1990. május végi vasárnap színésznővel ebédeltem, este egy másikkal vacsoráltam. Mindketten fiatalok. Ha színésznők valóban: azok is maradnak. Egyikük évtizedek óta fiatal. A másik akkor kezdte harcát a fiatalon maradásért. Madridban élt egyikük, Los Angelesben a másik. Egészségügyi reparatúrára jött az egyik, amerikai filmet forgatni idehaza a másik.
Mindkettő magyar színész.
Spanyolországban magyar egyikük, a másik az Egyesült Államokban.
Muráti Lili volt ebédpartnerem, Bánfalvi Ági került vacsorára. Muráti friss ismeretség: Mezey Mária férje, Lelbach János (névjegye szerint: nyugdíjas földbirtokos) szervezett össze bennünket a Fenyves étteremben, felteszem: Muráti szorgalmazására. Bánfalvival régi rokonszenvünket melegítettük fel a kihűlt sülthöz.
Muráti finom, elmés, színes, önironikus. Bánfalvi csupa érdeklődés, és csipetnyit sem érezni rajta, hogy évtizede a tengeren túl igyekszik hírnevet verni magának, mivel idehaza beleunt a színházi taposómalom vásott kényszerébe, nekilódult szerencsét próbálni az Óperencián túlra.
Muráti nem kalandvágyból ment világgá. Politikai emigránsként szedte a lábát. Mondtak rá azután kígyót-békát. Magam abban a tudásban nőttem fel, hogy a rúzsos szájú színésznő véresszájú uszító volt. Idővel beleásva magam a két háború közötti színháztörténetbe, kiderült: Murátinak nincsen bűne, ha földre szállt angyalnak nehezen mondható is. Politikai vétséget, pláne bűnt, el nem követett. Megvolt a magához való esze. Szelíd galambocskának senki sem láthatta őt. Foggal-körömmel, könyökkel haladt előre színi pályáján. Mindenekelőtt tehetséggel. Legmegátalkodottabb ellenségei sem vonták soha kétségbe erős színészi képességeit. Lázas életre tudta mindig kelteni a legpapirosbaholtabb fűzfaszerzői szavakat, hogy vért ömlesztett a tinta helyébe.
Politizált? Nem. De játszott az ország német megszállása után. Más országokban ez mindenképpen kollaborálásnak ítéltetett.
Egyetlen alkalommal láttam színpadon. Többnyire filmen. És a televízió két riportműsorában. Az egyiket Kolozsi Béla készítette. Két estén át sugározták. A másikban Vitray Tamás beszélgetett Murátival a felvevőgép előtt, és sosem játszották le, mert egy okos éber betiltandónak ítélte merő óvatosságból.
Bánfalvi egy Mikszáth-műből dramatizált filmforgatókönyvemben kapta első filmszerepét, a Kísértet Lublón címűben. A sikeres színésznő azután kiköltözött, nem budai villába, ó, nem, hanem a békásmegyeri lakótelepre. Onnan bumlizott HÉV-vel a Vígszínházba játszani, míg bele nem fáradt, elment Amerikába, kockázatosabb életmódért.
Muráti ült barna, széles karimájú kalapban. Bánfalvi majdnem albínóra szőkült hajjal. Kedvesek, okosak, mulatságosak. Könnyeiket letakarják. Múltbelieket is. Jelenlegi keserveiket is. Két eladósorban levő színésznő. Nem partira lesnek, rolléra ácsingóznak. Szerepre. Újra. Jóra. Teszem föl: magyarul beszélőre. Az ilyen eladósorban lévő színésznő mennyi csalafinta tettetést mutat, mennyit mórikál kedvesen, magát kedvezőbb színben feltüntetendő. Jó benyomást igyekszik kelteni boldog-boldogtalanban, mivel színházak és filmkészítő üzemek táján nem tudhatni előre, kinek a szava nyomatékára kapja meg a színésznő a vágyott szerepet. Vágyottat? Szerepet. Mindegy milyent.
Muráti Lilinél semmi nem igaz. Nem úgy hívták. Nem akkor született. Nem attól született. Nem azt csinálta az árpádsávos-karszalagos időkben, mint ráfogták. Nem akkor ment el Magyarországról, és nem úgy ment el, miként hírlett róla. Férje, Vaszary János – a színházi ember és színházcsináló, utó-Molnár Ferenc, jól csúszó darabok kieszelője, forgatókönyvíró és mozirendező – alapos terep- és jellemismerettel a Hazudós Lány szerepeit írta feleségének szériában. Muráti Lili élete merő bújócska. Sosem mondott igazat. De mindig őszintén és mély hittel tódított. Igazat magáról és a világról csakis szerepeiben mondott. Színpadon és fölvevőgép előtt. Szerepekben elbújva őszintén és teljes mélységében tárulkozott föl. Negyvenes évekbeli népszerűsége és hosszúra nyúlt emigrációját is átvészelő színészi utóélete a bizonyság rá: a nézők, akik a nézőtéri sötétekben világosabban látnak, mint hivatalból okosok napvilágnál, tévedhetetlenül fogták a tőle kapott hullámokat. Kiérezték nyilvános szerepléseiből az odaadó művészi igazmondást, a tehetség fókuszában összegyűjtött emberi és társadalmi sugarakat. Megértették. Szerették. Szívükbe zárták. Szeretetükkel őrizték.
1999. július 22-én 85 éves születésnapját ünnepelte. Amióta Szegeden leégett az anyakönyveket őrző hivatal, azóta egyáltalán nem valószínű, hogy ennyi valóban, de egyre megy, hiszen sokkal kevesebbnek hat. Nemcsak azért, mert a tehetség és a szakadatlan művészi munka ahelyett, hogy elnyűné az embert: konzervál. Fiatalnak tart meg az esténkénti elölről kezdés képessége, a mindig fűtött megnyilatkozási kazán forrponton tartása.
Nagy színésznő volt. Játékos, rejtekező természet.
A legravaszabb módját találta ki a titkolózásnak: a nyilvánosság elé menekült. Megnyitotta idegrendszerét, emberismereteit, nemiségét, vágyait és vágyainak hiányát. Játékká párolt mindent. Még a halála is derűt vált ki. A Magyar Távirati Iroda kiadott jelentése szerint a Madridban elhunyt Muráti jó ideje 78 évesnek vallotta magát. Régen lehetett már, hogy 78-nak füllentette magát. Amikor az Uránia moziban ünnepelték 90. születésnapját 2002 szeptemberében, az útlevelében 93 évesnek tüntették fel a spanyol hatóságok. Mikor született valójában, senki sem tudta szavahihetően. Legkevésbé ő maga, annyiszor mondott annyifélét. Kezére játszott mindig a szerencse. Szülővárosának, Szegednek megsemmisült az anyakönyvi hivatala. Ellenőrizhetetlenné vált a születés ideje. Tolnay Klári szerint az iratok elégése nem is életkorát tekintve okozott Murátinak örömöt, hanem mert teljesen elkenhető maradt a feltételezés, hogy vér szerinti apja egy Lévai nevű zsidó ügyvéd volt.
Mindegy, mikor született. A 90. születésnap alkalmával alaposan megkínozta az újságírókat, televíziós riportereket: azt értett meg, azt hallott meg, amit ő akart. Arra válaszolt, amihez kedve volt. Ha butaságot kérdeztek tőle felkészületlenül: elengedte a füle mellett. Semmi sem mutatott arra, hogy romlott volna a memóriája. Szabatosan fogalmazott. Tudta, mit akar mondani, és mit nem akar elmondani. Nem lehetett zavarba hozni.
Irigylésre méltóan tiszta aggyal ravaszul kifogott azokon, akik bogaras vénasszonynak hitték. Az elkésetten megünnepeltetett 90. születésnapon egyetlen aggasztó jel mutatott a most bekövetkezőre: megjelentek mellette a rokonok, az örökségre vadászók. Rajtuk is kifogott. A nyugdíját fölvehették helyette, de az ékszereit zálogba tette. És nem mondta meg, hova lettek a zálogcédulák. Akár egy Vaszary-vígjátékban. Ha van túlvilág, jól szórakozik a hoppon maradtakon és az életkorával bajlódó újságírókon. Annyi buta újságíróval volt dolga a világban, hogy kitalálta legbájosabb játékát gügyén kérdezők elhárítására. Úgy tett, mintha siket volna. Nem értené a kérdést. És csak az értelmes kérdéseket volt hajlandó meghallani. A Ferihegyi repülőtéren Albert Györgyi várta, mögötte televíziós kamera. Meghatottságában ügyetlent kérdezett Murátitól, pedig nem volt szokása. Lili mámikaként eleresztette füle mellett a kérdést. Mestere volt az újságírók bohóccá tevésének is. A színészélet sokfelől támadottságának mesteri parírozója volt.
Ismerkedési ebédünk alkalmával méltatlankodott: – Miket összeírtak idehaza rólam az újságírók. Az egyik leírta, hogy amikor Karádyt leszerződtette a Víg, és először belépett a színészbüfébe, megdermedt a levegő. Állítólag én átmentem a helyiségen, megálltam Karády előtt, és azt mondtam: – Hallom, drágám, meleg vagy! Mire Karády azt felelte: – Hallom, drágám, te is!
Muráti kis fátyolos barna kalapja alól csillogó szemmel rám nézett, mit szólok ehhez.
– Tudom, ezt én írtam.
Szeme nem rebbent. – Hirtelen nagyon meleg lett. Azt hiszem, túlzás volt ezt a kosztümöt felvennem… és máris másról beszéltünk nagy lélekjelenléttel.
Szellemes társalgó, szellemes társalgási színésznő volt. A színpadon és a mozivásznon olyan volt, akár az élet. Életét mindvégig úgy fogta föl, mintha egy-egy bulvárvígjáték jelenetét játszaná. Akár olyant, amilyent első férje, Vaszary János mesterkedett számára nagy szerzői kézügyességgel, színpadismerettel és a nézőlélektan bőséges ismeretében.
Muráti Lili anyakönyvi bejegyzés szerint Muráti Theodora (Nagyvárad, 1914. július 22. – Madrid, 2003. április 17.) Muráti Frigyes lotharingiai francia apja neve, anyja: Széll Auguszta.
A szegedi Árpádházi Szent Erzsébet leánygimnáziumba járt egy ideig. Az 1909-ben született Mezey Mária azt állította: Muráti Lili a szegedi Szent Erzsébet gimnáziumban kettővel alatta járt. Mezey Mária 1928-ban érettségizett, Muráti Lili ezek szerint 1930-ban. Két évvel fiatalabb Mezey Máriánál, aki 1909-ben született. De természetesen ő sem az igazi születési évet adta meg. Utasítottak a Népszabadságban felköszönteni, leírtam, hogy „Köszöntjük Mezei Máriát hatvanadik születésnapja alkalmából, amikor hatvanhárom éves”. Szokásommal ellentétben feltelefonoztam, beolvastam néki a cikket. Jót nevetett rajta. Tudta, hogy olcsón úszta meg.
A spanyol Wikipédiában Lilí Muratiról áll: (Nagyvárad, 1911 – † Madrid, 16 de abril de 2003.).
Eszerint 16 éves lett volna, amikor Zilahy El pájaro de fuego (Tűzmadár) darabjában kitör. 16 éves. Hozzá: adó. A művésznő magánéleti mutatványaként sosem volt tudható, hány éves éppenséggel. Az útlevelét még sok csomaggal megterhelten sem adta ki sosem kezéből, avatatlan kézbe ne kerüljön. A hivatalos iratban is akadt némi huncutság a születés évét illetően. A titkolózó eljárás Muráti játékos magánöröme volt. Letagadni korából értelmetlen volt. Mindvégig kevesebbet mutatott a valóságosnál. Annyinak nézett ki, amennyinek akart látszani. Igazi duplabukfenc lett volna, ha tízzel többet vall be a valóságosnál. A megbízhatóan pedáns német filmfilológus, Karlheinz Wendtland nem minden iróniától mentesen úgy fogalmazott: Muráti Lili 1911-től 19l4-ig született.
Családi körülményeiről mesélt Pósa Zoltánnak 2002-ben: Vonaton születtem. Nem tudom, honnan indult a vonat, csak azt tudom, hogy Párizs felé futott.
Édesapám katonatiszt volt. Apám nem magyar volt. Lotharingiai franciának született. Murát volt a neve. Egyik állomáshelyről a másikra küldték szolgálatba. Amikor édesanyám áldott volt velem, szüleim éppen Bulgária felé tartottak, a sors úgy hozta, hogy Nagyváradon jöttem e világra. Amint lehetett, a szüleim továbbutaztak, elfeledkeztek az anyakönyvi kivonatról, így arról, hogy mikor születtem, nem tudok pontos dátumot mondani. A rokonaim később kiderítették, hogy valójában 1912 a helyes időpont.
„Vonaton születtem – mondja a Színházi Életnek 1935-ben a jubileumi számban. Nem tudom, hogy honnan indult a vonat, csak azt tudom, hogy Párizs felé futott.” Négyéves koráig élt – állítólag – Párizsban. Apját, Muráti Frigyest azután kinevezték a bulgáriai Listowba, a hajóállomás parancsnokává. Itt járt óvodába. Két bátyjával csavargott egész nap. Ausztriába vezényelték át apját, Brünauba. A városkával szemközt van Sinbach, a bajor határon. A gyönyörű nevelőintézetbe íratták be. Közben hazakerült Szegedre, itt végezte az elemi iskoláját. Első gimnáziumban színjeles volt. Állandóan szavalt. Minden iskolai alkalommal verseket mondott a nyilvánosság előtt. Mindaddig, amíg az iskolai ünnepélyen heves sikere nem volt, s ahogy a cirkuszban látta: csókot nem dobott a színpadról publikumának. Hívatták édesanyját. Eltiltották a további szavalástól.
Marienhöhe angolkisasszonyok intézetében végezte a harmadik gimnáziumot. Rajongva járta az iskolát, míg csak roppant szeretetében meg nem csókolta egy apáca sálját. Büntetésből öt Rosenkranzot kellett mondania. Elhatározta: Mária-nővér lesz. Minden nem lehetett egészen rendben, mert harminchárom kilóról hatvanra hízott. Már akkor rendhagyó csitri volt. A második év karácsonyán kicsábította egy kis afrikai lány társnőjét a szabad ég alá azzal az ígérettel, hogy a csillagok jelet adnak majd nekik. Este tízkor találtak rájuk. Ismét büntetést kapott. Ráadásul a csillagok semmiféle jelet nem adtak. Ekkor tizenöt éves volt. Otthagyta az intézetet. Spretti gróféknál nyaralt kis ideig. Hazafelé utaztában meghívta Münchenbe egy barátnője. Ott ragadt anélkül, hogy a hazaiakat értesítette volna. Sürgönyök jöttek-mentek, amíg ráakadtak. A barátnője és mamája levitték a hotel bárjába zokniban és matrózruhában. Élvezte a feltűnést, azt hitte, tetszést aratott megjelenésével.
1935-ös mesemása: Négyéves koromig éltünk Párizsban, aztán kinevezték az apámat Listowba, Bulgáriába, a hajóállomás parancsnokának. Itt jártam óvodába és az volt a mániám, hogy szentképeket cseréltem. Később Brünauba kerültünk, Ausztriába. Ezzel a városkával szemben van Sinbach, már a bajor határon, ahol éppen gyönyörű nevelőintézet épült. Ide küldtek ki. Közben hazakerültem Szegedre, az elemibe.
A harmadik gimnázium után Marienhöhebe kerültem, intézetbe az angolkisasszonyokhoz. Tizenöt éves voltam, amikor otthagytam az intézetet, egy ideig Spretti gróféknál nyaraltam, majd hazafelé jövet, Münchenbe meghívott magához egy barátnőm. Nála maradtam, anélkül, hogy írtam volna haza. Valóságos sürgönycsata kezdődött értem. Engem pedig a barátnőm és mamája este levittek a hotel bárjába, zokniban, matrózruhában. Éreztem, hogy mindenki engem néz és azt hittem, azért, mert tetszem.
Hazajöttem Szegedre, majd feljöttem Budapestre azzal, hogy iparművésznő leszek. Ehelyett színházat tanultam.
Később is gyakran vándoroltak, talán a leghosszabb ideig Szegeden járt iskolába.
A különböző időpontokban újságírónak kivallott életrajzi adalékok némileg eltérnek a napjaink szegedi helytörténészei által rögzített tényektől.
Muráti Lilinél semmi nem igaz.
Nem akkor született.
Nem attól született.
Nem akkor férjezett és nem azzal, mint híresztelték. Faragó Baba divatszakíró 1945 novemberében, amikor Muráti erősen nincs divatban, a Színház című hetilapba bemásolja noteszének régi feljegyzései közül a Muráti riportjából kimaradtakat. A Donát utcai Muráti-palotában folyt le a beszélgetés. Két autó a ház előtt. Egyik a színésznőé, másik a férjéé.
– Igen, de a második gimnázium után a szüleim intézetbe adtak. Nem tanultam valami fényesen, ezért Németországba küldtek az angolkisasszonyokhoz, hátha ők megnevelnek. Ők ehelyett lelkendezve írták meg édesanyámnak, hogy istenáldotta színészi tehetség szunnyad bennem, így hazatérhettem immár Pestre.
Kicsikét látogatta Rákosi Szidi színésziskoláját. Szerencséjére nem végzett színiiskolát. Nem tanították meg mindarra, amit nem kell csinálnia színésznek. Sosem is kellett. Legfeljebb valamikor úgy tartották, hogy a színész olyasféléket csinál a színpadon. Murátit nem fegyelmezték arra, hogy vesse le személyiségét, amit modorosságnak neveztek volna mesterei. Hagyja el mindazt, ami egyénivé és összecserélhetetlenné teszi a több tucatnyi megjegyezhetetlen színésszel. Nem végzett színiiskolát. Kis ideig Rákosi Szidihez, a vén színi boszorkányhoz járt volna? Igaz, de Rákosi Szidi nem tanította a mesterséget. Dietrichné oktatta (mértékkel) a színészetet. Szidi mamát csupán megcsalhatatlan színi szimata vezette a tehetség, a különlegesség, az érdekes személyiség felismeréséhez. Ennél többet ritkán tehet színiiskolai mester. Odafigyel. Meglátja, amit meglátni érdemes, és diszkréten félrenéz a számtani középarányos antitalentumok esetében. Hallgat, kétértelműen dicsér, felveszi a tandíjat.
Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház megteremtője fölfedezi Murátit, amikor szereplőket keres Zilahy Lajos Tűzmadár című darabjához. Egy fiatal férfiszínész, állítólagos nagy reménysége a szakmának, meghallgatást kért Bárdostól. Mellesleg magával vitte végszavazni a kócos, furcsa kis színésznövendéket, Bárdos mindenki meglepetésére őt szerződtette.
Bárdos Artúr Művész Színháza a Folies Caprice épületében fölfedezi és tálalja a nagyérdeműnek Muráti Lilit nyitódarabjában, a Zilahy Lajos írta Tűzmadárban.
Nem 16 évesen játszotta Zilahy Tűzmadarának főszerepét. 1932-ben ő volt a modern színésznő. És 1999-ben is annak hatott. Középkorú csoroszlyákkal szemben tűzről pattant aggnő. Föllépett Kelenföldön a Karinthy Színházban. Sistergett, jóllehet meg se moccant – nem is lett volna hely a parányi térben –, mozdulatlanul is a Szentivánéji Puckjaként teleszáguldozta a színi világot. Csupa dinamizmus. Csupa élénk szellemesség. Jár az agya a színpadon. Úgy rémlik minden nézőjének, hogy akkor és ott találja meg a következő mondatot, amit persze már hetekkel előbb álmában is fújt. „Övé a szöveg” – mondják erre színházakban. Persze: nem modernebb ma, mint volt 67 éve. Csak divatos színésznő volt akkor, nem modern. Spanyolországban élt. Fél évszázadnyi évadon át hiányzott a hazai színpadokról. És ha Karinthy Mártonnak nincs annyi sütnivalója, hogy rábírja a kelenföldi vendégjátékra, nekünk nem lehetne fogalmunk róla, mennyire friss maradt a színpadon, mennyire kifogyhatatlan a csábítani akaró odaadása, milyen kiolthatatlan belőle tetszeni vágyása.
Amikor a színészek elérnek egy bizonyos kort: minden megtanulhatót tudnak mesterségükről, és elmegy a kedvük a játéktól. Nincs számukra több meglepetés. Tudnak előre mindent. Kiszámítható a színházi este. Eljátszottak minden eljátszhatót. Nem maradt kielégítetlen vágyuk. Ez a színészi jóllakottság változó korban következik be. Muráti Lili ismeri ugyan szakmájának minden fortélyát, mégsem unta meg az esténkénti alant ülőket. Újra és újra ki akarta játszani a szemüket. Magával sodorni őket. Uralkodni rajtuk. Megnevettetni. Meglepni. Megríkatni. Megcsudáltatni önmagát. Nélkülözhetetlenné válni három felvonásnyi tartamra. Mondhatják: kiéhezett szerepekre, tapsra. Muráti azonban játszott az emigrációban is. Nem csak magyar klubok alkalmi fellépésein, magával vitt egykori közönségének. Játszott spanyolul. Nem kalapot árult, nem kellett telekügynökösködnie. Színész maradt idegen nyelvi közegben is. Újra megharcolta életben maradását.
Spanyol tudásáról idehaza, élete utolsó évtizedében azt állították, hogy a nyelvet kiemelkedő szépséggel beszélő színészek közé tartozott. Ezt persze nem fültanúk állították. A színikritikák elbájoltak Muráti spanyoljától. Egyik sem mulasztja el megemlíteni, mennyire kacér akcentussal beszél. Idegenes kiejtése szervesen beleépült excentrikus vígjátéki szerepeinek mesterségesen előállított színei közé.
Excentrikusnak hatott Madridban. De excentrikusan kirívó volt a pesti színpadokon is.
MOLNÁR GÁL PÉTER
