A Szegeden még Kalózkalandként játszott, a fővárosi előadásra viszont A királynő kalózai ideiglenes (?) címet kapó Gilbert–Sullivan-operett Almási Tóth András rendezésében üdítő és minőséges színfolt volt a Budapesti Nyári Fesztivál megannyi kétes színvonalú produkciója között.
Korábbi – és későbbi – gyakorlatukkal ellentétben a darabot szerzői az 1879-ről 1880-ba forduló estén, azaz szilveszterkor mutatták be New Yorkban, a Fifth Avenue Theatre-ben. (Okuk és egyben céljuk roppant praktikus volt: így kívánták biztosítani a jogdíjakból származó későbbi amerikai bevételeiket, amelyeket a kisebb-nagyobb társulatok ilyen-olyan átírásokkal tarkított produkciói eredményeztek volna. Nemes, saját anyagi biztonságukat garantáló céljukat azonban nem sikerült elérni.) Négy hónappal később a londoni Opera Comique közönsége is megtapsolhatta kedvelt szerzőpárosának új munkáját, akik ekkor már összeszokottnak számítottak, és túl voltak első nagy nemzetközi sikerükön, az H.M.S. Pinafore premierjén. A Pirates of Penzance – ez ugyanis az eredeti angol cím – is pozitív visszhangot váltott ki az óceán mindkét oldalán, kritikusi és „átlagnézői” körökben egyaránt.
A cím amellett, hogy jelzi a történet főszereplőit, finom iróniával utal a szerzői jogok korabeli semmibevételére, s ez a nem bántó szándékú, könnyed irónia, már-már léha frivolitás fellelhető a premier dátuma mellett abban is, ahogyan a szerzők finoman kipellengérezik a nagyoperai konvenciókat, a XIX. század második felében egyik legfőbb erénynek számító kötelességtudatot, a családi elvárások és kötelezettségek teljesítését, az ún. civilizált embert, a bajtársiasságot, a túlzottan liberális oktatást, sőt, továbbviszik az H.M.S. Pinafore-ban már megénekelt-megtáncolt témát, a hatalmi pozícióba jutott alkalmatlan, ostoba, tanulatlan fráter kifigurázását. Bemutatója idején tehát a Pirates of Penzance látszólag komolytalan hangvétele ellenére komoly társadalmi kérdéseket boncolgatott, Almási Tóth András azonban nem akart ennyire mélyre ásni, maradt az első olvasatnál, a néző pedig kacaghatott kedvére. És ez jól is van így.
Főszereplőnk Frederic, a 21. születésnapját betöltött, s ezáltal a kalózok közti inaskodásból épp felszabaduló ifjú, aki csak azért kerülhetett a kalózok közé, mert szolgálójuk, az időközben 46 éves bájakra szert tevő Ruth, süket lévén, kalauz helyett kalózt hallott. (Varró Dániel egyik fordítási leleménye ez, angolul pirate–pilot a félrehallás oka – s hogy erre felfigyelhettünk, az angol feliratozásnak köszönhető.) Frederic születésnapi fogadalma pedig úgy szól, hogy a korona szolgálatába áll, s harcol az egyébként igen lágyszívű kalózok ellen, akik kímélnek s befogadnak minden árvát. Mabellel, az ellentengernagy tucatnyi közül egyik, kalózok fogságába eső lányával Fredericünk első látásra szerelembe esik. Az operettet gyorsan lezáró boldog vég helyett azonban újabb kalamajkák támadnak, s míg Viktória királynő papírmasé alakban megtöbbszörözve színre lép rendet tenni s népének integetni, a csavaros és helyenként mondvacsinált, ám mindvégig roppant szórakoztató fordulatok által két felvonás telik el jókedvvel, bőven adagolt humorral.
Mintha egy hatalmas mesekönyv lenne a színpad: csupa élénk szín és játékos forma a kulissza, az egyéb díszletelemek – Balla Margit a tervezőjük – és a jelmezek. Bumfordi mód bájosak az előadás nyitányaképp a vízből kimászó hatalmas zöld lények, akiket az abszurditásig tömnek ki, s akik ebben az amorf extra testben táncolják Barta Dóra lendületes koreográfiáját. Földi Andrea jelmeztervező igazán elengedhette a fantáziáját, s tobzódhatott a merész vizuális ötletekben, amelyek a már említett zöld tengerlakókon túl az újságpapír mintás, kantáros térdnadrágtól a tengeri lényekkel mintázott harangruhákig (természetesen a megfelelő tengeri lényt ábrázoló úszósapka-dísszel), a skótszoknyát az angol bobbyk fejfedőjével és gumicsizmával kiegészítő rendőruniformistól (tiszta Village People!) a „szépség romhalmazait őrző” Ruth stílszerűen hajót formázó hajdíszéig terjed. Headbangelnek és villáznak a kalózok, akik úgy harcolnak, mint megannyi Karate Kid, Stanley ellentengernagy lányai pedig valóságos Charlie angyalaiként jelennek meg a plázson.
Mindegyik szerepet látható nagy játékkedvvel alakítják a szegedi társulat tagjai, a „tejfölt” természetesen az ellentengernagy szerepében Andrejcsik István, valamint a Ruth-t játszó Szonda Éva viszik el. Előbbinek nagy szerencséje, hogy Gilbert és Sullivan megírták neki belépőként a hadaróáriát, de még nagyobb, hogy Varró Dániel azt remekül, zenét, geometriát, aritmetikát, históriát, geográfiát s megannyi tudományt citálva, Gilbert és Sullivan nevét sem említés nélkül hagyva magyarította. Rajtuk kívül Gábor Géza és Réti Attila érezték meg leginkább az abszurd humor és az angol operett mibenlétét, míg Mabelt Kónya Krisztina adta finom bájjal és csengő hanggal. Frederic szerepében a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatában a 2008/2009-es évadban bemutatkozott, s mindjárt komoly feladatokkal elhalmozott László Boldizsár tett arról tanúbizonyságot, hogy az akarás és a lelkesedés bizony nem mindig elég, alakításában Frederic inkább rendkívül bamba és ostoba, nem pedig ifjonti hévvel és sármmal bíró kalóz. Hanggal még bírja is, humorral már kevésbé. A zene úgy hullámzik, mint a tenger – mondhatnánk némi képzavarral, amelynek létrejöttéhez elengedhetetlen, a Kardos Gábor dirigálta Szegedi Szimfonikusok és a Kovács Kornélia vezette énekkar teljesítménye.
A szerzőpáros operettjei hiányoznak a magyar színpadokról. Néhány évvel ezelőtt a Színművészeti Egyetem bábszínész osztálya és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakosai Balázs Zoltán rendezésében bemutatták A Mikádót, s azzal, olybá tűnik, megrepedt a jég, amit a szegediek ha nem is cirkálóként, de tovább törtek. Hadd jöjjön hát a jégzajlás!
PAPP TÍMEA
