Lázár Egon a Vígszínház és a Pesti Színház gazdasági igazgatója. Harmincegy esztendeje szolidan megbújik az épület mögött, mely évadról évadra neki köszönheti létezését. "Hûséges, kitartó típus vagyok - mondja -, ez nem feltétlenül érdem. Erõs bennem a teherbírás és a folytonosság megbecsülése, kevésbé domináns a kezdeményezõkészség." Nagy elõdje, Roboz Imre Jób Dániel mellett igazgatott. Lázár Egont Várkonyi vitte a színházba, majd Horvai és Marton marasztalta. "Nélküle nincs Vígszínház" - állítják az avatottak. Halk szavú, kicsi, de nagy hatalmú úr. Igazi szürke eminenciás. 2006. március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

Nemhogy a nagyközönség, még a színházi szakma is keveset tud Önről.

Nem vagyok én annyira érdekes. Mit szeretne tudni?

Meséljen kicsit a gyökereiről.

Polgári családból származom. Apám Szegeden született, hét testvére volt, anyám Nagykikindán, neki öt. Apámat a nővére nevelte fel a szülők halála után.

Egyszerre mentek el?

Nem egészen, de a mai napig nem világos, mi történt valójában. Nagyapám meghalt, a nagyanyám pedig gyorsan követte. Hogy szándékosan vagy sorsszerűen, nem derült ki. Olvastam viszont a végrendeletét, melyben a legkisebb gyermek, apám nevelését a nagyobbik lányra bízta. Pozsonyban tanult a kereskedelmi főiskolán, miután végzett, rövid ideig egy bankban dolgozott tisztviselőként, majd a mai Madách Színház épületében működött Royal Orfeum ügyvezetője lett. Örökölt valami kis pénzt, amit be akart fektetni, de nem igazán értett hozzá, így gyorsan elpucolta. Behívták katonának, majd jött az orosz hadifogság három éve. 1918 körül hazajött, megismerte anyámat, hamar egymásba szerettek. 1919-ben, a kommün után összeházasodtak, és két évre rá megszülettem.

Az édesapjáéhoz kísértetiesen hasonlít az Ön későbbi útja. Katonaság, három év hadifogság, hazatérés, szerelem, házasság, gyermek.

Valóban sokban hasonlít az életutunk.

Ő 1903-ban, huszonegy esztendősen megkeresztelkedett. Miért?

 Az 1900-as évek eleje liberális, békés időszaka volt a magyar politikának, nem kellett antiszemitizmustól tartani. Azt hiszem, élt benne egy erős elhatározás arra nézve, hogy a zsidóságnak asszimilálódnia kell Magyarországon. Engem is megkereszteltek.

Eszerint nem ápolták otthon a hagyományokat.

Egyáltalán nem. A mai napig nem ismerem a vallás részleteit.

Soha nem érdekelte behatóbban?

Kisgyermekkoromban egyáltalán nem ismertem a származásomat.

Mikor beszéltek róla először?

Hatéves korom után. Arra emlékszem, hogy megdöbbentett. Nem értettem és egy kicsit megijedtem. Keresztény, konzervatív, polgári nevelést kaptam, így például fel sem merült, hogy máshova írassanak, csakis papokhoz.

Így került 1931 őszén a ciszterciták Szent Imre Gimnáziumába.

Két helyre vettek fel, de ez közelebb volt a lakásunkhoz, mint a piaristák.

A későbbiekben hogyan dolgozta fel ezt a lezáratlan kérdést?

Sehogy. Kellemetlen, skizofrén állapot volt, mely - bizonyára a történelem, a körülmények folytán is - az egész életemet végigkísérte. Hiába próbáltam szabadulni tőle. Oroszkán, a Garam völgyében kaptam először munkát, a cukorgyárban. Pocsék öt hónap után, 1940- ben, mikor a katonai behívók miatt megüresedett néhány hely Hatvanban, átmentem az ottani cukorgyárba, mert az közelebb volt Budapesthez.

Milyen munkát végzett?

Az anyagkönyvelésre kerültem. Volt érettségim, tudtam a gyors- és gépírást, beszéltem németül. Örültek nekem. Oroszkán és Hatvanban sem különböztettek meg.

Mikor kezdte saját bőrén érezni az intő jeleket?

Amikor sorozásra hívtak, és azt mondták, csak abban az esetben fogadhatnak el katonának, ha a négy nagyszülőm származását igazolni tudom. Hát, nem tudtam megnyugtatóan igazolni. Hamarosan megkaptam a munkaszolgálatos behívót. Akkoriban egy keresztény lánynak udvaroltam Hatvanban. Nem mondtam meg Hegyi Bözsinek, hogy munkaszolgálatra hívtak be, csak annyit, hogy a huszárlaktanyába. Búcsúzóul kaptam tőle egy láncot, kis ezüstkereszttel, hogy az oltalmazzon. Felraktam a nyakamba és bevonultam munkaszolgálatra. Ki is szúrtak rögtön.

Hová került?

A rimaszombati laktanyába. Eleinte a kereszt megnehezítette a "beilleszkedést", büntettek érte, de amikor századírnokot kerestek, alkalmasnak találtattam a feladatra.

Hogyan került az oroszok fogságába?

A századomat kirendelték Kárpát-Ukrajnába, aknakutakat építeni. Visszafelé, amikor a szovjet hadsereg közeledett, a magyar menekülni kezdett. Eljutottunk Ungvárra, ahol negyedmagammal megszöktem a századtól. Egy üres lakásban húztuk meg magunkat. Egy hét múlva az oroszok berúgták az ajtót, előrántották a géppisztolyokat és kihajtottak bennünket. Mindenünket elszedték, a birgelimet is. Helyette adtak egy két számmal kisebb bakancsot, amibe nem fért be a lábam, és mivel nem bírtam viselni, mezítláb meneteltem. Télen, hetven kilométert. Elég rossz volt.

Színházat csinált a hadifogolytáborban, akár Somogyvári Rudolf.

Igen, Sztrijben, de látatlanban sem merném a kettőnkét összevetni. Nálam kevésbé dominált akkoriban a színházszerelem, sokkal inkább a praktikum.

Gondolt rá, hogy talán nem ez az utolsó találkozása a színházzal?

Fel sem merült bennem. Sokat dolgoztam táborszínházunk működéséért és fenntartásáért, mert jobban szerettem, mint a vasbetonszerelést, és mert több ennivalót kaptunk érte. Ennyi.

Színész sem akart lenni, soha?

Ne vicceljen, teljesen tehetségtelen vagyok.

Fogalma sem volt, mi lesz, ha hazatér?

Fogalmam sem volt, hogy hazatéreke. Majd amikor ez bekövetkezett, 1947 őszén, néhány nap alatt kipihentem magam, és utána szörnyen türelmetlenné váltam attól, hogy nem dolgozhatok. Egyébként ez egész életemben így volt. A nagybátyámnak működött az Éva utcában egy kis vállalkozása, a Novotex textilgyártó és -árusító cég. Hamarosan állakimosították, így átmentem az Új Magyar Könyvkiadóba. Egy évvel később pedig megkeresett Kublin János barátom, akit korábban felkért Gáspár Margit, legyen a Magyar Színház anyagbeszerzője, majd gazdasági vezetője. Gáspár Margitot közben áthelyezték a Városi Színházhoz, oda is vitte magával Kublint. Szóval, segítséget keresett maga mellé. Mentem, 1949-ben. Semmihez sem értettünk igazán, de egészen jól teljesítettünk. Ekkor alakult meg a FŐNI - a Fővárosi Népszórakoztató Intézmények.

Eszerint együtt dolgozott Karády Bélával. Ő volt a FŐNI művészeti vezetője.

Így van. A mai napig tartjuk a kapcsolatot. Az egész intézményrendszer feje Székely Endre volt, a köztársasági induló zeneszerzője, aki mint erősen balos értelmiségi kapott megbízást az igazgatásra. Utódja, Sásdi Béláné, akit mindenki csak Mimikének szólított. A FŐNI-hez tartozott a Városi és a Royal Revü Színház, a Kamara Varieté, a Fővárosi Nagycirkusz, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad, a Károlyi-kert és a Vurstli. A Royal Revü Színházat át kellett keresztelnünk Fővárosi Varietére.

Karády Katalin disszidálása előtti egyik utolsó fellépése ide köthető, a Békehajó című revü egyik képében tűnt fel.

Rajta kívül nap mint nap találkoztam Romhányi Józseffel, Nóti Károllyal, és a zenei vezetőnek szerződtetett Fényes Szabolccsal is. Innen az Operaházba kerültem, méghozzá Tóth Aladár idejében, aki a felszabadulás után lett igazgató. Az ő elévülhetetlen érdeme, hogy a magyar opera európai hírűvé vált.

Magát a társulatot is úgy emlegetik, mint az Operaház aranycsapatát.

Hogyne emlegetnék. Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán voltak a főrendezők, de itt lépett fel Székely Mihály, Osváth Júlia, Simándy József, az akkoriban pályakezdő Melis György és az idősebb Harangozó Gyula által vezetett balett. Nagyszerű társulat volt. Tóth Aladár ezért látta elérkezettnek az időt, hogy szerezzen egy kamaraszínházat. Az Erkelt. Ami egyébként kétezerötszáz férőhelyes volt - a felújítása óta kétezerháromszáz -, az Operaház ezeregyszáz helye mellett. Egyetlen este háromezer nézőt lehetett bevinni, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Így elmondhatjuk, az Operaház aranycsapatának köszönhetően elérkezett a műfaj aranykora is.

Itt is gazdasági vonalon működött?

Gazdasági titkárként. Hozzám tartozott az Erkel, a szabadtéri színpadok és az úgynevezett Opera staggione, vagyis a "gördülő" opera. Utóbbi nem Budapesten játszott, hanem azokban a városokban, ahol a színpad alkalmas volt arra, hogy operaelőadást tartsanak.

Ez amolyan jól csengő hakninak tűnik.

Nem ez a legszerencsésebb kifejezés. Az előadások ugyanis roppant színvonalasak voltak, nélkülözték az olcsó haknik valamennyi elemét. A társulati tagokat kötelezték, hogy részt vegyenek az Opera staggione működésében.

Ön pedig a munka mellett tanulni kezdett a számviteli főiskolán, ahol összeakadt egy nem is olyan régi ismerőssel.

Egy osztályterembe kerültem a szadista munkaszolgálatos utász parancsnokommal. Vannak pillanatok, melyekről az ember soha nem gondolná, hogy emlékezetében állóképpé válhatnak. Hát, én sose fogom elfelejteni azt, mikor az iskolapadban üldögélve meghallottam Karvinszky Ottó nevét. Az első óra után rögtön szervezkedni kezdtem, bajtársakat toboroztam, akik felismerhetik. Egyik barátommal találkozót beszéltem meg a Kálmán és a Szemere utca sarkán. Csakhogy nem egyedül érkezett, hanem egy gyönyörű nővel, aki pillanatok alatt elhomályosította a múltat. Izával, akivel ma már ötvenkét éve élünk boldog házasságban.

Miért hagyta ott az Operaházat?

Kublin János miatt. Támadni kezdték, és anélkül, hogy elhangzott volna bármilyen szakmai vagy politikai érv, egyszerűen kirúgták. Ez nem számított egyedülálló esetnek akkoriban. Ő azonban egy kiváló képességű ember volt, nem sokáig hevert parlagon. Az 1951-ben megalakult Állami Faluszínháznak, a későbbi nevén Déryné Színháznak lett a gazdasági igazgatója. Egy vasuk sem volt az indulásra, Kublin tőlem kért segítséget. Adtam neki húszezer forintot, amit természetesen később visszafizetett.

Saját zsebéből?

Nem, a színházéból, de ehhez értelemszerűen nem kértem senkitől külön engedélyt. Szóval, én még az Operaházban dolgoztam, mikor Kublint behívták a Népművelési Minisztériumba, és rövid tárgyalások után megalakították a Színházak Műszaki és Gazdasági Igazgatóságát, melynek az élére nevezték ki. Így aztán - mivel szívügyének tekintette a Déryné Színház sorsát - engem kért meg, hogy vegyem át üresen hagyott helyét. Megtettem. 1954. október 1-jén kezdtem. A feleségem a mai napig nem bocsátotta meg nekem.


Kútvölgyi Erzsébettel

Miért?

Mert ez tizenhárom évet vitt el az életemből, és hogy mondjam, az Operaházból a Déryné Színházba kerülni nem jelentett egyet a szakmai előmenetellel. Persze ez sem igaz így lecsupaszítva, mert tulajdonképpen ott tanultam meg a szakmát.

Ahogy beszél, úgy érzem, nagyon szerette a színházat.

Így van. Még Mátrai József alapító igazgató idején kerültem oda, majd amikor ő 57-ben meghalt agydaganat következtében, Ascher Oszkárt nevezték ki. "Nagy koponya" volt, kiváló, tehetséges művész és jó ember. Imádtam vele dolgozni. Halála után szélsebesen változott a színház szellemisége. Akit a pártbizottság odahelyezett, megítélésem szerint alkalmatlan volt arra, hogy színházban tevékenykedjen. Szalay Vilmosnak hívták.

Honnan érkezett?

Indult egy olyan osztály a főiskolán, ahol kifejezetten kádereket - tehát munkás származású embereket - képeztek, hogy aztán művészeti területen dolgozhassanak. Képzelheti... Fejvesztve menekültem.

Mesélte, az öccse az elsők között volt, akik ötvenhatban elhagyták az országot. Ön nem gondolt rá, hogy elmegy?

Nem. Hűséges, kitartó típusnak tartom magam, ami nem feltétlenül érdem. Erős bennem a teherbírás és a folytonosság megbecsülése, kevésbé domináns a kezdeményezőkészség. 56-ban egyéves volt a kislányunk, Bea, nem rendelkeztünk olyan szakmával vagy nyelvtudással, amely lehetővé tette volna azt az azonnali egzisztenciális biztonságot, ami egyébként itthon megvolt. Munka, saját öröklakás a városban... Felelőtlenség lett volna elmenni.

Érintették közvetlenül az 56-os események?

Október végén tartottak a Déryné Színházban egy társulati ülést, melyen az egész igazgatóságot kirúgták. Ez nem volt egyedi eset. Pár nap múlva megjelent egy kormányrendelet, amely annulálta az ilyen jellegű döntéseket.

Tehát Szalay Vilmos elől 1967-ben a Vidám Színpadra menekült, melynek egészen véletlenül szintén egy "dicsőséges" időszakát kapta el. A Kazal, Kabos, Kibédi-érát. Mikor Róna Tibor odahívta, már ismerték egymást?

Nem, de nagyon jó bizonyítványokat kaptam azoktól az emberektől, akik a Déryné Színházból már előttem átszivárogtak a Vidámra. Faragó Verától, Csala Zsuzsától, és elsősorban Kalmár Tibortól, ő ajánlott Rónának. Kalmár anno a Déryné Színházban kezdte a pályáját, rendezőként.

Hét év a színháztörténet legnagyobb mulattatóival. A három K. mellett ott lépett fel Alfonzó, Lorán Lenke és Kellér Dezső. Ön milyen kapcsolatban volt Róna Tiborral? A fáma úgy tartja, nem volt könnyű ember.

Akadtak gondjaim, de nem szakmaiak. Hogy mondjam finoman? Nehezen lehetett elviselni az életvitelét. Egy nap alatt megivott egy üveg whiskyt, estére ennek már érződött a hatása. Egyszer kijött a Jókai téri Kisszínpadról - mely akkoriban a Vidám kamarájaként üzemelt -, és megállított egy utcatakarító autót. Beszállt és lefegyverző természetességgel azt kérte a sofőrtől, vigye haza a Bástya utcába. A pali teljesen lebénult, majd elindult a menetiránnyal szemben és teljesítette a kívánságot. Sokáig elnézték a botrányait, mert a színház ragyogóan működött. A politikai elit rendszeresen nézte a kabarékat. A Vidám Színpad az egyetlen olyan hely volt, ahol a szelep kinyitását kicsit engedélyezték. Olyan "poénok" hangzottak el, amelyeket akkor Magyarországon nem engedhetett meg magának senki.

Hofi nem ekkoriban kezdett népszerűvé válni?

De igen, csakhogy még kezdő volt, neki inkább a későbbi időszakai jelentősek. Egyébként amikor hírét vettem, hogy kibontakozóban van egy ígéretes humorista - ekkor még vidéken játszott -, rögtön mondtam Rónának, hogy szerződtessük. Azt felelte, két parodista egy színházban sok. Nekünk pedig már ott volt Alfonzó. Aztán Róna botrányai egyre szaporodtak, és többségük nem olyan ártatlanul végződött, mint a takarítóautós. Megunták. Mikor hirtelen elhagyta az országot, ideiglenesen engem bíztak meg az igazgatói teendők ellátásával. Néhány hónap múlva pedig kinevezték Abody Bélát. Álságos helyzet alakult ki. Mikor odajött, azzal kezdte, számára megtiszteltetés, hogy olyan színházban dolgozhat, ahol én vagyok a gazdasági igazgató. Ez a nyilvánvaló hazugság, ízléstelen viselkedés rettenetesen irritált. A szakmai dolgokról nem is beszélve. Tökéletesen alkalmatlan volt mindenre, amit színházvezetésnek nevezünk. De Abodyt Aczél találta ki, mit tehettem volna ellene. A hangos üdvözlés után néhány nappal jött a vezetői minősítés. A Fővárosi Tanács értékelt minket, úgy két-három évente. Nagyon rossz minősítést kaptam. Többek között benne foglaltatott, Abody Béla igazgató jelezte a Fővárosi Tanácsnak, hogy velem nem lehet együttműködni, mert polarizálom a színházat és szétzüllesztem a társulatot. Én erre azt mondtam, soha nem kerültem még ilyen helyzetbe, nem kívánok olyan színházban dolgozni, ahol az igazgató nem kér belőlem. Tehát elmegyek, de a minősítést nem fogadom el. Három nap múlva kaptam egy újabbat, amely szerint az égvilágon mindenre alkalmas vagyok.

Meddig nem kapott munkát?

Kis túlzással másnapig. 1974. júliusban jöttem el, és augusztusban már a Színháztörténeti Intézet gazdasági igazgatója voltam. Malonyay Dezső, a színházi főosztály vezetője azt tanácsolta, üljek be kicsit a "frizsiderbe", amíg valamelyik színházban nem találunk nekem helyet.

Az intézet után már a Vígszínház következett. Milyen volt Várkonyi művészeti igazgatása alatt gazdasági igazgatónak lenni?

Isteni! Nehéz a halála után huszonhét évvel újat mondani róla. Ideál volt, csoda. Valamennyien, akik Várkonyi színházában működtünk - kezdve Marton Lászlóval, akit nagyon szeretett és becsült -, az ő bűvkörében éltünk. Amit kevesen tudnak, hogy nem csak igazgatóként, rendezőként és színészként, dramaturgként is zseniális volt. Nem állított magának "szobrot", nem birkózott a saját zsenitudatával, egyszerűen, értelmesen és természetesen viselkedett. Soha nem késett és mindig mindenre maradt ideje. Rendet tartott maga körül. Rendkívüli helyzetfelismerő képességgel rendelkezett, soha nem sopánkodott vagy panaszkodott, azonnal megoldott mindent. Hihetetlen tekintélyt vívott ki magának, neve evidencia volt Magyarországon mindenféle társadalmi és politikai körök számára. Mint Majoré vagy Gobbié. Hilda akár Bajor Gizi Színészmúzeumot, akár Ódry Színészotthont tervezett, nem volt erő, aki szembeszállhatott volna vele. A hegyeket is megmozgatta.

A Színészmúzeum létrehozása mennyire viselte meg az intézet költségvetését?

Korántsem annyira, mint gondolná. Akkoriban nagyvonalúbb volt a kormányzat a művészet, a színházak, így az intézet irányában is.

Dolgozott gazdasági igazgatóként a háború után, a vadkommunizmusban, a puha diktatúra éveiben, a vadkapitalizmusban. Hogyan változott ezekben az időszakokban a színházak helyzete?

Soha nem álltak olyan jól, hogy szórni tudták volna a pénzt. A színházi gazdálkodás mindig szigort követelt, aki erre nem volt képes, pillanatok alatt belebukott. Az egyes színházak ellátottsága persze volt jobb és rosszabb - koronként, intézményenként változott. Például az Operaházé nagyon jónak számított, a Déryné Színházé katasztrofálisnak.

Mikor kezdte a kormányzat visszafogni a nagyvonalú támogatást?

A rendszerváltás után. Egyértelműen.

És azóta folyamatos a zuhanórepülés, vagy inkább a hullámvölgyek jellemzők?

Szerencsére a szakma ki tudott állni a legfontosabb értékért, vagyis megőrizte a színházi struktúrát, a repertoár- és a társulati rendszert. Az, hogy ez például nálunk működőképes, mindenképpen azt jelzi, hogy az okvetlenül szükséges pénzügyi fedezet biztosítva van. Még akkor is, ha év végére nullára futunk ki. De nagyon fontos, hogy az a pénz rendelkezésünkre áll, amely garantálja a minőséget. Nem kényszerülünk bele a negatív értelemben vett kommerszbe, a színvonalat nem kell alább adnunk. És ne feledjük, hogy ráadásul két színházat kell fenntartanunk.

A Váci utcai Pesti helyén egy a Hét választófejedelemhez címzett fogadó állt, melyet 1715-ben építettek, és ahol gyermekként Liszt Ferenc is hangversenyezett. 1840-ben Hild József tervei szerint átépítették, majd 1920 és 59 között a Corso Mozi működött benne.

A mozi tulajdonosa egy lovag Kastilione Henrik nevű úr volt, akinek a fia kicsit "gyengélkedett" számtanból, engem kértek meg, hogy korrepetáljam.

Hogyan szerezte meg Várkonyi Zoltán a színházat?

A felszabadulás után az ORI - Országos Rendező Iroda - vette kezelésbe, 1967-ig Bartók-Terem néven létezett, de előadásokat is tartottak itt. Például itt rendezte meg Várkonyi a legendás Tizenkét dühös embert. Megtetszett neki ez a játszóhely, a társulat erejére, munkabírására és művészi kapacitására hivatkozva szerezte meg. 1967-ben az anyaszínház átépíttette és felújíttatta az épületet.

És ma az az igazgatóság legégetőbb problémája, hogy ez volt az első és utolsó felújítás a Pesti történetében.

Így ahogy mondja. A nyolcvanas években meg akarták csinálni a szellőzőrendszert, de nem igazán jártak sikerrel. Május végétől olyan rekkenő hőség van a nézőtéren és a színpadon, hogy képtelenség játszani. Ezen kívül csak apróbb esztétikai cserék történtek - például új nézőtéri székeket kaptunk -, szerkezeti felújítás nem. Az elmúlt csaknem négy évtized alatt kétszáznyolcvan-háromszáz előadást tartunk itt évadonként. Nem nehéz belegondolni, mennyit romlott az épület állapota.

Mióta küzdenek a felújításért?

Emberemlékezet óta. Például hét évvel ezelőtt a Fővárosi Önkormányzat kiírt egy pályázatot a Pesti rekonstrukciójára. Jeligés, titkos pályáztatás volt, minden gyanú felett álló. Ki is választottuk a számunkra megfelelőt. Eleinte a lakók gördítettek mindenféle akadályt az építkezés útjába. Később a helyzet egyszerűsödött, mert a százszázalékos helyett nyolcvanszázalékos támogatottság is elegendő lett, hogy az építési engedélyt megkapjuk. Szóval, elkészültek a tervek.

Mit tartalmaztak?

A színház legnagyobb problémája, hogy a színpad a Váci utca felőli oldalra esik, mert ebből időközben sétálóutca lett, következésképp csak az Aranykéz utca felől tudják behordani a díszletet. Keresztül kell cipelni a nézőtéren, ami nem tesz jót sem a díszletnek, sem a nézőtérnek, ráadásul lényegesen megnehezíti a műszakiak munkáját. Arról nem beszélve, hogy az Aranykéz utca parkolási lehetőségeit nem teherautókra találták ki.

Tehát a tervek szerint helyet cserélne a színpad és a nézőtér?

Igen, de más probléma is van: meg akartunk vásárolni egy lakást a gépháznak, már azt hittük, megegyeztünk a vételárban - nem csak hittük -, a lakó egykét millióval mindig módosítgatta azt. Ezt minden alkalommal a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottságának és a közgyűlésnek kellett jóváhagynia. A tárgyalások eredménytelenül zárultak. Mire a tervezők kitalálták, nyerjünk lefelé teret, vagyis a gépház legyen egy szinttel mélyebben, mint a színház jelenlegi földszintje. Ha viszont az alapterület bővül, a tulajdonosi arányok megváltoznak az épületen belül, tehát jóvá kell hagyatnunk a lakókkal az új alapító okiratot. Hosszú csata volt. A műemlék-felügyelet engedélyét már nem is említem. Mindegy, vártuk a pénzt, hogy elkezdődhessen a munka, hiszen minden a kezünkben volt. Nem kerültünk bele a kalapba.


Lázár Egon átveszi a kitüntetést Bozóki András kulturális minisztertől.

Hogyan lehetséges?

A sorrendiség miatt. 2005-ben viszont már tényleg türelmetlenül reméltük, hogy idén belevághatunk az építkezésbe. Mire kiderült, a kormány nem hagyta jóvá a Pesti Színház rekonstrukciójára fordítandó úgynevezett címzett támogatás összegét, mindent töröltek, ami a kulturális beruházásokra vonatkozott.

Azóta néma csend?

Annyiban nem, hogy Schiffer János főpolgármester- helyettes minden erejével támogatja a törekvésünket. A főváros azonban nem hagyott a büdzséjében külön pénzt erre a célra, még kevésbé a hétéves tervében, pedig az elmúlt négy évben a Fővárosi Önkormányzat költségvetésében külön sor volt a Pesti rekonstrukciójára szánt összeg.

Azt mondja, sikerült az elmúlt nyolctíz évben odáig eljutni, hogy most már nevesítve sincsenek?

Lényegében igen, bár van bent egy összeg, melyet az igénylés sorrendjében megkaphatunk majd. Beadtuk a kérelmünket, talán nem veszett el még minden. Azt hiszem, kevés olyan intézmény van a fővárosban, amelyiknek kivitelezhető, valamennyi szükséges szerv és egyén által jóváhagyott építési engedélye van.

Ha záros határidőn belül nem nyúlnak a színházhoz, meddig tartható az állapota?

Nem tudom, melyik része omlik majd össze előbb, vagy válik használhatatlanná. Hogy mikor ég le egy villamosvezeték, ami zárlatot okoz, vagy a színpad mikor válik teljesen használhatatlanná, vagy mikor kerül a nézőtér olyan állapotba, ahová már nem lehet jó érzéssel nézőket beengedni, nem tudom pontosan megjósolni. A Stuart Mária premierjének napján kiöntött egy csatorna. A tűzoltók az előadás alatt szivattyúzták az alagsorban a szennyvizet, a nézőtér alól.

Olyan, mintha nem egy budapesti, belvárosi színházról beszélnénk, hanem egy elhanyagolt vidéki kultúrházról.

Pontosan így gondolom én is.

Mit jelent a Vígnek gazdaságilag, ha a Pesti használhatatlanná válik?

Arra kényszerülünk, hogy valahol helyiséget béreljünk, és a lehetőségekhez mérten átmentsük a produkciók egy részét.

Ez megint jelentős plusz-költség.

Természetesen. A Pesti Színház esetében feltétlenül. 1999-ben végeztem egy számítást: a Pesti a főváros legkisebb költségből működő színháza. A hozzá hasonló méretű és befogadóképességű teátrumok - például a Radnóti vagy a Katona - arányaiban megközelítően ötször akkora összegből gazdálkodnak, mint mi. A Pestinek nincsenek külön műhelyei, raktárai, irodái, csak a víz, a gáz és a villanyszámlája, a néhány műszaki dolgozó bére és a produkciók költségei.

Pedig a felújítás után felvetődik majd a lehetősége annak, hogy szakadjon el a Vígtől.

Ez már így is sokaknak eszébe jutott, lobbiznak is érte a hátunk mögött.

Ma hány szerződtetett színésze van a két színháznak?

Ötven. Negyvenkét vállalkozó és nyolc közalkalmazott. Július elsejével jár le majd a moratórium, ettől kezdve a Víg mindenkit közalkalmazottként fog szerződtetni, aki ezt vállalja. Ez azt jelenti, hogy a fizetések változatlanok, tizenöt százaléknyi adót vonunk le, és a színház kifizeti a húszszázalékos járulékokat.

A színészek fizetése hogyan alakult a pályafutása során?

A magánszínházak idejében egyrészről szinte mindenki más számára elérhetetlen sztárgázsik, másrészről létbizonytalanság uralta a színésztársadalmat. A "névtelenebb" színészek sorsa nagyon esetleges volt, míg például a rendszeresen filmezők irigylésre méltó helyzetnek örvendtek. Ebben az időben a direktor már azzal is megelégedett, ha fél házzal játszott, az ezen felüli bevétel már extra nyereségnek számított. Nem létezett még a státusrendszer, a színészek szerepre kötöttek szerződést. Ők hozták a gardróbjukat, a férfiaknál kötelező volt a frakk és a szmoking, a nőknél az estélyi ruha.

Mi történt az államosítás után?

1949. augusztus 20. a pontos dátuma. Mindenki közalkalmazott lett, jóllehet nem így hívták őket. A színészek státusba kerültek, havi fizetést kaptak, évente minimális emeléssel. A rendszer megfelelt annak, ahogyan a tisztségviselői ranglétra működött. Kevéssé jutott kifejezésre a képesség, a tehetség. Kicsire nyílt az olló - az egyes színházak között és azokon belül is. Pontosan meghatározták például, hogy egy Kossuth-díjas, Kiváló Művész hétszáznyolcvan forintot kaphat egy fellépésért. Ebből adódóan Major Tamás kevesebbért lépett színpadra, mint amennyit Móna István állatidomárnak kifizettek - ha szerepelt állat a produkcióban.

Mondjuk ez ma is pontosan így van.

Könnyen lehet. A rendszerváltás hozta magával a bruttósítást, tehát oly módon kellett elkezdeni adót fizetni, hogy jelentős összeget vontak le mindenkitől, de ezt bruttósították a bérben. Ez indította el azt a folyamatot, ami ma is tart: nyílik az olló, nem feltétlenül az arányok figyelembevételével. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a Víg kezdő színészeinek fizetése ebben az évadban bruttó százhúszezer forint, a legmagasabb bér bruttó négyszázharminc. A különbség tehát a négyszerese, de többé-kevésbé teret kapnak a minőségi és korhatáros szempontok. Ugyanakkor az egyes színházak között előfordulhatnak aránytalanságok. Például a Nemzeti esetében ez az ollós hasonlat már értelmezhetetlenné válik. De ez egyáltalán nem baj, legalább van mihez felzárkóznunk. És újra megjelentek azok a színházak, amelyeknek nincs társulata, fellépti díjat és próbapénzt kapnak a művészeik.

És a rendezői fizetések hogyan változtak?

Azt hiszem, soha nem volt komolyabb megélhetési problémájuk, ma különösen nincs. Valamire értékelhető rendezőnek évadonként több felkérése is van a különböző színházakból.

A Vígszínháznak hány szerződtetett rendezője van?

Jelenleg egy se. Csak darabra szerződnek.

Az elmúlt harmincegy évben, mióta itt van, előfordult olyan szituáció, hogy gazdaságilag lehetetlen helyzetbe került a színház?

2004-ben. De az nem is baj volt, inkább drámának mondanám. Az egész pályám során nem kerültem gazdasági igazgatóként ilyen nehéz helyzetbe. Soha, egyetlen számlával vagy kifizetéssel sem maradtam adós senkinek. Tavalyelőtt csökkentették a támogatásunkat negyvenegy millió forinttal, plusz elvesztettük az áfakompenzációt, amely újabb harmincöt milliót jelentett. Összesen hetvenhat millióval kevesebből kellett gazdálkodnunk. Őrületesen szigorú pénzmegfogásra kényszerültünk: harmincszemélyes helyett két-három szereplős darabokat mutattunk be, puritán díszlettel, "alig" jelmezekben. Felemeltük a büfé bérleti díját, a ruhatári díjakat és helyárakat.

A Víg- és a Pesti Színháznak jelentős bevétele a jegyeladásból származó.

Egészen pontosan a bevételünk negyven százalékát teszi ki. Hatvan százalék a támogatásból származó jövedelem. Az ország valamennyi színházában nagyobb a támogatási részarány, mint nálunk.

Végül hogyan enyhült a helyzet?

Az említett megszorításokkal és azzal, hogy újra visszaigényelhettük az áfát.

Szintén fontos bevételt képeznek a hirdetések és az épület bérbeadása, például évente háromszor a Kieselbach Galériának, az aukcióihoz.

Háromszázharmincezer forint a Víg rezsi órabére.

Ön nyitott anno a hirdetések irányába is?

1988-ban kerestem fel első szponzorunkat, az Ápiszt, ők akkor egy milliót adtak A padlás bemutatójára. Hatalmas összegnek számított. Legfontosabb az volt, amikor Princz Gábor és a Postabank évi negyven millió forinttal támogatta a színházat, öt éven keresztül. 1993-tól 1998-ig.

Jelen pillanatban milyen az egzisztenciális helyzet?

Általában véve megfelelőnek mondanám. Még egy nyolcszázalékos béremelést is sikerült kigazdálkodnunk. A minap hagyta jóvá Marton László.

Bárkivel foglalkoztam a régi színészeik közül, mindegyiküknek kimondottan "álma" volt a Vígszínház. Páger, Ajtay, Somogyvári, Benkő, Tábori... Ön szintén elragadtatással beszél róla. Mi az oka ennek?

Bizonyára az alapító ősök: Ditrói Mór, Jób Dániel és a "genius loci", a hely szelleme. A Víget egész története során megkülönböztették a többi színháztól. Bizonyára az épület is vonzó, nem csak a közönség, a színészek számára is. Szerintem a legszebb az országban.

Ön szerint megfelel ma a színház annak a szellemiségnek, ami a Várkonyiérát jellemezte?

Nézze, Várkonyi Zoltán meg nem ismételhető csodája a magyar színháztörténetnek. Hatalmas űrt hagyott maga után. Amit ő egy személyben tudott, többen képtelenek voltak pótolni. Horvai István hihetetlenül nehéz helyzetbe került, igazgatása alatt túl közeli volt még Várkonyi emléke. Amióta Marton László átvette az igazgatást, a színház újra egyre jobb formáját hozza. Marton méltó utódja mesterének.

Végül nem mesélte el, hogyan szerződtette Várkonyi.

Amikor először beszélgettünk, a főiskolán, a következő mondattal hagyott ott a szobájában: "Tekintsük ezt egy futó ismeretségnek!" Majd elrohant. Egy hónappal később felhívott és rögtön letegezett a telefonban, ami egyáltalán nem volt jellemző rá - bár ugyanezt Darvas Ivánnal is megtette. "Itt Várkonyi, szervusz! Egy ávós sem tud lekáderezni valakit tíz perc alatt. Utánad néztem, ha kedved van, gyere a Vígszínházba gazdasági igazgatónak." Minden szóra pontosan emlékszem. A világ legboldogabb embere voltam. Azt már tudjuk, hány éve történt mindez. Az érzés mai napig nem múlt el. 

Az interjút készítette: KŐVÁRI ORSOLYA

 

NKA csak logo egyszines

1