Varga-Járó Ilona díszlettervező egy játszótérre képzelte el Tom Stoppard Hamlet-parafrázisát. A két főszereplő  ezt a teret alig hagyja el, de a mellékszereplők, úgy mint Hamlet, Claudius, Gertrud,  Polonius, Ophelia és a Színészek is természetes életterükként használják a hatszögletű, hintával és mászókával körülvett homokozót. A faépítménnyel a tervező a dráma lényegi elemeihez: a behatároltsághoz, a játékossághoz és a körkörösséghez teremti meg a fizikai fogódzókat. Valóságos színhelyeket (palotát, hajót, színpadot) és a filozofálgatás meghatározhatatlan helyszíneit gyúrja egybe.

Stoppard drámája kettős értelemben is behatárolt. Azzal, hogy már a címben tényként közli főhősei darabbéli státusát, elveszi tőlük a küzdés, a fennmaradás lehetőségét. Addig és csak addig kanyaroghat a sorsvonaluk, ameddig a Hamlet-történet megengedi. Shakespeare drámája, ha csak blokkokban és csak esszenciálisan is, de végigkíséri fizikai és szellemi bolyongásukat (vagy egyhelyben járásukat), keretet szabva a mihez képest gondolkodásnak. Ezeket a kereteket egyértelműsíti a rendezés azzal is, hogy a Shakespeare-dráma szövege Arany János, míg Stoppardé Vas István fordításában szólal meg, egyszersmind tovább cizellálva a nyelvi sokrétűséget.

A címszereplők számára marad a játék, és abbéli törekvésük, hogy legalább a ebben valakik legyenek. Játék a személyiségükkel. Hogy melyikük Rosencrantz és melyikük Guildenstern, nemcsak a körülöttük lévők, de ők maguk sem tudják. A felcserélhetőség a jelentéktelenség egy elkendőzhetetlen jele. Hiába vágynak arra, hogy főszereplők, egy sztori irányítói legyenek, megmaradnak szürke epizodistáknak. Játszanak hát a szavakkal. Öldöklő riposztokkal kérdés-feleletet, ahol az állítás, a szóismétlés, a szinonima, a morgás, a szónoki kérdés kizárt. Vagy mégsem, mert hogy mik a szabályok, azt ők sem tudják. Az meg aztán a lehetetlenség netovábbja, hogy fej vagy írás játékukban egymás után 92+6 (?) alkalommal a fejre pörögjön ki az érme. Velük mégis megesik. Stoppard az abszurditásig élezi a helyzeteket, játékai és szójátékai a minden relatív, nincsenek abszolút igazságok,  ezért a minden bizonytalan irányába mutatnak.

Az író számára lényegtelen az idő és a tér. Ha úgy tetszik, az örökkévalóságban mozog. Olyan filozófiai kérdések megválaszolására ösztökéli hőseit, mint a „honnan jövünk – hová tartunk” alapkérdése, az „attól függ, hogy honnan nézzük” viszonylagossága, a „mi a dolgunk a világban és miért” problematikája. Ettől tűnik úgy, hogy Rosencrantz és Guildenstern a semmi mezején mozog, körkörösen ugyanoda tér vissza, és megválaszolatlanul hagyja ezeket a létfilozófiai kérdéseket. Ezért is szokás rokonságba hozni őket Beckett darabja, a Godot-ra várva Vladimirjével és Estragonjával mind a megállt idő, mind a  hiábavaló várakozás, a sehonnan sehová jutás vonatkozásában.

Szikszai Rémusz rendező jól mozog Stoppard szójátékról szójátékra, poénról poénra lépegető színházában. Többnyire megtalálja az egyensúlyt a fentebb vázolt hármas egységben. A játék akkor laposodik el, akkor veszít ütemet, amikor az egyik vagy a másik felé billen el, . Hiába Nagypál Gábor és Kaszás Gergő vitathatatlan színészi ereje, ilyenkor a rendszeren kívülre kerül a figyelem. 

(fotó: Mészáros Csaba)

A rendezés a bizonytalanság fenntartásával megteremti a fogódzót a mához is anélkül, hogy elengedné a történet időn kívüliségét. Rosencrantz és Guildenstern felelősség elhárítása, sodródása, megfelelési kényszere egy nagyon ismert mai magatartást szinkronizál. Mert mit is tesznek ők? Királyi parancsra megpróbálják kifürkészni Hamlet különös viselkedésének okát, miközben elárulják állítólagos legjobb barátjukat. A látszat és a valóság egybemosása igen jól működik. 

A másik kapocs a mához a színtársulat maga. Szikszai Rémusz I. Erzsébet rendezésében is felerősödtek az áthallások a színészek és patrónusaik átalakuló viszonyrendszere okán, s nincs ez másképp most sem. Stoppard maga is tesz ennek érdekében, hiszen a Színészek itt sokkal hangsúlyosabb szerephez jutnak a Hamletbelinél. Nem csak és nem is elsősorban Claudius leleplezése a feladatuk, hanem saját helyzetük és a nézőkkel, jelen esetben Rosencrantzcal és Guildensternnel való kapcsolatuk bemutatása. Kiszolgáltatottságuk, eladhatóságuk most is megjelenik, de a szakmaiság, a rutinéria kerül előtérbe.  Az igazi fellépésük az, ahogy egy próbán elővezetett némajáték keretében eljátsszák a nézőknek Claudius  felemelkedésének rémtörténetét, miközben folyamatosan kommentálják a színpadi miérteket. E kommentekben élen jár a színházi trupp vezetőjét játszó Fodor Tamás. Rezignált, a szakma színét és fonákját is magabiztosan ismerő komédiást játszik, aki a mindentudók bölcsességével oktat és alakít. Úgy vezeti elő egy színpadi késsel saját halálát, hogy a nézőknek el kell hinniük. Furcsa fintor ez a halálos ítéletüket zsebükben vivő Rosencrantz és Guildenstern felé.

 Játék és valóság keveredik abban is, hogy a társulat színészei egyben a dán királyi udvar tagjai is. Bánfalvi Eszter Gertrudja újdonsült férje és fia között imbolyogva rászolgál a „Gertrud, ne igyál!” intelemre. Tamási Zoltán Claudiusa elvártan gonosz, Tóth József Poloniusa pedig hozza a talpnyalót. Nem nagyon jut tér Ophelia és Hamlet kapcsolatának kifejtésére, de Simkó Katalin még így is szerez néhány szíven ütő pillanatot. Király Attila több truvájra kényszerül Hamletként a kötélmászástól a könyveken lépegetve elmondott „Lenni, vagy nem lenni” monológig. Ezeknek a Shakespeare-blokkoknak inkább a stoppardi reakciója erős. A színházi társulat oldal, ahol Varga Ádám áruba bocsátott Alfrédjával kiegészülve egységes, erős, véleményes csapatot alkotnak a játszók. Vagy ahogy a Hamlet-monológra reflektál Rosencrantz és Guildenstern, egy-egy mondatot felolvasva a földön fekvő könyvekből –  az egész nem lesz egyéb, mint szó, szó, szó.  

A szópárbajok lelke a Rosencrantzot és Guildensternt avagy Guildensternt és  Rosencrantzot játszó Nagypál Gábor és Kaszás Gergő. Olyanok ők, mint az érem két fele, egymás nélkül létezhetetlenek. Nagypál Gábor Rosencrantza a vállaltan csököttebb agyú, aki szinte semmit sem ért a világ történéseiből, de ha véletlenül valamit felfog, attól irtózatosan megijed. Számára csak a lineáris történet lenne értelmezhető, aminek van eleje, közepe, vége, de láthatóan az élet nem ilyen.   Kaszás Gergő Guildensternként próbálja megjátszani az értelmest, a dolgok közötti összefüggéseket keresőt és érteni vélőt, a halál mibenlétét boncolgatót.  Kérdéseik, bizonytalan gesztusaik együtt adják ki döntésképtelenségüket. Kis Julcsi jelmeztervező hiába ad rájuk öltönyt,  nyakkendőt, ettől még nem lesznek értelmesebbek, intellektuálisabbak. A két színész nagyon érzi egymást. Oly kedvesen évődnek, sokszor ismételt mondataikba annyi színt, monoton játékaikba annyi ötletet visznek, hogy alakjaiknak inkább az esendő szeretnivalósága dominál.  Hogy nem mertek nemet mondani, hogy sorsukat nem tudták irányítani, hogy egy rossz ügy szolgálatába szegődtek, az inkább csak a darab végén, néhány összegző mondatban fogalmazódik meg. 

 Most még látnak engem…, most már nem – mondja Guildenstern. Játék volt vagy valóság?  Ez még az élet vagy már a halál? Mindenesetre a sötét után csak két pár cipő marad a színpadon. A két színész hiánya máris kitapintható.

 Csizner Ildikó