Fesztiválgyőztesek fesztiválja – már maga a műfaj biztató a minőséget tekintve. És valóban, nem okozott csalódást a Magyar Szín-Játékos Szövetség szervezésében október 30–31-én megrendezett Feszt-Fest. A budakeszi Mezei Mária Művészeti Iskolában bonyolított első nap a helyszín barátságos kopottságával, a szűkösség gazdagságával volt egészen különös hangulatú, fázósan meleg és barátságos, a Szkéné-beli második nap a professzionálisabb környezetben másfajta erényeit és lehetőségeit mutatta meg a megnyerően sokszínű színjátékos társadalomnak, amely egészen egyedülálló a maga nemében. Másutt elképzelhetetlen volna például, hogy egyetlen kivétellel egy játékteret használván, az egymást követő produkciók a rendelkezésre álló félórás, egyórás szünetekben megoldják a bontást-építést, a tér átrendezését – ebben a szférában az éppen látott előadásról szóló szakmai beszélgetéssel, evés-ivással áthidalva az így keletkezett interregnumot, minden esetben gördülékenyen oldódott meg a társulatot próbáló feladat. A programot végül is az élet szerkesztette, hiszen a fesztiválzsűrik döntései rendelték egymás mellé a hét fesztiválgyőztes előadást, szemléletükben, eszközrendszerükben, hangvételükben nagyon különböző produkciókat sűrítve a két napba. Lírai hangvételű mesefeldolgozás, zenés, prózai és elsődlegesen mozgásszínház, de még egy ősbemutató is került a legjobbak közé. Négy kortárs magyar és három Shakespeare-ihletésű mű. Nemes Nagy Ágnes, Hubay Miklós, Kárpáti Péter és Cziczó Attila, valamint Hamlet, Macbeth és Szentivánéji álom. Rengeteg odaadás és kreativitás, tehetség – ez a fesztivál statisztikai, egyszersmind minőségi mérlege.

A személyiség ereje nélkül nincs színház – még látványszínház, vizuális színház sem. A kis tér pedig kíméletlenül leleplezi a hamisságot. A Nemes Nagy Ágnes szakközépiskola Gyevi-Bíró Eszter rendezte Aranyecset című előadásának legnagyobb erénye az őszinte, tiszta megszólalás képessége, a gyönyörű versbeszéd, a nézőt megszólítani tudó tekintetek, az egészből áradó szépség és harmónia – ritka kincsek manapság. Az együttes ereje megmutatkozik abban is, hogy szinte észrevétlenül kerül át a keleti hangszereket megszólaltató zenekar (zene: Pap Gábor) a tér egyik oldaláról a másikra – egyszer csak azon kapjuk magunkat (és őket), hogy már ott vannak. Éppen mert ilyen erősek egyénileg és csapatosan is a játszók, erősebben mutatkozik meg az óriásbábok sutasága, az aranyecset segítségével foghoz, s ettől kivételes hatalomhoz jutó, zsarnokká váló halé például. A játszók oly hitelesen érzékítik meg a madarakat, s oly szemléletesen, szellemesen használnak kelméket és egyéb eszközöket helyszín- és miliőteremtésre, hogy erősen megkérdőjeleződik a küllemében is suta báb alkalmazásának szükségessége.

A személyiség erejének megmutatkozásához, érvényesüléséhez, helyi értékének meghatározásához megfelelő helyzetek, színpadi szituációk kellenek – ezek híján célt, irányt téveszthet az erő megnyilvánulása. Mint a Körmendi Kastélyszínház Elnémulás című előadásában, amelyet bravúrosan adaptáltak egy budakeszi iskola pincéjére (otthon is valódi pince a helyszín). A képlet lélektanilag rendkívül bonyolult: a leigázója által elnémulásra, nyelvének, identitásának elvesztésére ítélt kis nép egyetlen, identitását még őrző képviselője, egy asszony a pince fogságában, kivégzésre vár. Őre a zsarnokságot kiszolgáló, az árulását durvasággal kompenzáló, lelkiismeretét közönnyel elhallgattató honfitársa, aki hatalmával visszaélve megerőszakolta. Az asszony, szíve alatt az erőszakkal fogant új élettel várja sorsa beteljesülését. Már a nem szerelem gyümölcse magzathoz fűződő anyai viszony is izgalmas drámai helyzet, ám még izgalmasabbá válik, amikor az őr is értesül az apaság tényéről. A siralomházként funkcionáló pincében megjelenő pap segítőkészsége teszi végérvényessé és visszavonhatatlanná a pusztulásra ítélt nyelv sorsát: kegyelemért folyamodva eléri, hogy a terhességet igazolandó megvizsgálják a kismamát, ám a procedúra alkalom a magzat elpusztítására – az új élet s ezzel a nyelv továbbélésének lehetősége örökre elveszett. A pap felelősségének, őszinteségének kérdésével teljesedik ki a tézisdráma, rendkívül nehéz feladatot róva a színészekre. Az elfogadás, az összetartozás-érzés folyamatosan fenntartásokkal keveredik, a résen lévő bizalmatlansággal, félelemmel, gyanakvással – nincs bizonyosság sem az árulást, sem az ártatlanságot illetően. Kínzó drámai patthelyzet, amelyben nincs föloldozás, megkönnyebbülés, megtisztulás. A meghúzva is rettentő hosszúnak tűnő szövegfolyammal, a túlírt helyzetekkel tiszteletre méltóan küzdenek a színészek, Rajner Ágota, valamint Tahin Zsolt a renegát és ifj. Tóth János a pap szerepében. Utóbbi játéka a legtalányosabb, ő tudja talán a leghatásosabban érzékeltetni a helyzet bonyolultságát, összetettségét, kiismerhetetlenségét – és megoldhatatlanságát.
A színészi erő dolgában vitatható leginkább a SzAFT Társulat Világvevő című előadása is, amelynek azonban a térkezelésével is adódnak problémák. Rendkívül plasztikus megoldások – a pettyes labdával való játékok például mint a gyermek s a gyermekhez való viszony megtestesülései – váltják egymást rendezőileg és színészileg is kevéssé kiérlelt helyzetekkel. Nincs „kijátszva” például a gyengédségbe forduló vészjósló késpenge közeledése az alvó asszony fejéhez, s kevéssé sikerül a fent lévők, a talk show-k világának s a lenti nyomorúságnak az ütköztetése, disszonanciájuk érzékeltetése, ám az anya/anyós szerepében Csernyik Katalin elementáris erejű; sorsot, miliőt teremt nemcsak Berta néni, hanem mindenki köré, aki kapcsolatba kerül vele a színpadon.
A Shakespeare-viszonyulások – mert valójában mindhárom esetben erről van szó, nem drámainterpretációról tehát, inkább inspirációról – addig igazán izgalmasak, amíg nem késztetik a nézőt megfeleltetésre, helyzetek, szereplők beazonosítására. Az alapműtől való elszakadásban a legmesszebbre talán a Kompánia Színházi Társulat Lukács László rendezte Karnevál-Lakodalom című előadása jut, paradox módon mégis itt vész el leghamarabb a türelem; a kezdetben lenyűgöző koreográfiát nézve itt kerekedik felül a legkorábban a kérdés, hogy vajon mi köze mindahhoz, amit látunk, a játszóknak. A folklórelemek beemelése, az esztéticizmus eluralkodása közepette végzetesen elvész a kontaktus színpad és nézőtér között, a személyesség varázsa, s öncélúvá látszik válni a produkció. Kevéssé sikeresen ellensúlyozza ezt a közönség direkt megszólítása a clown Puck által s a tombola.
Két remek clown a főszereplője a Radikális Szabadidő Színház Gyross töredékek 1.0 – Rövidzárlat Helsingőrben című, Formanek Csaba rendezte előadásának is, Ros és Guil, azaz Béres Miklós és Szücs-Szabó Máté, s nagyszerű már a felütés is, amint a két villanyszerelő megjelenik közöttünk, hogy elhárítsa a bajt. Még akkor is őket nézné tovább az ember legszívesebben, végtelenül pontosan kidolgozott, szellemes etűdjeiket, amikor bekeverednek a játéktérbe az egyébként ugyancsak nagyszerű többiek, Polonius alakítója például, Beczásy Áron s az Opheliát játszó Szakács Zsuzsi, vagy Pokorny Szilárd mint Claudius, nem szólva a Hamletet megszemélyesítő, izgalmas egyéniségű Farkas Katáról. A nézőtéren időnként elburjánzó zavart erőteljes akusztikus és vizuális elemek zökkentik vissza a kívánt irányba, hogy együtt robogjunk játszva s keserűen nevetve a közös végzet, a nagy robbanás felé.

A humor a legfőbb erénye a szlovákiai Macbethnek is. A három szuggesztív egyéniségű színésznő, Henrietta Rab, Jana Lieskovská és Slávka Daubnerová tökéletesen át tudta verni a nézőket a felütéssel, amikor is a magyar anyanyelvű szereplő tolmácsolásában előadták, azért kell várakoznunk, mert a társulat férfi tagjai dugóba keveredtek. Nemcsak a budapesti élettapasztalat hitelesítette a közlést, hanem a színészi játék is, olyannyira, hogy többen javaslatokat tettek a nézőtérről a helyzet megoldására – jóllehet többségében szakmai volt a közönség. A szerepeket egy-egy kellékjelzéssel váltogató három színésznő – megfordítva a Shakespeare-korabeli szokásokat – végül férfisegítség nélkül, maga adta elő a darabot, lefegyverző játékossággal, ötletességgel, ott elunalmasodva csupán, ahol nagyon belefeledkeztek a szerepformálásba, a dráma-interpretációba. Vagyis ahol elkezdték komolyan venni magát a shakespeare-i helyzetet. A magyar és szlovák színésznők együttjátszása különösen megrendítő-szép élmény volt azokban a napokban, amikor a szlovák nyelvtörvény miatt a külvilágban ismét elszabadult az értelmetlen indulat.
A végére hagytam a fesztivál bizonyos értelemben szenzációját, a Fészek Színház ősbemutatóját, a Fémet, amely a szó szoros értelmében színház a javából, hiszen a best of előadások, a fesztiválgyőztesek között ennek az előadásnak ítéltetett idén a Paál István-diploma. Hogy Cziczó Attila komoly színházteremtő erővel rendelkezik, azt eddig is tudtuk, s hogy szerzőnek, rendezőnek is jó, az sem most derült ki először. Az előadás legfőbb erénye számomra az, hogy úgy tud a fiatalok dilemmáiról, reménytelen életminta-kereséséről, tehát sorskérdéseiről – és ez is szó szerint értendő – beszélni, hogy abba az idősebb néző szíve is belefájdul, miközben persze rendkívül jól mulat egykori és jelenlegi önmagán. A színészi játék legfőbb erénye – a kiküszöbölendő beszédtechnikai, artikulációs problémáktól most eltekintve –, hogy a résztvevők nemcsak a maguk korosztályát jelenítik meg hitelesen, de a szülők generációját, jövendő önmagukat sem puszta karikatúraként ábrázolják, hanem finom iróniával, pontos, érzékeny megfigyelésekkel, empátiával az emberi esendőség, gyarlóság iránt. Sütő András Miklós a független színházi szféra kiemelkedő színészegyénisége – öröm látni ebben az előadásban is; Herczeg Anna érett, vérbeli komika, végtelenül pontosan ám leheletfinoman poentíroz; Bűdi Annamáriának a sokféle szerepben ezer arca van – hát még ha beszédtechnikája is volna! –, a születésre váró, szüleinek drukkoló, illetve megszületettként a maga kamaszproblémáival apja-anyja között magányosan küzdő Stellaként Miklós Zsófia lenyűgözően magától értetődő, tiszta és egyszerű. Hiteles. És jók a többiek, Danhauser Soma és Szabó Ágnes is, és az egészből valami megrendítő életigenlés árad.
Igen, számomra ez volt az idei Best of best-je.