Két univerzális clown játszadozik egymással a Szkéné színpadán. Két ördögi játékos. Az egyik mindig elébe tolakszik a másiknak. A másik mindig azonnal törleszt. Hiába, a játék is, mint a szeretkezés vagy a gyilkosság, kétszemélyes műfaj. Nagypál Gábor az egyik játékos, Kaszás Gergő a másik. Mindketten profi bohócok. Értik egymás nyelvét. Értik egymás gesztusait. Egymásra vannak hangolva. Nem kell semmi körítés, semmi applikáció, csak nyersen, lazán, bele egymás képébe. 

Pacekba.

Kaszás Gergő, Tamási Zoltán és Nagypál Gábor (fotó: Mészáros Csaba)

Bravúrjáték, amit látunk. Színtér és nézőtér forró, sűrű, Nádas Péter által anno megírt-megénekelt egymásra hangoltsága. 

Két óvodás játszik a homokozóban. Két nagyra nőtt csecsemő. Komisz kölykök. Vén fiúcskák. Mindent tudnak az életről és a másikról. Önmagukról tudnak legkevesebbet. A másikból próbálják kicsiholni identitásukat. Azt, hogy kik is ők. Rosencrantz? Guildenstern? Ki tudja? Ahogy a Hamletben írva vagyon, s ahogy Tom Stoppard továbbírta az ő végtelenül ironikus, groteszk, játékos, és némiképp cinikus víziójában. S hozzájuk társulnak még a shakespeare-i, stoppardi epizódfigurák, a kicsiny színésztruppját igazgatni és fenntartani próbáló színidirektor (Fodor Tamás), aki ugyancsak mély történelmi iróniával, maró gúnnyal, gyilkos malíciával vesz részt a játékban. Simkó Katalin megrendítő Ophéliája életre-halálra színész, már mindenét kirakta, már mindenét odaadta, már nem övé a lelke, a teste, s még mindig szolgál, hűségesen és gyönyörűségesen, játssza rendíthetetlen alázattal a szerepét, akkor is, mikor már tán senki nem tart rá igényt.  

Jókedvű, virgonc játékot látunk a Szkénében, bravúros attrakciókat, mondhatni, cirkuszi mutatványokat, hiszen a játékosok függeszkednek, lógnak, ugranak, egyáltalán nem veszélytelen akrobatikus mutatványokat végeznek, miközben tolják a szerepet ezerrel, ahogy a vaskezű (?) rendező, Szikszai Rémusz előírta számukra. 

A díszlettervező, Varga-Járó Ilona vaskos farudakból, facölöpökből építette föl a játékteret, a szögletes ketrec sarkain függeszkednek, másznak vagy lefele kukucskálnak a szereplők. A manézsszerű színpadtér valódi homokozót foglal keretbe, ami láthatóan inspirálóan hat mindenkire, játszani mindnyájan szeretünk, már akiben nem hunyt ki a gyermeki ösztön, s aki meg meri vallani a nyilvánosság előtt is, hogy a lelke mélyén az az óvodás-iskolás kiskrampó, aki szerette szembebokszolni társait, s leszórni őket homokkal. A két főszereplő, Nagypál és Kaszás abszolút ideális médium ehhez a szeánszhoz, ennyiben is hibátlanul osztotta ki a szerepeket Szikszai Rémusz.

Az előadásban az a legpikánsabb, hogy könnyűnek, felelőtlennek, túlhabosítottnak és könnyű léptűnek tűnik, ugyanakkor mégiscsak egyre mélyebb és mélyebb dimenzióit szólaltatja meg Tom Stoppard filozofikus karakterű művének. Mert hát a lepkeléptű bohózat szinte láthatatlanul és villámgyorsan csusszan át a klasszikus abszurd régiójába, s Nagypál és Kaszás olyan virtuózan és olyan vehemenciával gyötrik, zrikálják, szívatják  egymást, ami leginkább a nagy abszurd drámák színre vivőinek sajátja.

Bugyborékol, harsog, elhalkul, lelassul, majd újra nyers erőre kap a játék, s mire eléri lehetséges csúcsait (több is van belőlük), olyan dimenziókba lép át, amelyeket kies színi honunkban bizony ritkán látunk.

Fodor Tamás, a nemrég a Színikritikusok Életműdíjával is kitüntetett nagy színész lassú, fondorlatos lépésekkel, ringó járással csoszog elő slampos színidirektorként, de kőkeményen, vasmarokkal próbálja kézben tartani csélcsap, százfele húzó csapatát, mint anno Haumann Péter Bruscona a Gothár Péter rendezte Bernhard-drámában, A színházcsinálóban, a Kamrában. Fodor persze gunyorosan előadja azt is, továbbírva (?) a figurát, hogy mindez milyen terhes is a számára; kiröhögi önmagát, a szerepet, amit magára rótt, s amitől talán ő szenved leginkább.

A Szkénében, játszók és nézők intim közelségében, mondhatni, emelkedett a hangulat. A Rosencrantz és Guildenstern előadására köztudomásúlag hosszú hónapokra előre nem lehet jegyhez jutni; még a szakmának is alig. De hát ilyen előadásokat is többnyire csak az ún. független/alternatív szférában produkál a magyar színház. 

 Kovács Dezső