Pesti Színház

A Macska a forró tetõn a Vígszínház repertoárjának visszatérõ darabja: az elõzõ generáció Ruttkai Évával és Darvas Ivánnal (majd Bitskey Tiborral) a fõszerepben láthatta az elõadást. Szimpatikus törekvés, hogy egy nagy múltú színház, amely újfajta stílusoknak, mûfajoknak, rendezõi elképzeléseknek is rendszeresen utat nyit - s az utóbbi idõben különösen gyakran teszi ezt -, hagyományainak ápolására is gondot fordít. (Sokszor nagyobb sikerrel, mint amekkorával a színház hagyományos profiljától eltérõ stílusú elõadások járnak; ennek a kérdésnek az elemzése azonban meghaladná jelen írás kereteit.)

A mostani bemutatót is - Eszenyi Enikővel és Kamarás Ivánnal a főszerepekben - nagy szeretettel fogadja a közönség. A Máté Gábor rendezte előadás ugyanakkor közvetetten arra is ráirányítja a figyelmet, hogy valószínűleg egyáltalán nem egyszerű feladat Tennessee Williamset játszani, annak ellenére, hogy a szerző sok szempontból hálás színházi alapanyagokkal szolgál. Williams színpada a magánszféra terepe: érzelmek és érzéketlenségek kavarognak, indulatok dúlnak, és lassacskán feltárul a múlt. Mindez lehet rettenetesen avíttas, terjengős, túlillusztrált: ami az 50-es évek Amerikájában az ember érzelmi vergődéseinek merész, ezért többszörösen körbemagyarázandó színpadra tétele volt, az a ma sokat próbált nézőjének már közhelyszerű és könnyen unalomba fordul. A darabok szövegtengerének mélyén ugyanakkor mindig meg lehet találni azt a mozzanatot, amely miatt bármikor érdemes lehet elővenni a művet. Az pedig már a mindenkori rendező (és dramaturg) döntésén múlik, hogy mit kezdenek a sallangosnak, melodramatikusnak minősülő részekkel, mennyire szikárítják a mához a darabbeli viszonyokat. (Érdemes például egymás után megnézni A vágy villamosának most futó két változatát: a Tivoliban a Tordy Géza által rendezett, helyenként vadabbra hangszerelt, mégis hagyományosabb felfogású előadást és a Katonában a nyíregyháziak Szász János rendezte, radikálisabb szövegkezelésű, nagy hatású produkcióját.

A Macska a forró tetőn című drámában ez a leginkább időtállóan fontos mozzanat az, ahogyan megmutatja az elhallgatásoknak véget vető magunkat kibeszélés felszabadító, új perspektívákat nyitó hatását. S ha tartalmi mozzanatai okán vagy a benne kínálkozó hálás szerepek miatt valamely színház előveszi a darabot, igazán mellékes is lehet - mert figyelmen kívül hagyható -, hogy már rögtön az első felvonásban vagy hétszer-nyolcszor (majd azt követően is jó párszor) elmagyarázzák ezt a macskadolgot, bádogtetővel vagy anélkül. (A szerző etológiai ismeretei amúgy komoly kívánnivalókat hagynak maguk után: nincs az az állat - kivéve az embert -, aki benne maradna a számára kínzó helyzetben, hogy ezzel fölébe kerekedhessen. A macska például minden különösebb fontolkodás nélkül hihetetlenül sebesen leugrana arról a bizonyos forró bádogtetőről.) Bemutatók sora is tanúskodik róla: Williams szövegeit biztosan nem lehet nem meghúzni. A Pesti Színházban talán csak három-négy macskázás maradt, és más didaktikus elemeitől is jócskán megszabadult a szöveg (dramaturg: Radnóti Zsuzsa), bár előadás közben gyakran érezni - a nézői figyelem lankadása jelzi -, hogy a még kevesebb még több volna.

Az előadás különböző rétegein leginkább az a törekvés érződik, hogy az összhatás egyszerre hűséges is legyen a szerző eredeti elképzeléseihez, és a mához is közelítse a félmúltbeli drámát. A bútorok nagy része kortalanul jellegtelen, a ruhadarabok is többnyire korhoz köthetetlenül ordenárék, és ha csinosak, napjaink 50-es, 60-as éveket idéző divatját mutatják. (Díszlet, jelmez: Füzér Anni.) A szobabelső a szerzőhöz hűen majdnem-naturalisztikus, az összhatásba éppen csak itt-ott csempésznek disszonanciát a felületeket átláthatóvá tévő plexilapok. (Ezekről eleinte azt lehet hinni, hogy a későbbiekben szerephez jutnak, akár mint a díszlet játéklehetőséget adó elemei, akár mint stílusjelző eszközök, de aztán az előadás nem különösebben vesz róluk tudomást.)

Az alakítások ingadoznak a darab felkínálta és a rendezés megszínezte stílusok között. A nagyon beleélős színjátszás - esetleg finom iróniával árnyalva - a mű keletkezési idejének színházi anyanyelve; az erősebb iróniával színezett játékmód, az olykor groteszk játékötletek a ma színészi eszköztárának meghatározó elemei. Az előadás legemlékezetesebb pillanatait ez utóbbiak adják. A mulatságos gyerekhad a második felvonás végén beözönlik, és úgy veszi birtokba az egész teret, hogy az határozottan fenyegető érzetet kelt az eljövendő időkre nézve. Maggie (Eszenyi Enikő) az utolsó képben sikertelen, de kitartó szerelmi küzdelmet folytat az öntudatlanul részeg Brickkel (Kamarás Iván), amely ölelkezési kísérlet ahelyett, hogy újra intimitással töltené meg a tönkrement házasságot, szánalmas-mulatságos erőlködésbe torkollik. Igen, változni, változtatni valóban nagyon nehéz; az őszinte szó önmagában még nem megoldás, csak alapfeltétel.

A két főszereplő játéka a harmadik felvonásban válik bensőségesebbé. Addig Maggie meghatározó vonása női vonzereje, Brické pedig férfiúi unalma, mégpedig úgy - részben a figurákhoz kívülről, iróniával közelítő, de olykor elbizonytalanodó játékmód hatására -, hogy összemosódik: színésznő és színész közvetlenül a közönségnek játssza-e mindezt, vagy feleség és férj mutatkozik meg így egymás előtt a családi dráma színpadán. (A többi alakításon is hasonló bizonytalanságokat érezni; a legnagyobb színészi őszinteség Blaskó Péter apáját, a legszembetűnőbb mesterkéltség Hegyi Barbara sógornőjét jellemzi.) A harmadik felvonásban azután Maggie-t a szerelemért küzdő, tartalmas és szeretni való nőként látjuk viszont, Bricket pedig akként a szelíd és elfogadó kamaszként, akinek anyja eddig is látta. Nekik talán már hajlamosabbak vagyunk elhinni a reményt is.

Dömötör Adrienne