1957. IX. 26).
"Donáti csak akkor szabadulhatott volna meg bilincseitől, ha sikerült volna közelebb kerülnie az új világ új harcosaihoz. Csak a proletariátus szabadíthatta volna őt fel, csak a forradalmi munkásosztállyal kötött szövetsége menthette volna őt meg, csak ez az út vezethette volna el a nagy műhöz." Az író, akitől ezeket a ma már groteszk, ám hajdan inkább riasztó észrevételeket idéztem - Földes Mihály -, azt javasolja Karinthynak: lépjen túl a kritikai realizmus határain, mert “itt már csak az alkotás pártos módszere segíthet". (Magyarország, 1957. nov. 13.)
A védelem ebben a korszakra szomorúan jellemző vitában nem sokkal hitelesebb, mint a vád. Mihályfi Ernő, aki a maga módján teljes mellszélességgel kiáll Karinthy darabja mellett, merő jó szándékból, ám nem túlságosan meggyőzően Anna Frank naplójához hasonlítja a Szellemidézést. És ezt a meglepő analógiát azzal támasztja alá, hogy az amszterdami padlásszobába, és a lágymányosi lakás ablakain "ugyanannak a fasizmusnak a csataordítozása hallatszik be a két színpadon. Az egyik darabban a megszálló hitleri csapatok lábdobogása és vezényszavai, a másikban a hitleri csatlósnak szegődött Horthy sovinizmus irredenta üvöltözése." Mondanunk sem kell, hogy a némileg eltúlzott analógia félreérthetetlenül aktuális politikai célokat szolgál. A fasizmusba rohanó kapitalizmus gyilkos szorításának felmutatásával a kritika politikus szerzője nyíltan figyelmezteti azokat "az írókat és nem írókat", akik egy esztendővel korábban ezt a Donátit fojtogató "tiszta demokráciát", ezt az írói és művészi "alkotói" szabadságot akarták visszahozni. (Két Napló. Magyar Nemzet, 1957. nov. 2.)
Lehet, hogy mégsem volt annyira követendően elvi ez az 1957-es kritika? Nem kétséges, hogy az esztétikai kifogásokba csomagolt politikai ellenvetések nem annyira a darab dramaturgiai hibáit, a jellemábrázolás gyengéit voltak hivatottak felmutatni, hanem az író és az őt körülvevő társadalmi légkör nyilvánvaló diszharmóniájának veszedelmes voltára hívták fel a figyelmet. A Donáti által megfogalmazott, barátai által is cserbenhagyott kiáltvány sem szövegében, sem magatartásmintának, társadalmi példának nem lehetett vonzó egy meghasadt társadalom pacifikálására törekvő hatalom és az azzal kiegyezők számára.
A közönség amely a fanyalgó kritikánál jóval lelkesebben, hálásabban fogadta a darabot, nem csak a tüneményes sztoriknak, a hatásos nyelvi játéknak, a Donáti fiúk kamasz lírájának tapsolt, hanem meghallotta az író gyökértelenségében, az újrakezdés reménytelen reménységében, és a hajdani költő "Gutaütött ország" címmel tervezett, soha meg nem írt versének képzelt üzenetében azt, amit színpadról akkoriban végképp nem illett hirdetni. A megállapítás, hogy "itt még bátornak sem szabad lenni" - megtapsolhatatlanul fontos volt a nézőtéren ülőknek.
A színmű végén megidézett Találkozás egy fiatalemberrel (amit egyébként később a szerző dramaturgiai szempontból maga is feleslegesnek, oda nem illőnek vélt) után, mintegy sűrítve fejezhette ki az alkotó életek kudarcát. Az ifjúkori vágyak és felnőtt megalkuvások ütközetének verbálisan (akkor) megfogalmazhatatlan hatása volt. Ezért merem megkockáztatni, hogy a Szellemidézés kompozíciós megoldatlansága és helyenként sematikus megoldásai ellenére sem csak a baracklekvár illatú anekdotáknak, vagy az akkoriban még meghökkentően merész, erősen erotikus töltésű mozzanatoknak köszönhette sikerét.
De legyünk tárgyilagosak.
Lehet, hogy az emlékezet megszépítette, hibáival együtt is felejthetetlen darab maga is darabokra hullott, mint az író élete?
Hermann István korabeli kérdésében (Magyar Nemzet, 1957. X . 27.) van némi igazság, mint ahogy az sem tagadható, hogy a dráma változó feszültsége megnehezítette az ősbemutató rendezőjének, Major Tamásnak a munkáját. Mégis sikerült a vígjátéki hangulattól eljutnia a tragédia felé. Major rendezése stílusosan szatirikus ott, ahol a mű kívánja, s drámai magaslatokra emelkedik - ahol az író lehetőséget ad rá - írtam hajdan a Nők Lapjában. Persze, a korabeli nagyszerű szereplőgárdával - Bessenyei Ferenc, Tőkés Anna, Ladomerszky Margit, Máthé Erzsi, Fonyó József, Garas Dezső közreműködésével - eleve biztosított volt a siker. Mégis említésre méltó, hogy a legnagyobb feltűnést a színészóriások árnyékában a Dezső hálás szerepében debütáló, fiatal Garas Dezső aratta. (Anélkül, hogy Garas eredetiségét, rezzenéstelenül is beszédes arcának képlékenységét, a deviancia érzékeltetésére különösen alkalmas különösségét vitatnám, megjegyzem, hogy a kirobbanó siker nemcsak a színészt, a remekül megírt szerepet is dicséri.)
Az 1972-es, némileg átdolgozott Szellemidézésről a legfontosabbat Mátray Betegh Béla állapította meg. Hogy tudniillik Donáti (Gábor Miklós remek alakításában) nem történelmi alak, és nem a történelem asszonya Donátiné (Psota Irén) sem. Nem történelemhordozók a fiúk, sem a Donátiéknál az időt múlató vendégek. "Nem történelmiek. Mégis... Mégis van mindannyiukban valami emberi állandó. Valami szavatossági jel, hogy érvényességük nem múlik, legfeljebb módosul. Érvényesek voltak tegnap és máig azok maradtak. Minősítésük, minőségük változott, dimenziójuk nem. Életük emberi kiterjedésű, beleértve az életerejüket és az életképtelenségüket is." (Magyar Nemzet, 1972. XI. 26.)
A felújítás alkalmával - és ezt Szántó Judit idézett tanulmányában jogosan állapítja meg - a kritika a darab maradandó értékeire koncentrál. A bírálókat kevésbé foglalkoztatja a Horthy-korszakról alkotott kép - illetve annak hitelessége - előtérbe lép a dráma általánosabb művészi érvényének kérdése", mint a saját sorsáért felelős ember, életéért és életművéért felelős írástudó ábrázolása." Ő maga viszont arra a következtetésre jut, hogy "Karinthy nem jutott tovább az anyaggal való birkózásban. A lényeget illetően ugyanarról a drámáról beszélhetünk ma is, mint 1957-ben. E dráma legfőbb értéke azé amit az Irodalmi történetekből sikerült átmentenie: a kort és a kor bizonyos típusait elsőrangúan, érzékletesen festő szuggesztív hangulatú anekdota fűzér. Csakhogy az Irodalmi történetek olvasója feltétel nélkül elfogadta, és élményébe szervesen belekomponálta azt a köztudott tényt, hogy itt Karinthy Ferenc, a téma leghivatottabb ismerője mesél Karinthy Frigyesről, a harmincas évek kiemelkedő író géniuszáról." A felújítás nézője viszont a kritikus szerint minimális mértékben hajlandó előzetes ismeretekkel kiegészíteni a maga élményét - nem Karinthy Frigyesre kíváncsi, hanem Donáti Sándorra. Csakhogy őt a kritikus a darab legsikerületlenebb alakjának ítéli. Úgy látja, hogy hiányzik mögüle az irodalmi történetekben sugárzó karizma, nem ismerjük meg igazán, milyen gátak, gátlások nyűgözik, s már-már inkább naiv, kissé nevetséges figurának tűnik, akinek nagysága inkább csak környezetének szemében, deklaratívan létezik.
Meglehet, nem alaptalanok ezek az ellenvetések, különösen akkor, ha valóban sikerülne térben, vagy időben teljességgel elszakítani a hős alakját a modelltől - Donátit Karinthy Frigyestől. Ez azonban - hiába Karinthy Ferenc 1957-ben megfogalmazott és a felújítás alkalmával is idézett nyomatékos kérése - szerintem legfeljebb elvben elképzelhető. Bár Karinthy Márton, a hős unokája, a szerző édes fia, a mostani bemutató alkalmával sem győzi hangsúlyozni, hogy nem kulcsdráma az, amit a néző lát, gyanakszom, hogy a többség nem hisz neki. Nekem legalábbis meggyőződésem, hogy ha nem is az irodalomtörténeti tényanyag, de a változatlanul élő Karinthy mítosz ma is meghatározója a hazai néző élményének.
De vajon miért kellene magunkat megfosztani ettől a sajátosan magyar örömtől, amikor a Karinthy Márton rendezte előadás még épít is erre? Feltételezhető, hogy angol vagy észt fordításban, finnül, vagy franciául másként hangozna a szöveg. Őszintén szólva nem is vagyok benne biztos, hogy megélne-e a történet egy távoli, idegen közegben. De mi itt és most voltunk tanúi a Szellemidézésnek, 2002-ben, a Karinthy Színházban! Ahol még a színlap is figyelmeztet rá, hogy a húsz éves Karinthy Színház előadása tiszteletadás kíván lenni a nagyapa családjának és a tíz éve elhunyt apa, Karinthy Ferenc emlékének.
Ugyanakkor harminc év elegendő volt ahhoz, hogy a néző másutt keresse, érezze a darab aktualitását. Donáti mindennapi drámája, az anyagi körülményeknek, kommerciális igényeknek, kiadói érdekeknek kiszolgáltatott író megélhetési kálváriája és megannyi alkotói kompromisszuma az ősbemutató idején már (és még) történelmi anekdotasorozatnak tűnt, ma viszont kínosan ismerős valóság. Az értelmiségi felelősségtudatból fogalmazott kiáltvány és annak közömbös, elutasító fogadtatása, az irredentizmus népbutító mákonyának utcai megnyilvánulása pedig hitelesebb és időszerűbb, mint valaha. Még a minisztériumi főtisztviselővé lett ex költő is, szinte személyes ismerősünk.
Tagadhatatlan, hogy mindettől még nem lett klasszikus Karinthy Ferenc darabja, hogy a történet nem igazán alkalmas a lét nagy kérdéseinek ütköztetésére. A darab dramaturgiai szerkezete sem egységes. Őszintén szólva, azt is megkérdőjelezném, amit a rendező állít, hogy Donátiék szalonjában valóban csehovi lenne a légkör. De vitathatatlan, hogy a különös figurák szellemi haláltáncának van légköre és az egyszerre hiteles és hatásos. Nem vitatom, hogy a Donáti sztorinak akadnak naiv, és sematikus momentumai is. Ilyen például az öregedő írónak a külföldről érkezett rokonlány iránt fellobbanó, a visszautasítás hatására ellobbanó vágya, a kései szerelem és a reménytelen menekülésvágy összekapcsolása. Naiv és némileg az ötneves évek politikai követelményeire rímel a darab végén Öcsi elköltözése, a biciklis elvonulás a szülői házbóra "nép", vagy legalábbis a népboldogítók közé. Vitatható Donáti végső búcsúja is. Ezúttal úgy tűnt, mintha a rendező maga is ódzkodott volna ettől a drámai szükségszerűséget nélkülöző biológiai haláltól. Az író rosszullétét követő lehanyatlás mintha nem tenné véglegessé, visszavonhatatlanná a búcsút. (Erre vall az is, hogy fia nem másítja meg szándékát, nem fordul vissza. Mintha csak egy megfáradt beteget hagyna a kanapén...)
Fontosabb azonban, hogy mégis, a hibáktól eltekintve mennyi remek ötlet, lelemény van a darabban! Nemcsak a minduntalan - joggal - kiemelt baracklekvárfőzés. Bosszantóan élvezetes például Donátiné és férje párharca, még többet is érdemelne a barát, Zudor Endre zsákutcában landoló élete. Hangulata, íze, humora van a helyenként már-már abszurdba hajló dialógusoknak. Karinthy Márton nem próbálta meg a lehetetlent - egységes drámai vonulatot teremteni, crescendót érzékeltetni ott, ahol az írónak sem sikerült, viszont nagy gonddal aknázta ki az egyes jelenetek kínálta színpadi, színészi lehetőséget. A kontraszt, amit Donáti egyénisége, szellemi igényei és az otthonában mulatozó társaság mentalitása között érzünk sajátost feszültséget kölcsönöz a "bulinak", s ezért még azt is megbocsátjuk, hogy ;a zenei betétekre figyelve kicsit elhúzza, túltupírozza a jelenetet a rendező.
Balkay Géza rossz előjelek között megkésetten (nem sokkal az eredetileg kitűzött bemutató előtt) találkozott a szereppel, de így is hitelesebb, és főként súlyos Donátit alakított. A géniuszt eljátszani, elhitetni nem egyszerű feladat, eddig leginkább Gábor Miklósnak sikerült; az ő lenyűgöző intellektualitása és öniróniája utánozhatatlan. De Balkay Géza éppen a maga bumfordiságával hitelesíti a kudarcot. Platonovjának hajdani drámája - a feleslegesség tudata érdekesen árnyalja a szerepet. Lázadása - a többi között feleségének zsarnokoskodása ellen - nem csak tiszteletet parancsoló, de szánalmas is.
A feleség, Csilla szerepét Esztergályos Cecília némileg leegyszerűsíti. Hatásos, amikor az elviselhetetlen hisztérikát és a nehezen elviselhető családi zsarnokot játssza, viszont hiányzik belőle mindaz, ami Karinthyt, sőt Déry Tibort is Böhm Arankához, Donátit Csillához kötötte. A formátum, az igazi belső tartás, a Bécsben tanult ideggyógyász szellemi igényessége, az éles eszű, szócsatákban mindig nyertes asszony legendás érzéki, szellemi varázsa. Ezt a Donátinét, akit Esztergályos alakit, még a titkár úr aktív segítsége, közreműködése és a messziről jött, sugárzóan fiatal Rika csábító megjelenése nélkül is könnyű és érdemes lett volna otthagyni.
Rika vonzását Huszárik Kata ellenállhatatlanul érzékelteti. Talán csak a lány létét és jövőjét meghatározó, máris kiütköző kompromisszumkészségét lehetett volna egy hangyányival szigorúbban leleplezni.
Holczer Józsefet, a titkárt, nem is csak az olvasottak, látottak, hanem a cselekmény meghatározta magatartása alapján én másnak, talán nyeszlettebbnek, gátlásosabbnak képzeltem, mint Ádám Tamás. Ő azonban saját testi adottságait is felhasználva, a jászberényi rajongóra helyezi Holczer szerepének súlyát, és nincs okunk rá, hogy ezt ne fogadjuk el.
Nagy Anna (Róza néni) megjelenésében egy csöppet sem emlékeztet szakácsnőre. Az a családi mentőangyal, akit ő játszik, egy a Donátiék megváltását a maga eszközeivel szolgáló egyszerű teremtés, aki inkább tündér, mint cseléd, aki a kudarcból a baracklekvár idő előtti felzabálása után tüstént levonja a következtetést. Őszintén szólva ez a tempó kicsit eltúlzott, a darab írott változatában Róza néni szépen összecsomagol, reggel még kitakarít, reggeli készít, és úgy hagyja el a csatamezőt, míg a Karinthy Márton rendezte előadásban a sértett munkavállaló az éj szaka kellős közepén kéri el a munkakönyvét.
Csilla vendégei közük egyedül a mondén Fifinek (Tallós Rita) van igazi karaktere, plasztikusan kirajzolódó egyénisége. A többiek inkább csak felmondják a szöveget. Kassai Katalin (Zsuzsi szobalány) túlrajzolt szerepét további túlzásokkal teszi hiteltelenné.
Az ősbemutató kapcsán már utaltam rá, hogy Dezső a darab leghálásabb figurája. Kelemen István alakításában egyszerre suta, e világban életképtelen, örök kamasz, és többre hivatott, korán kisiklott zseni. Nem csak meghökkentő kijelentései, beszédes hallgatásai is rabul ejtettek. Játékának egyetlen pillanatra sem lankadó intenzitása az előadás komoly értéke.
Kovalcsik Anikó jellemző jelmezei néha túlságosan - már-már szájbarágóan - direktnek tűnnek. Csilla extravaganciáját, a Donáti család Holczer jóvoltából megváltozott anyagi helyzetét, Fifi elszánt fehérmájú magakelletését, gátlástalan feltűnésvágyát valamivel visszafogottabban is lehetett volna érzékeltetni, és talán hízelgőbb, megbocsátóbb lehetett volna Esztergályos Cecíliával a fodrász is.
Ha elhisszük, hogy harminc évvel ezelőtt a felújítás tényét önmagában is értékítéletnek tekintették, majd’ fél évszázad elteltével ehhez azt is hozzátehetnénk, hogy napjainkban már biztosan nem az annakidején még érvényes "szempont-dramaturgia" érvényesült, hiszen nemigen kéri számon senki, sehol - különösen nem egy magánszínház vezetőjén - az évi egy-két új magyar darabot. Karinthy Mártont biztos, hogy a családi érzésen túl, az igényes siker reménye vezette a darabválasztásnál. A bemutató rokonszenvesen "családias" sikere még nem bizonyította a vállalkozás sikerét, a mű el- illetve befogadását. Én a magam részéről mindenesetre drukkolok a meghívott szellemeknek és a félszázadot szerencsésen túlélt, tehát már-már maradandó Szellemidézésnek.
Földes Anna
