Mint jól tudjuk, a XX. századi színház újító törekvései gyakran támaszkodtak a szimbolikus, rituális eredetre, hagyományokra. A fentiekbõl következõ terápiás lehetõségeket is mind több területen fedezik fel. A színházterápia az énkép formálásában, a csoporthoz, a közösséghez való tartozás viszonylatában külön szakmák érdeklõdésének homlokterébe került. Ugyanakkor a professzionális színház is igen jelentõs lépéseket tett a színházi kísérletek egy másik fontos kérdésében, a közönség szerepének újraértelmezésében, a befogadás átértékelésében, a közönséggel való más minõségû kapcsolat kialakításában. A színházi elõadás kánonjai állandóan alakulnak, a mûhelyelõadás, a csoportmunka és az "elõadás" egybeolvadása Grotowski színházának is egyik alapja volt.

A drogterápia, vagy más marginalizált rétegek, például fogyatékkal élők előadásai, a néző helyzetének, befogadásának változása, azaz a színházi előadás létrejötte szempontjából is érdekesek. Egy terápiás előadás esetében jogosan tehetjük fel a kérdést, vajon mi motiválja a nézőt, hogy részt vegyen az előadáson, a színházi élményszerzés-e, vagy esetleg a színházon kívül eső egyéb okok (szánalom, személyes érintettség, amennyiben hozzátartozója lép fel stb.).

A kérdésre az egyes csoportok, egyes előadások alapján különböző válaszokat adhatnánk: annak idején, e lap hasábjain beszámoltam az olasz Delbono társulatának milánói előadásáról, amelyben színészek és fogyatékkal élők együtt szerepeltek, és igazi, katartikus színházat teremtettek. Hasonlóképpen élményt jelentett számomra, még videóról is, a volterrai börtön társulatának előadása. Ellentétben egy olyan "csak" fogyatékosok által játszott magyarországi előadással, amely mozgósította ugyan érzelmeim, együttérzésem, de távol esett bármiféle igazi színházi élménytől.

A szerfüggőket kezelő Leo Amici Alapítványt (1992-ben alakult) délolasz kezdeményezésre hozták létre. Az eleinte commedia dell’arte típusú, a délolasz testvérintézményből "importált" darabokat, rövid időn belül a saját előadásmód keresésének törekvése váltotta fel. A sajátnak érzett színházterápia a magyar származású, Franciaországban működő Georges Baal munkája alapján, vele szoros együttműködésben bontakozott ki. Georges Baal, mint tanulmányaiban kifejti, elsősorban a freudi és a lacani pszichológiára alapozza módszerét. A mélylélektan dinamikus eszközeivel a verbalitáson túl, mélyebb energiákat tud felszabadítani, s a szimbolikus formában való transzformálás előmozdítja a traumák újraértékelését. Ez a folyamat valamelyest emlékeztet az ősi gyógymódokra is. Gyakorlataiban Georges Baal a mozgásra, a testre és a hangra, a nem verbális nyelvre épít. Mint írja, ez "teljesebb, mélyebb - és nagyobb szociális hatású - terápiára ad lehetőséget". Igen fontosak a bizalomerősítő gyakorlatok mellett a térgyakorlatok, amelyek "egyik ki nem mondott célja, hogy megváltoztassák azt a szimbolikus tér-képet, amelyet a drogos magáról, saját helyéről felépített: az ťÉn a társadalom szélénŤ helyére kerüljön az ťÉn a helyemen a társadalombanŤ. A színpadi munka, ahol az Én - és a szerep, a színpadi feladat - a nézők tekintete elé kerül, sokkal járul hozzá ehhez a célhoz." A színházterápiának tehát fontos eleme a "józanok" világával való kapcsolatépítés. A különben bizonytalan, rejtőzködő, a beszűküléssel küzdő kábítószeres kilép a közönség elé, középpontba kerül, s megméri saját magát. Ennek fontos része az előadást követő beszélgetés, amikor a csoport tagjai közvetlenül is találkoznak a nézőkkel. A közönség szerepe kettős: a játékosok számára egyfajta kontrollt testesít meg, az előadásra adott reakcióival visszajelzést ad, másrészt a jelenlévők nem egyszerűen altruizmusból (vagy nem feltétlenül abból) vannak ott az előadáson, hanem szerencsés esetben kapnak is valamit a színháztól. Az előadók arra vállalkoznak, s ebben kérik közreműködésünket, hogy felszínre hozzák, és megosszák velünk életük súlyos kérdéseit, traumáit, feszültségeiket, kételyeiket, vágyaikat. Az előadás autenticitása, visszafogottsága, tömörsége ugyanakkor határokat szab, megakadályozza, hogy akár a néző, akár a szereplő számára terhessé váljék ez a közeledés. A szerfüggő fiatalok az irodalmi szövegen keresztül valós problémáikkal szembesítenek bennünket, olyanokkal, amelyek végső soron, ha közvetetten is, de a mi problémáink is lehetnének. Miközben etalonként szolgálunk, hiszen mi vagyunk a "kvázijózanok", az a mérce, amelyhez viszonyulniuk kellene, mi is magunkra ismerhetünk - bennük. Ez a katarzis, a találkozás pozitív élményének az alapja. Ezért megyek szívesen a Leo Amici Alapítvány előadásaira. Annak mondja magát, ami: színházterápia. A résztvevőket sem hitegeti azzal, hogy ők az eddig szunnyadó színészi tehetségüket hozzák majd felszínre - ez mindenképpen zsákutca volna.

Harminc-harmincöten ülünk körben a komlói színház színpadán, és bemelegítő-ismerkedő gyakorlatot végzünk. A bemutatkozás természetesen nyilvánosan fejeződik be, s akkor derül ki, ami számomra, a későn érkezett számára nem lett volna magától értetődő, hogy a társaságnak csak a nagyobbik fele a terapeuta, tizenhárman közülünk a komlói Leo Amici Alapítvány drogterápiájában részt vevő "függők". A szakemberek, ahogy a nemzetközi Színház- és Zeneterápia Szeminárium hirdette, több országból érkeztek, Ausztriából, Lengyelországból, Németországból, Angliából és Olaszországból. Magyarországot a házigazda Leo Amici Alapítványon kívül a budapesti Belvárosi Tanoda, illetve Tanoda keretei között működő Megálló Csoport képviseli. Ez utóbbi előadással is szerepel.

A kiindulási helyzet nem véletlen: a szemináriumon bemutatott terápiák közös nevezője, hogy a részt vevő józan (volt) kábítószeresek felelős személyiségekként vesznek részt bennük, akik mindvégig tudatában és birtokában vannak saját döntéseiknek. Ha terápiájukban a legnagyobb erő az őket támogató közösség, érthető, miért alkalmazhatják a színházterápiát az egyéb terápiás tevékenységek (munka-, sport-, zeneterápia és különböző csoportterápiák) integráns részeként. Minthogy e lap hasábjain már két alkalommal is beszámoltam a Leo Amici Alapítvány előadásairól, ezúttal nem ismertetem az előzményeket. Inkább csak arra a napra szorítkozom, amelyet Komlón töltöttem, részben a színházban a szemináriumon, az előadásokon, illetve utána, az Alapítvány vendégeként.

Mint a program jelzi, "...elméletben és gyakorlatban, műhelymunka során és előadásokon keresztül szeretnénk bemutatni a zene- és színházterápia prevenciós, gyógyító és művészeti értékeit...

A drogfüggők alapvetően nem az elvonási tünetektől félnek. Egyéni katasztrófájuk, hogy van testük és lelkük, jönnek valahonnan és igyekeznek valahova, de belső harmóniájukat elveszítették: a színház- és zeneterápia segít abban, hogy megtalálják a reménytelenség, a fájdalmak, a szorongások pozitív energiává történő változtatásának módját."

A nemzetközi szervezetben tömörülő különböző országok kábítószeres centrumai tapasztalatainak összegzése mellett a terápiában részt vevők is elmondták élményeiket, viszonyulásukat a közös munkához. Az európai országokból érkezett vendégek számos központilag létrehozott, illetve önsegítő csoport módszereiről, eredményeiről tudósítottak. A zene-, a színház-, a tánc-, a sport-, a rockzene-terápia mindenütt része az egyéb csoportmunkáknak, mindegyik tevékenységnek nélkülözhetetlen része a közösség gyógyító ereje. A tréningek mindenütt másképpen folynak, az olasz központok képviselői szerint inkább általános kulturális programok, múzeumlátogatások, irodalmi élményszerzések társulnak a színházi tevékenységhez. A német rendezőnő fényképekkel is illusztrálta tevékenységüket: előadásaiban fontosak a szürrealisztikus, abszurd elemek is, nagy hangsúlyt kap a látvány, a mozgás, melyek segítségével a résztvevők szembenézhetnek agresszív vágyaikkal, a mozgáson keresztül kontrollt is gyakorolhatnak felettük, elvehetnek az energiáikból vagy hozzátehetnek. Ismét más a Megálló csoport munkája, hiszen ők, ahogy a német rendezőnő színháza is, "csak" megállót jelentenek, Komlóval ellentétben, ahol a csoport tagjai együtt laknak, dolgoznak, adott tehát a színházi tréningek helye, ideje, jelenlétük, részvételük, hozzájuk bárki bemehet, s tudatosan úgy építik fel tevékenységüket, hogy senki ne legyen nélkülözhetetlen az előadásban, viszont bárki, bármikor csatlakozhasson hozzájuk. (A workshopot követő szép előadásuk képet is adott tevékenységükről.)

Mint Georges Baal egy tanulmányában írja, a színházi terápia sajátossága, hogy munkáját testre és hangra, a nem verbális nyelvre és kommunikációra alapozza. A test- és hangtechnikai gyakorlatok, majd az ezekre épülő - minden egyes tag maga választotta - szöveg végül közönséget kíván, előadássá válik. A csoportból mindenkinek lesz tehát egy mozaikszeme, amelyet vagy önállóan, vagy esetleg másvalakivel, másokkal közösen rendez meg és ad elő, de természetesen mindvégig támaszkodik a csoportra. A színház egyszerre egyéni és kollektív élmény, s mint ilyen rendkívül nagy erőt jelent. A mozaikosság külön fontos, hiszen ezáltal bármi, bármikor változtatható az előadásban: a személyek fontosak, maguknak, egymásnak, másoknak is üzennek, de senki nem nélkülözhetetlen. Ez a szempont különösen a Megálló csoport esetében fontos, mint Olaszy Csaba vezető elmondja az előadásuk után. Ha náluk, akik nappali "Megálló"-ként működnek, valaki mégis másképp dönt, és nem jön el egy próbára vagy akár egy előadásra, akkor sem esik szét az egész. Ez a szerkezet, mely a koncepció lényegéhez tartozik, a kábítószerezést abbahagyni vágyók kötődésére, de ugyanakkor függetlenségére is módot ad. Komlón valamennyire más a helyzet (de nem az elvi megközelítés): ott a fiatalok az intézmény állandó lakói, s a színházterápia nem fakultatív, mint a nagy létszámú külföldi intézményekben, hanem mindenki részt vesz benne. Georges Baal módszerei tágabb körben is hatnak: a Megálló csoport vagy a most alakuló Tiszta Színház vezetői egyaránt kapcsolatban állnak az ő tréningjeivel. (A Tiszta Színház már talpra állt, józanul élő volt szenvedélybetegek számára jön létre Mózes Sándor, a Leo Amici Alapítvány korábbi színházi terapeutájának elképzelése szerint, Budapesten.)

Az előadások során, legyen színház- vagy zeneterápia, mint korábban, a Maldoror énekeinél is láttuk, minden egyes szereplő választ magának egy költői szöveget, s azt saját magához igazítja. A szövegből vághat, de nem változtathatja meg a szavakat. Maldoror énekei igen sokrétegűek, fontos elemük a szürrealizmus. A szürrealisztikus utalások mellett azonban jellemzőek a társadalmi áthallások is. A bemutatkozás során Gábor például úgy jellemezte a színházi terápiát, hogy új viszonyulást teremtett számára magával, a testével, mások testével kapcsolatban, illetve ezen keresztül mélyebb, szorosabb kapcsolatba került magával, a világgal. Amikorra talpra áll, új nyelvet tanult meg.

A terápia lényege nemcsak a workshopon, hanem az ezt követő esti programban is megmutatkozott: a Leo Amici Alapítvány komlói házában a 19 éves X. egyéves "születésnapját" ünnepelték: a lány egy éve nem fogyasztott anyagot. Ez, mint mondják, azért igen fontos esemény, mert ennyi idő után már jó eséllyel remélheti, hogy a függősége valóban megszűnik. Az ünnepség lényege egy műsor volt, amelyet X. a terem középponti helyéről nézhetett, hiszen mindenki hozzá szólt. Számára készítettek a közösség tagjai, beleértve a terapeutákat is, hol közösen, hol egyenként, valami személyes számot. Lehetett ez egy spanyol ének (a zeneterápia fontossága már a délután során is megmutatkozott Vince vezetésével az előadásukban, itt látszott azonban igazán, milyen nagy örömmel zenélnek, énekelnek), az ünnepelt ugyanis Dél-Amerikában született, vagy rajz, paródia, jelenet. Közös jellemzőjük a jó színvonal, a személyesség, s az a nagyfokú figyelés és szeretet, amellyel társukat körülvették. A bensőségességet még mi, külső résztvevők sem zavartuk meg jelenlétünkkel. Mindannyian részeseivé váltunk a színházi rítusnak.

Fried Ilona