A sokfelé ágazó gyűjtőszenvedély közepette mégis kizárólag a képzőművészeti alkotások iránti vonzalom kelt sokakban tisztelettel vegyes gyanakvást. Napjainkban, amikor pletykalapok csemegéje az aukciókon hatalmas összegekért gazdát cserélő festmények sorsa, a többség a kirekesztettek riadt idegenkedésével figyeli a gazdagok hazánkban is újra fellendülő passzióját.
A műgyűjtés persze valódi szenvedély. Függőség. Az igazi gyűjtő nem tud nem vásárolni. Meglát egy képet, és azt minden áron meg kell szereznie. Nem feltétlenül és elsősorban anyagi értékeket akar felhalmozni, ez legfeljebb kényszerű velejárója tevékenységének. Az igazi gyűjtő azt a képet vagy szobrot veszi meg, amelyik tetszik neki. Amikor meg már nem szereti, vagy csalódik benne, túlad rajta. Ízlése, hozzáértése és persze pénztárcája együtt alakítja a gyűjtemény arculatát.
Vasilescu János úgy kezdte, hogy az ötvenes évek elején olvasott egy újsághirdetést: valahol Zuglóban eladó egy Ámos Imre-kép. Nem tudja, miért keltette fel az érdeklődését. Talán, mert olcsón kínálták. De ekkor még - saját elmondása szerint - fogalma sem volt arról, hogyan kell festményeket gyűjteni. Aztán megismer egy híres gyűjteményt a VIII. kerületi Koszorú utcában, a Glücks Ferencékét. A sötét utca sötét lakásának falain Mednyánszky, Ámos Imre és mások remekművei. Itt hallja először Ország Lili nevét. (Később mindkettőjük számára sorsdöntő megismerkedésükhöz is az ő segítségüket veszi igénybe.) A Képcsarnok Vállalatnál (hol máshol) vásárol néhány Miháltz Pált, Koszta Józsefet. Amikor a szenvedély kezd elhatalmasodni, sor kerül Mednyánszkykra, Farkas Istvánokra, Egrykre. Többé nincs megállás. Ilyen egyszerű.
|
Vasilescu János kalandos élete sok rendhagyó fordulata ellenére jellegzetesen közép-kelet-európai életút. Romániában, Sinaia közelében született, ahol a királyok nyári rezidenciái és a bojárok udvarházai voltak. Apja is bojár, földbirtokos és gyapjúkereskedő, anyja iparművész, egy időben szőnyegeket, szőtteseket készít. Kiváló üzleti érzékét tehát apjától, a művészet iránti vonzalmat édesanyjától örökli. A kamasz fiú korán vonzódni kezd a népművészethez. Megszereti a szőtteseket, hímzéseket, faragásokat. Parasztműhelyekbe látogat, ahol késsel faragják a bútorokat. A gazdag és mélyen vallásos család templomokat, különféle erdei, hegyi kápolnákat építtet. Itt az ortodox templomok ikonosztázait bámulja. Aztán felkerül Bukarestbe, a királyi líceumba, ahol 1939-ben érettségizik. Sokat olvas az Osztrák-Magyar Monarchiáról, a császárokról, meg arról, hogy Budapest nagyon szép város. Amikor apjától a sikeres érettségiért kap 400 pengőt, elláto gat Budapestre. Első szerelmét úgy hívják, hogy Erzsébet-híd. A Gellért Szállóban lakik, és naponta felmegy a Gellérthegyre, csodálja a hidakat, az olvasmányaiból és ábrándozásaiból ismerős várost.
A jutalomvakáció után Németországban és Svájcban tanul, a spandaui műszaki egyetemen szakmérnöki végzettséget szerez, onnan a Sankt Gallen-i közgazdasági iskolába kerül. Amikor 1943- ban hazatér, három hónapos repülőtiszti kiképzésen vesz részt egy kadétiskolában, majd a frontra vezénylik. Messerschmittel bombázza az oroszokat, majd amikor Románia átáll, Magyarország és Szlovákia fölé irányítják. Miskolci és egri bevetésekben vesz részt. 1945 januárjában gépét lelövik Trencsén közelében. Szovjet katonák találnak rá, kórházba kerül. A háború után leszerel, megvédi diplomáját, szakterülete a vákuumtechnika és a hidraulikát felhasználó műszeripar. Élete végéig ezzel foglalkozik, de előbb még szülei kívánságára rövid időre belekóstol a diplomáciába, nemzetközi futárként tevékenykedik. Abban a szolgálatban dolgozik, amely a koncentrációs táborokból hazatelepíti a foglyokat. Bukarest és Budapest, Ausztria és Németország között "ingázik", kapcsolatba kerül a követségekkel, és a budapesti olasz követségen megismerkedik későbbi magyar feleségével. Eleinte olaszul és németül érintkeznek, hiszen egyetlen szót sem tud magyarul. 1946-ban habozás, nyelvtudás és munkavállalási engedély nélkül áttelepül Magyarországra, és nagyapai örökségéből rögtön vállalkozásba fog: felesége unokatestvérével műhelyt nyit, ahol kocsikat, műszereket javítanak. A kis cég szépen fejlődik, mígnem 1948 titban államosítják. Ezután az élelmiszeriparban, tejiparban, majd végzettségének megfelelően a műszeriparban helyezkedik el. Mihelyt lehetőség adódik, ismét a saját lábára áll. 1954-ben egy szenespincében maszek műhelyt nyitnak, ahol nyomásmérő készülékeket, manométereket, kilométerórákat gyártanak, csupa olyasmit, ami akkoriban hiánycikk Magyarországon. A vállalkozást néhány év alatt tizennyolc-húszfős üzemmé fejlesztik, aztán orvosi műszereket készítenek és szabadalmaztatnak, amelyek eljutnak Japánba, Svájcba, Franciaországba. A vállalkozás hozza a valutát Magyarországnak, az összes bevétel 15%-a pedig Vasilescué dollárban. A magyarul rosszul beszélő román fiatalember tőkés vállalkozó a kommunista Magyarországon. Az akkori viszonyok között gazdag embernek számít. A lódenkabátok és svájcisapkák korában választékos eleganciával öltözködik, öltönyeit kizárólag a legjobb angol szövetekből csináltatja. Állandó útlevele van Nyugatra, Mercedesen furikázik. És szenvedélyes műgyűjtő.
Személyes ismeretségünket Ország Lilinek köszönhetem. Nem állítom, hogy azonnal rokonszenvesnek találtam. Életvitele inkább egy öregedő playboyt sejtetett, mintsem önzetlen mecénást és kiváló ízlésű műértőt. De gyűjteményét, a művészetek iránti rajongását és gyűjtői mentalitását csak Ország Lili halála után ismertem meg. Életműve negyvenvalahány művész mintegy négyszáz képéből, illetve kisplasztikájából álló kollekció. Az alkotók közül mindössze három külföldi, a többi magyar vagy magyar származású. A gyűjtemény javát Ország Lili hagyatéka alkotja (szám szerint 169 táblakép, továbbá vázlatok, bábszínházi tervek, illusztrációk). A kül földiek sem akárkik: bár egyik sem mondható a gyűjtemény szerves részének, de Francis Bacon hármasképe alighanem az egyetlen Bacon-mű Magyarországon, és a Degas-tanítvány Mary Cassat késő impresszionista Önarcképe is különlegességnek számít a hazai gyűjtők körében.
|
A magyar anyag viszont többé-kevésbé szerves és tudatosan válogatott egészet alkot: az Európai Iskola egykori tagjai (Anna Margit, Barcsay, Bálint Endre, Egry, Korniss, a szobrászok közül Vilt Tibor), néhány előfutára (Ámos Imre, Vajda Lajos), a rövidebb ideig vonzáskörébe tartozók vagy annak számítók (Kassák, Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér, Schaár Erzsébet) és a mozgalom szellemiségét folytató következő nemzedék legjobbjai (Kondor Béla, Deim Pál és mindenekelőtt Ország Lili) tekinthetők a gyűjtemény gerincének, amelyhez jól illeszkednek a Vasilescu ízléséhez közel álló, más-más irányzathoz tartozó és jobbára Magyarországon kívül tevékenykedők (Moholy-Nagy, Vasarely, Amerigo Tot, Pierre Székely) és a gyűjtemény kiteljesedésekor jelentkezők (Asszonyi Tamás, Gross Arnold, Hencze Tamás, Maurer Dóra). A szisztematikus gyűjtést nem cáfolja, csupán a tulajdonos bensőséges és korántsem tárgyilagos viszonyát erősíti tárgyaihoz a sehova nem sorolható remekművek néhány darabja (Derkovits Lovasokja, Gulácsy színes ceruzavázlata, a Fiatal lány, Szőnyi István Aratókja és mások). Néhány darab - saját bevallása szerint - ízlése ellenére, felesége kedvéért került a tulajdonába. Ízlését, személyiségét persze nemcsak a gyűjtemény darabjai tükrözik, hanem azok a művészek is, akiket tudatosan nem gyűjtött; akiket tán csodált, ámde nem szeretett.
A gyűjtő életműve persze éppúgy alakul, változik, fejlődik haláláig, mint az alkotóművész pályája. Vasilescu rendíthetetlenül vásárolt, figyelte, ismerte az újabb nemzedékek munkásságát, de gyanítom, hogy igazán kortársaiért rajongott. Gyűjteménye a hetvenes években kapja meg végleges formáját, amikor megismeri Ország Lilit. De ahogy Ország Lili művészete hatott a Vasilescugyűjtemény további alakulására, úgy hatott Vasilescu ízlése, gondolkodása, műszaki iskolázottsága és racionalitása Ország Lili későbbi műveire. Amikor megismerkednek, Ország Lilit érdekelni kezdik a nyomtatott áramkörök. Ekkoriban már foglalkoztatja a labirintus, ehhez keres XX. századi jelképeket, és így talál rá a nyomtatott áramkörök labirintusrajzolataira. Naphosszat beszélgetnek a huszonöt négyzetméteres Fiáth János utcai "műteremlakásban", ahol Ország Lili a földön kuporogva, többnyire térdeplő helyzetben fest (csak 1978 júniusában, halála előtt négy hónappal jut - Vasilescu kapcsolatai révén - igazi műteremlakáshoz a Várban). Együtt olvassák a magyar származású olasz költő, Adyés Kassák-fordító Paolo Santarcangeli akkoriban megjelent Labirintusok könyve című könyvét az emberiséget régóta foglalkoztató labirintuslegendákról. Így születnek meg Ország Lili utolsó monumentális művei, mindenekelőtt a Labirintussorozat darabjai. De a festő-barát tanácsára kerülnek a gyűjteménybe Bálint Endre, Barcsay Jenő és mások munkái. És ettől kezdve Vasilescu jóformán minden műalkotást Ország Lili képeihez hasonlít. Pierre Székely szobraiban az ő romvárosainak köveit fedezi fel, Schaár Erzsébet beton- és bronztömbök szorításában élő magányos nőalakjai az ő évszázadok titkait őrző sziluettjeire emlékezteti, Bálint Endre képeiben azok a különös hangulatok ragadják meg, amelyek az ő múltkutató vízióinak egymásra épülő rétegeit juttatják eszébe. Egy interjúban így vall Ország Liliről: "Egyiptomi nő volt. És nagyon szomorú. Teljesen zárkózott, és én nagy szerencsének tartom, hogy befogadott abba a zárt életformába, amit élt. Szerencsésnek érzem magam, hogy megengedte, hogy segítsek neki."
|
Néhány éve találkoztunk egy kiállításon. Tele volt tervekkel. Meghívott a lakására. Amikor jó negyedszázad múltán beléptem az Attila úti lakás ajtaján, újra átéltem azt a furcsa és zavaró ellentmondást, amelyet a lakás kissé kimódolt berendezése, pedantériája, egyes tárgyai és a falakon látható remekművek szelleme között mindig is éreztem. Semmi nem változott 1978 óta, amikor utoljára itt jártam. Néhány kép máshova került, néhánynak a helyére másikat akasztott. Aztán arról kezdett beszélni, hogy kellene egy újabb könyv Ország Liliről. Az eddigieknél teljesebb. Amely színházi munkásságát is méltatja. Ha kedvem van, írjak Lili bábtervezői tevékenységéről, meg Huszárik Zoltán debreceni Fáklyalángjáról, amelynek színpadképét Ország Lili tervezte. Ez volt Huszárik egyetlen színházi rendezése és Ország Lili egyetlen nem bábszínházi tervezése. Lelkesen bólogattam. Ő megígérte, hogy szerez pénzt a könyvhöz, én megígértem, hogy boldogan megírom a színházi fejezetet. A kölcsönös ígéreteken kívül is megajándékoztuk egymást: én Ország Lili néhány vázlatát vittem neki, amelyeket utolsó közös munkánkhoz, Gogol Az orr című novellájának maszkszínházi feldolgozásához készített, ezt ő egy szép szitanyomattal viszonozta, amelyet Németországban készíttetett Ország Lili 1975-ös Barna ikonjáról. Lelkesen búcsúzkodtunk, hogy hamarosan újra találkozunk. Nem tisztáztuk, ki kit hív fel, de az ilyesminek nincs jelentősége. Gondolkozunk a könyvön, törjük a fejünket, kiket kellene bevonni, felkérni, mozgósítani, én meg közben kitalálom a rám vonatkozó fejezetet. Aztán, ahogy az már lenni szokott, mindig közbejött valami. Más dolgunk akadt, amiről azt hittük, hogy sürgősebb, nem lehet elhalasztani. Most már hiába tervezem, hogy felhívom. 2006. május 1-jén a műgyűjtő életműve lezárult.
BALOGH GÉZA
