„Uralkodás! Parancsolás! minő / más már csak ennek még a’ hangja is, / mint engedelmeskedni – hát minő / ez még valóságában? – Egyj Magyar / Országba’! majd Polyák’ – Podólia’, / aztán Velencze’, a’ kevély Velencze’ – / Európa’ harmadába’, […] / Törvényt kiszabni és úgy lenni e’ felett, / miképpen a Nap sok világokon!…” Ezt bizony – a Bánk bán Negyedik szakaszának 91–97., valamint 101–102. sorát, Gertrudis szavait – nem könnyű olvasni manapság. Színpadról hallani, meghallani: érteni még kevésbé. S ez csupán egy példa az ezernyi közül. Szabó Borbála tehát, a kecskeméti Katona József Színház vállalkozásának nyelvi gondozója, aki „mai magyar nyelvre átültette” a drámát, indokoltan járt el, amikor a helybeli direkció felkérésére a teátrum névadójának klasszikus művét alapos restaurálásnak, és – Hárs Anna dramaturg közreműködésével – némi átszerkesztésnek-újraformálásnak vetette alá. Ám épp például e Velence-részt nem hagyta el. Nem ekként mondatja természetesen, de nem hagyta el. Pedig a Danyi Judit játszotta királyné, ez a mindenestül fejedelmi megjelenésű és top-modern öltözködésű, leigázó erotikus kisugárzású mai csúcsnő nem a városállam birtoklására, hanem Velencének az ötcsillagosnál is ötcsillagosabb luxusszállodájára vágyhat. Nem lakni benne persze, hanem megvásárolni, megszerezni, megkapni, átépíttetni, uralva fitogtatni.

„A veretes szöveg mögül kiszabaduló történet végre közvetlenül, mindenki számára érthetően szólaljon meg és hasson”: aki nem érinthetetlen, évszázadokkal ezelőtt véglegesen berendezett múzeumnak fogja fel a színházi előadásban alkalmazott drámairodalmat, csak helyeselheti a törekvést, mely a társulat közös akaratából fakadt, és a Bagó Bertalan rendezte produkcióban közös megvalósításra lelt. A maga keretei között. Mert a végeredmény az: néhány nagyobb jelenet és jelenetbokor elemzése ugyan határozottan és következetesen végbement, viszont a premier egésze nem rendelődött alá homogén nézet- és értékrendnek, s a színészi habitusok, stílusok néhány szerepet nagyon erősen hajlítanak maguk felé. Bagó világosan tudatja, mit nem fogad el (a mű gondolataiból, értékszerkezetéből, struktúrájából, nyelvezetéből), de nem teszi egyértelművé az igenjeit. Kritikai (kiadású) Bánk bánja ezért eléggé féloldalas, bár a dráma megjelenítéseinek történetében rokonszenvesen és üdvözlendően újszerű, Kecskeméten pedig ugyanúgy igyekszik (első prezentálását a magyar dráma napjára időzítve) polgárjogot szerezni a józanul szabad interpretációnak, a tradícióktól nem kötött friss felfogás kísérletező bátorságának, mint Bodolay Gézáé 2001-ben (egy március tizenötödikéhez közeli dátumra igazított bemutatóval).

Mire mond nemet Bagó rendezése? Például a békétlenek szinte kizárólag indulati, frázispuffogtató revolúciójára. A „Tiborc: a szegény, erényes magyar nép megtestesítője” közhelyre. Megkérdőjelezi Bánk államférfiúi döntési és cselekvési alkalmasságának fokát: valóban jelentékeny egyéniség-e a nagyúr? Folytathatnánk.

A király, II. Endre távollétében a meráni Gertrudis – általában: az idegenek – kényének-kedvének kiszolgáltatott Magyarországon a tarthatatlan állapotok ellen lázadó urak személyes képesség és ütőképes politikai akcióterv nélkül vesznek bele a nevetséges handabandázásba. Körtvélyessy Zsolt művészháris, vénülő dendivé szikkadt Peturja nem gúnyolja ki a vezérkedő bihari főispánt – külső és belső eszközökkel, színészileg hibátlanul kondicionáltan azt jelzi, hogy a váratlanul pozícióba került öreg férfi majdnem annyi bajt hoz hazájára a jelenből kihullott odvasságával, túltengő magabiztossága mögötti ingadozásával, mint amennyit a hatalom betolakodói. Szokolai Péter Mikhál bán óbégató, parlagi kisszerűségével, Farkas Ádám a még artikulációsan is visszamaradott ifjú Simon bánnal, Domján Sándor, Erdődi Zsolt és Olasz Csaba három tökéletesen arctalan békétlennel hasonul e dicstelen, boroskupa-kaffogtató, lázadás közben elalvásra hajlamos karéjba.

A majdnem kivétel nélkül napjaink elitebb divatlapjaihoz hangolt társasági öltözékekkel Vereckei Rita tervező úgy szórta be látszólag semlegesen fehér saját dobozdíszletének két szintre elosztott négy helyiségét, hogy a ruhák héjszerű életet élhessenek a figurák és a tér között. A jelmezek az alakok részei, de a tér-kép részei is. Kiss Jenőre csak annyira (vagy éppen annyira) tapad rá overallja, gumicsizmája, amennyire egy legóemberkére. Ebből a burokból az ő Tiborca csakis a szavalást sutba vágva, a harmadik évezred még jó karban levő munkanélkülijének svádájával beszélhet, maradék humorán és haza-rdírozásán kívül másban már nem bízva. Szemenyei János (Biberach) first class hószín öltönye és szemüvege hasonló öltöztetési jel, kijelölés. Ha nem lenne foglalt a kifejezés: elidegenítés az eredeti Bánk bántól, beillesztés az újba. A színész milliméterpapíron megrajzolt pontosságú karakterizáló munkájában néha egész centik sem jönnének rosszul, de ő – a külföldi, aki, mint mondja, „magyarkodásra” adja a fejét – motorizál számos jelenetet. Orth Péter jelentőséget kölcsönöz Ottó jelentéktelenségének és épp e jelentéktelenség folytán aratott sikereinek. Zeck Juliban nem dőlt el igazán, hogy a férje kiküldetése miatt hosszú ideje magányos ifjú asszonyt kacéran dögös vagy erkölcsét óvó nejjé mozdítsa. Az átdolgozás egy-két pontja kissé zavaros, ennek Bendeleiben Izidóra udvarhölgy nem egyedül vallja kárát – a legtöbb, amit Hajdú Melinda tehet, hogy nőiességben nem esélytelenül igyekszik versenyre kelni a másik két nőalakkal.

Kirí ebből az anno Domini 2011-es operabáli Magyarhonból Fazakas Géza mint címszereplő. Meglehet, poénos játék is, de racionális, a műből indokolható döntés is, hogy Katona darabjának ikonja katonaruhát kapott, nagyjából olyat, amilyet a Tóték őrnagyára adtak már nemegyszer. A bakugrásos gondolkodás a Bagó és Szabó elképzelte Bánkra is átterjed, ő sem mentes az idegkimerültségből eredő szellemi ziláltság aggasztó és veszedelmes megnyilvánulásaitól. Bár azt nem tételeznénk fel róla, hogy nevezetes hallgatózási szituációjában moccanatlanul végigfekszi férji lejáratásának nagyon hosszú perceit. Fazakas ízes dikciója és játékának a szükségesség határait is feszegető méltósága rokonszenvet kelt a hős iránt, egyebet nem – azaz kétségtelenné teszi: a hős nem hős, a históriai kutyaszorítóból ő sem ismeri a lehetséges kiút ideológiai, morális, személyes vagy más válaszát. (A megőrzött méltóság az egész kecskeméti Bánk bánra érvényes: sehol sem űznek csúfot az ősszövegből, a szerzőből és a mű konzervatív híveiből. Legfeljebb próbára teszik az utóbbiakat.)

Kirí a bemutató helyenként publicisztikusan aktualizált világából Pál Attila II. Endréje is. Ez a küldetése: hogy XIII. századi ódon jelenség legyen. Az értetlenkedő, trónjára rá nem termett magyar király, valamely harmadrangú akadémikus festményről lelépve, mégsem csak királyparódia. Tehetetlenkedését meg-meglegyinti a perszonális és közösségi dráma szele. Egy kifordított dráma – és így, ettől önmaga felé tájékozódó megjelenítés – fontos bábja, aki ezúttal nem késve érkezik, hanem korán letűnik a színről. Ugyanis Kecskeméten a panoptikumi, kabarészerűen gerjesztett ötödik felvonás placca nyitja a Katona-átigazítást, hogy azután a könnyen szétlebbenthető szalagfalak közt játszódó további négy már az Erkel Ferenc operazenéjével is aláfestett-alárecsegett felütés iróniáján csússzon egyre komolyabb, ám kitöltetlen tartalmi irányokba, a végén Simándy József minden kétséget kizáróan tökéletes és felemelő áriájával is konfrontálva a nézőt-hallgatót. Hová is csúszik a megújított dráma? Ez, tehát a pozitív Bánk-konklúziók nem olvashatók ki Bagó Bertalan rendezéséből, melyet mintha a saját árnyéka torpantott volna meg – vagy mai szemmel a Bánk bán „csak” egy nemzetünk szerette problematikus dráma, de nem országrecept a bajban; mert nem is lehet az.

TARJÁN TAMÁS