Az alábbi levél 2009 decemberéből való. Akkor döntöttem úgy, hogy kilépek a Színházi Kritikusok Céhéből, melynek 2009 júniusáig, lemondásomig tíz éven át elnöke voltam. Döntésemről levélben értesítettem a céh tagjait, amelyet akkor nem hoztam nyilvánosságra, nem érezvén közérdekűnek a céhen belül dúló pozícióharcokat. Most azonban, látva a négy kritikus kezdeményezte POSZT-bojkott kapcsán kialakuló lavinát, úgy érzem, nem érdektelen adalék az ügyhöz a 2009. december 12-én, tehát hónapokkal a kormányváltás előtt kelt levelem. Annál is inkább, mert a 60 fős céhtagságból az azóta felvett 21 kolléga feltehetőn mit sem tud ezekről a „történelmi” előzményekről.
A levélből kihagytam a kívülállók számára kevéssé érthető utalásokat, illetve lábjegyzetben adtam meg az értelmezéshez szükséges információkat.
„Kedves Céhtagok!
Gondoltam, megvárom még a decemberi hírlevelet, tartalmaz-e további információt az elnökség[1] által a Magyar Teátrum című lap főszerkesztőjének, Fekete Péternek s a Magyar Teátrumi Társaság elnökének, Vidnyánszky Attilának írott levél ügyében. Tartalmazott, így hát most már ennek ismeretében jelzem, hogy kilépek a céhből.
Indokaim a következők:
A Magyar Teátrumi Társaság megszólítása, a kapcsolatfelvétel e szervezettel nézetem szerint mindenképp előzetes egyeztetést igényelt volna a céhen belül, lévén egy markáns politikai irányultságú társulásról szó, amely első nyilatkozatát egy politikai párt honlapján hozta nyilvánosságra. Mindegy, melyikén, maga ez a tény már jelzi, hogy elsődlegesen nem szakmai, hanem politikai szerveződésről van szó.
A céh első hírlevelében pusztán ennyi állt a kapcsolatfelvételről: »Az elnökség levélben üdvözölte a Magyar Teátrumi Társaság újonnan indított színházi lapját, a Magyar Teátrumot. Felhívtuk azonban Fekete Péternek, a lap főszerkesztőjének, a Békés Megyei Jókai Színház igazgatójának a figyelmét arra, hogy az orgánumban kényes kérdés lehet kritikák publikálása, hiszen bárki gondolhatja, hogy a pozitív vélemény megrendelésre készült, negatív bírálatot pedig feltehetőleg nem fognak közölni a társintézmények előadásairól«.
Mivel megítélésem szerint fontos kérdésről van szó, a céh nyilvánossága előtt kértem, hogy megismerhessem, mi állt pontosan a levélben. A válasz annyi volt, hogy majd elküldik nekem – és tényleg elküldte Tompa Andrea, csak nekem. Senki más nem volt kíváncsi rá. Pedig a lap üdvözlése s az aggodalom kifejezése mellett – utóbbi kevéssé megalapozott, a hivatkozott első számban ugyanis mindösszesen 5 pontozós, néhány mondatos ’villámkritika’ jelent meg, nem is a szervezethez tartozó színházak előadásairól – ilyen mondatok is olvashatók a levélben: »A tény, hogy az Önök lapja mögött egy erős, és egyre fontosabb szerephez jutó színházi szövetség áll, garancia a lap hosszú távú fennmaradására.« Majd később: »Az új elnökség terveivel rövidesen felkeressük a Magyar Teátrumi Társaságot.«
Nekem kritikusként, lapszerkesztőként (egyszersmind a céh tagjaként) semmi dolgom a Magyar Teátrumi Társasággal, amely hangsúlyozom: nyilvánvalóan markáns politikai irányultságú szervezet. Nekem kritikusként, lapszerkesztőként (egyszersmind a céh tagjaként) a színházak előadásaival van dolgom (függetlenül attól, hogy mely szervezet tagjai), az általuk létrehozott szervezettel semmiképp. Évekig küzdöttem azért cikkekben és a törvényelőkészítés folyamatában (kevés sikerrel), hogy politikai érdekek és szempontok ne kerekedhessenek szakmai érdekek és szempontok fölébe. A színházi szakma megosztása semmiképpen sem lehet szakmai érdek, márpedig a Teátrumi Társaság létrehozása a szakma megosztását jelenti.
(…) úgy tartom, elég érzékeny kérdés a Magyar Teátrumi Társasággal való kapcsolatfelvétel ahhoz, hogy konszenzusosan, a céhtagokkal való egyeztetés alapján történjék, ha egyáltalán történik. Nem
volt konszenzuskeresés, egyeztetés, de még utólagos tájékoztatás is csak újabb kérdésemre történt a válasz érkezéséről, két hónappal az első híradás után. Tompa Andrea magánlevélben válaszolt nekem a nyilvánosan feltett kérdésre: »A Magyar Teátrumi Társaságból Vidnyánszky Attila válaszolt
írásban (Fekete Péterrel pedig egy rádióműsorban beszélgettem, de a levélre konkrétan nem tértünk ki, csak a társaság céljaira). Vidnyánszky Attila üdvözölve az új elnökséget, levelében két kifogást emelt: egyik a színikiritikus díj és a fővárosi díj keveredésével kapcsolatos, amely 'a budapestiesség látszatát' kelti, a másik pedig az, hogy a céh a Magyar Színházi Társasághoz tartozva azt a látszatot kelti, hogy a 'céh hatóköre korlátozott'. Mivel a levél név szerint sérti egy tagtársunk jó hírét, ezért az elnökség úgy döntött, hogy a levelet nem tárjuk a tagság elé. A levélre nem kívánunk válaszolni.«
A decemberi hírlevélből aztán most kiderült, hogy kinek a jó hírét sértette a levél, és bár a fentiek értelmében nem olvashattam Vidnyánszky Attila válaszát, a kivonat alapján úgy gondolom, a kiprovokált reakció nem hagyható reflexió nélkül – a céhre vonatkozóan semmiképp. (…)
A konkrét ügynél azonban számomra lényegesen szomorúbb az, ahogyan a júniusi e-mail váltásban hirtelen aktivizálódottak[2] most mélyen hallgattak – összesen két kolléga kérdezte meg a második levelem nyomán, hogy miről is van szó egyáltalán. És miközben az egész levelezőprogram azért indíttatott el, hogy legyen fóruma a közös ügyeinkről való közös gondolkodásnak, arról rendre értesülök, hogy mondjuk hánykor és hol találkozik a céhnek ama töredéke, akik vidékre utaznak együtt, a Magyar Teátrumi Társasággal való kapcsolatfelvételre irányuló kérdéseim azonban magánlevelekben válaszoltatnak meg, és ez nem zavar szinte senkit. Ennek fényében merőben
álságosnak tartom a demokrácia mibenlétéről szóló júniusi fejtegetéseket.
Én júniusban azért mondtam le az elnökségről, jóllehet megharcolható lett volna az a harc, mert éppen harcolni nem kívántam, nem kívánok. Nem gondolom, hogy egy szakmai szervezetnek, egy önszerveződő civil szervezetnek a politika mintáját kellene követnie, márpedig a júniusi számonkérés metódusa erősen a politikai küzdelmekére emlékeztetett, s a mostani
fejlemények – az akkor felháborodók mostani mély hallgatása – ezt az érzésemet csak megerősítik.
A politikai környezetből, közegből nem könnyű kilépni – ámbár még az sem kizárt, hogy egyszer erre kényszerül az ember –, egy szakmai szervezetben azonban nem tartom szükségszerűnek a politikai harcokat idéző légkör elviselését.
Most hát a céhtől mint szervezettől megválok, döntésem azonban emberi és szakmai – kritikusi, lapszerkesztői – kapcsolataimat természetesen a legkevésbé sem érinti.”
Levelemre sem az elnökség, sem Csáki Judit nem reagált akkor.
Az elmúlt öt év fejleményei sajnálatosan igazolták a fenti aggályaimat a Magyar Teátrumi Társaság megalakulását illetően – a 2008-as Előadó-művészeti törvény önkényes átalakításától s a Színházi Bizottságban való felülreprezentáltságtól a színházigazgatói kinevezéseken s a kaposvári egyetemen történteken át a társtulajdonossá válásig a POSZT-ban, minden elősoroltatott az elmúlt napokban a bojkott-felhívás kapcsán megszólalók írásaiban a Magyar Teátrumi Társaság térnyerésének következményeiről. Éppen ezért nem értem, hogy az MTT legitimációjában az általam kifogásolt gesztussal akarva-akaratlanul részt vállaló céhvezetés most miért a Magyar Színházi Társaság meggyengítésében látja a megfelelő megoldást.
Próbálom elképzelni, mi lenne ma, ha Csáki Judit tavaly nem kényszerül visszalépni a zsűrizéstől személyes okok miatt, amikor senki nem emelt kifogást az előzetes egyeztetésen a személye ellen. Valószínűleg semmi, békésen folynának a POSZT előkészületei. Mert egyeztetés köztudottan van 2012 februárja óta a két szervezet között a fesztivál előkészítésében (akkortól társtulajdonosa a POSZT-nak az MTT): „Már az idén együtt jelölik ki a versenyprogram zsűrijét, és közösen dolgozzák ki, mi kerüljön az OFF-, valamint a szakmai programokba, kik legyenek a hazai és külföldi meghívottak.” – írta 2012. február 27-én Szemere Katalin a nol.hu-n.
Hogy nem szerencsés a szakmai megosztottság megjelenése a POSZT-on, nem kétséges, s legmarkánsabban a versenyprogram válogatóinak felkérésében, illetve működésében mutatkozik meg: lehetetlen ötlet ugyanis a két válogató (mindkét szervezet jelöl egyet), hiszen ha csak az egyikük tart értékesnek egy előadást, az eleve esélytelen. Csak páratlan számú szelektor esetében volna valamelyest kizárható a kontraszelekció.
De vajon miért volt érdeke a Színházi Kritikusok Céhének, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijében minden áron és csakis Csáki Judit képviselje – a szó szoros értelmében minden áron, akár a Színházi Társaság legitimációjának gyengítése s ezzel a Teátrumi Társaság pozícióinak erősítése árán is –, senki más? Márpedig a szervezet kilépését a Magyar Színházi Társaságból a céh elnöksége azzal indokolta 2015. április 9-ei közleményében, hogy „az MSZT képtelen tagjai érdekeinek képviseletére”. A kilépésről szóló szavazás eredményét nem ismerem, a bojkott-felhívást azonban a négy kezdeményezőn kívül tizenöt céhtag írta alá – ha jól számolom –, összesen tehát tizenkilencen, és nyilván egyetért vele Csáki Judit is, a hatvan céhtagnak tehát az egyharmada bojkottpárti. (Csak zárójelben: a felhívás állításaival ellentétben senki nem szólította fel hallgatásra Csáki Juditot. Hogy a céh jelölését az egyeztetés során nem fogadta el a Magyar Teátrumi Társaság, már miért jelentené azt, hogy nem véleményezheti a versenyprogramot? A Revizor online főszerkesztőjeként – ott jelent meg a bojkott-felhívás is – miért ne tehetné ezt meg? Miért ne írhatna a versenyprogramról kritikákat, sokkal nagyobb nyilvánosság előtt, mint a POSZT zsűrije? Paradox módon éppen a bojkottal tiltakozók hallgattatják el önmagukat és Csákit.)
Hogy az adott helyzetben sok mindent kéne tisztázni és újragondolni, ez sem kétséges – erről magam is beszéltem a tavalyi POSZT-on, az akkori két válogató, Császár Angela és Sándor L. István által kezdeményezett, a színházi szakma helyzetéről szóló beszélgetésen, hangsúlyozva, hogy a játékszabályok tisztázása elengedhetetlen volna egy demokratikusan működő, a szakmaiságot tiszteletben tartó közéletben – nemcsak a színház területén –, s hogy megúszhatatlanok azok a szakmai viták, amelyek elől kitértek, amelyeket nem vállaltak föl azok a színháziak, akik 2008 novemberében inkább egy külön szervezetet hoztak létre, a Magyar Teátrumi Társaságot, politikai elkötelezettségüket egyértelműen kinyilvánítva azzal, hogy nyilatkozatukat a megalakulásról s az Előadó-művészeti törvényről az akkor még ellenzékben lévő Fidesz honlapján tették közzé. 2010 óta már a kormány iránti politikai lojalitásuk írja felül sajnálatosan a színházi szakma iránti felelősségüket.
A színházi szakma megosztottságának persze az is véget vethet, ha a Magyar Teátrumi Társaság egyedül marad a porondon. De tán nem ez az igazi megoldás.
Szűcs Katalin Ágnes
[1] A 2009 szeptemberében megválasztott elnökség tagjai: Tompa Andrea, Jászay Tamás és Rádai Andrea.
[2] 2009 júniusában Csáki Judit a POSZT-on kör e-mailben vont kérdőre mint céhelnököt, miért nem tártam a céh nyilvánossága elé Alföldi Róbert nekem címzett levelét, melyben a céh állásfoglalását kérte egy kollégánk, az azóta elhunyt Metz Katalin Nemzeti színházi előadásokról írt három cikke kapcsán. Az elnökség az érintett kollégával való tisztázó beszélgetést követően úgy döntött, nem csinál ügyet a dologból, ezt nehezményezték a „hirtelen aktivizálódottak” – akik addig jobbára távol tartották magukat a céh-ügyektől –, Csáki Judit mellett Jászay Tamás és Tompa Andrea.
