Felújítás vagy premier? Az illúzióvesztés korában alig elképzelhetõ kockázatosabb vállalkozás egy félszázados (színházi) legenda feltámasztásánál. De óriási a kísértés is: hátha végre boldogítóvá sikeredik a Találkozás egy - vagy sok - fiatalemberrel. Hátha a szép emlék helyébe egy valóban, változatlanul érvényes, idõtálló mû kerül. Ebben a reményben ültem be - feszült várakozással, kételyek között is reménykedve - Gáli József ötven éve látott Szabadsághegy címû mûvének premierjére. Még abban sem lehettünk biztosak, vajon premiert fogunk látni vagy felújítást.

Hiszen az előzetes hírverés inkább Gálit emlegette, de a plakáton szerzőként már Darvasi László szerepelt. Nem tartoztam azok közé, akik eleve elutasították, látatlanban megkérdőjelezték a vállalkozást. Utóvégre Brecht is átírhatta a Coriolanust, és még mennyi mást... Ha sikerül megmenteni és újjáteremteni a drámát, akkor a szerző megérdemli, hogy az előadás végén ő hajolhasson meg, ő arathassa le a Gálinak járó babérokat is - ha egyáltalán lesz mit learatni. Hiszen a kockázat is az övé.

Még akkor is, ha sokunk tudatában ma is elsősorban Gáli darabja él. Bevallom, hogy lelki szemeim előtt Gáli József jelent meg ezen az estén. Talán nem is egy, hanem mindjárt három alakban. Az első az a keszeg, sovány, fiatalon is roskatag, sokdioptriás szemüvege mögül bizakodva kikacsintó pályakezdő tehetség, akit személyesen is ismertem. És egy másik, akit soha nem láttam, de akinek kamaszkori szenvedése olyan mélyen beivódott olvasói emlékezetembe, hogy az író életének ünnepeként megőrzött premier idejére sem tudtam tőle szabadulni. Az a Gáli Jóska 14 éves volt, a gyulai tüdőkórház főorvosának féltett gyermeke, aki a boldog, védelmező családi fészekből egyenesen a pokolba zuhant. Akit édesapja úgy mentett meg a lágerben a biztos haláltól, a rá vadászó őröktől, hogy a szelekciók idején a gyenge fizikumú, szívbeteg fiú két kezét egy vascsőhöz kötözve, a szó naturális értelmében belógatta a latrinába. Ez a Gáli novellájában leírt, kitalálhatatlanul szörnyű jelenet olyan mélyen belém ivódott, mintha saját szememmel láttam volna. Mintha hónapokkal később én faggattam volna a túlélő kamaszt szüleiről, családjáról, és nekem felelte volna lakonikusan a sors és a történelem árvája, hogy "a nagybátyám él". De persze nem láttam és nem hallottam, csak olvastam a pokolbéli üzenetet. Amikor 1981-ben megjelent Gáli József emlékeit irodalommá érlelő első novelláskötete, már nemcsak az életmentő orvos apa, de a megmentett emlékező fiú sem élt. Az apokalipszisből kijutva, időközben új poklokat is bejárt: a láger után sokat betegeskedett, osztályidegenként kizárták a főiskoláról, 56-ban a felkelők oldalán állt, 57-ben - Auschwitz után immár másodszor - halálra ítélték. Apja helyett most csak lélekben rokon, távol élő szellemóriások - Koestler és Bertrand Russell - mentették meg. A közbenjárásuknak tulajdonítható kegyelem Gálinak csak az életét adta vissza, nem a szabadságát. Sok év számára fizikailag is különösen nehezen tolerálható fogságot és azt az egynapos boldogtalan boldogságot, amikor is ifjú apaként a börtönben látta meg először újszülött fiát... A harmadik Gáli József, akivel egyikünk sem találkozhatott, a mai, ősz hajú, talán nehezen lélegző, meggörnyedt hátú öregember lenne, aki végigélhette, alkotó munkával tölthette az évtizedeket, és aki 2006-ban saját maga mondhatta volna el számunkra - a jelen szavával és szemléletével - a Szabadság- hegy történetét. De ezt a lehetőséget a halál éppen negyedszázaddal ezelőtt elperelte a szerzőtől.

Sztankay István és Besenczi Árpád theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A hosszúra nyúlt emlékező bevezető után szinte kínos bevallani, hogy én Gáli nemzedéktársaként - a sors és a történelem kegyéből - annak idején elmulasztottam a premiert. Személyes és történelmi mentségem, hogy 1956. október hatodikán, a Rajk-temetés délutánján éppen a híres "író-hajóval" siklottam első nyugati utamról, Bécsből Budapestre hazafelé, a Dunán. Semmihez nem hasonlítható társasutazás volt, különösen az utolsó akkordja. Amikor a társasutazók tapasztalatcseréje helyett némán és megrendülten hallgattuk a fedélközön a Kossuth rádiót. Rajk László temetését közvetítették. És akkor, váratlanul, feldúltan és holtsápadtan megjelent körünkben a mindig derűs, mesélő kedvű Palotai Boris, aki történetesen Losonczy Géza feleségével, Haraszti Marikával osztotta meg a kevés számú kabinok egyikét. "Együtt hallgattuk a rádiót, és Marika nemcsak elsírta magát, de egyfolytában zokog, és azt hajtogatja, hogy ő úgy félti a Gézát. Meg kellene nyugtatni..." - mondta, egyenesen hozzám fordulva. "Most félti?" - bámulhattam rá, nagyon ostobán. Amikor Losonczy Géza Rákosi börtönéből, a poklok bugyrából kiszabadulva a világ számára nemcsak gyógyultnak, de a jövő emberének is tűnt?! De Marika, Haraszti Sándornak a zsarnokság szorítását kamaszkora óta megszenvedő, történelem közelben nevelkedett lánya - milyen fájdalmas, hogy már ő sincs köztünk - feleségként, orvosként többet tudott és főként érzett, mint mi, az új szelek fuvallatában ringatózó, még mindig naiv fiatalok.

Akik közül sokan - Petőfi körös barátaim - ezen az estén, közvetlenül a temetés után, megrendülten és mégis fellélegezve, színházba mentek. Méghozzá a hazai törvénytelenségek, a koncepciós perek történetét és morális konzekvenciáit taglaló Gáli-darabhoz. Tőlük hallottam, micsoda este volt. A premierközönség, miután észrevette, lelkesen ünnepelte a nézőtéren családja és hívei körében megjelent volt és jövendő miniszterelnököt, Nagy Imrét. Két nap múlva, amikor magam is eljutottam a nagy port felvert darabhoz és megismerhettem Boglár mama három fiának meseszerkezetben elbeszélt, kegyetlenül valóságos drámáját, nem sejtettem, hogy a tabudöntő, napok alatt elhíresült drámát, Gobbi Hilda méltán ünnepelt alakítását már csak néhány este ünnepelheti a közönség.

A körülményekről az 1956-os bemutató kései visszhangját tanulmányozva is csak egymásnak ellentmondó információkat szerezhettem: Barta András, a Magyar Nemzet kritikusa szerint a Szabadsághegyet mindössze hatszor-nyolcszor adhatták elő. Évtizedek múltán Csurka István nekrológja viszont már azt fájlalja, hogy a premier volt a darab egyetlen előadása. Még tovább megy a dráma 1990-es veszprémi felújításának kritikusa, aki arról számol be, hogy Gáli darabját az október hatodiki nyilvános főpróba után nyomban betiltották. A lényegen azonban ezeknek az egymásra rímelő közléseknek a különbsége sem változtat: a dráma sorsát előbb a mű történetétől és szellemiségétől tartó, az igazság elől meghátráló kulturális politika pecsételte meg, azután a történelem.

A Szabadsághegy korabeli legendájához hozzátartozott, hogy a szerző, az odáig inkább csak mesedarabok írásában jeleskedő végzős dramaturghallgató, Gyárfás Miklós osztályának ígéretes tehetségű diákja 1954-ben diplomadolgozatnak szánta a Szabadsághegyet. A főiskolai követelményeknek formálisan megfelelő "önálló mű" azonban túlságosan önállóra és túlságosan műre sikeredett. Az ellenállás akkora volt, hogy a tanítványáért vitázó Gyárfás tanár úr végül is állását kötötte a munka elfogadásához. Ezután már "csak" két esztendőbe telt, amíg az elfogadott, szabály szerint leosztályozott "dolgozat" nyilvános vizsgára, a József Attila Színház színpadára került.

A történet megőrzött valamit a meseíró Gáli lelkületéből. Középpontjában egy sok nyomorúságot megélt, háromgyerekes munkásasszony állt, akinek férje a mozgalomért adta az életét. A három fiú - három sors, három akkoriban lehetséges életút. A mesét nem lehet elválasztani a politikától. A konfliktus terhét, súlyát igazából nem is az ártatlanul perbe fogott, majd a börtönből való szabadulása küszöbén meghalt János, hanem (első szinten) a Boglár család tagjai cipelik. A Szabadsághegy az anya és két (másik) fia drámája. Péteré, a legnehezebb időkben is miniszteri rangban regnáló, miniszteri bársonyszékéhez ragaszkodó idősebb fiúé és a valóság ellentmondásaira nála sokkal érzékenyebb öccsé, a gyárigazgató Andrásé. Ők ketten választják - látszatra tapintatból, de igazából a valósággal való szembenézéstől és a következményektől rettegve -, hogy anyjuk elől eltitkolják János sorsát, meghamisítják az igazságot. Nevében írt, hamis levelekkel áltatják, amíg a mama János egy frissen szabadult rabtársától meg nem tudja az igazságot. Hogy a fia nem a Szovjetunióban tanulmányozza az épülő szocializmust, hanem koholt váddal börtönben sínylődik.

A téma, a történet ott és akkor nemcsak aktuális, de izgalmasan merész is volt. A Gáli vállalkozásával szolidáris kritika lelkes és elismerő, de a darab művészi, dramaturgiai megoldását illetően - legalábbis polemikus. A legelső megjelent bírálat szerzője önigazolásul meg is fogalmazza, hogy Gáli darabjának hibái eltörpülnek a valóságkutató szenvedély szorításában. (Bogáti Péter, Népszava, X. 7.) Az Esti Budapest ki tudja miért névtelen méltatásában is azt olvashattuk, hogy "a siker nagy, és forrása nemcsak a téma kínzó aktualitása". (n. n. X. 15.)

A Színház és Mozi kritikusa viszont azt emeli ki, hogy "a színpad ezúttal valóban szószék lett, de nem a zsdanovi, hanem a shaw-i értelemben, és tragikus feszültsége által a darab meghaladja a tiszavirág életű pamfletek színvonalát". (Vitányi János, X . 13.)

Érdekes, hogy B. Nagy László, a korszak rangos filmkritikusa elemzésében hangsúlyozza ugyan, hogy mélyen egyetért a dicséretekkel, de a gratuláció ünnepélyes eufóriájában is visszafogja a felelősségtudat, "a kórossá csomósult lelkiismeret... mert nem a politikát, az életet, hanem egy művét (s kissé tán az író jövőjét) bízták rád ebben a kritikában". Ennek tudatában igyekszik és mer - úgymond - maximalista lenni, amikor a teljes igazat, a benne élő hit vakítóbb sugárzását, a jellemrajzok árnyaltságát, a probléma nagyságához méltóbb drámaszerkezet hajszálrepedéseit kéri számon az írótól. (Művelt Nép, X. 21.)

Eörsi István kissé feszengő, baráti kritikájában is nyíltan nekiszögezi az írónak és a drámát ünneplő közönségnek a kényes kérdést, hogy "vajon ez a siker nem publicisztikai értékeinek köszönheti- e a létét, vajon e műbe nem a merő aktualitás pumpálja-e ideig-óráig a vért?" Azután a nem egészen költői kérdésre adott válaszában azzal kerüli meg a sematizmus nehezen elkerülhető problémáját, hogy eleve a mű parabolajellegét, moralitását állítja előtérbe. (Irodalmi Újság, X. 20.) Ebben az összefüggésben nem is kerül önmagával ellentétbe, amikor 34 évvel később kiáll Gáli és a darab igazsága mellett. Újra - teljes joggal - hivatkozik a darab aktualitására, mondván: "A kiábrándulás megnyilatkozási módjai ma mások, mint a Szabadsághegy idején: akkor a lángoló hit fordult visszájára, ma a szisztematikusan űzött öncsalás válik tömegesen lehetetlenné. Ez a különbözőség azonban nem számolja fel Gáli darabjának időszerűségét." (Színház, 1989. november, bevezető a darabnak a folyóirat drámamellékletében közölt szövegéhez.)

Galambos Erzsi theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Nem véletlen, hogy a már-már feledésre ítélt Gáli-drámát a politikus színház elfáradt prófétája, Paál István vette ki, mihelyt lehetett, a könyvtárból. A némi túlzással "késleltetett ősbemutatónak", sőt, "megrázó perújrafelvételnek" beharangozott előadásra 1990-ben Veszprémben került sor. Paál nyilatkozatában nemcsak a dráma minőségét, de a drámairodalomban elfoglalt helyét is értékeli. Nyilatkozatában arról beszél, hogy "a Szabadsághegy erős hangsúlyokkal, a lélektani realizmus eszközeivel megírt mű. Szerkesztési módján, a figurák mozgatásán ugyan érződik még a naturalista vagy szocialista realistának csúfolt esztétikai irányzat is, ám tudni kell, hogy ez a darab egy továbblépési szándékot mutat föl, egy lépcsőfokot jelent a tíz-tizenöt évvel később kiteljesedő Csurka- és Örkény-művek irányába... Ezért én Gálit összekötő kapocsnak tartom az ötvenes évekig tartó, és az 56 utáni magyar konszolidációban létrejövő, majd abban kifejlődő, s tulajdonképpen napjainkig tartó kortárs magyar drámairodalom között." (Veszprémi Napló, 1990. I. 11.)

A művel való újraszembesülés szándéka érdekesebb és nyomatékosabb elismerésben is részesült, mint maga a premier. Paál István úgy érezte, némi tömörítéssel, stilisztikai módosítással sikerül feloldania a korszakváltás következtében elkerülhetetlen ízlésbeli változások lehetséges következményeit, de az eredmény végül is nem igazolta. A szenzáció elmaradt, és részben ennek következtében, részben a kritika politikai óvatossága miatt, az előadás visszhangja is meglehetősen gyér volt. Senki nem bocsátkozott vitába a Magyar Nemzet kritikusával, Barta Andrással, aki inkább csak tisztelgésnek, drámatörténeti kuriózumnak értékelte a bemutatót, nem pedig aktuális művészeti-politikai eseménynek.

Nyilvánvalóan ezt akarta elkerülni a József Attila Színház igazgatója, Léner Péter, aki a legtisztább szándékkal, de nem minden illúzió nélkül, elsőnek választotta előadásra az ötvenedik évfordulóra a Szabadság-hegyet. (Elsőnek, mert a világhálón olvasható híradás szerint a premier óta már Szegeden is előadták - igaz, csak felolvasószínházi produkcióként - Gáli darabját.) Az általa megbízott, és a színlapon szerzőként szereplő, kiváló novellista, Darvasi László nem leporolta, meghúzta, felfrissítette, hanem valóban újraírta, immáron kötőjellel, a Szabadság- hegyet. Az Előhangban a színpadról is elhangzik, hogy nem Gáli szövegét fogjuk hallani, de "a történet egészen az ő története, amit a társulat tagjai úgy mutatnak be, ahogy talán ő is elmondta volna ma, 2006. október 6-án".

Ezt az ígéretet azonban hihetetlenül nehéz (lett volna) betartani... És lehetetlen a betartását ellenőrizni...

Elképzelem, ahogy a nyolcvan felé tartó élő klasszikusnak tisztelt író tucatnyi sikeres bemutatóval, jelentős művekkel a háta mögött, félszegen hunyorogva megáll a Szabadság-hegy plakátja előtt, és huszonöt évvel saját, többször is megjósolt, eltervezett és elhalasztott halála után - elmereng. Vajon hogy kerül a Szabadság- hegyre, vagy a Szabadság-hegybe ez a sok új szereplő? Ő - ha jól emlékszik - hattal is beérte. Ki lehet az a Poldi bácsi, ki Károlyka és Ferenczy Eszter, akit a társulat jeles és ismert tagjai fognak megidézni? És vajon mit keres a színlapon - vezetéknév vagy némi szerzői eligazítás nélkül - Menyhért, Sára, Laci és József? És hogy lehet, hogy a Közjáték 1988-ban játszódik, amikor ő már régen nem élt?

Ha rám hárult volna kérdéseinek megválaszolása, a bemutató előtt az átdolgozás igazolására bizonyára azzal érveltem volna, hogy Darvasi talán a klasszikus, annak idején dogmaként követett, ma már kevésbé divatos hármas egység jegyében szerkesztett, mesével kacérkodó tandrámát kívánta ezáltal tágítani, lazítani. A sajnálatos csak az, hogy utólag, a dráma ismeretében sem sikerült volna ennél meggyőzőbb érveket felsorakoztatnom. Poldi bácsiról még elmondhattam volna, hogy örök túlélőként alighanem a mostanában divatos, erdélyi gyökerű, kényszerűen deklasszált erdélyi értelmiséget képviseli a darabban. Elképzelhető, hogy a tanárból lett kertész a felemelkedő és széteső munkáscsalád otthonában a társadalom különböző, elhanyagolt rétegeinek jövőtlen sorsát is demonstrálja. Az, hogy szállás- és munkaadója éppen a Miniszter, beszélgetőtársa pedig a Mama, puszta véletlen. Károlyka, a hajdan jómódú villatulajdonos kivándorláskor "itthon felejtett", kissé kelekótya, bölcs és bolond fia meg sem közelíti ugyan Lear bolondjának bölcsességét, de rezonőrként a Tóték postásának közeli rokona, ily módon igazolva az Örkénnyel való, megelőlegezett rokonságot. Egyébként Károlykát nem darabbeli, dramaturgiai funkciója, inkább csak jó szövegei miatt szeretjük, ha szeretjük. A többi, a színlapon keresztnéven említett szereplő színre szólítása csak a történés időpontját hivatott aláhúzni: ők valamennyien az 1988-ban játszódó Közjáték szereplői, az ötvenes években már felnőtt Boglár fiúk többé-kevésbé felnőtt gyermekei. Az új nemzedék színre lépésétől a kor és korszellem változásának ábrázolását várnánk, és azt a valóban drámai konfliktust, hogy nekik már alig van közük ahhoz, ami a törvénytelenségek idején Boglár Jánossal történt. Hiszen, éppen ez a három évtizednél is hosszabb időbeli távolság, az életforma és a célok különbsége indokolhatja színpadi jelenlétüket. Csakhogy ez az elvárás alighanem túl nagy és túl súlyos: meglehet, hogy erről a színháznak egy önálló, másik drámát kellett volna íratnia Darvasi Lászlóval.

A Szabadság-hegy története egyébként - a Közjáték kivételével - a szerző fogadkozása szerint valóban hűségesen követi Gáli meseszövését. De ez talán az egyik legnagyobb gondunk a mű XXI. századi változatával.

A szimbolikus anya mesehős fiaitól persze akkor is, ma is elvárható, hogy a maguk útján, módján keressék boldogulásukat. Időtálló, időn túli eleme a történetnek a testvérharc, az anyai szeretet. A legkisebb fiú sikere vagy kudarca sem fordíthatja vissza a másik kettőt a maga útján. Csakhogy az ötvenes évek nem volt mesevilág. Mi, akik akkor is éltünk, személyesen tapasztaltuk és tanúsíthatjuk, a későn születettek a korszak hézagos irodalmából is tudhatják, hogy az ártatlanul letartóztatott, hamis vádakkal konstruált pörbe fogott elvtársak családtagjai - saját elhatározásuktól függetlenül - egy percig sem élvezhették tovább a korábbi privilégiumaikat. Az ellenség bátyja semmiképpen nem maradhatott miniszter, öccse gyárigazgató. A családot kiköltöztették a villából, a bűnös feleségének, ha nem az internálótáborban, akkor valamilyen raktárban, műhelyben kellett vezekelnie férje el nem követett vétkéért. Igaz, hogy sem Gáli darabja, sem Darvasi adaptációja nem történelmi krónika, nem szociológiai hitelű, tényekkel alátámasztott társadalomrajz. De ha mese, ha metafora, akkor is hordoznia kell az igazság elemeit. És az igazság az, hogy az ellenségnek nyilvánított öcs bátyjának a közéletben nem osztottak lapot, jellemétől függetlenül nem indíthatott küzdelmet, kampányt öccse kiszabadításáért, és hiába kötött volna bármilyen kompromisszumot a hatalommal, nem volt módja arra, hogy megtartsa pozícióját. András dilemmáját a szerző azzal is hitelesíti, hogy munkatársai szemében látja a kérdést, vajon miért csukták le Jánost. Csakhogy a kollégák a valóságban nem kérdeztek, többségük, ha nem is ment át a másik oldalra, inkább lesütötte a szemét, hogy ne látszódjék tekintetében sem részvét, sem kérdés. Történelmileg, erkölcsileg vitatható a Boglár fiúk nagy nyomatékkal tárgyalt drámai vétsége, hogy eltitkolták a mama elől az igazságot, és ezzel a belenyugvást, a valóság elfogadására való készséget erősítik a derék mártírözvegyben, akinek a drámája valójában az igazság megismerésével kezdődik: amikor fia sorsával szembesül, az őt körülvevő világrendbe vetett hite omlik össze.

Távlata és mélysége lehetne Zsuzsa drámájának is, csakhogy János okosnak mondott felesége, aki nemcsak a fogadásra kíséri el miniszter sógorát, de az ágyába is, egysíkúan ábrázolt káderkurva, aki saját hűtlenségéről, dilemmájáról átélt érzelmek nélkül, jobbára frázisokban nyilatkozik. Pedig hány Zsuzsa járta végig egyedül, vagy gyerekkel, néha kényszerből, érdekből választott társsal a rabok feleségének kálváriáját. Ahány asszony, annyi sors, annyi megírásra érdemes dráma...

Nem könnyű kimondani, de a jelen mérlegére téve a történetet sem az írót, Gálit, sem Darvasit nem sikerül felmenteni a sematizmus vádja alól. Igazságtalanok viszont azok, akik a megtévesztő levelek írásában valamiféle Déry-hatást, vagy éppen plágiumot látnak. Déry novelláiban a fiatalasszony valóban érdek nélkül, életmentő szándékkal hiteti el, hogy férje, a mama fia filmet forgat Amerikában. A plágium vádja filológiailag sem állja meg a helyét. Gáli bő három évtizeddel korábban komponálta meg egy abszurd korban ezt a látszólag érzelmekkel alátámasztott, a megkötött kompromisszumokat illusztráló szituációt, valójában az áltatás és önáltatás találkozására. (Ha plágiumnak nem is nevezném, az írói illetlenség fogalmát mindenesetre inkább kimeríti az, hogy a kádervilág legostobább figuráját Darvasi - Háy Gyula után szabadon - Kucserának nevezi. De hát a későn születetteknek talán ez a név sem mond semmit.) Visszatérve a virtuális levelezésre, Déry ágyhoz kötött, agg édesanyja sem a valóságban, sem a novellában nem érte meg az áltatás leleplezését. Az életben megedződött, józan gondolkodású Boglár mama gyanútlanságát is nehezebb elhinni, például hogy másfél éve sem rádiót nem hallgatott, sem újságot nem olvasott, mégis már korábban, a börtönből szabadult jó barát elbeszélése előtt gyanút fog. De amikor a váratlan vendég beszámolója után végleg lehull a szeméről a hályog, azt várnánk, hogy azon nyomban kifejezésre juttatja fájdalmát és megcsalatottságát. Ehelyett a mama a szerep és a jellem logikájával szöges ellentétben, a színlelés társasjátékát folytatva, maga is halogatja a leszámolást.

A történetnek ezek a történelmi és lélektani buktatói 2006-ban jobban zavarnak, mint a szöveg anakronisztikus zökkenői. A Közjáték dialógusaival Darvasi - helyesen - érzékelteti az idő múlását, felvázolja a szereplők életútjának általában logikus folytatását. De azért 1988-ban az egész rendszer közeli bukását, a többpártrendszer közeli bevezetését megjósolni legalább olyan naiv túlzás, mint az exminiszter és az exfogoly tulajdonlás körüli üzleti polémiája. Ámbár az is lehet, hogy a szerző ezzel is a világ forgásának a szereplők képzeletét meghaladó tempóját kívánta érzékeltetni...

Kérdőjel kérdőjel hátán... Csak Gáli tehetségét és Léner vállalkozását nem szeretném megkérdőjelezni. Ha tisztelgés - tekintsük tiszteletre méltó, céltudatos és ízléses tisztelgésnek. És tegyük hozzá, hogy Léner Péter nemcsak igazgatói kockázatot vállalt a felújítással, hanem rendezőként is felgyalogolt a Szabadsághegyre. Hibáival együtt vállalta az ötvenéves darabot és a vitatható eredményt hozó adaptációt is. Bevonta a munkába Duró Győző dramaturgot. Tiszteletben tartotta a szöveg nyelvi eleganciáját, elfogadta az új változat helyenként hatásos humorát, épített még a megkérdőjelezhető szituációk feszültségére is. Csak az árnyalatlan jellemek korrekcióját nem tudta a színészi játék árnyaltságával megoldani. Igaz, Benedek Árpádnak annak idején könnyebb dolga volt. Léner rendezői munkáját nem segíthette egy a maga szerepének és szövegének is szárnyat adó, a realista játékstílus szabta kereteken belül is szimbolikus figurává nemesült Gobbi Hilda. A József Attila Színház társulata inkább elhitte a történetet, a fekete-fehér jellemeket, semmint hogy a játék többletével - tapintatos kritikával, alig felfedezhető idézőjellel - módosította volna őket.

Kézenfekvő, hogy az igazgató-rendező a társulat nagyasszonyára, nagyágyújára, az ezerszínű Galambos Erzsire bízta a főszerepet. Csakhogy Galambos Erzsi, aki például a Lola Blau drámai musicalszerepében is olyan emlékezetes, hiteles díva volt, alkatában, stílusában is túlságosan távol van attól a proletárasszonytól, akit hitelesítenie kell. Amikor csalódásában kimondja, hogy a hazugság hálójába bonyolódva ő valójában idegenként élt az emberek között, szomorúan rábólintunk. Feltételezhetően ennek az idegenségnek a tudatában koncentrált Boglár mama szerepében is a színészi eszköztárában raktáron lévő ismerős gesztusokra, általános, absztraktabb anyai tulajdonságokra. Félni és félteni azonban nem elég, amikor megrendülést kellett volna ébreszteni.

A többiek dramaturgiai szempontból Galambos Erzsi alárendeltjei. Péter szerepében Mihályi Győző hitelesen ellenszenves miniszteri jelenlétének a családban is, a színpadon is megvan a súlya, s bár indulati kitöréseit időnként némileg eltúlozza, ő az, akinek sikerül a jelenetek feszültségét felforrósítani. Lélekrajz szempontjából összetettebb feladat jutott a gyárigazgató Andrást játszó Besenczi Árpádnak. Ha alkoholizmusának jeleit és jegyeit nem túlozná el, róla azt mondhatnánk, hogy megélte és megszenvedte a kompromisszumok konzekvenciáit, és a legtöbbet tette azért, hogy a néző megossza vele a szocialista világrend tökéletességével kapcsolatos fokozódó kételyeit. Zsuzsa, a feleség és szerető szerepében Timkó Eszter vonzó is, rideg is, ahogy a helyzet és a szöveg kívánja. Nem rajta múlik, hogy a sematikus jellemrajz kalodájából nem sikerül kitörnie.

A Darvasi teremtette kabinetfiguráktól feltételezhetően Léner Péter is azt várta, hogy bár nincs igazán lényeges dramaturgiai funkciójuk, jól megírt dialógusokkal élénkítik a játékot, színezik a palettát. Poldi bácsi valószínűtlen szerepében Sztankay István kiválóan be is tölti ezt a funkciót: amikor ő a színen van, eleve színházban, sőt jó színházban érezzük magunkat. Ugyanez nem mondható el a Károlykát alakító Józsa Imréről, aki harsány eszközökkel igyekszik pótolni a figura hiányzó tartalmait.

Remek viszont a díszlet: Horgas Péter a tág világos háttérben elbillentett ferde síkokkal, éppen csak hogy azonosítható, rögzített és funkciótlanul lebegő, ránk meredő nyílászárókkal jól érzékelteti egy sarkaiból kifordult világ ridegségét és ideiglenességét is.

A premierközönség pisszenés nélkül, feszült csendben ülte végig az előadást, a végén mégis udvariasan, de kissé tanácstalanul tapsoltak. Pedig a darab valójában nem a benyomásokat és az emlékeket szembesítő kortárs közönség előtt, hanem a Boglár unokák körében fog vizsgázni. Ha őket rádöbbenti a tegnapi világ könyörtelenségére, és felébreszti bennük az igazság szomjúságát, akkor a József Attila Színház fél szemmel a színháztörténetre kacsintó drámafelújítása sokkal több évfordulós gesztusnál. Nem kötelező tisztelgés, hanem elkerülhetetlen szembesítés. Ha ez nem történik meg, akkor Darvasi Lászlónak vagy az 56 után született nemzedék más, arra hivatott képviselőjének kell megírnia a törvénytelenségek korszakának folytatás nélkül maradt drámáját.

FÖLDES ANNA