Már az is ironikus, hogy Térey JánosJeremiása a budapesti Nemzeti Színházban került színre először. Ennél debrecenibb darabot ugyanis nehéz elképzelni. De még ennél is ironikusabb, hogy ez Valló Péternek a darab iránt teljes értetlenséget, hogy ne mondjam, tökéletes süketséget mutató rendezésében történt. Az irónia persze nem a sorsé, hanem a magyar színházi, no meg társadalmi, politikai, kulturális állapotoké. Így hát a Nemzetinek tulajdonképpen még ezért az előadásért is hálásaknak kellene lennünk: legalább megpróbálkozott egy értékes kortárs magyar színházi szöveg színpadi megszólaltatásával. Csak hát egy ennyire elhibázott próbálkozás esetleg többet árt a műnek, mintha megmarad olvasmánynak.
Az előadás ugyanis ahelyett, hogy kiigazítaná, vagy legalább némiképp elfedné a szöveg dramaturgiai problémáit, inkább kiélezi azokat. Dérczy Péter a darabot elemző könyvkritikájában (litera.hu) feltételezi, hogy „valószínűleg dramatikus szempontból az olvasás a szövegnek több szépségét és rétegezettségét bontja ki, a színpadi játszás viszont talán eltakarja a szemléleti, formai repedéseket a műben”. Sajnos az ellenkezője történik. A színpadon ugyan valóban elhalványul a szöveg szépsége és rétegzettsége, de még sokkal erősebben mutatkoznak meg a szemléleti és formai repedések. Még feltűnőbben jelenik meg, amit Dérczy is kifogásol, hogy Nagy Jeremiás országgyűlési képviselőnek igen kevés köze van Jeremiás prófétához. Nem azonos a formátumuk. A Térey elgondolta Nagy Jeremiásban nincsen semmi prófétai, mindössze bibliás-versszerű beszédmódjából érződik ki, hogy lenne benne ilyesféle igény önmagával szemben. Nem tudható, hogy a szerző miért nem választott jelentékenyebb, valódi tettekben vagy legalább próbálkozásokban, szándékokban, elszánásokban nagynak mutatkozó hőst, ha pedig nem talált ilyet korunkban, illetve a várható jövőben, akkor miért gondolta korunk elképzelt „hősét” párhuzamba állíthatónak a bibliai Jeremiással. A dupla csavar persze logikailag még éppen követhető. Adott egy szép pályát befutott középkorú, vidékről származó értelmiségi, aki elvben nagy horderejű, országos ügyekkel foglalkozik, mégsem érzi jól magát a bőrében, jeremiásian siránkozik, csak éppen semmi alapja ehhez, sem a kor, sem ő nem méltó a jeremiási szerephez. Ebből az alapállásból, közlendőből, mondandóból azonban valószínűleg egy egészen más darab következne. Nem biblikusan emelkedett, szakrális töltéssel teli, lényegileg verses szöveg jönne ki belőle, hanem szarkasztikus-ironikus csipkelődés vagy szatirikus gyalázkodás a kisszerű kor pitiáner emberéről. Olvasva a szöveget, elmerülve költői hevületében, mégis elfeledkezhetünk arról, hogy ezt a jövendőbeli, majd a XXI. század közepén élő embert összevessük mai tapasztalatainkkal, illetve a bennünk élő képpel az országgyűlési képviselőkről. El tudjuk fogadni, hogy ha nem is nagy formátumú figurát, de kivételesen érzékeny, szeretetre, igazi, mély kapcsolatokra különös erővel vágyó férfit lássunk az utópikus történet középpontjában, aki a végső kiábrándulás állapotában bejárja élete, ifjúsága fontos helyszíneit, stációit. De még így is megíratlannak érezzük azt a drámai utat, amely vad lövöldözésben, gyilkolászásban, majd biblikus-szimbolikus özönvízszerű áradásban, lezárásképpen pedig saját nyelvének kivágásában csúcsosodik ki, illetve fejeződik be. Sem lélektanilag, sem dramaturgiailag nem alapozzák meg a korábbi jelenetek az érzelmeknek ezt a kitörését, és azt a Jeremiást sem láttuk, aki megpróbálkozott volna a prófétasággal. Mivel nem látjuk a benne rejlő prófétát, azt sem láthatjuk, hogy valamikor elszalasztotta volna a prófétálás lehetőségét. Nem méltó rá, hogy a nyelvét kivágja, ha egyszer sohasem használta, sőt talán nem is nagyon akarta használni.
Köznapi találkozásokat látunk, szembesüléseket a családdal (Jeremiás anyjával, kishúgával), barátokkal, osztálytársakkal, szerelmekkel, szeretőkkel, hivatalos emberekkel és halottakkal.
A legfontosabb, a lényegi találkozás pedig, amelyik minden kép középpontjában áll, a várossal történik. Az elképzelt, jövőbeli Debrecennel, amely persze sűrített és szublimált képe a réginek és a jelenleginek. Az elképzelt debreceni metró állomásai adják a képek helyszíneit. Bizonyára nagyon, sőt mélyen, átélten debreceninek kellene lenni ahhoz, hogy ezek jelentőségét átlássuk. Feltételezhetően annak is van jelentősége, hogy melyik állomáshoz melyik jelenet kötődik, milyen találkozások éppen hol történnek. Aki számára nem személyes élmény, legfeljebb csak irodalmi-történelmi ismeret a város, aki csak mint Csokonai, Petőfi, Ady, Gulyás Pál és Szabó Magda városáról tud Debrecenről, annak a dráma egyik pillérét jelentő jövőbe pillantás, a képzeletbeli metró helyszínül választása legfeljebb közhelyes asszociációkat jelent, különben éppen úgy, mint a holtak felvonulása vagy a bibliás-vallásos szövegek a darab élén, majd beleszőve a dialógusokba. Jövőt általában, múltat általában, vallásos emelkedettséget általában. És talán az sem hagyható teljesen figyelmen kívül, hogy miközben a történet közvetlen oka és ürügye a sztrájk, ami miatt semmi sem közlekedik, ami miatt Jeremiás Debrecenben ragad, a képeket a záródó ajtókra való figyelmeztetés, majd száguldó metrószerelvények zaja választja el egymástól.
A színházi előadás számára mindezek a problémák nagy nehézségeket, de nagy lehetőségeket is jelentenek. A nehézség és a lehetőség lényegében ugyanaz: ki kell tölteni az űröket, indokolni kell az indokolatlant, egyéníteni kell az általánost. A szerző talányos utasításainak konkrét formát kell találni. Térey ugyanis így kezdi a darabot: „Játszódik Nagy Jeremiás elméjében. A szín Debrecen mint akarat és képzet.” Világos beszéd, amennyiben kijelöli a színre állító feladatát: meg kell találnia azt a formát, amely a szöveg elvont, gondolati-filozófiai, illetve vallásos-spirituális jellegét emeli ki. Ehhez akár alkalmazkodhat is a színre vivő a szerző további, konkrétabban megfogalmazott elképzeléseihez, akár el is rugaszkodhat tőlük.
Valló Péter rendezése szemlátomást nem is foglalkozik a darab tartalmával, a rendező minden érdeklődését a külső formája köti le: a képzeletbeli debreceni metró mint helyszín. Antal Csaba díszlete a középen forgolódó nézőtér peremén elhelyezett váltakozó stációkkal ehhez igen praktikus, ötletes megoldásnak látszik. Csak éppen nem enged teret a játéknak. Szűk helyen, szinte síkba préselve játszódnak a jelenetek, amelyeket a nézők többsége felülről, a valóságosnál sokkal távolibbnak lát, kívülről, idegenként szemlél. Mintha minden kép alagútban játszódna, azok is, amelyeket a szerző felszíni metróállomásra képzelt. Az egyes helyszíneken mindössze a játék praktikus szükségleteihez igazodás keserves igyekezete látszik, és semmi sem abból, ami a főhős elméjére vagy akaratra és képzetre utalna. Semmitmondó, jelzésszerű külsőségek, feliratok, világító táblák, székek, padok. Szokványos közterületképek. Semmi abból, amit a szerző kívánna: „Egy mintha-Debrecen. Se szebb, se csúnyább, mint a létező. Váratlanabb. Ami volt és ami van; ami nincs már, és ami lesz vagy sohasem lesz: mindez együtt.” És mint a díszletekben, ugyanúgy a jelmezekben sem jelenik meg a jövő. A máskor, Zsótér Sándor rendezéseihez, fantáziadúsan elvont jelmezeket alkotó Benedek Mari is ragaszkodik a jelen ruházkodási stílusához, holott harminc-negyven év alatt a divat is nyilván sokat fog változni.
A színészi játék sem próbálja meg közvetíteni a szöveg sok rétegét. A játszók nem csak a jövőbeli emberek elképzeléséről mondanak le, de az augusztusi meleget sem jelenítik meg, csak emlegetik, márpedig ha a néző érzékelhetné a szinte kibírhatatlan körülményeket, bizonyára könnyebben elfogadná a hirtelen kitörő őrületet is. A szerző nem véletlenül hangsúlyozza a hármas fokozatú hőségriadót, amikor sok minden elképzelhetővé válik, ami máskor lehetetlen volna. László Zsolt feszült igyekezettel próbálkozik a címszerep kettősségét, a biblikus-szakrális emelkedettséggel megfogalmazott köznapiságát átélni. Szemlátomást szeretné meglelni és átadni azt a belső drámát, amelyet a szerző elfelejtett megírni. A darabról való erős, határozott rendezői elképzelés híján küzdelme reménytelen. Egy rokonszenvesen tanácstalan, izgatott férfit látunk, aki nem nagyon tudja, mi baja, és ezt hangzatos, a mai közbeszédtől idegen mondatokban próbálja megfogalmazni. Stohl András határozott elképzelést valósít meg a főhőst kísérő barátról, talán még karakteresebbet is, mint amilyennek a szövegből kitűnik. A színpadon ágáló figura így kétségkívül erős színészi alkotás, csak éppen ellentétes a darab stílusával, szándékával, jellegével: pontos portré egy életerős, realisztikusan gondolkodó férfiról. Ellentéte, kiegészítése a főhősnek, de olyan mértékben, hogy az már a műből is kilóg. A többi szereplő kettőjük között tapogatózik a stiláris skálán: Bánfalvi Eszter légiesebb, Söptei Andrea vaskosabb asszonyalak, Molnár Piroska hozza a tőle várhatót az anya szerepében, Gerlits Réka törékeny, sebezhető lelkű, autista kislányt hoz színre, Újvári Zoltán jól elkapott skiccet nyújt egy középszerű emberről, Murányi Tünde stilizáltan ordenáré nőszemélyt, Rátóti Zoltán emelkedetten parlagi tiszteletest alakít, Garas Dezső bölcs vénként most is tündököl. Kivétel nélkül jól közelítik a szövegből kihüvelyezhető figura eredetijét, valóságbeli modelljét, csak éppen abból nem juttatnak át semmit az – ezúttal hiányzó – rivaldán, hogy ők csak Jeremiás elméjében léteznek, azaz a valóságos alakoknak csak valamiféle transzformált, absztrahált leképezései. S ez még a rég meghaltakra, a kísértetekre is áll, csak régies öltözetük jelzi, hogy nem eleven szereplők.
Mindezen az sem segít, hogy a rendezés Melis László zeneszerzői közreműködésével fölös erőfeszítést tesz a vallásos-zsoltáros réteg megszólaltatására, megpróbálja szinte átszőni vele az előadást. Újra és újra megszólalnak valahol a magasban a szent énekek. Ám ezek csak jelzésként, sormintaként bukkannak föl időről időre, illusztrációként idézik meg a szakrális szándékot, utalnak a tiszta ártatlanságra. Arra már nincs gondja a rendezőnek, hogy a szöveg is érvényesüljön, s ha már énekelnek ott, ahol a szerző ezt nem is kívánta, akkor az ének szervesen kapcsolódjon a történésekhez, reflektáljon a jelenetekre, értelmezze, sőt átértelmezze azokat.
A körbe-körbeforgó nézőtér egyetlen dolgot hangsúlyoz igazán, azt, hogy a debreceni metró és vele a történet, a dráma nem mozdul.
ZAPPE LÁSZLÓ
