Az elmúlt tizenkét évben páratlan boom jött létre Magyarországon a lengyel dráma tekintetében. 2003-ban Magyarországon több mint 35, Lengyelországban több mint 20 év szünet után két új hiánypótló drámaantológia látott napvilágot (Ilja próféta. Mai lengyel drámák – Európa, Budapest; Współczesny dramat węgierski – Wydawnictwo Akademickie, Krakkó). A mai lengyel drámairodalom hazai, valamint a magyar dráma lengyelországi népszerűsítésének misszióját folytatva Pászt Patrícia 2010-ben egy következő ikerantológia megjelenését kezdeményezte (Fiatal lengyel dráma – Kalligram, Pozsony; Młody dramat węgierski – Panga Pank, Krakkó), mely munkában a kötetek összeállítójaként, műfordítóként és a könyvbemutató szimpóziumok szervezőjeként vett részt. Pászt Patrícia (1971) polonista, műfordító, újságíró, a Krakkói Magyar Centrum megalapítója és vezetője. A debreceni KLTE és a budapesti ELTE magyar irodalom, filozófia, valamint lengyel filológia szakjain végzett 1996-ban. Kutatási területe az 1989 utáni lengyel drámairodalom. Számos magyar és lengyel színtársulattal dolgozott együtt.

Beszélgetésünk idején egyebek mellett éppen a Magyar Filmtavasz ‒ ősszel című, több lengyel városra kiterjedő rendezvénysorozatot szervezte. Hogy bírja energiával? Hiszen 12 év alatt megannyi darab fordítása mellett a Krakkói Magyar Centrum kezdeményezőjeként és működtetőjeként rengeteg programot szervezett. Szerencsés véletlen az Ön krakkói megjelenésének egybeesése 2001-ben a drámaíró nemzedékváltás kezdetével? 

Az energia szerintem nem életkor, hanem lelki beállítódás, hitvallás és mindezek ápolásának kérdése. Ahogy a test is folyamatos karbantartást igényel, hogy negyvenéves korunkra ne rogyadozzunk különféle nyavalyáktól, úgy a lelki tréning megelőzheti, vagy kezelheti az idő előtti kiégés, kiábrándulás, elfáradás állapotát, a feladás, a cinizmus megjelenését. Lelkünk ápolásának persze több formája lehet, hitünk vagy vallásunk gyakorlásától kezdve a meditáción át a pszichoterápiáig. Magyarországon a felsorolt módszerek közül azt hiszem egyik sem túl divatos, sőt, általában a gyengeség jeleként értelmezik, ha valaki ezekre „támaszkodik”. Sportnemzetként mi elsősorban a test edzését tartjuk az erő megnyilvánulásának, a lélekét ellenben gyengeségként értelmezzük. A lengyelek épp fordítva: nem érnek el ugyan kimagasló sikereket az olimpiákon, viszont sokkal tudatosabb és mélyebb lelki életet élnek – többek között a vallásosság vagy hitélet különböző formáit választva. De náluk jóval kevesebb is az öngyilkosság, a válás, az élet- és önfeladás – ezzel együtt pedig nagyobb a megújulás képessége is, a dinamizmus, a „bevállalós”, fiatalos életszemlélet, a kockáztatni merés, és nagyobb az emberek önmagukba, az Életbe, a Gondviselésbe vetett bizalma, valamint abba, hogy bármi sikerülhet, ha igazán hiszünk benne. Amúgy ebből a szempontból azt hiszem, inkább a lengyel géneket örököltem. Ez a lendület, bizakodás és optimizmus nem újszerű jelenség, hanem általános jellemvonás, nem csupán a fiatalokra, és nem csak a drámairodalomra jellemző Lengyelországban, hanem az élet szinte minden területére – elég megnézni a történelmi példákat vagy a legújabb gazdasági statisztikákat – Európa egyik legdinamikusabban fejlődő országáról van szó.

Ám az ezredforduló valóban különleges volt abból a szempontból, hogy tényleg megindult egy generációváltás, amely amúgy Lengyelországban sokkal sikeresebben zajlott le, mint nálunk. A lengyeleknek kb. tíz év kellett a rendszerváltozás után, hogy az előző rezsim romjait eltüntetve végképp a jelenre és jövőre koncentráljanak. Ekkorra érett/futott be egy új nemzedék, a mai harmincasok, negyvenesek korosztálya, amely mind a drámairodalomban, mind az élet többi területén fantasztikus módon meg tudta lovagolni a lehetőségeket. A rendszerváltó „Nagy Generáció” pedig felmérte, hogy ha lovat ad az ifjabb nemzedék alá, azt a saját hasznára is fordíthatja. Nálunk a frusztrált, komplexusokkal agyonterhelt régi társadalmi rendszer sokkal nehezebben tudott átalakulni, mivel képviselői mindenben és mindenkiben – így a fiatalokban is – vagy ellenséget, vagy konkurenciát véltek felfedezni. A mi „(kor)osztályunk” konkrétan arra ment rá, hogy az utóbbi 20 évben semmi másról nem szólt a magyar közélet, csak a rendszerváltásról és prominens képviselőiről, akik kizárólag magukkal voltak elfoglalva, s közben észre sem vették, hogy mellettük felnőtt és már meg is öregedett egy következő nemzedék, amelynek energiái nélkülözhetetlenek lettek volna/lennének a társadalmi struktúra- és szemléletváltáshoz. A lengyelek azonban kiválóan befogták az új szeleket, és a múlt csócsálása helyett óriási dinamizmussal vetették bele magukat az új lehetőségekbe. Ez tükröződött az ezredforduló lengyel drámairodalmában és a kultúra, valamint közélet többi területén is. Óriási gazdasági fellendülés vette kezdetét, nagy nemzetközi fesztiválok nőttek ki a semmiből – többek között a Krakkó 2000 rendezvénysorozat, amelynek keretében Krakkót Európa Kulturális Fővárosaként ünnepelték, s aminek kapcsán én is kikerültem Lengyelországba.

 Ön hathatósan népszerűsíti a lengyel drámairodalmat. A szerzők, irodalomtörténészek, színházi szakemberek és dramaturgok bevonásával szervezett magyar‒lengyel drámairodalmi szimpóziumot és közönségtalálkozót többek közt a budapesti Kortárs Drámafesztiválhoz, valamint a varsói Dráma Laboratórium programjához kapcsolódóan 2010 novembere végén. 2012-ben Ütközések címmel, Az utóbbi 20 év magyar és lengyel drámairodalma (1990–2010) alcímmel rendeztek szimpóziumot, könyvbemutatót, felolvasószínházat, közönségtalálkozót. Milyen az érdeklődés a szakmán kívüliek részéről az ilyen rendezvények iránt?

Tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta munka nem hozza meg azonnal a gyümölcsét, ezért nem is várok azonnali eredményeket, máskülönben az embernek a legkisebb kudarcélmény – például az olykor csekély érdeklődés – miatt azonnal fel kellene adnia elképzeléseit. Épp ezért különösen nagy sikernek tartom, hogy első körben a hazai színházi szakmát sikerült megmozdítani – amely amúgy is nyitottsággal fogadta a kezdeményezéseket, mintha csak az alkalomra várt volna –, és egy újabb, Mrożek utáni szakaszt nyitni a lengyel drámák magyarországi megismertetésében. A célom kezdettől az volt, hogy – a folytonosság elvét követve – 20 év múlva Gombrowicz, Mrożek és Różewicz neve mellett már Słobodzianek és Schaeffer neve is ismerősen csengjen hazánkban. 

Fantasztikus az is, hogy a kötetek és találkozók eredményeképpen 2000 után 17 új lengyel dráma valósult meg magyar színpadokon, ami annak fényében is óriási eredmény, hogy 1990 és 2000 között összesen két kortárs (1990 után íródott) lengyel dráma szerepelt a hazai színházak repertoárján. Ennek hozadékai pedig már a szakmán kívülieket – azaz az átlagnézőket – is érintik, úgyhogy ha hosszú távon gondolkodunk, feltétlenül pozitív a mérleg. Érdemes és szükséges is volt belevágni.

Önre nem érvényes, hogy senki sem próféta az övéi között... Mindkét „hazájában” elismerésben részesül. Legutóbb a Hevesi Sándor-díjban, amit 2012. március 31-én, a színházi világnap alkalmából adtak át kiemelkedő kultúraközvetítő tevékenységéért. 2007-ben a Lengyel Nemzeti Kulturális Örökség Minisztere által alapított „Lengyel Kultúráért” Érdemrendet kapta a Krakkói Magyar Centrum megalapításáért és többéves áldozatos működtetéséért, valamint a lengyel‒magyar kulturális és civil kapcsolatok terén nyújtott aktív szerepvállalásért. A ZAiKS Írószövetség 1966 óta minden évben kitünteti azokat a műfordítókat, akik lengyel nyelvről vagy lengyel nyelvre fordítanak, hozzájárulnak a lengyel irodalom népszerűsítéséhez külföldön. A 2011. évi díjazottak között volt Ön is. Miként éli meg azt, hogy nagyra értékelik a tevékenységét? 

Valószínűleg a kishitűségem áldozata vagyok (nevet), de a tevékenységem nagyra értékelését a mindennapokban nem igazán érzem. Egy évtizede minden egyes évben elölről kell kezdeni annak bizonygatását, hogy amit itt Krakkóban csinálunk, fontos – a gyakorlati értelemben vett szakértelem és a döntéshozói hatalom ugyanis igen ritkán találkozik felső szinten. Természetesen nagyon jól esnek az egyszeri kitüntető elismerések – különösen, amikor a szakma, a kollégák felterjesztésére történnek –, de a látszat ellenére nem vagyok a reflektorfényben lubickoló ember, jobban szeretem, ha a megbecsülés a szisztematikus munka feltételeinek megteremtésével, nem pedig látványos vállveregetéssel fejeződik ki. Előbbiben pedig az elmúlt 12 évben – azaz a Krakkói Magyar Centrum megalapítása óta – nem igazán fürdőztünk. De nem szeretnék hálátlannak tűnni – nagyon megtisztelő, és mindig újabb energiákat mozgósít, amikor észreveszik, megbecsülik az ember munkáját. A visszacsatolás fontos. 

A hiedelem miatt, hogy verset, vagy szépirodalmi prózát fordítani nehezebb, mint színpadi szöveget, az utóbbi perifériára szorul, amikor irodalomról esik szó. Ön a mai magyar nyelv, sőt szleng kitűnő ismerője. Valószínűleg a lengyelé is. Előfordult-e, hogy ki kellett találnia egy új kifejezést, hogy az elhangzó szöveg magyarul is ugyanolyan hatásos legyen, és sikerüljön sikerre vinni egy „nem világnyelven” írt, egész nemzedéknyi dramaturgiát? 

Óriási kaland, olyan, mint a szinkrontolmácsolás: úgy kell a másik hangja, nyelve legyél, hogy közben ne érzékelje, hogy ott állsz mellette. A jó tolmács/műfordító észrevétlen, ami nem csupán abban nyilvánul meg, hogy hibátlanul fordít, de abban is, hogy átveszi a másik temperamentumát, gesztusait, hanghordozását, mondandójának lelkületét, dallamát. Nagyon izgalmas. Nem elég filológusnak lenni, jó nagy empátia kell hozzá, meg egy adag alázat. A látszat ellenére valóban kreatív munka, mert el lehet ugyan darálni szóról szóra, pontosan, amit a másik mond, monoton módon, egyhangúan és színtelenül is. Én inkább lemondok a szó szerinti pontosságról, ha az adott kifejezés nem adja vissza a keresett szó, érzés vagy indulat hangulatát. Persze az is előfordul, hogy egy-egy nehezebb fogalom esetében precíz nyelvészként órákig vagy akár napokig keresem a megfelelő terminust. Ám jobban szeretek gyorsan és dinamikusan fordítani – hogy át tudjam adni azokat az impulzusokat, amik elsőre jutnak eszembe egy szövegről – nézőként, olvasóként. Amúgy az az érzésem, hogy a zenei hallással is összefügghet a dolog – nagyon fontos az adott szöveg dallama, intenzitása, kolorisztikája, ritmusa. Słobodzianek műveiben például sok a vers: gyakran sokáig csendben ülök, hallgatva a lengyel eredeti szöveg dallamát, aztán egy pillanat után megszületik a fordítás. Máskor napokig gyötrődöm egy-egy megoldáson, és mégsem lesz olyan jó, mint ami „ihletből” születik.

A másik fontos dolog, hogy drámát nem lehet kizárólag szépirodalomként fordítani. Körner Gábor kiváló műfordító kollégámmal, aki főként prózát fordít és a drámakötetem szerkesztője – egyébként lengyel szakon csoporttársam volt –, sokat beszélgettünk arról, hogy egy-egy terminus esetében mi fontosabb: a filológiai pontosság vagy a költői szabadság. Színházi tapasztalatokkal rendelkező műfordítóként én ragaszkodtam bizonyos megoldásokhoz, még ha nem is egy az egyben feleltek meg a lengyel eredetivel, ő a filosz alaposságával kérte számon rajtam a pontosságot. Ezt úgy hidaltuk át, hogy a kötetekben megjelenő drámák esetében „megengedtem” magamnak, hogy inkább pontos legyek, mint ihletett – hiszen az olvasókat is figyelembe kell vennünk, nem csupán a színházi közönséget –, viszont a színpadra kerülő verziókat a rendezővel folytatott közös megbeszélések során igény szerint átdolgozzuk. Csendesen megjegyzem, hogy mindig azokkal a drámafordításaimmal volt a legkevesebb színházi utómunka, amelyek ihletettségből és nem rágódásból születtek.

Ön a fordítás mellett – ha kell – dramaturgi munkát is végez. Például a kassai Thália Színházban bemutatott Az aranyműves boltja előtt című előadás vagy a Centrál Színházban bemutatott Kacsa esetében. Honnan ez a színház iránti vonzalom, érzékenység? Hogyan lett a színház szerelmese, miként került kapcsolatba a színjátszással? Nem lett tanár, szerkesztő, újságíró, tolmács… 

Talán predesztinált a tény, hogy a Hevesi Sándor téren, egy színház (az akkori Nemzeti, ma Magyar Színház) mellett születtem, és a mai napig a tetőzetére nyílik az ablakom. Ám jóval fontosabb, hogy az ELTE lengyel szakán volt egy kiváló tanárom, Király Nina színháztörténész, egy hallatlanul széles látókörű, kiterjedt európai kapcsolatokkal rendelkező szakember, aki megszerettette velem a színházat. Első feladataimat is tőle kaptam, például én lehettem Andrzej Wajda személyes tolmácsa a Menyegző magyarországi próbafolyamata és bemutatója során. Később, amikor a tanárnőt kinevezték az OSZMI igazgatójának, ez az együttműködés színháztörténeti szövegek fordításának és publikálásának formájában folytatódott. Másik tanármentorom Spiró György volt, aki a drámafordítói pályán indított el – első ilyen jellegű megbízásomat is tőle kaptam, amikor Wyspiański Átok című darabjának nyersfordítását kellett elkészítenem a szolnoki színház számára. Nagy tapasztalatot jelentett a Lengyel Intézetben tolmács-programszervezőként eltöltött egy év is, amikor Rafał Wiśniewski igazgatása alatt a legjelentősebb kortárs lengyel színházakkal és központokkal volt alkalmam megismerkedni és személyes kapcsolatokat kiépíteni, ami a későbbiek folyamán igen hasznosnak bizonyult. Sokat köszönhetek Radnóti Zsuzsának és a hazai dramaturg kollégáknak, akik többször elhívtak a Nyílt Fórum összejöveteleire – ez idő tájt a régi Nemzeti Színház dramaturggyakornokaként is dolgoztam, mert a társulat akkori igazgatója a Wajda-premier után erre lehetőséget kínált fel. De akkortájt végeztem el a régi Magyar Hírlap újságíró-tanfolyamát is, amelynek köszönhetően számos kiváló magyar és nemzetközi színházi személyiséggel volt alkalmam interjúkat készíteni. Úgyhogy a pályakezdésem meglehetősen színes volt, a felsorolt szakmák közül az összeset nagy örömmel műveltem, de valahogy minden út mégis a színház felé mutatott – ahogy az ablakom is. Eddig a tanárság kimaradt, de ki tudja, lehet, hogy egyszer még ebbe is belekóstolok.

Nem véletlen, hogy doktori értekezésének címe: Mai lengyel drámairodalom 1990–2005. Kedvence és jó ismerőse Tadeusz Słobodzianek. Mivel emelkedik ki Słobodzianek a mai drámaíró-nemzedékből? Hangnemével, vagy a drámai szituációk magas hőfokú megjelenítésével? 

Kérdésében már benne van a válasz is. Egy nagy formátumú, Wyspiański-kaliberű színházcsinálóval van dolgunk, aki nem csupán egyedi hangjával, kendőzetlen és sallangmentes stílusával, de nagy színházi reformokat célzó stratégiai gondolkodásával is kitűnik generációjából. Hallatlan munkát vitt, visz végbe a kortárs lengyel drámairodalomban és színházi életben, mind a kifejezési formák, mind az intézményrendszer megújításának tekintetében. Mindamellett, hogy radikálisan fellép minden fellengzős esztéticizmus és patetikus nemzeti nárcizmus ellen, mégis megmaradt gyökereinél, azaz tipikus lengyel romantikus szerző. Ez azt jelenti, hogy habár gyűlöli a képmutatás minden formáját – legyen az egyéni, vallási vagy nemzeti –, valójában határozott értékrendszerrel bíró konzervatív gondolkodású művész. Mindamellett, hogy fájdalmasan szembesíti a lengyeleket saját karakterükkel, bűneikkel, és kíméletlenül kritizálja őket – sosem volt nemzetellenes. S habár erősen antiklerikális, mégis természetes istenhittel rendelkezik. Mindig is tagadta a nihilista vagy ateista szemléletmódot: az ember-, élet- és istenközpontú, alapvetően humanista értékrendszer átsüt a művészetén. Ez a kettősség remekül példázza, miként lehet a pragmatizmust és racionalizmust idealizmussal és hittel ötvözni – a két végletet: a pátoszt és a nihilizmust elkerülve. Ennek az életfelfogásnak a lengyelek amúgy is nagymesterei, ebben sokat lehetne tanulni tőlük. Nálunk úgy tűnik, e két szemléletmód nem tud egymás mellett egyszerre, termékenyen funkcionálni, ha mégis – mint például Széchenyi, Ady, József Attila vagy akár Makovecz esetében –, sosem tudjuk e nagyszabású személyiségeket életükben úgy megbecsülni és tisztelni, mint a lengyelek saját nagyjaikat – talán mert a rossz történelmi példák megismétlődésétől való páni félelem miatt túlzottan megkérdőjelezünk mindent, még azt is, amit tényleg nem kellene. Pedig a szélsőségeket éppen az azoktól való félelem szüli. A lengyelek bátrabbak e tekintetben: nem rettegnek annyira a nagy szavaktól, mint mi, ezért nem is válnak áldozataivá. 

Az Ön által említettek fényében mennyire „aktuális” még ma Lengyelországban Wyspiański, Gombrowicz, Różewicz, Mrożek? 

Ez elsősorban a rendezői kreativitás, adaptáció és színpadi megvalósítás kérdése, a felsorolt lengyel szerzők épp annyira tudnak aktuálisak lenni, mint nálunk Madách vagy Örkény. Gombrowicz és Różewicz a modern lengyel dráma nagy klasszikusaiként a nemzetközi irodalmi kánonba is örökre beírták nevüket, úgyhogy esetükben a válasz nem lehet kétséges. Vitathatatlan nagysága mellett Wyspiański sokkal lokálisabban értelmezhető, mert történelmi és közéleti utalásokkal átitatott művei jóval inkább feltételezik a lengyel kultúrtörténeti háttér ismeretét, mint pl. Gombrowicz drámái –, ám a megfelelő színpadi forma megtalálásával e darabokból is nagyszabású előadásokat lehetne létrehozni. 

Mrożekkel azonban jó pár éve gondban vannak a lengyelországi rendezők és színházi szakemberek is. Az egykor leggyakrabban játszott író darabjai vagy lekerültek a színházak repertoárjáról, vagy igen gyenge, bukásra ítélt produkciókban látni őket viszont. A legpontosabb diagnózist talán maguk a lengyel színháztörténészek állították fel, amikor megállapították, hogy a színházművészet pulzusa már kissé más ritmusban ver, mint Mrożek drámáié. Nincs többé kulcsunk ehhez a nyelvhez és mentalitáshoz, a Mester parabolái pedig mára megfosztattak mindattól, ami a valóságról szólt bennük. Tény, hogy Mrożek nehezen találta fel magát az új stiláris közegben. A rendszerváltozás utáni darabjai szerkezeti következetlenségekről árulkodnak, sok helyütt banális dialógusokkal, erőltetett helyzetkomikummal találkozunk. Mindez azonban természetesen nem kicsinyíti a Mrożek-életmű jelentőségét, minden bizonnyal csupán egyfajta átmeneti értelmezési vákuum tanúi/elszenvedői vagyunk. 1990 óta kicsit ügyetlenebbül bánunk a Mester műveivel, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a legtöbb lengyel drámaíró és kritikus nem véletlenül éppen „Mrożek bőréből akar kibújni”. Belőle indul ki, vagy tőle akar elszakadni. Ha szövegeit másfajta füllel hallgatjuk is manapság, a köztünk élő kiváló írót a Witkiewicz–Gombrowicz–Mrożek triász tagjaként visszavonhatatlanul a nemzet(köz)i kánon nagyjai között kell tisztelnünk. S ha a színházi rendezők sem csak könnyű, hálás klisékként fogják kezelni műveit, amelyek két hét próba után amúgy is biztos sikert jelentenek, és írásait megpróbálják a mai valóság kihívásainak megfelelően színpadra állítani, talán lesz esély arra, hogy feltáruljanak Mrożek szövegeinek kortárs tartalmai.

Mi az a Pornónemzedék? Szakítás az említett – talán már klasszikus – „régiekkel”?

2000-ben, Paweł Jurek Pornónemzedék című darabja megírásának évében a lengyel színházi kritika határozottan egy „új minőség”, „friss hang” megjelenését jelezte. E mű címét viselte a 2003-ban megjelent drámaantológia is, amely az ezredfordulón bemutatkozó – zömmel a hatvanas, hetvenes években született – „pornónemzedék” alkotásait tartalmazta, és egy drámairodalmi újhullámot indított el Lengyelországban. A cím nem az írók azonos generációba tartozására utal, hanem egyfajta közös, általános életérzésre, amelyet műveik közvetítenek napjaink lenyomatát, korunk képét, vagy inkább kórképét adva. A darabokat összekötő közös életérzés az új fin de siècle legfőbb nyugtalanságait tükrözi: az élet minden szféráját megtámadó nihilizmust, az érzelmi kapcsolatok és a család válságát, a kapitalizmusból és a szabadpiacból való kiábrándultságot, a fogyasztás mint fő életmodell diadalát. Preferált témáik szempontjából e művek némileg emlékeztetnek az európai „brutalista” irodalomra, a visszatérő motívumok között kiemelhetjük az érzelmi kiüresedés (családi, szerelmi és egyéb emberi kötelékek), függőségek (szex, kábítószerek, alkoholizmus), erőszak és különböző patológiák (gyilkosságok, extrém, beteges magatartások), valamint a manipulatív és agymosó média szélsőséges megnyilatkozási formáinak ábrázolását.

A Pornónemzedék hatása a kritika megosztott fogadtatásától függetlenül igen jelentőségteljesnek bizonyult: vitathatatlanul vízválasztó szerepet töltött be az 1989 utáni lengyel dráma jelentős átalakulásában, amely azóta is tart Lengyelországban.

Miért hiányoznak az új irányzatból is az igazi komédiák? Lehetséges, hogy csak groteszk, szatirikus, abszurd módon lehet megközelíteni a valóságot? Milyen a lengyel humor? 

Kevésbé vaskos, mint például a magyar vagy német, és az angol feketehumor sem annyira népszerű, mint nálunk – a lengyel lélekhez a kifinomultabb, elegáns, franciás, intellektuális tréfák állnak közelebb. Mrożek, Gombrowicz vagy Bogusław Schaeffer sajátos nyelvezete – a formával való játék, az élcelődő, intellektualizáló, elmés szójátékok, szöveg mögötti tartalmakból és többértelműségből táplálkozó humor – éppen ebbe a kulturális hagyományba illeszkedik. Az 1989 előtti cenzúra kiváló táptalajt adott az effajta komikumnak, ám a politikai, közéleti allúziók és összekacsintások szükségességének megszűnte egyben e humorforrás végét is jelentette. ’90 után a lengyel dráma az ún. drasztikus realizmus (brutalizmus) irányába fordult, amely köztudottan nem kifinomult humoráról híres. Persze ma is akadnak elvétve szerzők, pl. Koterski vagy Saramonowicz, akik fergeteges vígjátékaikkal nemcsak a lengyel színpadot, de a filmvásznat is meghódították, ám tény és való, hogy hazánkhoz hasonlóan Lengyelországban is jóval kevesebb a jó komédiaszerző, mint drámaíró. Amúgy érdekes kérdés és érdemes elgondolkozni rajta, miért is kezeljük a komédia műfaját ilyen mostohán, ennek bizonyára mélyebb kultúrtörténeti okai vannak. Kétségtelen, hogy itt Közép-Európában a felhőtlen, „egyszerű” tréfacsináláshoz kevésbé értünk, ennek talán utoljára a háború előtt voltak nagy hagyományai, azóta rögtön ki kell fordítanunk, el kell torzítanunk, és görbe tükörben kell ábrázolnunk mindent, hogy nevetni tudjunk rajta. De jó ötletet adott, azt hiszem, egy új lengyel vígjátékkötet kiadása kezd aktuálissá válni.

A Krakkói Magyar Centrum eddig mintegy 150 rangos magyar és lengyel kulturális esemény szervezője és inspirálója volt nem csupán Krakkóban, de egész Lengyelországban, Magyarországon, Erdélyben, valamint a Visegrádi Országokban. Ön egymaga teremti elő a Centrum működtetéséhez szükséges pénzt? Állítólag még fordítói honoráriumait is erre a célra áldozza.

A Cracovia Expressz Alapítvány által működtetett Krakkói Magyar Centrumot 2001-ben hoztam létre azzal a céllal, hogy Európa egyik kulturális fővárosában önálló magyar kulturális telephely létesüljön. Varsóban évtizedek óta működik ugyan Magyar Kulturális Intézet, tevékenysége azonban nem fedi le a több kulturális központtal rendelkező Lengyelország egész területét, nem beszélve arról, hogy az állami külföldi magyar intézetek elavult működési struktúrája miatt nem tud olyan hatékonysággal működni, mint egy rugalmas kis telephely. Történelmi tény, hogy Lengyelország kulturális fővárosa máig is Krakkó, s ennek jelentőségét számos európai ország államigazgatása felmérte: önálló Francia, Olasz, Osztrák, Spanyol Intézet működik a városban, aktív tevékenységet folytatnak a német kulturális képviseletek (Goethe Intézet és Nürnbergi Ház). Úgyhogy mondhatni, a magyar kulturális képviselet létrehozása nem csupán hiánypótló, de szükségszerű lépés is volt.

A Krakkói Magyar Centrum egy teljesen új működési modell sikeres megvalósulása: ez az első független, közhasznú civil szervezet formájában működő külföldi magyar kulturális intézet, amely diplomáciai státus nélkül, jórészt önerőből, pályázati és baráti segítséggel folytatja munkáját. Az ilyen struktúrájú modellnek a rengeteg előny (szabadság, rugalmasság, hatékonyság, professzionalizmus, nagy közönség- és médiavisszhang, valamint a nap mint nap érkező pozitív visszajelzések) mellett persze megvannak a hátrányai is, például az állandó létbizonytalanság és a működési költségeket biztosító pénzügyi alap krónikus hiánya. Ezt időről időre pótolni kell, ha kell, saját zsebből, ami tömérdek energiát felemészt. Rengeteg dologgal kell egyszerre foglalkoznom – műfordítok, idegenvezetek, konferenciákon és állami protokolleseményeken szinkrontolmácsolok, könyveket szerkesztek, színházakban fordítok, magyar nyelvtanfolyamot és évi 10‒12 kulturális programot szervezek ahhoz, hogy a Centrum életben maradhasson. Tudom, hogy ez az én választásom volt, és az ember alapból nem várhatja el, hogy álmai megvalósulását a központi költségvetés fedezze, ám úgy gondolom, hogy 12 év mintaszerű működés után a krakkói magyar telephely már nemcsak hogy rászolgált a döntéshozók bizalmára, de modellértékű tevékenységét a mindenkori kormányzatnak is kötelessége lenne figyelembe venni – költséghatékonysági mintaként, alternatív szakmai megoldásként és/vagy egyszerű inspirációként. A Krakkói Magyar Centrum nem egy privát biznisz, nem saját üzleti vállalkozás, nem is magyar baráti társaság. Nem a saját termékeinket áruljuk saját hasznunkra, és nem saját szórakozásunkra gyűlünk össze. A Krakkói Magyar Centrum egy a professzionalizmus igényével létrehozott külföldi magyar kulturális intézet, amelynek kiemelt célja hazánk promóciója és pozitív országképének építése Lengyelországban. Mint ilyen, közhasznú tevékenységet végez, vagyis állami feladatokat lát el, tehát rászolgálna fenntartási költségeinek legalább részleges támogatására. Ezzel szemben fennállásunk jubileumi 10. évében – miután a kulturális tárcától nem kaptuk meg az évi (!) 3.000.000 Ft összegű működési támogatásunkat – ismét saját zsebből fizettem a Centrum összes rezsi-, bérleti és egyéb számláját, ugyanúgy, mint az első években. Ilyenkor az ember nem kerülheti el, hogy ne tegye fel önmagának a kérdést: kinek, minek ennyi áldozat, amikor az életnek vannak más, szép területei is a hazaszereteten kívül…?

A mi osztályunk kényes, de létfontosságú mű, ráadásul megtörtént eseményekről beszél, a lengyel keresztények és zsidóság viszonyáról a történelem sodrásában. Az Ön tevékenysége is ezen kettősség jegyében zajlik. Idén januárban a kassai Thália Színház bemutatta Karol Wojtyła, a későbbi II. János Pál pápa Az aranyműves boltja előtt című darabját, egy kétgenerációs családi történetet, nem titkolja szilárd vallásos meggyőződését, amelynek alfája és ómegája a szeretet és a hit. Ugyanakkor az Ön által vezetett Centrum részt vesz a krakkói Zsidó Kulturális Fesztiválon, ahol a programokat oktatási-nevelési elképzelések köré szervezik, amilyen például annak tudatosítása, hogy a lengyelek és a zsidók 800 éven keresztül egymás szomszédai voltak. Ön valamikor azt mondta, szeretne rádiójátékot csinálni Janus Korczak naplójából, aki lengyel zsidó gyerekeket mentett a háború alatt, és 1941-ben naplóírásba kezdett. A színházakban felvetett kérdések segítik-e a tisztánlátást a mai Lengyelországban?

Amikor Słobodzianekről és a lengyel mentalitásról beszéltem, azt hiszem, részben érintettem e kérdést. De visszatérve az említett kettősségre: a bipolaritás elkerülhetetlen, már csak azért is, mert félig lengyelként, félig magyarként jobban rálát az ember mindkét nemzet gyengéire és erősségeire. Mi általában a gyengéinkre koncentrálunk – ennek vannak előnyei (az ember önkritikus, nem bízza el magát, hajlamosabb az alázatra és a szerénységre) és hátrányai is. (Az állandó kishitűség, megalkuvás, tévesen értelmezett kompromisszumok, konfrontációkerülés, félelmek stb.) A lengyelek viszont az erősségeikre koncentrálnak, aminek szintén vannak hátrányai (elbizakodottság, túlzott individualizmus, gyakori konfrontálódás, anarchia), ám ugyanakkor előnyei is (önbizalom, bátorság, bizakodás, és a Gondviselésbe vetett hit, hogy bárhogy is alakuljanak a dolgok, minden úgy van jól, ahogy van). Azt hiszem, ez az Életbe vetett mély bizalom és hit teszi lehetővé számukra azt, hogy ne féljenek szembenézni a dolgokkal, kibeszélni azokat és konfrontálódni velük, ha kell. Hogy ne féljenek megbántódni, de ugyanúgy ne féljenek kibékülni sem egymással (nálunk különösen ez utóbbival vannak nagy gondok). Merjenek kiállni magukért akár az egész világgal szemben is (Szolidaritás mozgalom), de merjenek bocsánatot is kérni, ha kell (lengyel pápa és a zsidó kérdés). És legfőképp: e két véglet közt ne tátongjon olyan áthidalhatatlan szakadék, mint nálunk, ahol mindig csak a dolgok egyik oldalára koncentrálunk, ahelyett, hogy az egységet észrevennénk egymásban, magunkban. A lengyelek érdekes módon minden körülmény között egységesek tudtak maradni – mert merik felvállalni, hogy igenis vannak közös értékeik, gyökereik. 

Ugyanez vonatkozik a zsidókérdésre is. Sokszor hallom Magyarországon, hogy a lengyelek milyen antiszemiták. Nem tudom, hogy akik e véleményt osztják, milyen forrásokból szerzik be információikat, talán leragadtak az időben… Tizenkét év lengyelországi tartózkodásom során ebben a katolikus országban soha, sehol, egyetlen egyszer sem hallottam sem az utcán, sem baráti társaságban, sem munkában, sem templomban, még kevésbé a politikusok szájából vagy sajtóban zsidózást. Itthon – a laicizált Magyarországon – elég lemennem a sarki henteshez. 

Egy olyan országban, amelynek pápája nyilvánosan megköveti a világ zsidóságát, ugyanakkor a legliberálisabb és egyben legbefolyásosabb országos napilap, a Gazeta Wyborcza alapító főszerkesztője, a magát „zsidó származású lengyel, nem pedig lengyel zsidó”-nak definiáló Adam Michnik száját el tudja hagyni egy ilyen mondat: „Azt hiszem, soha nincs annyi idő, amennyi elég lenne arra, hogy kifejezzük tiszteletünket azoknak, akik a megszállás alatt segítettek a halálra ítélt zsidóknak. Soha. Arról pedig nincs értelme vitatkozni, hogy sokan voltak vagy kevesen – akárhányan voltak, létezésük empirikus bizonyíték Isten létezésére” – ott nem kell csodálkoznunk, hogy sokkal jobban létre tud jönni egy társadalmi konszenzus, mint Magyarországon, ahol a szemben álló felek kizárólag saját ősi sértettségükre és félelmeikre képesek koncentrálni, folyton a másik oldaltól várják az első gesztust és tiszteletet, és sem egy „köszönöm”-öt sem egy „bocsánat”-ot nem képesek kimondani egymás felé. Ez a teljes hitehagyottság következménye – mindkét oldalon. 

A lengyelek – mind a zsidók, mind a katolikusok – szembenéztek a múltjukat terhelő hibákkal, átbeszélték, majd levették őket a napirendről. Nálunk mibe kerülne egy nagy nyilvános kerekasztal keretében végre összeülni, kezet nyújtani egymásnak és békében távozni? Milyen mély félelmek akadályozzák ezt az egyik és a másik oldalról egyaránt? Miért kell, hogy a kibeszéletlen vagy épp kiordítatlan fájdalmak megint a szélsőségig fajuljanak? Ezért mindnyájan felelősek vagyunk – azok is, akik csak viccelődünk a dolgon, de azok is, akik egy tréfán képesek vagyunk halálra sértődni. Amint azt Słobodzianek is bemutatja A mi osztályunkban, mindig minden ártatlanul kezdődik – mindkét oldalról. 

Arról nem is beszélve, hogy a világot és az emberiséget már régóta sokkal fontosabb problémák foglalkoztatják – mindenki az általános szemét-, energia- és vízválsággal van elfoglalva, mi pedig még mindig a szomszédunkkal ordítozunk, ahelyett, hogy ásnánk vele együtt egy kutat. Ez annyira „porfészkes” gondolkodás. Mindenesetre, ha mi kinyírjuk itthon egymást, a világ biztosan sokkal könnyebben hozzájut majd kiváló hazai vízkészleteinkhez.

Hogy ez ne történhessen meg (mosoly), a Krakkói Magyar Centrumnak is a párbeszéd és közvetítés az egyik legfőbb missziója, mivel egyrészt szakemberként, másrészt lengyel és magyar katolikusként a zsidósággal és minden más kisebbséggel, nációval, vallással való megbékélést és a dialógust vallom nemre és fajra való tekintet nélkül, a teljes körű emancipáció, ugyanakkor konzervatív értékek jegyében. Gondolom, furcsán, netán gyanúsan hangzik – márpedig így van, ilyen „kombinált” gondolkodásmód létezik, és szerintem nem is vagyunk kevesen –, habár jó lenne gyakrabban találkozni (nevet). 

Mik a tervei?

Szeretném még egyszer végigsétálni Szent Jakab útját, járni a világot hátizsákkal vagy autóstoppal, eljutva távoli pontjaira, úszni, táncolni, újra Kosztolányit olvasni, időt találni a barátokra és önmagamra, nagyokat reggelizni azzal, akit szeretek, és jóban lenni a Jóistennel. Mert mindaz szép és jó, amit eddig csináltam, de most már talán eljött az idő, hogy egy kicsit éljek is (mosoly). 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

OBERTEN JÁNOS