Azt hittem, a zenét – és a fő-főszerepet – szolgáltató Anna & The Barbies kedvéért a közönség szétveri a házat. De nem: még a „Telt pince" táblát sem lehetett volna kitenni. Az RS9-ben szabad székeket hagyott a főleg a törzsgárdából kikerülő maroknyi, a kisszínházba hazajáró publikum. Tehát, úgy fest, másként esik latba, ha Pásztor Anna és a most háromfős banda koncertezik, s másként, ha a díva Julie-t játszik, a fiúk meg a kulisszák takarásába rejtve muzsikálnak. Pedig aki ideruccan, húszpercnyi dögös éneklést csíphet el, pörgős kiskoncertbe szakaszolva, s hozzá nagyképűsködéstől mentes, jópofa minimáldrámát.
Maga a színmű nem egy nagy etvasz: a MoNOporno a Julie kisasszony megfelelően mocsaras nyelvezetű újraírása, „a nevadai sivatag napégette magányába", Alamo városába, a jelenbe telepítve. Suda Balázs Róbert nem aspirál arra, hogy a krimiszerűvé tett cselekmény csattanóit az izgalmi hőfok fenntartása érdekében ne mondjuk el (de mégsem mondjuk el). „Szexuális felindulásból elkövetett zenés kettősgyilkosság" elnevezéssel illeti egyfelvonásosát. Ő maga kotyogja ki a végkifejletet (vagy ha nem azt, hát kisnyúl). A szerelmi háromszög (amelyben nagyjából senki nem szerelmes senkibe) talaj menti pszichologizálása és (egy nagyon sokat érő táska folytán) a cselekmény brutalizálódása sokkal kevésbé érdekes, mint a kamaradarab rendezői és színészi kivitelezése.
A rend kedvéért: miről is folyik a szó (a káromkodás)? A krőzus-maffiózó apjának akarnoksága alól kibújni igyekvő, kurvoid Julie – aki a drogos, alkoholos, nimfomán New York-i múltat nem szívesen cserélte a kényszerű, menekítő, ugyanolyan, de lapos nevadai jelenre – kiveti énekes bártáncosnői hálóját Jeanra, az apa legkevésbé sem tiszta jobbkezére. Jean – legfőképp ez a Strindberg-hozadék – úgy-ahogy lehorgonyozta érzelmeit. A műintézmény mindenese, Chris még házasságban is reménykedik. Igénytelen ő, bírná itt az unalmas forróságban egy életen át. Julie nem tűrheti, hogy testi és hatalmi epekedése monopornó, állandó önkielégületlenség maradjon. Jean gazdája lányának minden szexuális és egyéb indítványára nemet mond, hogy mire kiszalad a száján a tagadás, már óvatos igenlés váljék belőle. Chris, Julie barátnője és Jean potenciális menyasszonya igyekszik taktikusan bánni azzal a kevés lehetőséggel, amelyre – a fejleményeket megakadályozandó – esélye mutatkozik. Kell-e mondani: az egymásra rétegeződő szituációk mindinkább eldurvulnak. Éget a tolakodni szerető sivatag-metafora.
Suda pimaszul egyszerű szerkezetet engedett szabadjára. Kis túlzással: a hibátlanul mozgó és temperamentumosan éneklő Pásztor Anna a plafonról lelógatott mikrofonba búg egy számot, gyúrja, hengergeti, harapja a készüléket, aztán jön egy kettes-hármas jelenet. Éneklés, jelenet, éneklés, jelenet. Egy órácskára éppen elegendőnek bizonyul. A rendezői elképzelés három fehér vászonfal közé szorította be a játékot. Innen folyton csak visszakozni, kihúzódni, elmenekülni lehet, ha lehet (nem lehet): a színészi járások tengelye középen, az RS9 termének kijárata felé, az előtérbe vezet (ahol tapasztalatunk szerint nem átlátszó vizes trikó alatt domborodó női mellekre kíváncsi, felajzott bárnép vesztegel, csak hagymás zsíros kenyeret, egyszerűbb italféléket áruló büfé húzódik meg). A fehér szín a sivatag szikkasztó-sebző fénynyilait, a vörös szőnyeg a vérzékeny dráma tragikusabb vonatkozásait érzékelteti. Hátul, középen fényes bevonatú, kör alakú padka: színpadocska, magasba törő rúddal, mely körött Julie vonaglik, amikor először találkozunk árnyékká izgatott alakjával. Centrum és térség jól kiegészíti egymást a kapcsolatok mértanát kereső szem számára. A színhely megfelelően fojtott, hogy kiűzze magából a lokális vagy tárgyi segítségre nagyjából hiába váró szereplőket; mégis alkalmatos, hogy a dialógusokat ingó álldogálások és heves mozgások közepette le lehessen futtatni benne.
A rendezés kulcsszava a címben is kiemelt tagadás, melyet valószínűleg tudatosan nem kettőztek meg, noha a csupa o-s vagy csupa nullás szólelemény utolsó két betűje lehetővé tette volna. A kettős tagadás már állítás lenne, és ezen az estén elég egy „No", melyet úgy általában, világszerűen, kissé ironikus rohamban vágnak a pofánkba. Ezzel jómagam be is érem mondanivalóként, MoNOporno-emlékként. A strindbergi „botránydarab", a road-movie, a Tarantino-hatás emlegetése nem indokolatlan a szórólapon, mégsem az évszázaddal ezelőtti álszemérmet és nem Uma Thurmant látom lelki szemeimmel. Azt látom, hogy Pásztor Anna minden kecmec, rájátszás nélkül is bomba nőként (és valóban szétzúzottan is konok páriaként) hat a nem túl lenge kockás szoknyában, fekete csizmában, más ruhadarabbal hamar elfedett melltartóban. Jezsó Krisztina kockás szoknyája épp annyival hosszabb, fekete csizmája annyival nehézkesebb, felső ruhája annyival előnytelenebb, hogy a két lófarkas lány, a két barátnő közül a valamelyest vaskosabb, cselédesebb szépség vélhetően vesztésre legyen ítélve az idegbajig vitális másikkal szemben. Galambos Attila mintha kevésbé illene bekapható légyként e két húsevő növény közé – vagy tompítsuk a benyomást úgy: a sztereotípiával ellentétben nem egy nehézfiú kapta a kiismerhetetlenül jámbor, a bűnben mind kígyózóbb Jean talán a neve szerint is szolgaságra kárhoztatott figuráját. A gyerekképű-rafinált Galambosnak épp a sötét inaskodás megy a legjobban, amibe az elsöprő domina Pásztor Anna néha választékos megoldásokra hajló, ösztöneiben elementáris szerepformálása hergeli. Jezsó Krisztina durcás tehetetlensége arra is alkalmas, hogy legyen mit a sutba dobni.
Az Anna & The Barbies éneke-zenéje mindig képes az olykor lankadtabb jelenetek fölé tombolni magát. Az anglomagyar számok széttördelik a színművet? Funkciójuk főleg a lezárás? Vagy éppenséggel megágyaznak a montázs következő képének? Zenedramaturgiával: kompozíciókkal végzik el a modern dráma dekomponálását? A bemutató zenei színfolt is. Az előadás némi diákszínházi jellege békésen tűri, hogy a tapsrendbe suta örömködés csusszanjon. Hiba lenne a roppant ambiciózus, sokoldalú Suda Balázs Róbert és remek érzékkel összeválogatott csapata MoNOpornóját színházi remeklésnek kikiáltani (arra is való az internet, hogy akinek mégis ez a véleménye, nyugodtan kikiálthassa – más pedig az ellenkezőjét), de aki betér az RS9-be, nem érzi elvesztegetett órának, amit a Pásztor & Co holdudvarában tölt.
TARJÁN TAMÁS
