"- Uram! A késemért jöttem! - Hol hagyta? - Valami matrózban." Rejtõ Jenõ (alias P. Howard) örökzöld párbeszéde a maga abszurditásában valószerûnek hat, ahogyan novellái, regényei és kabarétréfái is a fantázia és a valóság szélsõségeinek utánozhatatlanul egyéni stílusban megalkotott vegyületei. A rejtõi nevek, mondatok, fordulatok a közbeszéd és a magyar kultúra üdítõ színfoltjai, afféle velünk élõ kultúrhungarikumok. De vajon mi lehet az oka annak, hogy az adaptálási kísérleteket a közvélemény rendre elbukottként tartja számon? A regényben annyira élõnek tûnõ szövegek sokszor elõadhatatlannak bizonyulnak, vagy legalábbis nem érik el azt a hatást, amit az írott változat.

A válasz, úgy sejtem, a szerzői szándék körül keresendő. Rejtő kávéházakban írta műveit, mondhatnánk azt is, pazarolta tehetségét: napról napra állt össze a regény, az író motivációja nagyon prózai, mindössze saját maga eltartása volt - ha nem ír, nem kap fizetést. Így nem gondolkodott magvas "mondanivalókban" (bár ne feledjük, hogy egyfajta morális alapállás mindig következetesen érzékelhető) és magasztos hitvallásban, egyszerűen szórakoztatni akart. Rendkívüli stílusérzéke és sajátos látásmódja így a szükség által képes volt érvényesülni. Írásainak adaptálói azonban mindig akadályokkal szembesültek, amikor feldolgozták Rejtőt: mintha az arányok és a szerzői narráció fordulatai lennének reprodukálhatatlanok. A mozgóképes feldolgozásokról röviden szólva: a Vesztegzár a Grand Hotelban alapján készült Meztelen diplomata egy lebutított krimiparódia lett, amiben nagyszerű színészek bohóckodnak feledhetően, a Három testőr Afrikában szereposztási tévedései pedig jóvátehetetlennek bizonyultak a film befogadása szempontjából.

Tóth Ildikó és Vallai Péter - Az öldöklő tejcsarnok (avagy Piszkos Fred nem lép közbe sajnos) | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Az elmúlt években a nagy kísérlet, Rejtőt színházban bemutatni, ismét divatba jönni látszik. Legújabban két próbálkozásról számolhatunk be. A tatabányai Jászai Mari Színház Novák Eszter rendezésében Kárpáti Péter drámaíró Az öldöklő tejcsarnok (avagy Piszkos Fred nem lép közbe sajnos) címmel több Rejtőszövegből - elsődlegesen A detektív, a cowboy és a légió című kisregényből - összeállított darabját mutatta be, a kaposvári Csiky Gergely Színházban pedig Ascher Tamás vitte színre a Darvas Benedek-Hamvai Kornél-Varró Dániel trió adaptációját, amely a Vesztegzár a Grand Hotelban című regényből készült.

Az öldöklő tejcsarnok - egyébként eléggé nehezen kibontakozó - kerettörténete egy búcsúlevelet írni képtelen fiúról szól, aki azonban a végén - némi női fortély árán - megkapja a harmincezer dollárt, miközben a tejcsarnokban körülötte lebzselő írók, akik egymástól lopkodott panelekből állították össze műveiket - ezek lapjai meg is elevenednek -, képtelenek valódi munkára, így mindig csak egyik napról a másikra tudnak alkotni. Mindezt felpezsdíti két problémamegoldó kulcsfigura, a tulajdonképpeni kávéháztulajdonosnő, Nany és a jobb sorsra érdemes, ágrólszakadt író, a Vörös avagy Egyszerű Plack, az éceszgéber, aki abból él, hogy az ötleteit szétszórja az írók között cserébe néhány süteményért és pár korty kávéért. Nyilván mindegyik figura valódi minták alapján készült, de többnyire mintha Rejtő saját alteregói (különféle személyiségei?) lennének a szereplők.

A történetvezetés során sok kis melléknarratívát szed fel és ejt el a szerző: itt van Jenőke - még egy kis Rejtő -, aki végre szeretne egy valódi könyvet megírni Plack segítségével; van egy folytonosan megelevenedő krimiszál, illetve itt vannak a Rejtő-összesből gátlástalanul válogatott idézetek a Piszkos Fred, a kapitánytól a Három testőr Afrikában címűig.

Novák Eszter mindebből egy érdekes felnőtt-mesematinét kerekített, ami tele van bravúros megoldásokkal, egészében azonban, talán a gyermeteg kerettörténetnek köszönhetően, nem érezhető sokkal több benne. A színpadkép (díszlet: Valcz Gábor) - a tejcsarnok, melynek keretei átlényegülnek a mese egyes elemeivé - szintúgy sok érdekes ötletet tartalmaz: a bal oldalon egy nagy Gépzongora (azért a tulajdonnév, mert a színlap "őt" nevezi "tizedik főszereplőnek"), amelyet fel-felhúzva (és Lázár Zsigmond zenéjét megszólaltatva) mindig újabb lendületet kap a történet, ezek a dallamok fontos atmoszférateremtő szerepet játszanak. Ezen a Gépzongorán hever a félénkségében ellenszenves Névhámos (Horváth Virgil), aki egyébként Fülig Jimmynek sokkal meggyőzőbb. A bal oldalon elhelyezett pamlagon üldögél az öngyilkosságára készülő, túlságosan is megzakkant Égőszemű ifjú (Mátyássy Bence e. h.), mellette alkot az egészen jellegtelenre megírt Bartholdy (Bajomi Nagy György). A két szélen gigantikus méretű konyhakésmonstrumok határolják a teret, amelyek néha ott vannak, néha nincsenek, a színpadi "idézőjel" megtestesüléseiként. A háttér szimpla fekete semmi, ami nem túl inspiratív, különösen egy tejcsarnok esetében, de fogadjuk el, hogy az öldöklés (vö. a címmel) miatt e gyászos szín, egyébként feltehetőleg a Jövő Háza Teátrum hatalmas színpadterét nem sikerült tökéletesen idomítani az előadáshoz. A tér közepén a nagy barna pult, sajnos csupaszon, még egy csésze sincs rajta. Innen szolgál ki Nany, Tóth Ildikó, aki Pepita Oféliaként egészen rendkívüli jelenség, amúgy pedig egyszerűen a jelenléte kellemes és tartalmas. A pult ugyan néha kifordul, néha eltűnik, néha belerejtenek egy hullát, de összességében kicsit szegényesnek tűnik. Nagyon szellemes a tejcsarnok asztalainak megoldása: egyrészt stílusosan felidézik a húszas-harmincas évek kávéházi asztalait, másrészt kerekeken gurulva az ülésekkel együtt, praktikusan helyezhetőek át a tér más pontjaira. A jobb oldalon Vallai Péter magába zuhant Igaldysa (aki talán a legnehezebb feladatot, a kékszakállú és állandó delíriuma miatt különös világlátású Wágner úr megformálását kapta, és egészen kiváló alakítást nyújt), valamint Dostojewsky (Molnár Csaba) és Puskenovics (Honti György) duója - előbbi időnként átlényegül az általa írt bérgyilkos-sztori címszereplőjévé. Közöttük cikázik a nyámnyila Jenőke (Chován Gábor), akit Nany kérésére az első felvonás közepén megérkező Plack (Mucsi Zoltán) tanít az írásbeli alkotás fortélyaira.

Mucsi Zoltán érkezésével a kellemesnek induló, de harminc perc múltán kissé elfáradó előadás szerencsére feléled: végtelenül magától értetődő szemérmetlenséggel eszi és issza el a csóró írók maradékait, cserébe egyetlen perc alatt megírja helyettük életművüket: a rejtői zseni csodálatos performance-át adja elő, valószerűtlenül vörös parókában. A klisémondatokat undorral rágja meg, a jó ötleteket pedig úgy osztogatja, mintha azok a legnyilvánvalóbb dolgok lennének a világon. A rejtői szerethető csirkefogó tökéletes lenyomata. Mucsi vállára veszi az egész előadást, és bírja, tartja. Emlékezetes még Molnár Csaba önmagával folytatott dialógusa: Dostojewsky és a bérgyilkos beszélgetését a sötétséget kihasználva, de remek illúziót teremtve produkálja.

Az egyenleg pozitív oldalához tartozik a jelmez is: Őry Katalin a Rejtőt legautentikusabban rajzoló Korcsmáros Pál grafikai világát követve készítette el a ruhákat, amelyek a figurák jellemzésében is jelentős részt vállalnak. Ebben, a neves grafikus hiteles képregénymotívumainak, látványvilágának felhasználásában közös a tatabányai előadás a kaposvárival. Utóbbi a Vidéki Színházak Találkozóján vendégszerepelt a Thália Színházban. Ebben a díszletért Khell Zsolt a felelős, a jelmezért Ignatovity Krisztina. A tér folyamatosan változik: a lagondai Grand Hotel különböző helyiségeit hihetetlen eleganciával és könnyedséggel vázolja elénk Khell Zsolt, s a díszlet minden pontját belakja, kihasználja Ascher Tamás aprólékosan átgondolt és kidolgozott rendezése. Pedig ebben a történetben a terek gyors változásának technikai megoldása talán a legnehezebb feladat.

Kovács Zsolt és Lázár Kati - Vesztegzár a Grand Hotelban | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
A főszereplő, Félix van Gullen, alias Jáva réme ugyanis végigbujkálja a szálloda szinte összes helyiségét, és mivel saját ruhája nincsen, kénytelen mindig innen-onnan összelopkodni felszerelését. A jól ismert történet több romantikus és krimiszálból szövődik. A banánoxid nevű anyag képletét tartalmazó füzet utáni hajsza ütközik Don Umberto hoteligazgató svindlijével, akit a pluszbevételért folytatott elkötelezett küzdelem arra indít, hogy pestisjárványt szimuláljon kiürülőfélben lévő szállodájában, miközben felesége és pincére kéz a kézben igyekeznek őt meglopni s a zsákmánnyal megszökni. Kiházasítási szándékától eltántoríthatatlan apja elől éppen ekkor menekül ide Félix, a trónörökös, illetve őt követve ideérkezik barátja, Elder felügyelő is, ami a gengszterek számára igen sajnálatos, mivel Félix és Elder segítségével minden lelepleződik. Félix ezenközben beleszeret az akaratán kívül bűnténybe keveredő Lénibe, mellékszálként pedig Vangold nyugalmazott szállítmányozó és Signora Relli kiérdemesült operaénekesnő szelíd románcát kísérhetjük végig. Mindezen felül pedig a fülledt déli hangulat és egy remek szalonzenekar teremti meg az előadás közegét.

Hamvai Kornél átdolgozása alaposan újraszabta a történetet, ami ebben a színpadra teremtett formában (dramaturg: Gáspár Ildikó) pompás keretet teremt ezeknek a kedves hősöknek a kibontakozásra. Darvas Benedek fülbemászó, harmonikus dallamai és a rejtői karakterek tökéletes kidolgozása pazar élményt kínálnak. A játék a bujkálásokkal, átöltözésekkel, félreértésekkel rendkívül szellemes. Végtelenül felszabadult, ugyanakkor precízen kidolgozott a csapatmunka. A dalszövegek, Varró Dániel versei frissek, szellemesek, maiak, ugyanakkor pontosan illeszkednek a rejtői környezethez, és élvezetesen- mulatságosan pótolják a szerzői narrációt (már a "Mindegy nekem / Hogy bor vagy Heineken" sorpár miatt érdemes beülni az egészre). Némedi Árpád könynyed, sármos, talpraesett Félixe méltán szeret bele egy csapásra az éneklésben is bravúros Pető Kata alakította Lénibe. Felettébb emlékezetes és kitűnő arányérzékről tanúskodik Végh Zsolt és Dobra Mária f. h. szadomazochisztikus szerelmespárja, lehengerlően küldetéstudatos Urbanovits Krisztina mint Ursina Petrovna teozófusnő (és aggszűz). A nagyon emberi mesterdetektív archetípusában lubickol az Eldert alakító Kocsis Pál. Az előadás középpontjában azonban a rejtélyek felderítésében többnyire teljesen véletlenül kulcsszerepet játszó antihőst és papucsférjet, Vangoldot játszó Kovács Zsolt és a régmúlt emlékein darvadozó exoperaénekesnő, Lázár Kati ellenállhatatlan kettőse áll.

A kezdeti riadalom után a Grand Hotel lakói szinte egy emberként mondják, Adyt parafrazálva: nekünk vesztegzár kell! Valamilyen módon mindenkinek jó, ami történik: a körülmények alkalmat adnak arra, hogy szembenézve a halállal leszámoljanak démonaikkal. Kovács Zsolt Vangoldja életében először viselkedhet hódítóként, amit zsarnok felesége mellett sohasem tehetett, Decker professzor visszarabolhatja saját találmányát, a banánoxidot, hogy - emberiségellenes célok szolgálatába állítva ugyan, de - végre megkaphassa a tudományos munkájáért járó anyagi elismerést. Félix és Léni egymásra találnak, a nagy ribillió után mindenki visszazökken a mindennapokba.

Az előadások láthatóan törekedtek arra, hogy gördülékenyen visszaadják az utánozhatatlan je ne sais quoi-t, amit talán rejtőiségnek nevezhetünk. A tatabányai előadásban ez csak részben sikerült, de e töredezett felnőttmesében is érzékelhető a mélyen rejtett kincs, az író egyéni hangja, világa, látásmódja. Ezen túl pedig egyszerűségében és humorában bölcs mondatokat hallhatunk a cselekményről, az expozícióról, az argumentációról és a propozícióról, amelyek mind íróknak, mind olvasóknak a ráismerés örömével szolgálhatnak. A kaposvári előadás esetében egy tökéletesen kerek, mívesen kidolgozott műegész került színpadra a nagyérdemű igényes szórakoztatására. Itt most egy érzelmes, giccses befejezés következne, de a Vörös Plack tanácsára kihúztam.

UGRAI ISTVÁN

Az írás a Jövő Házában, 2007. március 28-án (Az öldöklő tejcsarnok /avagy Piszkos Fred nem lép közbe sajnos/), illetve a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Találkozóján (Vesztegzár a Grand Hotelban) látott előadás alapján készült.

 

NKA csak logo egyszines

1