Mikortól lesz monodráma egy szólókoncert, illetve a szólókoncert honnantól vesz drámai fordulatot? Leginkább persze az a nagy talány, hogy mitől válik dramatikussá bármi, ami előttünk és velünk a színpaddal szemközt ülve történik. Horváth Csaba Szkénébeli rendezése, a Farkasszem, egészen alapvető színházelméleti kérdéseket boncolgat, de mindezt úgy teszi, hogy észre sem vesszük. Mert ki kontrollálná magát játék közben, tudatosítva azt, hogy ő most játszik? E tényen kívül viszont minden más egyébbel mód van farkasszemet nézni.

A teljesen sötét színpadon csak zene, szilofon hangzására hajazó lágy dallam szól. Egyszerre ráhangol és a  várakozásunkat fokozza, hisz nagyon nehéz e jó néhány percig tartó, fények nélküli indítással mit kezdeni. Elbizonytalanít, mert mást várnánk. Feltehetően pont ez a cél: kizökkenteni a szokványos befogadói szerepből. Jó esetben minden színházban töltött esténken erre tennének kísérletet, persze. Dés András, az előadás egyetlen szereplője belép a színpadra, és hol az egyik, hol a másik ütős hangszeréhez lép, bejárva közben a teret. Próbálgatja, ízlelgeti őket, belefeledkezik a hangzásukba, s közben kajánul ki-kisandít ránk, a nézőtérre. Véleményünket várja, „no, melyik tetszik jobban”? Egyiket megunja, átmegy a másikhoz, majd a harmadikhoz, mint aki nem siet semmivel, sehová.

Dés András (fotó: Mészáros Csaba)

A Horváth Csaba rendezte Dés András-világban van valami teljesen szerethetően provokatív. Mozdulatsorai között, amíg egyik ütőstől a másikig ér, szünetet hagy a gondolkodásra. Nem csak annak találgatására, hogy legközelebb melyik hangszert szólaltatja meg, hanem választása miértjén is van idő eltöprengeni.

Szükség is van az efféle nézői aktivitásra, mert egyszer csak szembefordul velünk, s  a nézőteret három szektorra osztva kezd el minket dirigálni. Előtapsolja, csettinti, kopogja azt a ritmust, amit aztán az adott nézőtéri csoport leutánoz, majd a többiekkel mintegy kánonban és felváltva előad. És mi élvezzük, hogy a székbe süppedést egymásra figyelő aktivitásra cseréljük. Persze az által, hogy Dés András mint egy nagy zenekart  dirigál minket, egyben üzen is nekünk. Nem csak azt, ahogy ő fogalmaz, hogy: a nézőtéri zörejkomplexumnak saját „előadása” van, hanem azt is, hogy bizony a színészi instruáltság ugyanúgy ritmust szab a nézőnek, mint a színésznek. Mert hang az egész színház, hangszer benne minden nő és férfi – ahogy Dés frappáns tömörséggel megjegyzi. A hangzás ritmusának színházi világa ez az előadás. Megmutatása annak, hogy mennyire egyszerű és magától értetődő elemekből áll össze az, amit színház-élménynek szokás nevezni.

Aztán mint bennfentes ütős, egyenként bemutatja a színpadon lévő hangszereket, mindegyikhez valamilyen politikailag inkorrekt jelzőt társítva. Már-már kezdenénk ezen fölszisszenni, amikor a különböző etnikumúakra, nemi identitásúakra használt pejoratív, szlenges jelszavakat  egyszer csak elkezdi egymás után szajkózni, megállás nélkül. Egyre vágtázóbb ütemben hadarja őket, hogy a végére már csak egymás hegyére-hátára dobált szótagok maradnak. Az indulat és a gyűlölet fékevesztett, sztereotip mechanizmusa lép működésbe: az elvakultság örvénylő, magába rántó ritmusa. Ami kezdetben ártalmatlan, játékos ismételgetésnek indult, az nagyon gyors, kegyetlen és kíméletlen ritmussá, rigmussá válik. Olyan ritmussá, amely fölött elveszítjük a kontrollt, és mint így megvezetettek  eszközökké válunk, mert ez is a ritmus hatalma egy másik szemszögből nézve.

A következő percekben már ismét lassabbra veszi a tempót Dés András, amikor dobolni kezd a kannán. Lassan nyújtja  kezeinek mozdulatait: mint egy pantomim, lassított nézetben szeretné megmutatni a kezek és az újjak egymáshoz igazított, összehangolt játékát. Ez az ütemváltás nézőpontváltás is. Finom érzékeltetése, hogy ugyanaz a kéz és száj, az ütem minőségétől függően mennyire mást és másként képes belőlünk előhívni.

Az előadás örömzenélésbe oldódik, örömzenéléssel ér véget. Az ütem, a ritmus, a szilofon barokkos tirádái egyre elemibben hatnak ránk, mert a fény lassú fogyásával minden a fülünkre mint egyetlen, e keretek között működőképes érzékszervünkre bízatik. Horváth Csaba Farkasszem rendezése egy eszméltető utazás is a ritmusokról, indulatokról. Egy meditáció arról, ahogy és amik között élünk. A ritmus alapsejtjére képes visszabontani nem csak a színház, hanem mindannyiunk motivációit is. Mindez azonban csak órákkal, napokkal később kezd tudatosulni. Addig egymással  nézünk farkasszemet,   utána önmagunkkal.

Csatádi Gábor