„Minden darabom tragédia – csak azért lesznek komikusak, mert    kellemetlenek.”

 (Ödön von Horváth)

 

Előfordul, hogy a programok, bemutatók torlódása miatt, vagy más, akár magántermészetű okokból – de korántsem esztétikai meggondolásból – tolódik egy-egy eltervezett színházi beszámoló megírása, közlése. Csakhogy a halogatás során a „tegnapi” élmény – más színek, olvasmányok, tapasztalatok rárakódása közben – kisebb-nagyobb mértékben emlékké kopik, halványodik. És nem is csak a részletekben. Heteken át így maradtam adós A végítélet napja című Ödön von Horváth-darab  legújabb bemutatójának bírálatával.

Pedig készültem rá. Elolvastam a pályatársak kritikáit, a lelkesebbeket és a fanyalgókat is. Visszaolvastam a magam hajdani beszámolóját a dráma 1981-es, Kerényi Imre rendezte várszínházi bemutatójáról. Szinte hihetetlen, hogy azóta több mint három évtized telt el, és napjainkban más, sokkal gyorsabb vonatok még több tragikus kimenetelű balesetéről olvastunk. A Katona műsorfüzetében a vasúti balesetek sorozata 1895-ben kezdődik, és Párizsból Santiago del Composteláig, időben 2013-ig ível. A tragédiák hősei és tettesei közt ott van a biatorbágyi eset Matuska Szilveszterrel, a legtöbb áldozatot egy múlt századi, ufai tragédia követelte. Lehet, hogy a mozdonyok gyorsabban avulnak a daraboknál? De csak nem fogom magam azzal áltatni, hogy A végítélet napja ettől aktuális?

De vajon aktuális-e egyáltalán? Tény, hogy Ödön von Horváthnak ezt a drámáját jóval ritkábban játsszák, mint például a Mesél a bécsi erdőt. Emlékeim alapján is állíthatom, hogy cselekménye halványabb, figurái kevésbé erőteljesek. Kevesebb a műben a szenvedélyek szította felkiáltójel, de annál több a kérdőjel. Lényeges viszont a mű politikai háttere. Abból a tényből, hogy a darab 1936-ban, már a náci fasizmus hatalomra kerülése után született, majdnem egyértelműen következett, hogy az akkori Németországban nem is kapott színpadot. Ősbemutatóját 1937-ben, Ostravában tartották. Tulajdonképpen meglepő, hogy az akkor már emigráns szerző darabjában került minden közvetlen politikai állásfoglalást, sőt, utalást is. A cselekményben is inkább csak közvetett formában jelenik meg a történet magvát adó lelkiismereti dráma meghatározott és meghatározó, konkrét, korhoz kötött társadalmi üzenete. A bűn és bűnhődés örök dilemmája, a váratlan események hatására szabálytalanul viselkedő, vétkező kisember önmagából való kifordulása, az önmagával szembenézni képtelen hivatalnok szabálysértése, erkölcsi bukása Horváthnál szorosan összefügg a korszakkal, amelyben született és nevelkedett, és amelynek elvárásait maximálisan igyekszik teljesíteni. Hudetz állomásfőnök egy olyan jelentéktelen, 2364 lakosú községben teljesít szolgálatot, ahol az expresszvonat sem áll meg, az emberek csendes szeretetlenségben élnek. Nagy események itt nem történnek, az állomásfőnök hétköznapjait is a munkájának, kötelességeinek maradéktalan teljesítése tölti ki. Tizenhárom évvel idősebb, féltékeny felesége mellett örömtelenül peregnek a napok. Meglehet, hogy Anna, a falu szépe, a fogadós lánya kicsinyég  vonzódik a középkorú, jelentéktelen férfihoz, de pályaudvari beszélgetésükben és a váratlanul elcsattanó csókban harsányabb a tréfa, erőteljesebb a provokáció, mint a szenvedély. Csak a pillanat következménye végzetes: a késlekedés következtében az állomásfőnök nem jókor állítja át a szemafort, tömegszerencsétlenség következik be, amiért valaki felelős… 

17 A vegitelet napjaKeresztes Tamás és Pálmai Anna (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)

A férjét vádoló, féltékeny feleséggel szemben a csábító leányzó mentőtanúként lép fel, és az első tárgyalást követően börtönbe került „tettest” – ennek hatására – felmenti, sőt ünnepli a falu. Hudetz azonban nem nyugszik meg, éppen ellenkezőleg, lelkiismereti válságba kerül, összeroppan. Végül nemcsak az elkövetett bűn felelősségét veszi magára, de meghasonlottságában szembefordul védelmezőjével, és megöli az őt kötelességmulasztásba, bűnbe sodró, később – érzelmi okból – felmenteni próbáló lányt. Furcsa, abszurd történet, de nem lehetetlen: valójában ehhez hasonló, a lélektani realizmus eszközeivel meg nem közelíthető érzelmi zűrzavar bárhol és bármikor bekövetkezhetne. Különös jelentést, félelmetes üzenetet a szereplők, a húszas évek nyomasztó légkörében felnőtt kispolgárok magatartása sugall: a történet arra döbbent rá, hogy a korszellem nyomorította kisemberek, hivatalnokok képmutató társadalmában valójában nincsenek, nem érvényesülnek elvek, morális parancsok, csak előítéletek, kötelező konvenciók. Tartalmatlan, hamis a faluban lefolytatott nyomozati eljárás, az igazságot nem is kereső bírósági ceremónia, félrevezető a manipulálható közvélemény. Ártatlan csak az igazi bűnös, a későbbi áldozat, aki a dráma minden hazai előadásában másféle eszközökkel jeleníti meg a csábítás árát. És kis híján ártatlan talán maga a tettes is, aki megérdemelt büntetésre ítélve önmagát, nem méri fel, hogy egyrészt a kor, a közeg nem alkalmas az igazságtevésre – ennek tudatában önként jelentkezik a bíróságon –, másrészt a jó erkölcs nevében a tettes ne önmaga ítélje el, vagy mentse fel önmagát.

Az 1981-es várszínházi előadást rendező Kerényi Imre vállalkozása érdeklődést váltott ki, de nem aratott osztatlan sikert. Pedig vitathatatlanul a lényeget, a kispolgári konvenciók társadalmi fenyegetését, a manipuláció veszélyeit és a társadalmi presszió hatására kialakított magatartási sémák kudarcát, titkait kutatta a darabban. Csak a mondanivaló koncentrált hitelét, a mű szerkezeti és szellemi egységét nem sikerült megőriznie.

A dráma ezt követő, soproni bemutatója – 2003-ban – még több kérdőjelet ébresztett a közönségben és a kritikában is. De ez sem vette el a kedvét a nyomukba szegődött Bárka színházi átdolgozóknak, Faragó Zsuzsa dramaturgnak és Forgács Péter rendezőnek, akik a dráma magyarításától várták a megérdemelt – ám sajnálatos módon elmaradt – sikert. Most, hogy a sajtóból is értesültünk a Bárka Színház folyamatos működését gátló körülményekről, és arról, hogy Ödön von Horváth darabja is kiszorult a repertoárból, még riasztóbb az a kritikusi beszámoló, amely egyszerűen szégyennek minősíti, hogy a Vasárnap 16:48 címmel színre hozott előadást már közvetlenül a premier után foghíjas, alig kétharmadig megtelt nézőtér fogadta. „A Bárka nem ezt érdemelné…” – olvasom az általam nem látott előadásról. Vajon a darabban, vagy inkább csak az előadásban van a hiba?

    Bízom a darabban s a szerzőben, és azt várom, hogy ezek után akár perdöntő lehet a Katonában meghirdetett bemutató, aminek Bagossy László a rendezője. Az a tehetséges, sokoldalú művész, akiről tudható, hogy Ödön von Horváth a kedvenc szerzője, és legutóbb az Örkény Színházban, az ötletgazdagságban revelatív Kasimir és Karoline-előadással bizonyította, hogy valóban avatott tolmácsa az írónak. Nem is lep meg, hogy A végítélet bemutatóját megelőző nyilatkozatában azt emeli ki, Horváthnak ezt a darabját sem kell aktualizálni. A világválság idején a cselekmény a megélthez hasonló feszültségeket, párhuzamokat sugall, a világok talányosságában is felbukkannak a tetten érhető párhuzamok. Más lapra tartozik és némileg meghökkentő, hogy Friderikusz Sándor nyilvánvalóan nem színházi, egyértelműen társadalompolitikai műsorában is helyet kapott az előadás. Miért éppen itt, miért éppen most? – kérdezte a szokásos színházi rovatok keretén túl terjedő program bevezetője. Kár, hogy a kommentátor válasza egyértelműbb, mint a tévéműsorral majdnem egy időben látott előadásé.

És ezzel érkeztem el saját késlekedésem igazi okához: megnyugtatónak érzem, hogy a Bagossy László rendezte előadás hűséges Ödön von Horváth szelleméhez, a dráma szövegéhez és hangulatához, hogy szinte hibátlanul jeleníti meg a kusza szituációkat és az élethazugságokba keveredett figurák boldogtalanságát, de valami mégis hiányzik… Alighanem ez a magyarázata annak, hogy a bennem élő részletek maradandóbbak, mint az egész. Talán az egyes emberek kudarcát összerántó szenvedély, az egyetemleges bukás tragikuma nem jut el arra a hőfokra, ami a történet alapján elvárható. Élők és holtak víziója kavarog, miközben az álomvilág határán lebegő figurák elsikkadó igazsága megbénít.

 Panaszra, kritikusi elmarasztalásra semmi ok. A főszereplő, Keresztes Tamás állomásfőnöke olyan, amilyennek lennie kell: hisztérikus és szomorúan szánalmas. Fullajtár Andrea féltékeny Hudetznéja ismerősen idegen, nem vonz és nem is taszít, csak azt érzékelteti, hogy egy ilyen szerencsétlen némberrel nem lehet élni. A rendező érdeme, hogy nem hősöket szembesít antihősökkel, inkább a kiszolgáltatottság fokozataiban, fajtáiban bóklászik. Utólag mégis egyre határozottabban érzem, hogy az előadás egyenetlenre stilizált színpadi stílusa az, ami hidegen hagyott. És máris levonom önmagam számára a konzekvenciát: okosabb, ha ezúttal kihagyom a feladatot, nem írok A végítélet napja korrekt, de igazából nem megrendítő előadásáról.

És tartom is magam ehhez az elhatározáshoz, amíg véletlenül az Írók Boltjában nem ragadja magához tekintetemet egy feltűnő, rikító, de ennek ellenére attraktív címlap: Ödön von Horváth utolsó regényének, a Korunk gyermekének cégére. A címlapot ihlető kompozíció, Chirico tegnapi modernsége, hivalkodóan élénk, mozgalmas képe az elidegenedett gépi világ riasztó üzenetét hordozza, az 1938-ban írott és csak a szerző halála után megjelent regény címe is figyelmeztet. Kortársunkról, rólunk van szó. És mire a vékonyka (142 oldalas) regény végére érek, az előadással kapcsolatos hiányérzetem már egyetlen mondatba sűríthető. Bagossy László és Keresztes Tamás azzal maradtak adósak a Katonában, amit a Korunk gyermeke a világba ordít: egy húsz év körüli, névtelen munka nélküli fiú boldogtalanságát és azt a félelmetes korhoz kötött felismerést, hogy az egyes ember fájdalma, igazsága már nem is számít. Az esendő, elveszett ember, ha valahol, hát a boldogtalanok kényszerközösségében – konkréten a hadseregben – találja meg léte támaszát. Tehetetlenségében azt hiszi és azt teszi, amit elvárnak tőle. A náci Németországban betiltott mű itt és most valóban nem szorul aktualizálásra: a kiszolgáltatottak ingatag igazságát csak az képes elviselni, aki tudomásul veszi, hogy glaszékesztyűben nem lehet háborút nyerni, de a gaztettekhez mentséget keresve sem illik a háborúval takarózni.

Lehet, hogy Ödön von Horváth nem minden darabjának az előadása felkavaró élmény, de érvényes üzenetét meghallani ma is életre szóló tanulság.

 FÖLDES ANNA

 

 

NKA csak logo egyszines

1