Ha flashback technikával indul Bagó Bertalan Bánk bánja a kecskeméti Ruszt József Stúdióban, hát legyen flashback a recenzió is. Az előadás végén, Gertrudis kiszenvedése után Simándy József előadásában halljuk az operaváltozat Hazám, hazám áriáját. Közben díszletmunkások érkeznek, és a színpadmérettel arányos nagyságú fekete deszkákkal elfedik előlünk a négyes osztású játékteret. Megjelenítik szinte az ária egyik kulcsmondatát: „hazám borítja szemfödél”. Nem lehet kétségünk, az ország koporsójára szögezik itt a fedelet. S mert mindenki mai gúnyát visel, nyilvánvaló az is, hogy a jelenünkre vetül a vízió.

Az elfeketedő színpaddal visszautal Bagó a flashback indításra, amely a dramaturgiailag szervezetlen ötödik felvonás stilizált sűrítménye: komplett a gyász, a szükségszerű halálok megtörténte után vagyunk, s éppen eluralkodik a túlélők lelkében a megtisztító bánat. Bánat történelmi kosztümökben, recsegő/sercegő és elakadó gramofonos hangulatzenével, irtóztatóan dagályos színészbeszéddel.

A historizáló stílussal riogató rendező aztán hamar megnyugtat: a darab szerinti első jelenet (Prológus) már kortársi. Mindjárt a látvány. A két szinten berendezett négy sufni lehetne panellakások keresztmetszete is. Panelvékony falak az áthallásokhoz, áthallgatózásokhoz. Provizórikus a térelválasztás: ha elviselhetetlen a szomszéd zaja, felkopogunk vagy felszaladunk; ha megkívánjuk a szomszéd asszonyát, lemegyünk, mikor az ember odavan. Valamint belelátunk a másik hasába. Emeletenként egy-egy cella a magán- és a közszféráé. Mert vannak ágyügyeink és közügyeink. Ágyügy Bánk felszarvazása, közügy, hogy dögrováson a haza, hogy a királyné a trónnál jobban csak Ottót, a hébe-korba gyilkoló és paráználkodó kisöccsét imádja. Közügy továbbá Bánk ifjú felesége, Melinda neve, amelyet jelszóként használnak a Gertrudis ellen felgerjedt békétlenek.

Az állhatatos, megközelíthetetlen Melinda vétkezik: gyöngeséget árul el, amikor pilláit lesütve könnyet ejt a bájaira törő Ottó honvágy-blöffje hallatán. A meráni herceg fia ezt biztatásként fogja fel, hiába inti Biberach, a lézengő ritter: „Hát nem tudom, hercegem. Mikor annak idején az én Lucim kerülte a tekintetemet, akkor tudtam, hogy sumákol. Úgyhogy csak vigyázz: lehet, hogy szeszélyből sírdogált neked egy kicsit, de közben mégis férjes asszony! És mint ilyen, páros lábbal fog kirúgni.” Nyelvben vagyunk. Szabó Borbála – Katona „fordítójaként” – a valóságshow-k világába ereszkedik. Követi a rendezői igényt, hogy korunk közönségének szellemi nívójához transzponált legyen az értelmezés. A szülötte örökségét féltve őrző kecskeméti környezetben hajmeresztően vakmerő vállalkozás az alkotópár redukciós kísérlete, azonban megjegyzendő, hogy a színháztörténetünkben csöppet sem újszerű eljáráshoz folyamodtak. 1948 után, az államosított és tömegesített színjátszás hőskorában a dramaturgia alapkövetelménye volt az aktualizálás és az egyszerűsítés. Visszatérő tehát a felismerés: a nézők nagyobbik részének értelmi ingerküszöbét nem lépik át a cizellált szellemi tartalmakat hordozó üzenetek; azokat agyban emészthetővé kell számukra lebontani.

Melinda könnye-hullatása az egyszerűsítés jellegzetes példája. Az ellágyulás elsődleges oka alighanem az együttérzés. Bánk ifjú asszonya grófi sarj, a bojóthi nemzetségből való, mely Spanyolországból az arab hódítás elől menekült magyar földre. Sorsközösségük Ottóval az igazi hazájától való elszakítottság lehet. A második kapocs a társtalanság. Egyik a férje távolléte miatt, a másik a kéjvágytól szenved. Ahhoz, hogy Zeck Juli alakítása többet sejtető lehessen, hiányzik az e két motívumot érzékeltető szövegi környezet. Marad a drog. A bűnbe/transzba esés diszkós folyamatábrája. Biberach hallucinogén pora jól időzítetten járatja csúcsra az áldozatot, aztán a szer hatása múltán bekövetkezik az ernyedtség, a letargia, a bűntudat és a bűnhődésvágy, végül a téboly, a maga fokozataival. Ezekkel az átváltozási lehetőségekkel kitűnően gazdálkodik a színésznő, az adott szellemi teret teljességgel kitölti. Ugyanakkor Melindát én alkatában törékenyebbnek, ám lényében a feslettség sejtelmét bennfoglaló naivának képzelem. Tudom, nemzeti dráma fennforgásakor a feslettség erős kifejezés, ezért a kíváncsi szóra finomítom (a társulaton belül Trokán Nóra alkata ilyen). A békétlenek jelszava: Melinda. Ez a lelke/motorja – rátermett színésznő híján általában a gyenge pontja – a Bánk bán-interpretációknak is. A szereplőválasztás meghatározza az előadás kimenetelét, ugyanúgy, ahogyan Ophelia vagy Desdemona pszichikai vonásai Shakespeare tragédiáiban. (A kecskeméti társulat erejére vall, hogy akár kétféle darabértelmezéshez is kínálkoznék lehetőség.)

Bagó Melinda-választása a mű egy másik érzékeny pontja, az Ottó-definíció megsegítése irányába hat. Zeck Juli temperamentuma hozzáigazodik Hajdú Melinda (Bendeleiben Izidóra, türingiai leány) eszeveszett szerelmi vágtájához, és oda tud emelkedni Danyi Judit (Gertrudis, királyné) trónról sugárzó tekintélyéhez is. Az egyenlően magnetikus csúcsok alkotta nőháromszög erőterében Orth Péter (Ottó, Berchtoldnak, a merániai hercegnek fia, Gertrudisnak testvéröccse) könnyedén válik hitelessé a kifejletlen (vagy képlékeny) szexuális személyiségű gyermekfelnőtt szerepében: közönyt mutat, sőt szinte menekül az iránta megnyilatkozó szerelem elől, de a felnőttsége és férfiassága igazolására hivatott kalandot következményösztön és következménytudat nélkül keresi. Közben azonban vágyát/szándékát úgy titkolja nővére előtt, minta a tettével őt csalná meg. Ezen a ponton megjelenik a Melinda-jelenség két ritkán elemzett mélyárama. 1. A delíriumos légyottban Melinda elragadja Ottó szívét Gertrudistól. 2. Az ölelkezés önkívületében Melinda szabad akarata érvényesül. Melinda gyermeknő, Ottó gyermekférfi: keletkezhetett közöttük vonzalom.

Melinda Bánknál sokkal fiatalabb. Amikor a bán egy ország gondjainak súlyával a vállán hajol hitvesére, nem érezheti bizonyosnak magát afelől, hogy maradéktalanul beteljesíti nője vágyait. A féltékenység forrása a férfi bensőjében van. Elegendő a legcsekélyebb külső jel, hogy buzogni kezdjen, s fokozatosan elárassza a teljes tudatot. Fazakas Géza (Bánk bán, Magyarország nagyura) a népe sorsával együtt érző, dinamikusan csüggedő hátországi főhonvéd mundérját és arcvonásait viselve lép színre. Ikonszerű. A hazája és személye becsületén ejtett foltot szublimáltan közvetíti tekintete: folyamatos rezzenéstelenségében ott a múlt, a jelen s a jövendő. Tényleges mozgásterét ugyanakkor beszűkíti a rendező–író–dramaturg alkotóhármas azon megoldása, hogy Tiborc panaszát eltüntetik a titkon hazaérkezett bán első élményei közül. A hangsúly így a csábítási-megcsalási cselekményvonulatra helyeződik.

Ám amit az alkotók elvesznek a réven, azt visszaadják a vámon. Tiborc szüntelen felbukkanó-megszólaló szereplő. Panaszfoszlányai ugyanúgy beterítik a darabot, mint Biberach cselszövögetései. Kettős mozgatórendszer hat az előadásban. Kiss Jenő – nem mellesleg jegyzem meg – az 1982-es kecskeméti előadásban Biberach szerepét játszotta. Piknikus alkata (Apáti Miklóstól kölcsönzött jelző) most is az akkori karakterre emlékeztet. Láttán a korunkban traktoros demonstrációkra bujtogató gazdaképviselők valamelyike, a megtollasodott agrárproletár képződik meg a nézőben. Szinte közös az élethitvallásuk is a lézengő ritterrel (ott a haza, ahol a haszon), csak míg az előbbi pragmatikus túlélő, az utóbbi – Szemenyei János szerepformálásában – fatalista bajkeverő művész. Kőkemény társadalomkritikát fogalmaznak meg mindketten.

Nagyon rendjén van ez ott, ahol a történelmi és jelenkori állapotok miatt támadt keserűség a nemzeti önirónia kimunkálásának irányába hat. E pillanataiban/jeleneteiben megrendítő az előadás; amint azonban az önirónia karikatúrává keskenyedik, bizony bicskanyitogatónak érződik. Biberach drogtasakos, diszkó-fílinges jeleneténél például karikatúrává süllyed a tartalomfordítás. Hozzájárul a túlrajzoláshoz Szemenyei János speciális adottsága is, a rendkívül laza arcmozgató izomzat, amely hajlamos az elszabadulásra; arra, hogy általa a mimika ellenőrizhetetlenül önjáróvá, terhes jelentésadalékká váljék. A különleges karakterű ábrázat transzparens: egyszerű viselése elégséges feltétele a rendezői szándék kifejezésének. (Ez a szereplőválogatás elvi alapja a nem-társulatos színházakban, s a kecskeméti részben e szerencsés helyzetűek körébe tartozik.)

Ugyanilyen ambivalencia érzékelhető a békétlenek táborának megjelenítésében. Ahogyan a Melinda-szál a droghatás lélektanára van felfűzve, a zendülők sorstörténete a lerészegedés. Olykor szívbe markoló, olykor a jó ízlés határain túli gesztusokkal. Feljegyzésre érdemes alakítást nyújt vezérük (Petur bán, bihari főispán) szerepében Körtvélyessy Zsolt. Hangtompítós forradalmársága azt sugallja, mintha egészen igaza lenne. Nem a színész, hanem az egyfelvonásossá tömörítés óhaja kárhoztatható azért, hogy nem derül ki, a félrehúzódó békétlenek kirekesztettség-érzete generációs különállás: a merániakkal együtt bálozók nem szimplán kollaboránsok, hanem a soron következő, hatalomesélyes nemzedék tagjai. Petúr oldalán/ellenében a többi békétlen olyan, amilyennek a rendező az iszákosság dramaturgiáját képzeli.

Vereckei Rita (díszlet, jelmez) és Hárs Anna (dramaturg) társalkotóként vett részt Szabó Borbála és Bagó Bertalan mellett a munkafolyamatban. Közös érdemük ez a merész és különleges, a nemzethalál sejtelmét hordozó, tömeges diszkóbaleset.

BALOGH TIBOR