Budapest lebontott színházai között van egy, amelyet vagy egyáltalán nem, vagy csak futólag említ a hazai színháztörténet. A Városliget csücskében állt, az egykori Aréna (ma Dózsa György) út 31. szám alatt. Eredetileg fából épült, Arena im Stadtwäldchennek, azaz Városligeti Arénának hívták (és így az Aréna út névadója volt), mígnem 1879-ben az osztrák-német színészbõl magyar színigazgatóvá lett Feld Zsigmond Városligeti Színháznak nevezte el.
Előbb német, később magyar nyelvű nyári színházként működött; Feld 1908-ban saját költségén, negyedmillió koronáért állandó kőszínházzá alakíttatta át, s ezzel negyven évre jogot szerzett az épület használatára. 1912-ben Budapesti Színház névre keresztelte át. A negyven évet persze nem töltötte ki sem ő, sem fia, Feld Mátyás, akinek 1926-ban átadta az igazgatást. Ő maga matuzsálemi korban, 1939-ben, kilencvenévesen halt meg. Feld "Tata" ellentmondásos figurája volt a főváros színi életének. Olcsó szórakozást kínált fillérekért, és neves együtteseket, hírességeket (Duse, Kainz, Sarah Bernhardt, Salvini) látott vendégül igényes programokkal. A szakma inkább megmosolyogta, mint becsülte az élete végéig német akcentussal beszélő komikust és sokszor silány színvonalat nyújtó direktort, aki operettek és népszínművek mellett elsősorban fia revübohózataiban aratta sikereit.
Viszontagságos és balsikerű átmenetek után 1935-ben Erdélyi Mihály Erzsébetvárosi Színháza költözik az épületbe. Erdélyi nem kezdő a színigazgatás terén, 1927-től két éven át Kőbányán, 1930-ban rövid ideig Angyalföldön csinált színházat, majd 1933-ban megnyitotta leghosszabb életű vállalkozását, az államosításig működő Józsefvárosi Színházat, amelyet még jó néhány próbálkozás - az Óbudai Kisfaludy Színház, a Márkus Parkszínház, egy újabb kőbányai, majd egy rákosszentmihályi - követ. Az Erzsébetvárosi Színház egy évvel korábban kezdi meg működését, mint ahogy az Aréna útra költözik; néhány utcával odébb, a Dembinszky utcai Imperiál Mozi helyiségében tölti első évadját. Erdélyi megszállott színigazgató volt. Mindenáron, minden körülmények között színházat csinált. Amikor ez nem volt lehetséges, játszott. Vándortársulatnál, kőszínháznál, vidéken, fővárosban, ahol lehetett. Két évadon át Feldéknél is fellépett, a Magyar Műszínkörben még balettmesteri teendőket is ellátott. A szakma őt sem nézte le kevésbé, mint elődjét; hiszen ő is "olcsó" színházat produkált, ami nem csak a filléres helyárakat jelentette.
|
Erdélyi Mihály, színész, sz. 1895. május 28-án, Szegeden, színpadra lépett 1922. július havában. A világháború alatt tengerész volt. Színműve: "Hazudik a muzsikaszó", operett 3 felv. Zen. szerz.: Neumann Ferenc. Bem. Budai Színkör, 1922. jún. 9. "Mintha álom volna", operett 3 felv. Zen.: Kulinyi Ernő verseire szerz.: Barna Izsó. Bem. 1923. szept. 1. U. o. "Mit susog a fehér akác?" operett 3 felv. Bem. 1929. máj. 18. U. o. (Zen. szerz.: Szánthó Mihály.)
A Gondolat Könyvkiadó 1969-es Színházi Kislexikonja pedig ezt:
Erdélyi Mihály (Szeged, 1895. 5. 28.) színész, színigazgató, operettszerző. Színészi pályáját 1922-ben Kecskeméten kezdte. 1934-ben a főváros három kültelki színházát, a Józsefvárosi, az Erzsébetvárosi és a Kisfaludy Színházat közös kezelésbe vette, és társulatával felváltva játszott bennük nagy sikerrel. A felszabadulás után 1949-ig már csak a Józsefvárosi Színházat igazgatta. Utána vidéken színészkedett. Számos operett szövegét és zenéjét szerezte.
A két szócikk között eltelt harmincnyolc évben sok minden történt Magyarországon és a magyar színházak tájékán, meg persze Erdélyi Mihály életében. Érdemes kissé elidőzni a két cseppet sem érdektelen kordokumentumnál. Távolról sem azért, mintha a segítségükkel közelebb jutnánk Erdélyi Mihály személyiségéhez, hanem mert sokat elárulnak a korról, amelyben íródtak. A Schöpflin-féle lexikon tömör, megbízható és kínosan egzakt. A még fiatal (harminchat éves) vidéki táncoskomikusról közöl adatokat, s bár nem vállalkozik értékelésre, a sorok közül kiolvasható, hogy olyan színészről van szó, akinek színészi tevékenységénél figyelmet érdemlőbb operettszerzői munkássága. A precíz szócikkírótól még azt is megtudjuk, hogy miután Erdélyi leszerel a tengerészettől, egyszerre kezdi meg szövegírói és színészi pályáját, amely majd néhány évvel a lexikon megjelenése után "kültelki" színházcsinálásban teljesedik ki.
A hatvanas évek végén hosszú vajúdás után megjelenő lexikon már megjelenése pillanatában vihart kavart szakmai körökben. A hosszú kényszerszünet után létrejött kisenciklopédiában a pionírok minden botlása benne van: tárgyi tévedésektől az alul- és túlértékelésig és a marxista színházesztétika már akkor túlhaladott és mosolyogni való definícióiig. (Szerkesztője a cseppet sem marxista, nagy műveltségű színháztörténész, Staud Géza, részben ezért jegyzi főszerkesztőként a marxista Hont Ferenc.)
Erdélyi Mihállyal szemben zavarban vannak. Néhány évvel korábban mint "horthysta tengerésznek" még a nevét sem volt szabad leírni. Kültelki színházait elrettentő példaként is csak suttogva lehetett emlegetni, mint a népbutítás, a giccs tömény oldatát. Amelyik adat pontos, azt a szerző kiírta a Schöpflinből. Amit hozzátett, az a korszak kedvelt szófordulatával szólva "majdnem stimmel". Az Óbudai Kisfaludy Színházat bombatalálat érte, az Erzsébetvárosiból kiebrudalták mint a Horthy-rendszer állítólagos kedvencét (a rásütött bélyeg onnan származik, hogy Horthy hajóján, a Navarrán szolgált kormányosként), a Józsefvárosit megszüntették az államosításkor mint "rendkívül alacsony színvonalú színházat" (idézet ugyane lexikon másik szócikkéből). 1949 után nem vidéken színészkedett, hanem Pesten nyomorgott egy tágas Damjanich utcai lakás társbérletében, a szomszédságunkban. A háború utolsó hónapjaiban költözött oda a bolondos, duhaj bohémért biztos polgári jólétét felrúgó feleségével, nagyon öreg szüleivel és millió csecsebecséjével, három szobát megtöltő színházi ereklyegyűjteményével.
Lakását olyan hírességek látogatták feltűnő rendszerességgel, mint Fejes Teri, Sárdy János és a közelünkben - szintén az Aréna, azaz Dózsa György úton - lakó Latabárok. Honthy nem személyesen jött, az öltöztetőnőjét küldte, hogy érdeklődjön Miska hogyléte felől. De a személyes viziteknek és a küldöncöknek ugyanaz volt a funkciójuk: egy-egy százast juttatni "ruhapénz" címén a nyomorgó exdirektornak.
A ruhapénz hiteles történetét maga Erdélyi mesélte el 1956 novemberében, amikor a közeledő szovjet csapatok látogatásától tartva polgári őrséget szerveztek a házakban, s kettőnket együtt osztottak be éjszakai ügyeletre. Ő ugyanis nem átallotta kilopni a saját ruhatárát a saját Erzsébetvárosi majd Józsefvárosi Színházából, mielőtt elvették volna tőle élete értelmét, a "kültelki" színházakat. Színész barátai, akik hajdan a nyarakat - mai szóval - végighaknizták Erdélyi Mihály színházaiban, most azzal a trükkel próbálták betevő falathoz juttatni, hogy ezekből az otthon rejtegetett ruhákból "kölcsönöztek" maguknak jelmezt egyik-másik fellépésükhöz. Mindenki tudta, hogy a dologból egy szó se igaz, a ruhák sokszor ugyanolyan gyűrötten, ugyanúgy hajtogatva kerültek vissza, ahogy elvitték, de mégis - neve lett a gyereknek. Így nem jött zavarba sem aki adta, sem pedig aki kapta az alamizsnát.
Aztán jobbra fordult a sorsa: az ötvenes évek közepén igazi színházban léphetett fel. Az akkor még Magyar Néphadsereg Színháza névre hallgató Vígszínházban statisztált, nem egészen véletlenül éppen abban a három évadban, 1955 és 1958 között, amikor Magyar Bálint volt az igazgató. Láttam őt a Szent Johannában Dunois zsoldoskatonájaként, majd az inkvizíció embereként (ha kétszer öltözik a néma szereplő, plusz pénz jár érte), A makrancos hölgyben, Kodolányi Földindulásában. A legjobb a Cyranóban volt mint Ragueneau lacikonyhájának törzsvendége. "Tudod, ez már majdnem kocsma" - mondta jellegzetes rekedt nevetésével - "és én a kocsmában érzem magam a legjobban". Cimborái meg is gyanúsították a vén korhelyt, hogy azért költözött a mi házunkba, mert ott kocsma működött. Lehetett benne némi igazság: Miska igencsak hamar hazaért előadás után az Erzsébetvárosi Színházból, de mindig megrekedt a sarki vendéglőben. Aztán a korábban méltóságos asszony főorvosné-feleség vagy lement érte és hazarimánkodta, vagy zárás után felhozták a szesztestvérek.
A legeslegigazibb barátai nem a színészek voltak, hanem a kocsmák törzsvendégei: villamoskalauzok, szenesemberek, vasutasok. Nem az olyan igaziak, hanem akik valaha a Beszkártnál (valamikor így hívták a BKV-t), a MÁV-nál dolgoztak, és most már csak elnyűtt, sötét színű, civil gúnyává átalakított egykori egyenruhájuk árulta el, hogy valaha rendes, nyugdíjas állásuk volt.
A legboldogabb percei azok voltak, amikor házaló muzsikusok érkeztek. Mert kinn volt ugyan a tábla a kapu alatt, hogy "házalás, koldulás és kintornázás tilos!", de azért jöttek az "udvari zenészek", és rázendítettek valamelyik Erdélyi Mihály-nótára: "Az ember egy léha, egy könnyelmű senki, és mégis mily nagy dolog embernek lenni", "Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, mért csillog a könny a búzaszemeken?" - hogy csak a legtiltottabbakat, a leginkább irredentának bélyegzett szirupokat említsem. Ilyenkor az udvar közepén álló dalnok mindig gyönyörű laudációt mondott a legnagyobb élő magyar költőről és zeneszerzőről, aztán szerző, előadó meg a ház lakói együtt zokogtak a múlt idők dicsőségén, és csengve koppantak a keramitkockákon a papírba csomagolt húsz- meg ötvenfilléresek.
Hat-nyolcéves koromban minden héten ott ültem az Erzsébetvárosi, később pedig a Józsefvárosi Színház nézőterén. Ingyen jegyet kaptunk a szüleimmel, az igazgató saját kezű aláírásával. Amikor gyenge ház volt (és az elég gyakran volt), még baráti társaságot is hívhattunk. Minden héten új darabot játszottak. A díszleteket egy idő után mind ismertem már, hiszen a bemutatókhoz nem készültek új dekorációk; volt egy parasztudvar gémeskúttal, volt egy szalon, egy erdő, meg valamilyen polgári szoba. Meg azt hiszem, még egy szoba valamilyen bordó tapétával. Ezeken a helyszíneken mindent el lehetett játszani, ami a két színház repertoárjára felkerült. Néha ügyesen kombinálták a díszletelemeket, ha a darab úgy kívánta. Láttam a Dorozsmai szélmalmot, a Sárgarigófészket, a Zimberi-zombori szépasszonyt meg a többi híres-hírhedt Erdélyi-operettet. És sok más nagyoperettet is. Ott ezek persze nem látszottak nagyoperettnek, inkább nagyon is kicsinek: a zenekarban hat-hét zenész muzsikált, a tánc- és énekkar is pár emberből állt. Többen el se fértek volna a színpadon, pláne a szűk zenekari árokban. A Józsefvárosiból a hatalmas, bordó színűre festett súgólyukra emlékszem a legjobban, minden mást, ami körülötte volt, elnyomott. Ez sem lehetett véletlen: egy-egy előadás néhány próbával állt össze (ha összeállt), a súgó bizonyára főszerepet játszott a produkciók lebonyolításában.
Néha híres színészek is felléptek. Még Jávort is láttam a Józsefvárosi Színház színpadán a Noszty fiúban, a partnere Murányi Lili volt. Nemcsak egy-egy sztárt hívott vendégül a direktor, néha egész előadásokat megvásárolt, amikor az anyaszínházban már lefutottak. Itt láttam Priestley Veszélyes forduló című darabját a Nemzeti Színház produkciójában, a Francia szobalányt Tolnay Klárival, Frank Maar (Meller Rózsi) Vallomását Bulla Elmával. (Mintha még ebben a törekvésében is követni akarta volna elődjét és egykori főnökét, Feld Zsigmondot.)
De az Erdélyi-társulat színészeit mind név szerint ismertem. A primadonnáról, Ferenczy Marikáról tudtam, hogy korábban a neves bonviván, Nádor Jenő felesége volt. De itt Pálosi István volt a bonviván. Nagyon jóvágású, szép férfi volt. Elhatároztam, hogy ha nagy leszek, én is így fogok kinézni. Ő később visszatért eredeti foglalkozásához, napközis tanítóként láttam viszont a Hernád utcai általános iskolában. Az egyik táncoskomikus a fiatal Hollósy Pál volt, aki később is a pályán maradt, Pécsett, Békéscsabán, majd a Déryné Színházban működött. Kecskeméten pedig nagyon meghatottam a kedves öreg Szalma Sándort, amikor egy próbán elsoroltam, mi mindenben láttam az Erzsébetvárosi és a Józsefvárosi Színházban. Még az 1945 szilveszterén elmondott versére is emlékeztem, amit a hadifogságban írt. Óriási sikere volt, a fűtetlen nézőtéren télikabátban didergő közönség tombolva ünnepelte komoly verset szavaló kedvencét, akit addig csak komikusként láthatott.
Talán hétéves lehettem, amikor Miska bácsi felvitt a színpadra. Ez még az Erzsébetvárosiban volt. Annyi csodát láttam ott, hogy utána hetekig én voltam a sztár az osztályban. Szüntelenül az élményeimet meséltem. A végén már magam sem tudtam, mi volt valóság és mit szült az én gyermeki és gyermekded fantáziám; süllyesztőkről, emelőszerkezetekről, eső- és szélgépekről, különféle csodamasinákról zagyváltam. A többiek tátott szájjal hallgattak, vagy unszoltak, hogy meséljek még. Minden szavamat elhitték, hiszen megmutattam azt a fényképet, amit később a szobám falára is kitettem. Az volt ráírva: ifjú Balogh Gézának, édes kis barátomnak, de nagy műpártolónak szeretettel - Miska bácsi.
Először láttam élő, igazi színészeket, először éreztem az enyves díszletfesték meg a masztix szagát. Azt hiszem, nem csak nekem jelentette az igazi csodát ez a talmi csillogás. Sok felnőtt is hasonlóképpen érezhetett. "Csikágó" lakói, vagy a "nyócker" polgárai, akiknek nem telt jobb, drágább színházra. Sokszor próbáltam - már jócskán felnőtt fejjel - idősebb színészeket faggatni, milyen is volt valójában az Erdélyi Miska-féle kültelki színház. De mindig csak legendákkal, sztorikkal válaszoltak: hogy egy alkalommal olyan részeg volt az előadáson, hogy két partnerének mindig bele kellett karolni, különben összecsuklott, mint a fejtetőre állított harmonika; hogy egyetlen kottafejet nem tudott leolvasni, de zenét szerzett, vezényelt, öt-hat hangszeren kitűnően játszott; hogy rekedt hangján hogyan énekelt ide-oda ugrálva az oktávokon; hogy "zsebből" vásárolt szerzeményeket fiatal zenészektől, "örök áron", saját műveivé emelve mások zsengéit. De egytől egyig minden megkérdezett nagy szeretettel emlékezett rá. "Pontosan fizetett, sohasem maradt adós a gázsival" - mondta minden megkérdezett. Ami igen nagy dolog volt akkoriban, főleg a milpengők meg az adópengők korában.
Nem tudom, mi igaz a róla szóló történetekből. De Erdélyi Mihály legenda, és legendát nem akárki köré sző a képzelet. Szerzeményeit - akárhogy "szerezte" is azokat - fütyülték a suszterinasok, dúdolták a cselédlányok. Ennek a népszerűségnek is megvannak a házi szabályai és törvényszerűségei.
1945 májusában az Erzsébetvárosi Színház már Szabad Színház néven működik. Az új igazgató, Both Béla hadat üzen a giccsnek és az operettnek. Tollert (Géprombolók), Shaw-t (Blanco Posnet elárultatása), Brechtet (Koldusopera), Goldonit (A furfangos özvegy) játszik. Egy év múlva Béke Színház néven nyílik meg ismét, de mindössze néhány hónapig vegetál, aztán végleg bezár. Öt évig üresen tátong, mint egy düledező kísértetkastély. Aztán 1951-1952-ben, a Dózsa György út nagyszabású átalakítása során lebontják, mint a pár száz méterrel odébb álló furcsa, torony nélküli katolikus templomot, a Regnum Marianumot. Thália papjait és a klérust egyszerre száműzik a környékről. Kell a hely a május elsejei felvonulásokhoz.
Szerettem volna megkérdezni azon a szomorú 56. novemberi éjszakai őrjáraton, hogy mit érzett, amikor színházát - pár száz méterre a lakásunktól - szétverték és földig rombolták. Nem mertem. Biztos jól tettem, nagyon hülye kérdés lett volna.
Aztán 1962-ben elköltözött a házunkból. Színészotthonba ment. Ő maga örömmel, hiszen hasonszőrűek közt lehet ezután, isiászos primadonnák, fehér hajú szubrettek, kiöregedett bonvivánok, podagrás táncoskomikusok és szklerotikus rezonőrök társaságában. A felesége, aki a szegénységben is megőrizte budai úriasszonymodorát, kissé szégyenkezve. Nem is búcsúztak el senkitől. Bútort alig vittek magukkal, de a fantasztikus ereklyegyűjteményt, Fedák Sári rámás csizmáját, Kosáry Emmi legyezőjét, Jávor lovaglópálcáját, a babérkoszorúkat, karikatúrákat, bekeretezett plakátokat hiánytalanul elszállította. Meg a mandolinját, amin nagyon sok színes szalag fityegett. Volt egy pianínója is, de a mandolin volt a kedvenc hangszere. Ezen pötyögte le az új szerzeményeit. Mondják, így "diktált" a kottaíróknak.
Egyszer, jóval később, úgy a hetvenes évek közepe felé, találkoztunk az utcán. Boldogan újságolta, hogy előléptették: tengerésztiszt lett. Elismerték a Navarrán tett szolgálatait, és kiderítették, hogy megmentett egy hajót Fiuménél. Azt is mondta, hogy írja az emlékiratait. Ígérte, hogy majd megmutatja.
Aztán ahogy lenni szokott, élete utolsó éveiben kezdték felfedezni. Rádióműsort, egy-két interjút készítettek vele. Nem tudom, mit szólt volna, ha megéri, hogy egykori színházában, a Józsefvárosiban 1992-ben bemutatták egyik "fő művét", a Vedd le a kalapod a honvéd előtt című háborús operettet. Vajon észrevette volna, hogy ironikus az előadás, hogy idézőjelbe teszik azt, amit ő komolyan (?) gondolt? Biztos. Azt hiszem, kitűnő orra, szeme, füle volt. Ravaszul értett mindenhez, ami a színpadon történik. Azt mondta volna: nem baj, fő, hogy játsszák. A szíííház akkor jó, ha játsszák.
Mindig így mondta, hogy szíííház. Hosszú, nagyon hosszú "í"-vel. Az "n"-t nem is lehetett hallani. Bizonyos vagyok benne, hogy így is gondolta. Öreg barátomnak, egykori szomszédomnak, a kottát nem ismerő kontár muzsikusnak, az ünnepelt operettszerzőnek, szénhordók és házmesterek komájának, a borissza bohémnek és melegszívű kültelki ripacsnak ebben az egyetlen elnyújtott szóban benne volt az ars poeticája.
Balogh Géza
