Térey János misztériumjátékának főalakja saját múltjában szédelegve lebeg az elképzelt jövő egy kánikulától gyötört, elképzelt magyar városában. Menne vissza szolgálati helyére, de az általános sztrájk miatt maradnia muszáj. Így aztán nyolc tételben, nyolc rejtélyesen megközelített metróállomáson kénytelen-kelletlen szembesül származási helyének feledni próbált alakjaival. A helyszín, ugyanúgy, mint az utópisztikusságában is múltnak tűnő idő, képzelmény persze, hiszen csak a főhős agyában történik minden. Azt sem tudjuk, hogy miből mennyi az emlék, s mennyi a – talán mégiscsak megébredő lelkiismeret-furdalás okozta – rémlátomás.
A Dóczy gimnázium és a Dobozi temető megidézett alakjai között fölmerül egy az emlékező halvány érdeklődését azért még most is fölkelteni képes kérdés: „Ki volt a nagyobb közöttünk?” Megjelennek gyerekkori szerelmek és szeretők, „ragadós rokonok és ravaszdi barátok” sereglenek váratlan hullámokban, véletlen és kellemetlen találkozások figurái elevenednek meg, jönnek az itthon maradottak, rajzik a múlt. Előkerül pár revolver, el is dördül, megkezdődik a „takarítás”. Aztán Jeremiás, a szemlélődő „nagy gyerek” egyszer csak nyílt színen kivágja önnön nyelvét, megelégelvén a szóval élés gyakorlatát, s ezzel megbüntetve magát meg a világot.
Ám ez most így elmesélve is sokkal dinamikusabb, mint amikor a szűknek tűnő színházteremben Antal Csaba monstruózus építménye stációnként megállva lassan körbefordul, hogy a rajta ülő közönség találkozhasson Tócoskert, Verestemplom meg a többi, most is létező megálló korszerűen kivitelezett neonfelirataival, meg persze a játék Benedek Mari által jobbnál jobb jelmezeibe öltöztetett alakjaival, Valló Péter rendezésében.
A Nemzeti Színház kiváló színészei akár egy képmutogató játék keretében is képesek lennének megjeleníteni a szereplőket. Itt azonban súlyos és magvas, vagy épp csak magvasnak látszó mondatok nehezítik a dolgukat. Molnár Piroskának, aki az anyát, Bánfalvi Eszternek, aki Mókust, a még mindig érvényes erőkkel rendelkező régi szerelmet játssza, ez sem okoz gondot. Nem problémáznak, egyszerűen elénkbe hoznak egy működő, eleven embert. A főhős mitologikus alászállásának a múltba Cucor, a laza iskolatárs a kísérője. Az őt láthatóan hozott anyagból, önerőből megformáló, s ténylegesen életre keltő Stohl András van olyan szerencsés, hogy a darab igazán költői szövegrészei is neki jutnak, s ő bravúrosan él is ezekkel. Ilyen például a „Főnix-monológ” néhány egészen kimagasló pillanatot eredményező sora.
A feltámadó holtak menetében Blaskó Péternek, Murányi Tündének, Szarvas Józsefnek van pár fényes perce, Garas Dezső pedig az alvilági kapus szerepében úgy ül a szakadozott történet szélén, mint valami nemes zárvány. A rendezés mindent kipróbáló és megengedő színészvezetési gyakorlattal él. A realista ábrázolástól az elrajzolt abszurdig terjedő skálán helyezkedik el szinte sorrendben Újvári Zoltán ügyes polgára, Somody Kálmán lezüllött tornatanára, Rátóti Zoltán kiismerhetetlen tiszteletese, Kelemen József vőlegénye, Söptei Andrea isten-mentsen-meg-tőle polgármesterasszonya és Makranczi Zalán kerekes székben tolt politikusfiókája.
Aki egész idő alatt színen van, s aki eléggé nem méltányolható színészi fegyelemről és munkabírásról tesz tanúságot, az László Zsolt. A Debrecenből kiszakadt, s valamikor valamiért fővárosi képviselővé lett főhőst Nagy Jeremiásnak hívják. Nevére nemigen lehet magyarázatot lelni. Legalább azt lenne jó tudni, mitől akarta megvédeni a városát ez az ember, már ha egyáltalán akart valaha valamit az önérvényesítésen túl. Sirámai csak privát nyöszörgések, megszólalásainak időnkénti biblikussága csak üres forma. A vetített bibliai citátumok és a kisfiúk által énekelt zsoltárok tévetegen úsznak a levegőben. Ez lenne a beígért kálvinizmus megjelenése? Hiába a formátumosság vágya, a trendi enerváltság és a balettcipős mondatok a néző számára nem építik meg a hőst. Hogyan lehet elhessegetni azt a gyanút, hogy ilyen ember, mint ez a Nagy Jeremiás, egyszerűen nincsen? Vagy ha van, nem ez a problémája. A legnagyobb rejtély, hogy mondott-e ő valaha is valamit. S ha csak akart mondani, vajon mit akarhatott mondani ez az ember, hogy most kivágja saját nyelvét?
A mű, melyet a Papp Andrással együtt létrehozott Kazamaták és az Asztalizene társaságában Térey magyar múltat, jelent és jövendőt bemutató drámatrilógiájának befejező darabjaként tartanak számon, megjelent az Alföld lapjain, sőt, könyvalakban is. Volt belőle felolvasószínházi változat, elismerő kritikák jelentek meg róla, s biztosan vannak hívő kedvelői is. Mivel az író azt nyilatkozta jelen alkotásáról, hogy az egy „szeretethimnusz Debrecenhez”, nem tehető meg, hogy ne próbáljuk megérteni, miért gondolja ezt.
Ebben az előadásban azonban sem a hit, sem a szeretet nem érzékelhető. Jól kivehető viszont a gazdálkodó precizitás, a hasznos anyag hatásos elrendezésére való szakszerű törekvés, a színházi hatáselemek terén szerzett jelentős írói tájékozottság. Életképes, de meg nem írt darabok réteglemezei érzékelhetőek a műben. Erős lelemény a mi kis városunk halotti korzója a temető oldalából előszivárgó régi magyarokkal. De ők is csak jönnek és mennek a semmibe. Ról-ről mormogások, egyszer használatos napihírek, aktuális és személyes utálnivalók, jövőbeni félnivalók szép számmal akadnak. Mégis: a rostálatlan információk halmában turkáló, s a valós közösségi ügyeket illető fáradt megvetés érzékelhető itt leginkább.
„Olyan darabot szerettem volna írni, amely nem csak Magyarországon, nem csak magyarul játszható el. Egyszerűen csak egy vízfejű főváros és egy másik, vidéki város viszonyára gondoltam” – írja a szerző. Lehet, hogy ha gyorsan lefordítják a művet, belátható időn belül világsiker lesz? Minden lehetséges.A mostani változatból csak az szűrhető le, hogy a közhely akkor is közhely, ha steril politikailag, sőt, akkor is, ha jambust lép a lába.
GABNAI KATALIN
