Bárdos és a Belvárosi visszakapja kölcsönbe felfedezettjét Lakatos László és Fodor László Helyet az ifjúságnak című (1933, Belvárosi) karriertörténetéhez. Ezáltal Muráti megússza, hogy a Víg nagy bukásában Shaw Cleopatrájaként blamálja magát. Megteszi helyette Ágay Irén, akit Csortos-Caesar elfakít a színen.
Fodor darabjában állástalan fiatalember beül egy bank üres íróasztalához, s mintha odatartozna: intézkedik. Az új nemzedék karriertörténetét heves érdeklődés fogadja. Lefékezi az előre tervezett műsort. A darab levehetetlen. Az intim Belvárosi 1934 őszén kibéreli a mamut Városi (ma: Erkel) Színházat Nagyobb helyet az ifjúságnak jelszóval. (Továbbjátsszák a darabot. Csupán annyi a változás, hogy Páger szerepét Dénes György veszi át.)
Hatvany Lili: A lánc (Magyar, 1934. november 16.) – Hatvany bárónő (de genere Deutsch) kifelejti a közhasznúvá vált mindenki mást szeret dramaturgiát. Az asszony grófkisasszony volt. Sörgyáros a férje. Az asszony, akinek állandóan viselnie kell föltűnő gyöngysorát, szerelmes a házibarátba, akinek kidobott szeretője, Mrs. Parker szélhámosnő – rokonságban Lady Windermere Oscar Wilde-szülte gyanús múltú asszonyával – bárkihez hozzámenne, a gazdag sörgyároshoz is. Anna, a komorna (ezt játszotta Muráti) férje, az orosz származású komornyik feleségének olyan kölnit vesz, mint amilyet az úrnő használ, levetett ruháiban járatja, gazdaasszonya helyett szeretkezik vele. A szobalánynak viszont egy garniszálló pincér a szeretője, oda szokott a dúsgazdag házigazda besurranni alkalmi babáival. A darab címében szereplő lánc véletlenül ott marad a házibarát lakásán. Saját kulcsával besompolyog a kidobott szerető, magával viszi a kalárist. Estély sörgyároséknál, a lánc kézről kézre jár. Mindenki megzsarol mindenkit az agyonszerkesztett színpadi gépezetben. Muráti szerepe itt is kettős arcú. Számító, rideg és züllött. Másfelől érzelmes, hálás természetű és gyengéd.
László Miklós (1903–1975) kicsiny színésze volt a Vígszínháznak. Termetre öles, mégis aprócska föladatokra kényszerített epizodista. Színészi híre A cirkusz csillaga című Fényes Cirkuszban előadott vígszínházi kirándulásból terjedt. Peti Sándorral istállószolgát játszottak a városligeti porondon. Ez lett László leghíresebb szerepe. Valamint Móricz Zsigmond Úri murijában egy csapost alakíthatott. Kielégítetlen színészi bánatában kabarétréfákat, egyfelvonásosokat írt. Első nagy színházi sikere 1937. március 20-án bemutatott Illatszertár című darabja. Első sikere, de nem első nagy premierje, mert a Nemzeti Színház néhányszor már eljátszotta A legboldogabb ember című színművét (1934). László kicsiny színész, rövid szereppel. Elmond egy mondatot az első felvonásban, a következő mondatára az utolsó felvonásban kerül sor. Ül a színházban, és vár. Nem traccsol, nem fejt keresztrejtvényt, hogy múljon az idő.
Kézimunkázik: kis darabocskákat eszelget ki. Mókás mütyüröket készít kabaréknak. Szakmailag pontosan szerkesztett semmiségeket, amik ürességét a színész kedvvel tudja megtölteni. Jelenetei jobban sikló pályatársaik népszerűségére építenek. Mérték után készült szerepeit – ez egyfelvonásosainak trükkje – elszabja kicsit, hogy az elegáns jelmez alól kivillanjon a civil ruha. A színpadi maszk alól kilátszódjék a meztelen, valóságos arca a színésznek, ami persze csak valóságosnak kacérkodik. Ugyanúgy szerepként viseli saját polgári arcát, mintha papírból előhalászott szerep volna. László Miklós Vén szamár című egyfelvonásosában a Nemzeti Színház nagy művészét egy fruska megszólítja a színészbejárónál. Vacogó fogakkal szerelmet vall neki. A leány még akkor is zavarban van, amikor felmegy a színész lakására fölajánlani érintetlen szerelmét. A színészben felébred a lelkiismeret. Tetszik a lány, de egy apai csóknál többet nem kockáztat, hazaküldi. Pár nap után még mindig nem bírja kiverni a fejéből a kislányt. Tudja, hol lakik. Elmegy a lány papája külvárosi szabóüzletébe. Véletlenségből kiderül, a lány a környék hírhedt démona, színinövendék, karrierje érdekéből játszotta el a híres színésznek a reszkető, szerelmes verebet. A színész újra lakására hívja. Udvarol. Megszédíti, majd szemébe vágja az igazságot.
Muráti a magát liliomnak mutató vadrózsa, Somlay Artur a színészi nagyvad. László Miklós még egy megkettőződést belerejtett az egyfelvonásosba: ő dublírozza Somlayt megtévesztően azonos ruhában, azonos maszkkal.
1938 márciusában a Terézkörúti Színpadon Muráti Lili a Lulu című egyfelvonásosban játssza Lulut és időnként saját magát. Hol önmaga, hol szerepmása. Így bolondítja partnerét, az ugyancsak a Vígtől kölcsönzött Básti Lajost. A darabocskát László Miklós tákolta össze Fóth Imrével.
Augusztusban egész estét betöltő zenés vígjátékban játszik Muráti a Terézkörútiban. Fred Heller – Bruno Engler: Megsértették a minisztériumot. Zene: L. K. Märker, átdolgozta pestire Stella Adorján, dalszövegek Harmath Imrétől.
Muráti beérkezett. Már a puszta nevére elkelnek a jegyek. Mindegy, milyen darabban játszik. Valóban egyre ment. Ha szusszanásnyi ideje van: személyiségének vonzerejét kamatoztatja a Terézkörúti Színpadon, amely a Roboz Imre igazgatta Víg „testvérszínháza”, Roboz Aladár ott az igazgató.
Fodor László: A szerelem nem olyan egyszerű (Víg, 1935. január 19.) – Péterfy Elza szerepéről Schöpflin nem spórol a dicsérő szavakkal: „Ezt a fiatal színésznőt már néhány év óta figyeljük várakozással. Láttunk tőle sok jót indulása óta a Tűzmadárban, de nem láttuk még eddig pontosan képességének igazi mértékét, egy s más bizonytalanság mindig maradt bennünk. Megjelenése, beszéde szerint egészen mai jelenség, fogékony idegrendszer, céltudatos akarat, tud és akar tanulni. Most alkalma van megmutatni magát egészen. A szerep egy modern sportoló leány, aki – ép úgy, mint partnere – túlságosan okos akar lenni és a sok okosságtól elmulasztja az élet szépségét, a nagy alkalmat, amelyet a szerelem nyújt feléje s aztán silány kis pót-örömöcskékben kielégületlenül él tovább, kalanddá posványosítva a nagy érzést. A darabnak kétségkívül ez a szerep ad létjogosultságot. Sok alkalmat ad a játékra, vannak komikus részei, vannak benne különböző fokozatai annak a könnyű érzelmességnek, amely ma mellőzhetetlen kelléke a modern szórakoztató vígjátéknak. Vannak néha őszinte szavai, amikor a szerző nem is tudja, hogy most őszinte volt és vannak hamis hangjai, amikor a szerző a költő nyelvén akar beszélni. Ez a cocktail megfelel a mai nagyvárosi közönség szája ízének, amely már alig tűri a természetes italt.
Muráti Lilinek sikerül ezt a belsőleg kevéssé hitelesített alakot teljes hitelűvé tenni. A sikerhez ő adja a nagyobb százalékot. Eleinte még ingadozik kissé, párszor mellé-fog, de aztán mintegy lendületbe jut, az alak élni kezd a keze alatt, levegőt hoz a darabba. Előttünk áll az erkölcsi talajából kiszakadtan lebegő nő, aki folyton keresi, és soha nem találja a megnyugvását, nem tud sem erkölcsös, sem erkölcstelen lenni – nincs sehol otthon. Abban a jelenetben, mikor a klinikán meglátja egykori szerelme gyermekét, akinek egy másik nő az anyja, Muráti Lili inkább mozdulatokkal és mimikával, mint beszéddel, halk szavak sokszoros árnyalásával teljesen jellemzi azt a nőt, aki ebben a pillanatban megérti, hogy életében nincs többé út vissza ahhoz a boldogsághoz, amely mellett egyszer elment. Az utolsó erkélyjelenet cinikusan szentimentális hangjában már benne van a végső rezignáció. Ebben a jelenetben a színésznő emeli fel a darabot egy magasabb színvonalra, mint a szerző.” (Nyugat, 1935/2.)
Hunyady Sándor: A három sárkány (1935. február 16.) – „játék zenével” a Vígben. Három nyírségi öregasszony családi rabságban tartja id. Csaholyi urat. A dédelgető szavú Hunyadynak ez csupán színpadi kedveskedése. Érdesebb kép soron következő darabja. Nem is az anyaszínházban adják. A gazda nélkül maradt Révay utcai Pesti Színházban vendégként játssza 1935. március 23-tól a Víg társulata a Lovagias ügyet. Muráti Lili: Virág Baba, az Aesculap orvosi műszer-nagykereskedő cég megpofozott könyvelőjének, Virág Andornak (Kabos Gyula) a leánya. A darab sikeres. Átviszik 100 előadásra a nagyobb Vígszínházba. Ez a színház megmagyarázhatatlan vonásai közül való. Ha fél ház van egy nagyszínházban, és átviszik a színház kamarájába, ott is csak félig telik meg a nézőtér. A Lovagias ügy megtöltötte a kamara méretű nézőteret és ősztől a Lipót körúton ugyanúgy telt házakat hozott. Óvatosság vitte az ideiglenes kamara színpadára. Az elkényeztetett közönség ez alkalommal elfogadja az elvásott talpú cipőket, lemond az eleganciát és gazdagságot sugárzó színpadról, meghatottan magához öleli a mindennapi nyomorúságot körbejáró színdarabot.
Ősztől a Pesti már a Víg kamarája. Hunyadyt kritizálják a bemutató idején és azóta is, hogy az ellenfelek, a főnök pofozkodó unokaöccse, Pali és a megalázott Virág könyvelő–cégvezető konfliktusát a szerző elkeni. A vége boldog megalkuvás. Egymás kebelére boruló kiegyezés. A színház mint szórakozóhely, a nézők mint felüdülni vágyók a boldog végért odaadják a társadalmi igazságot. Túl a világszerte sóvárgott happy enden van a dramaturgiai fordulatnak tőrül metszett magyar igazsága. A Bánk bántól a Lovagias ügyön át máig az ellentétes érdekek feloldódnak, megbékélnek és kiegyeznek. Az engesztelhetetlen kritikusokkal szemben a kiegyezés a magyar igazság.
Édouard Bourdet: Nem olyan időket élünk (Víg, 1935. május 18.) – Muráti Anne-Marie. Az első felvonás ötödik replikájában kimondják már a címben hordott jelszót: Nem olyan időket élünk. A fordító Lakatos László pesti leleménye, mert eredetiben a laposabb Les temps difficiles áll. XIV. Lajos kori kastélyban lakó nagyiparosék alatt inog a talaj. Leállnak gyáraik. Hozzákényszerítik lányukat a gazdagok debil fiához. A dadogó, gusztustalan elveszi a lányt és rátör a hálószobában. Állítólag a párizsi premieren ezt a jelenetet olyan naturalista részletezéssel állították színre, hogy a nézőtéren többen elájultak. Holott illedelmes volt a szöveg. Nem hangzott el egyetlen szó sem a színen, aminek nem volt szabad elhangoznia. A kiinduló helyzet borzalmas volt: egy butaságig ártatlan lányt anyagi okokból hozzákényszerítenek egy szörnyhöz. Gusztustalan színpadi jelenetekből nehéz volt visszatalálnia a jól fésült XX. század eleji Racinhoz.
A párizsi körúti dráma elsorvadt. Eszközei kifáradtak. A bulvárnak ezüstkorszaka ez. Nem is szólva pesti másolóiról. Az alaphelyzeteket egymásra rakva tornyot alkottak volna. Egyforma helyzetek. Egyforma alapkiindulások. Egyforma szereplők. Muráti csak az öltözőben kikészített jelmezeiről tudhatta megkülönböztetni, melyik darabban, melyik szerepet játssza. Még az elmésségek és az érzelmes szövegek, a szerelmi vallomások is szóról szóra egyeztek. Minden összevágó volt. Hatvany Lili – maga is szerzőnő, azon túl, hogy színházi leveleiben szőrmentén bírálta hetente a színházakat – bölcs tipológiát ad a kortársi Bús-Fekete-darabokról. „Napjainkban háromféle divatos darabtémát ismerünk: 1. a karriertörténetet (lásd. Templom egere, Helyet az ifjúságnak, Mesék az írógépről, A méltóságos asszony trafikja stb.), 2. az úgynevezett keresztmetszetet (lásd. Grand Hotel, Vacsora nyolckor, A pénz nem minden stb.), 3. a múlt század végén kezdődő és napjainkban végződő családi regényt.”
Louis Jouvet kivallotta Henri Becque-ről szólva, hogy általában minden darabot megírása után még egyszer megalkotunk. A kimerült körúti komédiákon több munkájuk akad a színészeknek, mint amennyit a szerző beléfektetett művébe. A darab cselekménye, vagy a szerep jelleme inkább fékezi a színészt munkájában, semmint vezeti a próbák során. Érzi a harmadkézből vett elhasználtságot. A bábukat megtöltő hagyományos fűrészport. Halott anyaggal dolgozik. Neki kell élettel megtöltenie. Feltámasztani a holtakat. És élővé hazudni az előadás során.
Amikor érdektelen a dráma, nagyon érdekesnek kell lenni a színész személyiségének.
Egy vamp ellopja az értékes nyakláncot. A cselédség között nyomoznak a tettes után.
Bús-Fekete László: Szerelemből elégtelen (Víg, 1935. szeptember 14.).
Komoly színésznővé érett Muráti. Csámpás cipőben, borzasan caplatott Bús-Fekete kabarétechnikával megoldatlanul megoldott bohózatában. Az első felvonás végén leszakadt alatta az albérletben kifeszített függőágy. Még ebben a bohózatian durva jelenetben is megőrizte emberi méltóságát, és éreztette a figura szomorúságát.
Bús-Fekete nem francia epigon. Ő magyar epigon. Nem a párizsi bulvárszerzőket utánozza, hanem a kávéházi asztalok alól azokat a morzsákat csipegeti föl, amiket magyar színpadi szerzők leejtettek uzsonnázás közben. Félreértés ne essék: nem Molnár Ferenc asztala alá nyúlt szellemi potyadékért, hanem a Bethlen téri Színpad házi szerzői – Kellér Dezső, Nádasi László – azon ötleteit seperte össze, amiket még ők sem mertek nyilvánosság elé dolgozni.
Szégyenletes darab. Olvasás közben is pirul az ember gyermekded cselekményvezetéséért, fél lábon bicegő elmésségeiért. Micsoda fájdalom lehetett próbálni Bús-Fekete keletlenségeit, életet lehelni dramaturgiai helyesírási hibákkal teli színházi dolgozataiba. És a legarcpirítóbb, hogy többnyire sikere volt se füle, se farka darabjainak. A Szerelemből elégtelen 30-szor elagonizált a Vígben. Ez az előadásszám abban az időben jelentős siker. Az utána bemutatott parádés évi Molnár Ferenc (Nagy szerelem) is 52 előadással mondható kiemelkedőnek.
A darab alapötlete, hogy nincs alapötlete. Bús-Feketének semmi sem jutott eszébe, ezért elhatározta: ír egy színdarabot. Mivel éppen a fiatalok jöttek divatba, lányiskolai osztályokban, vagy bakfisok drámáját nézték szívesen az öregedő nézők a Vígben, Bús-Fekete is összelombfűrészelt egy ifjúsági színdarabot. Három leánynak nincs annyi keresete, hogy önállóan béreljenek lakást. Tehát közösen vesznek ki egy garzonlakást, amit keresztbefűrészelve mutat a színpad, beleértve a fürdőszobát is a szaniterekkel. A három lánnyal semmi érdemleges, elmesélni érdemes nem történik az előadás folyamán, végül férjhez mennek. A jelenetek lélektanilag abszurdak, színházi lélektanilag azonban elfogadhatóak. Hajmeresztő fordulatok a szakítások és a leánykérések benne. Színpadilag elhihetőek. Különösen, ha Kabos Gyula, Ráday Imre a férfipartner és a lányszereplők Muráti Ágotáján kívül Dayka Margit, Perczel Zita.
Azért érdemes kitérni ezekre a szóra sem érdemes művekre, mert megmutatják, miféle semmiségekből kell színésznek alakot teremtenie, miféle ringy-rongy tákolmányokat sodort elfogadhatóvá, nézhetővé, néhanapján sikerré, olykor világsikerré a színészi alkotóerő. Az sem mondható a szépirodalmi kisiparosra, hogy nyeglén és szellemi befektetés nélkül kirázta volna kisujjából a színdarabnak eladott papírmennyiséget, mert hason címmel az előző évben folytatásokban közölte a Szerelemből elégtelent a Színházi Élet. És regényformában egy cseppet sem volt jobb, élettel teltebb, mint színpadra csikart prózának. Hiába: Bús-Fekete nem tudott írni. Tudta viszont: mitől döglik a légy.
A drámanagyiparos Henri Bernstein Reménységében (Víg, 1935. március 9.) Solange Goinart szerepét játssza Somló István partnereként Muráti.
Karinthy 1912-ben Bernstein: Az ostrom című színdarabját gyilkosan mulatságos kritikával szúrta agyon, hogy a végén közölje: „Ilyen kedves és laza kis cselekménnyel szemben a színész munkája elsőrangú fontosságúvá válik és talán nem is szabadna csak róluk beszélni.” A szavakat szétosztják a színészek között. Kénytelenek értelmet keresni bennük, ha nem találják: alattuk, mögöttük, vagy helyettük. És játszanak. Telijátsszák a színpadot. Úgy tesznek, mintha rajtuk kívül volna más nézni való az emelt téren, mintha volna darab is, nem csak írott ürügy, hogy bejöhessenek érdekes emberek szép ruhákban, és jellemzőeket mozogjanak és nézzenek egymás szeme közé. És a papírmasékra rákölcsönözzék temperamentumukat, élményeiket, emberismeretüket és életbölcseletüket. (folytatjuk)
MOLNÁR GÁL PÉTER
