Már több mint három évtizede a Vígszínház tagja. Mit jelent önnek, hogy ilyen hosszú ideje kötődik a teátrumhoz és a társulathoz?

Ez egy házasság. Manapság egyre inkább megfigyelhető az a törekvés, hogy meg akarják szüntetni a társulatokat. Teszik ezt olyanok, akik nem értenek a színházhoz, és fogalmuk sincs arról, hogy mennyire érzékeny műfaj. Mi itt úgy működünk, mint egy család, mindenkinek megvan a maga szerepe. Ugyanakkor egy színésznek jót tesz, ha időnként ellátogat vendégként más családokhoz, ilyenkor vérátömlesztést kap, mert új emberekkel találkozik. De alapvetően nagyon fontos, hogy olyan közegben dolgozzon, ahol könnyebben megy a kitárulkozás. A színész egészen másképp működik, mint egy átlagos ember, mert nap mint nap kiteszi a lelkét és az idegrendszerét. Nem növelhet maga köré pajzsokat, mert akkor megszűnne az érzékenysége, viszont ezáltal sokkal sérülékenyebb. Ha a színész úgy él egy társulatban, mintha családban lenne, akkor bizonyos mértékig védve van, mert óvják egymást a családtagok. Ez az állandóság biztonságot ad, s így kevésbé sérül az ember.

 

 

Ugyanakkor feltételezem, hogy időnként voltak nehéz pillanatok, periódusok, amikor nem jöttek a szerepek, és nem tudta magát igazán megmutatni.

Természetesen. Olyankor felmerül a váltás gondolata. Velem is előfordult néhányszor az elmúlt harmincegynéhány év alatt. Amikor ez a helyzet előállt, felmentem az igazgatómhoz, tudattam vele, hogy igásló típus vagyok, azt szeretem, ha le vagyok terhelve, és nem érzem, hogy megfelelő feladatokat kapok. Mindig az volt a válasz, hogy nem mehetek el innen, mert itt vagyok otthon. Ennek hatására az ember kicsit türelmesebb lesz, és megvárja, amíg jönnek az újabb feladatok. Hozzá kell tennem, hogy nagyon nehéz dolga van egy színházigazgatónak, mert a társulat valamennyi tagját el kell látnia megfelelő szereppel.

Sok helyen fordult meg vendégként, a Játékszíntől az egri színházon át a Katonáig és a Budapesti Kamaraszínházig. Miért fontos a megszokott közegből való kilépés?

Azért fontos, mert új emberekkel, akár teljesen más szemléletű rendezőkkel és színészkollégákkal dolgozhatom együtt. A magánéletben is nélkülözhetetlen, hogy új barátokra tegyünk szert, hiszen az ember könnyebben észreveszi a saját hibáit egy új közegben.

Ha most pályakezdésére pillantunk vissza, legélesebben az Angi Vera című film főszerepe merül fel, amellyel valósággal berobbant a köztudatba. Hogyan élte meg olyan fiatalon a hirtelen jött nagy sikert és ismertséget?

Valóban nagyon fontos időszak volt az életemben, mert egyáltalán nem mindegy, hogyan indul egy színész pályája. Nekem nagy szerencsém volt, mert megkaptam az Angi Vera címszerepét, tudtam élni a lehetőséggel, és olyan jól sikerült a film, hogy díjakat nyertünk különböző nemzetközi fesztiválokon. Nagyon sokan megkapják az első indító lehetőséget, de ha nem tudnak élni vele, akkor elillan a bizalom. Számomra az ismertség és népszerűség sohasem volt fontos. Én csak jó színész akartam lenni, ezért dolgoztam eddig, és amíg élek, ezen fogok dolgozni.

Milyen hatások és benyomások terelték a színészet felé?

Azt nagyon nehéz lenne felidézni. Gyerekkoromban bohóc akartam lenni. Édesapám elvitt a cirkuszba, ahol lenyűgözött a bohóc száma, mert megnevettetett, ugyanakkor azt is éreztem, hogy összefacsarodik a szívem. Arra gondoltam, milyen nagy ajándék lehet egy ember számára, ha ezt csinálhatja egész életében. Apu nem engedte, hogy az artistaképzőbe menjek, ragaszkodott ahhoz, hogy előbb leérettségizzek és szakmát szerezzek. Veszprémben felvételiztem a vegyipari technikumba. Emlékszem, ahogy leszálltunk a buszról, belefújt a szél egy üvegszilánkot a szemembe. Egyből a kórházba mentünk, ahol egy nagy kötést kaptam, és úgy írtam meg a dolgozatot. A nagy sietségben elfelejtettünk kitölteni egy papírt, így nem kértem kollégiumi elhelyezést. Néhány hét múlva megkaptam az értesítést, hogy felvettek, de nem tudnak kollégiumot biztosítani. Mivel nagyon szegények voltunk – Kőbányán nőttem fel –, az albérlet szóba sem jöhetett, így aztán megmenekültem, a Jóisten közbeszólt, és nem kellett vegyésznek tanulnom. Kőbányán érettségiztem az I. László Gimnáziumban, majd jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahová fel is vettek.

Mennyiben határozta meg pályája alakulását, hogy Horvai István és Kapás Dezső tanítványa volt a főiskolán?

Két fantasztikus mesterem volt, mindent tőlük kaptam. Ezt a szakmát egyébként nem lehet a főiskolán megtanulni, de bizonyos tartás és hozzáállás elsajátítható. Rettentően szigorúak voltak – a Horvaitól különösen féltem –, de mindketten végtelen szeretettel és törődéssel vették körül a tehetséget. Nagyon szerencsés voltam, hogy hozzájuk kerültem.

Miként az is nagy szerencse volt, hogy a Vígszínházhoz szerződtették. Annak mi volt a története?

Főiskolásként játszottam Irmát Molnár Ferenc darabjában, Az üvegcipőben, melyet Kapás Dezső rendezett. A következő évben Várkonyi Zoltán – aki a Vígszínház igazgatója volt akkor – rám osztotta Weingarten A nyár című darabjának főszerepét. A tapsrend zenéje egy keringő volt, és amikor a premieren Várkonyi is kijött a közönség elé meghajolni, felkért táncolni, és tánc közben a fülembe súgta, hogy leszerződtet.

Már Az üvegcipőben együtt játszott Benkő Gyulával, Bilicsi Tivadarral, Tábori Nórával. Hogyan fogadták a neves színészkollégák, amikor a Vígszínházhoz került?

Fantasztikus érzés volt, hogy bárkihez odamehettem és megkérdezhettem, ha valamit nem tudtam. Nagyon fontos, hogy ha bajban vagyok, és úgy érzem, valami nem megy, megkérhetek valakit, akiben bízom, hogy jöjjön be, nézze meg a próbát, és mondja meg, mi az, ami nem működik, mitől nem tudok továbblépni. Ez a tradíció a mai napig él a Vígszínházban, most már bennünket kérnek a növendékek, hogy nézzük meg őket. Ruttkai Éva volt az, aki beült Az üvegcipő próbájára, és ha mást nem, csak ennyit mondott: „Kicsikém, ne vegyél föl fekete bugyit a szoknyád alá, mert amikor fölrakod a lábad, kilátszik! Sokkal szebb, ha egy fehér bugyi látszik ki.” Nagyon fontos, hogy egy tapasztalt színésznő mondjon ilyeneket, mert növendékként eszembe sem jutott volna, pedig erre is figyelni kell.

Egyébként nemritkán pejoratív értelemben lehet hallani a vígszínházi színjátszásról. Ön mit gondol erről?

Sokan nem tudják, mit jelent 1200 néző előtt színpadra lépni. Teljesen más játékmódot igényel a Vígszínház, mint a kisebb színházi terek. Intimen kell játszani, hogy az ember ne úgy nézzen ki, mint egy közlekedési rendőr, ugyanakkor el kell jutni az utolsó sorig és a legfelső karzatig. Mindamellett estéről estére váltanunk kell és alkalmazkodni másik két játszóhelyünk, a Pesti Színház és a Házi színpad adottságaihoz.

Pályája elején alkata egy bizonyos szerepkörre predesztinálta volna, ám nagyon hamar sikerült elkerülnie a beskatulyázást. Jól látom ezt?

Lírai, naiva alkatom volt, de rettenetesen utáltam a naiva szerepeket. Éppen ezért mindig megpróbáltam valamiféle fanyar színt, akár humort megkeresni bennük. Voltaképpen azért voltam szerencsés már Az üvegcipőben is, mert nem tiszta naivát formáltam Irmából, hanem egy furcsa, groteszk tündérlányt, aki beleszeret Sipos úrba – Benkő Gyulába –, és valósággal elrepül a szerelemtől. Azáltal, hogy humort tettem ezekbe a szerepekbe, és megpróbáltam a karakter felé eltolni őket, könnyebben kaptam karakterszerepeket is. Ez is nagy szerencse volt, mert a naiva szerepkör hamar elmúlik, ugyanis négyévente jön a főiskoláról a következő naiva, s amíg a színésznő elér egy bizonyos kort, várnia kell, hogy ismét megtalálják a komolyabb szerepek.

 

Augusztus Oklahomában – Vígszínház (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

 

Magam is azt a groteszk látásmódot akartam kiemelni színészetéből, amely egyúttal visszautal a kislánykori álomra a bohócról, aki egyszerre nevetteti meg és készteti sírásra közönségét.

Pontosan. Nekem megadatott a szép, tiszta, lírai külső, de a kisördög mindig ott bujkált bennem.

Észrevehetjük azt is, hogy gyakran találják meg a boldogtalan, magányos, kiszolgáltatott, nehéz sorsú figurák. Ilyen volt az Ördögökben Marja Lebjadkina, Kornis Mihály Körmagyarjában az ősbemutatón a takarítónő, a felújított változatban a prostituált, vagy említhetném a Száz év magány Pilarját. Milyen tapasztalatból tudta megformálni az említett alakokat?

Említettem már, hogy Kőbányán nőttem fel, tehát nem rózsadombi úrilány vagyok. Nagyon sokat láttam és tapasztaltam akár a családom körében, akár abban a közösségben, ahol laktunk. A bérházban senkinek sem volt zárva az ajtaja, és ott sokféle nyomorúsággal, emberi sorssal találkoztam. Ezek később felidéződtek bennem, amikor egy-egy szerepre készültem.

Az elmúlt néhány évadot tekintve mindenképpen kiemelkedik munkái közül a pesti színházi Mikve, amely ortodox zsidó közegben játszódik, mégpedig egy rituális fürdőben. A darab meghívást kapott a POSZT-ra, ahol a MASZK Országos Színészegyesület színészzsűrije a „Legjobb női alakítás” díját ítélte önnek. Hogyan közelítette meg a felügyelőnő, Shoshana figuráját?

Nagyon fontos a darab számomra és a színház számára is, mert bár valóban ortodox zsidó közösségben játszódik, ahol nagyon erősek a tradíciók és szigorúak a szabályok – az általam játszott Shoshanának éppen ezek betartására kell ügyelnie –, egyúttal azt is felmutatja, hogy a XXI. században is élnek emberek szabadságuktól megfosztva. Azt gondoltuk, beszélnünk kell a kirekesztésről – legyen szó bármilyen közösségről –, a nők bántalmazásáról és a szabad szerelem iránti jogról. A színház alapvető feladata, hogy megkerülhetetlen problémákra mutasson rá, és olyan kérdéseket tegyen fel, melyeket a nézőnek magának kell megválaszolnia.

 

Rakottszesz – Ódry Színpad

 

Shoshana mindenki problémájának fültanúja, miközben saját sorsa csak később bontakozik ki.

Természetesen neki magának is komoly problémái vannak, miként valamennyi szereplőnek. A darabban női sorsok kerülnek középpontba, ám mindenki behoz magával egy férfit azáltal, hogy beszél róla.

Számomra ugyancsak revelatív alakítást nyújtott az Augusztus Oklahomában című darabban. Az előadás egyik kritikusa, Kállai Katalin találóan írja, hogy „Pap Vera életigenlő természetességgel mutatja azt a világrendünkből adódó törvényszerűséget, mely szerint ha megszülettünk, valami módon el is kell haláloznunk. Ugyanakkor a figura egyfajta átmenetet képez élet és halál között, körülötte a mindent beborító köd, mely sem az elvesztegetett élet, sem a magány tragédiáját nem képes tompítani. Pap Vera humorból formál tragikumot – és fordítva. Vannak pillanatok, amikor áttetsző alakja egymaga betölti a színpadot.” Önnek miért volt fontos a darab?

Elsősorban azért, mert fontos kérdéseket vet fel az emberi viszonyokról egy család történetén keresztül. Az alkoholista apa öngyilkos lesz, az anya, akit én játszom, rákbeteg és gyógyszerfüggő, a három lány sorsa ugyancsak súlyos, mert nem szeretik őket. Egyikük épp válófélben van, a másik már elmúlt harminc, de nem sikerült megtalálnia a boldogságot, a harmadik, a legkisebb az unokatestvérébe szeret bele. Az anya úgy érzi, ő rontott el mindent, mert annyit dolgoztak, amennyit csak lehetett, és közben nem törődött eleget gyermekeivel. Muszáj erről beszélni ma, amikor képtelenek vagyunk egymással barátságokat, szerelmeket és normális emberi kapcsolatokat teremteni.

Milyen kihívást jelentett a szerep? Hogyan készült föl a rákbeteg családanya színpadi megjelenítésére?

Sokat segített, hogy az olvasópróbára meghívtunk olyan betegeket, akiknek szájrákjuk volt, valamint egy orvost is. Elmondták, hogyan élik meg a betegséget és milyen kezeléseken estek át. Volt, aki mellett kitartott a családja, és olyan is, aki elveszítette szeretteit a betegség alatt. Az ő történetük is arról szólt, mennyire tartós egy emberi kapcsolat, és sikerül-e megőrizni a nagy bajban kapcsolatukat férjükkel, feleségükkel vagy akár gyermekeikkel. Ha a néző az előadás után hazamegy, mélyen elgondolkodik ezen, nem tud elmenni mellette, mert mindannyiunknak vannak elhibázott lépései, elrontott emberi kapcsolatai, melyeket még rendbe lehet hozni, csupán akarni kell, és tenni érte valamit.

Tracy Letts említett darabját Eszenyi Enikő állította színpadra. Vele először 1991-ben dolgozott együtt a Józsefvárosi Színházban, itt a Vígszínházban pedig 1992-ben a West Side Storyban. Milyen munkakapcsolat alakult ki önök között?

Nagyon szeretek az Encivel dolgozni. Összekapcsol bennünket, hogy ő is Horvai–Kapás-növendék volt. Amikor én végeztem, ők Kaszás Attilával akkor kezdték a főiskolát, négy évvel később pedig jöttek ide a Vígszínházba gyakorolni. Sokszor beszélgettünk arról az Encivel, hogy egy mozdulatról meglátszik, ha valaki Horvai–Kapás-tanítvány. Félszavakból is megértjük egymást, és nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Első közös munkánk, a Leonce és Léna a Józsefvárosi Színházban nagy sikerű, gyönyörű előadás volt, bejártuk vele a világot, Amszterdamtól Berlinig sok helyen játszottuk. A legnagyobb dicséret az volt, hogy nagyon bátran nyúltunk a darabhoz, ugyanis német nyelvterületen túlságosan tisztelik Büchner művét, valahogy úgy, mint nálunk Az ember tragédiáját.

Különböző habitusú rendezőkkel dolgozott pályája során. Említhetjük Gothár Pétert, aki a Farsang és a Szentivánéji álom rendezője, vagy Ascher Tamást, aki az Ördögöket állította színpadra. Szikora Jánossal többek között A vágy villamosában, az Éjjeli menedékhely című darabban, majd Az ember tragédiájában dolgoztak együtt. Ugyancsak volt közös munkájuk Zsótér Sándorral (A szecsuáni jólélek, A kék madár) és Szász Jánossal (Kurázsi mama és gyermekei). A Mikvét pedig Michal Dočekal prágai rendező állította színpadra. Mennyire fontos önnek a rendező személye, és milyen az a rendezői felfogás, munkamódszer, amely leginkább inspirálja önt?

Valóban nagy szerencsém volt, mert ha jött valaki hozzánk rendezni vendégként, akkor mindig beválogatott a csapatába. Számomra fontos a rendező, mert kell egy társ, akivel közösen gondolkodhatunk az adott szerepről. Én állandóan kételkedem magamban, és meggyőződésem, hogy a gyanakvás nélküli hit fanatizmus. Ahhoz kell nekem a rendező, hogy állítsuk fel közösen a kételyeket, majd cáfoljuk meg azokat, és így rálelünk arra az útra, ahol a megoldás rejlik. Hogy ennek mi az eszköze, teljesen változó. Michal Dočekal ebben fantasztikus társ volt, mert sosem azt mondta, hogy gyere be itt, menjél át oda, csináld ezt vagy csináld azt, hanem ha valamit közölni akart a szerephez kapcsolódóan, akkor elmondta egy olvasmányélményét vagy elmesélt egy történetet. Rögtön értettem, hogy mit akar, mert ahhoz a szituációhoz tudtam társítani az instrukciót. Nagyon szeretem, ha a rendező bízik bennem, mert az felszabadít, és olyan lelki erőt ad, ami nélkülözhetetlen a munkához.

 

Billy világa – Vígszínház

 

Ha már Szikora Jánost említettük, engedje meg, hogy egyik közös munkájukra külön is rákérdezzek! Közel tíz évvel ezelőtt volt a bemutatója az új Nemzeti Színház nyitóelőadásának, Madách Imre Az ember tragédiája című darabjának, amelyben ön is főszerepet kapott. Erősen vitatott előadásról van szó, az alkotókat többen is támadták. Hogyan érintették ezek a körülmények? Szakmailag milyen kihívást jelentett Éva figurájának megformálása?

Nekem is ambivalens emlékeim vannak arról az előadásról.

Hogyan kapta meg a szerepet?

Szikora felhívott telefonon, és megkérdezte, eljátszanám-e Éva szerepét. Én csak annyit kérdeztem tőle, ki lesz az Ádám. Amikor azt mondta, hogy Szarvas József, rájöttem, miért engem választott. Borzasztóan örültem, hogy nem egy hősnő-típust kellett megjelenítenem a színpadon, hanem egy hétköznapi nőt, voltaképpen ezért is vállaltam el a munkát. Másfelől azt sem tagadhatjuk, hogy akkor épült fel az új Nemzeti Színház, és mégiscsak színháztörténeti pillanat részesévé vált, aki a nyitóelőadásban játszott. Azt, hogy mitől osztotta meg az embereket az előadás, nem tudom objektíven megítélni, mert magam is benne voltam, ráadásul pontos visszajelzéseket nem kaptam. Máig sem egyértelmű számomra, hogy az előadás hiányosságait rótták fel, vagy politikai meggondolásból támadták. A színházat a Fidesz első regnálása idején építették fel, és nagyon erős volt az ellenzék nyomása, illetve a két tábor egymásnak feszülése, aminek a mai napig szemtanúi vagyunk. Ezt nagyon sajnálatosnak tartom. Bár nem szoktam politizálni, mert úgy gondolom, hogy egy színész – miként valamennyi művész – tevékenységébe nem fér bele a politika, mégis nap mint nap szenvedő alanya vagyok a politikai megosztottságnak, amely a kultúra területét is egyre inkább áthatja. Ebből adódóan sem a szakma, sem a közönség nem tudta tisztán, színházi szempontok szerint értékelni a szóban forgó előadást, amelynek természetesen hibái és erényei egyaránt voltak. Nagyon dühös voltam a szakmára, mert képtelen volt függetleníteni magát a politikai helyzettől. Aki pusztán a szerep megformálására törekedett, áldozatul esett ennek.

Az is szembetűnő, hogy szívesen dolgozik fiatalokkal. Játszott például Szőcs Artur Rakott szesz és period… című munkáiban. Hogyan újítják meg színészetét az ilyen és ehhez hasonló szerepek?

Engem nagyon izgatnak a fiatalok, érdekel, hogy miről mit gondolnak. Amikor az ember már ilyen sok időt eltöltött a pályán, egyre jobban kételkedik önmagában, és szeretne megújulni. Ebben sokat segíthetnek a fiatalok, az ő friss szemléletük. Szőcs Artur partnerem volt a Négy lába van a lónak, mégis megbotlik című darabban, melyet Eszenyi Enikő rendezett. Már akkor sokat beszélgettünk és jó barátok lettünk. Később a rendezéseiben is szerepet kaptam. Legutóbb pedig egy fantasztikusan tehetséges vajdasági magyar fiú, Puskás Zoltán jött hozzánk, hogy megrendezze a Csongor és Tündét, és megkaptam tőle Mirígy szerepét.

Ez a Mirígy azonban teljesen más, mint amilyet eddig láttunk.

Azt gondoltuk, hogy Mirígy nem tipikus mesejáték-figura, nem bibircsókos boszorkány, hanem egy öregedő nő, aki ugyanolyan magányos és éppúgy keresi a boldogságot, mint a darab bármelyik szereplője. Az más kérdés, hogy egy korosodó nőnek a boldogság megtalálása nagyon nehéz, mert már nem kell senkinek, miközben neki is joga van a szerelemhez. Attól lett nagyon emberi és élettel teli az én Mirígyem, hogy olyan sorsot sikerült ábrázolnunk, amilyet nem szoktak ebben a szerepben eljátszani.

Ahogy utalt is rá, ennek a figurának nem a rútsága, hanem épp ellenkezőleg, a női vonzereje és kisugárzása vált hangsúlyossá.

Pontosan ettől lett más. Mirígy olyan nő, aki mindent megtesz azért, hogy a nőiessége domináljon, ennek ellenére nem találja meg a boldogságot. Ráadásul komoly tragédiák történnek vele. Van egy lánya, akit nagyon félt, ezért rókabőrbe öltözteti, hogy megóvja a férfiaktól és minden bajtól. Csak hát pechje van, mert a három ördögfióka széttépi. Az őt ért tragédiák hatására Mirígy veszít mágikus erejéből, és a darab végén tébolyult asszonyként jelenik meg, aki képtelen már az életre is, és ott végzi egy fához kötözve

.Ha beszélgetésünk végén végigtekint eddigi pályáján, hogyan gondol vissza a megtett útra? Elégedett azzal, ahová eljutott?

Elégedett vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Másfelől ha a jövőnkre gondolok, nem lehetek elégedett, mert úgy látom, nagyon rossz irányba halad a színházi szakma. Említettem már, hogy a társulatokra úgy kell tekinteni, mint a családokra. Márpedig családokat szétszakítani esztelenség. Jelenleg azt a tendenciát látom, hogy pénztelenségre hivatkozva társulatokat vernek szét, színházakat szüntetnek meg, mert úgy gondolják, hogy gazdaságosabb lesz a működtetésük befogadó színházként. Igen ám, csak figyelmen kívül hagyják, hogy ennek a törekvésnek a társulatok és az emberek esnek áldozatul. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert a Vígszínház tagja vagyok, és ebben az ínséges időszakban is társulatban dolgozom. De hogy mi lesz a jövőnk, az egyelőre megjósolhatatlan.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

MÉNESI GÁBOR