Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk  – Weöres Sándor Színház, Szombathely, Miskolci Nemzeti Színház

Egy iskolai osztály tagjainak élete a múlt századi Lengyelországban – így foglalható össze legsablonosabb módon Tadeusz Słobodzianek drámájának tartalma. A kezdetben békésen egymás mellett élő lengyel és zsidó közösség viszonyát fokozatosan elmérgesítik a harmincas-negyvenes évek történelmi hatalomváltásai, amelyek felszínre hozzák az elfojtott indulatokat. Az események tragikus csúcspontja a kisváros csaknem teljes zsidó lakosságának kiirtásával végződő pogrom. De a dráma nem áll meg itt; a túlélők elmondják további sorsukat – amelyet a későbbi történelmi viharok éppúgy meghatároznak, mint a személyes tragédiák –, hogy azután valamennyien itt hagyják a földi világot. Nincs sikeres élet; aki sem gyilkossá, sem áldozattá nem válik, az sem tud valódi értelmet adni létezésének. Tadeusz Słobodzianek drámájának magyarországi bemutatóját 2011 őszén tartották a Kamrában, Máté Gábor rendezésében. A kivételes erejű és nagy sikerű bemutató (amelyet csak azért nem mondhatok az adott évad megkerülhetetlen színházi előadásának, mert a POSZT az évi válogatóinak sikerült alaposan megkerülniük) felhívta a figyelmet arra is, mennyire hiányzik az utóbbi évtizedek magyar irodalmából egy hasonló, az elmúlt évszázad magyar történelmi kataklizmáit feldolgozó dráma. Ami azóta sem született meg. Így alighanem törvényszerű, hogy több színház is szükségét érezte a Słobodzianek-darab színrevitelének. Előbb a szombathelyi Weöres Sándor Színház tűzte műsorára A mi osztályunkat (a 2016 februárjában bemutatott előadás idén januárban vendégeskedett a Jurányiban), majd 2017 januárjának végén sor került a miskolci premierre is.

Jelenet a Weöres Sándor Színház előadásából (fotó: Mészáros Zsolt)

A magyarországi bemutató idején minden erénye ellenére egyenetlennek és kissé túlírtnak gondoltam a szöveget, és azt éreztem, hogy meglehetősen zárt szerkezetű a mű, vagyis kevés mozgásteret kínál a mindenkori rendezőnek. A két újabb előadást látva úgy gondolom, hogy ha az előbbiben nem is, az utóbbiban biztosan tévedtem. A szombathelyi és a miskolci bemutatók rendezői, Lukáts Andor, illetve Béres Attila egymástól és Máté Gábortól is eltérő úton haladva, stilárisan és atmoszferikusan is élesen eltérő megoldást választva egyaránt emlékezetes előadást hoztak létre. Máté Gábor (jelenleg is a Katona József Színház repertoárján lévő) rendezése hangsúlyossá tette az iskolai közeget, a szereplők formaruhát viseltek, a tantermi kellékek (körző, vonalzó) változtak kezükben fegyverekké; a diákszínház játékosságának megidézése képezett kontrasztot a megjelenített szörnyűségekkel. A friss bemutatókban az iskola mint közeg és mint formai-stiláris kiindulópont is háttérbe szorul. A szombathelyi előadásban szinte csak a tábla juttatja eszünkbe az osztálytermet, még a padok sem iskolai padok, a szereplők civil ruhát viselnek, Khell Csörsz díszletének komor, kopár téglafalai pedig leginkább a gettók, lágerek világát idézik meg. Miskolcon eleinte ugyan iskolai formaruhát viselnek a szereplők, ám valamennyien átöltöznek – Pilinyi Márta ruhái a szereplők által megálmodott foglalkozásokat is eszünkbe juttatják –, hogy kilépjenek az életbe. Horesnyi Balázs díszlete szebb napokat megélt, lepusztulóban lévő terem, amely mintha az évszázad viharait tükrözné. Jobb oldalán végig öltözőszekrények állnak, amelyeken keresztül a színészek feltűnésmentesen léphetnek ki a színről és térhetnek vissza oda. A gyermekkorra, az osztálytársi összetartozásra mindkét előadásban csupán néhány rendezői effektus utal – a legemlékezetesebb ezek közül az, ahogyan Béres Attila rendezésében az éppen elhalálozott osztálytársak zeneszóra, egy ugróiskola képzeletbeli négyzetein szökdécselnek át a túlvilágra. 

Formai, stiláris szempontból a két újabb bemutató élesen eltérő megoldást választ. Szombathelyen Lukáts Andor visszafogott, puritán rendezése a színészi erőből építkezik; a kisebb játékötletek, a látvány egyes elemei legfeljebb asszociatív úton árnyalják, finoman stilizálják az elmondottakat. A narrációs technika teremt ugyan némi távolságot a történésektől, de a szuggesztív szövegmondás átélhetővé teszi a borzalmakat. A párbeszédek többsége pedig a realista-naturalista játéktradícióhoz igazodik. Béres Attila miskolci rendezése jóval szélsőségesebb: helyenként már-már naturalisztikus a kegyetlenkedések bemutatása, de ezt rögvest el is emelik a hangsúlyosan teátrális eszközök: a szereplők művért, halálukkor pedig meszet kennek magukra. A tömeggyilkosság megjelenítésekor zsákok ereszkednek le a magasból; az agresszorok ezeket püfölik szét, s a termet gazdátlanná vált ruhák, használati tárgyak lepik el. Az előadásban két fős zenekar játszik. A csellón közreműködő Márkos Albert munkája alapvetően határozza meg a játék hangulatát, ritmusát (brácsán Szakács Sára játszik). Az énekes betétek jelentősége is megnő, tartalmi és formai szempontból is. Jellemző különbség, ahogy a két előadás a hatalomváltásokat, a történelmi díszlet változásait mutatja. Míg Szombathelyen az első hatalomváltáskor a kommunistákhoz szegődött Jakob Kac egy apró vörös lobogót fog kezében (hasonlatosat ahhoz, amit az átkosban az úttörők lengettek az ünnepségeken), addig Miskolcon jókora drapéria kerül színre – amelyet leváltanak majd a későbbi korok hasonló méretű zászlói. Béres Attila rendezői kéznyoma jóval látványosabban érződik az előadáson, mint Lukáts Andoré (vagy akár Máté Gáboré), de egyetlen megoldása, ötlete sem tűnik önkényesnek, hatásvadásznak – valamennyi a szöveg szuggesztív érvényesítését, teátrális árnyalását szolgálja. Mint ahogy Lukáts Andor látszólagos háttérbe vonulása sem jelent színtelenséget, ötlettelenséget; a szombathelyi előadás puritán stílusához, a rémségeket a maguk természetességében megjelenítő koncepciójához ez a rendezői magatartás illik. Mindkét előadás feszes és feszült, kifejezetten jó ritmusú, a kisebb dramaturgiai beavatkozások jótékonyan hatnak; a miskolci produkció pedig még a játék ívét és szuggesztivitását óhatatlanul megtörő szünetet is elbírja. 

Mindkét rendezést dicséri a következetes színészvezetés, a színészi alakítások egyenletesen magas színvonala pedig a két társulat erejét mutatja. Egyik szereposztásban sincs „lyuk”, kiváló szerepformálások sorát láthatjuk – Szombathelyen Hartai Petra, Nagy Cili, Kiss Mari, Jámbor Nándor, Kálmánchelyi Zoltán, Bajomi Nagy György, Mertz Tibor, Orosz Róbert, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán, Miskolcon pedig Tenki Dalma, Nádasy Erika, Máhr Ági, Bodoky Márk, Simon Zoltán, Varga Zoltán, Görög László, Gáspár Tibor, Szatmári György és Keresztes Sándor jóvoltából. Nem pusztán jeles csapatmunkáról van szó; a színészek önmagukban is erős, izgalmas karaktereket formálnak. A két előadás alakításai nem minőségüket, hanem árnyalataikat, értelmezésüket tekintve térnek el egymástól; Słobodzianek nem fekete-fehér figurákban gondolkodik, s így a szerepértelmezésben is több lehetőséget hagy a színészeknek. (Egyes esetekben az eltérés azért kor és alkat függvénye is. Máté Gábor rendezése honosította meg azt a szereposztási tradíciót, hogy különböző életkorú színészek játsszák a darabot, s a színészek életkora a szereplő által megélt életkorhoz közelít. Aminek valóban súlya, jelentősége van, de problémákat is felvet. Részint a pontos életkornak megfelelő szereposztás nehezen valósítható meg – ez a Katonában sem sikerült maradéktalanul –, másrészt ez a koncepció kevéssé veszi figyelembe azt a tényt, hogy a mű első fele, amely a negyvenes éveket ábrázolja, sokkal részletesebben, alaposabban kidolgozott, mint az egyre gyorsabb iramban száguldó későbbi évtizedek történéseit elmesélő második szakasz. A legfontosabb dolgok majd’ mindenkivel fiatal korában történnek meg. Így fontos szavak óhatatlanul is kissé furcsán hangzanak néhány szereplő szájából – amire vagy reflektál a színészi játék vagy nem.)

Simon Zoltán, Gáspár Tibor, Görög László és Szatmári György – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Szerepfelfogását tekintve a két Dora áll legközelebb egymáshoz. Sem Hartai Petra, sem Tenki Dalma nem klasszikus áldozattípust játszik, hanem határozott, önálló, energikus, vonzó lányt, aki bestiális elpusztítása után magától értetődő természetességgel tér vissza alkalmanként a színre, hogy önmagán túl egy reményteljes nemzedék elpusztítására emlékeztetve kísértse az élőket. Hasonlít a két Rysiek is: Simon Zoltán és Kálmánchelyi Zoltán egyaránt a szerelmi csalódása után mind vadabb gyűlölettől fűtött, mind fanatikusabb rasszista portréját festi meg (legfeljebb indulataik intenzitásában mutatkozik némi különbség). És nincs nagy távolság Szabó Tibor és Szatmári György szerepértelmezése között sem: Władeket mindketten jóravaló, szűklátókörű kisembernek ábrázolják, akiben fel sem merül, hogy tegyen a történelmi léptékű pusztítás ellen, ám a szeretett nőt tűzön-vízen át, élete kockáztatásával is megmenti – hogy aztán leéljen vele egy hosszú, igazi szerelem nélküli, mind hiábavalóbb életet. A többi szerep interpretációja viszont markáns eltérést mutat. Általában elmondható, hogy a szombathelyi előadás antihősei tudatosabban lépnek egyre sötétebb tévutakra, míg miskolci megfelelőik inkább morális támasz híján megállíthatatlanul sodródó emberek, akik kevésbé látják át, hogy egyik gaztettük hogyan indukálja a következőt. A legelőször meggyilkolt Jacob Kacot Bodoky Márk naiv idealistának mutatja – aki, ha ideje maradna rá, feltehetőleg éppoly gyorsan ábrándulna ki a bolsevik eszmékből, mint amilyen gyorsan hatásuk alá került –, míg Jámbor Nándor ifjú forradalmárjáról nem nehéz elhinni, hogy ha az események úgy hoznák, maga is gyilkossá, zsarnokká válna. A lengyel-zsidó viszony a szombathelyi előadásban szinte a kezdettől fogva tapinthatóan feszült, a miskolciban a feszültség szemünk láttára erősödik. Jellemző, ahogy Jakob Kac sajátos ünnepi műsorát Szombathelyen a lengyel férfiak fogcsikorgatva nézik, míg Miskolcon csak Rysiek bámul dühösen maga elé, Zygmunt és Heniek jól szórakozik a látottakon. A miskolci Zygmuntot beszervezése teszi gazemberré; a lelepleződéstől való félelem sodorja az első árulásba, amelyet Kac megölése, majd további árulások és gyilkosságok sora követ. Görög László következetesen építi fel ezt a folyamatot és játssza el a gyenge ember mind több pusztítást eredményező sodródását és fokozatos tönkremenését – amelyhez a családi tragédia talán csak az utolsó lökést adja. Mertz Tibor Zygmuntjában viszont kezdettől érződik a gőg, a hatalomvágy és a gyávaság kevercse; ha formátumát tekintve nem is, de gondolkodására nézvést a történelmi korok machiavellistáit idézi. Aztán a fia halála azonnal ledönti a hazugságokra épített élet légvárait; Mertz Zygmuntja pillanatok alatt omlik össze és semmisül meg. A nagy ellenség, Menachem karaktere mindkét előadásban idomul Zygmuntéhoz. Bajomi Nagy György élveteg, tohonya Menachemje alkatilag is ellenpontozza Mertz Zygmuntjának szikár hidegségét. Bajomi szenvedélyeinek parancsolni nem is próbáló, gerinctelen, egoista férfit játszik, akit a kocka fordultán, pribékként is legalább annyira a hatalomvágy, mint a jogosnak vélt bosszú motivál. Ezzel szemben Varga Zoltán Menachemje magát fegyelmezni próbáló, feleségét inkább naivitása, mintsem gyávasága okán magára hagyó férfi, akiből a bosszúvágy hívja elő a vadállatot. A fényes egyházi karriert befutó, minden gazságban „csak” passzívan részt vevő Henieket Orosz Róbert alamuszi természetű, a többieket kitűnően manipulálni tudó, skrupulusok nélküli embernek láttatja, aki talán magával is képes elhitetni, hogy semmi rosszat nem cselekedett. Gáspár Tibor Heniekje viszont időnként érezhetően vívódik magával – még ha lelkiismerete háborgásait gyorsan sikerül is elcsitítania. A két fontos nőalak inkább a színészi megközelítés módjában, mintsem az értelmezésben tér el – ami Zocha esetében a két színésznő közti életkori különbségből is adódik. A minden szörnyűséget túlélő, a háború alatt Menachemet bújtató, később Amerikában családot alapító, meggazdagodó, ám életét teljessé, értelmessé tenni képtelen nő sorsának alakulását Nagy Cili folyamatában láttatja, meséli el, míg Nádasy Erika inkább visszanéz rá. Következésképpen Nagy Cili játéka realisztikusabb, és a csalódások, kiábrándulások fokozatait markánsan mutatja, Nádasy Erikáé némiképp stilizáltabb, és legerősebb pontja az utolsó, a keserű kiüresedést és az élet(e) hiábavalóságának megértését kifejező monológ. Rachelkát viszont Kiss Mari fogalmazza inkább visszanézve a múltba, alaphangul választva annak a nőnek a fásultságát, aki előbb kényszerből, aztán hálából, majd megszokásból egész életét egy olyan férfi mellett élte le, akit sohasem szeretett, míg Máhr Ági energikusabb nőalakja többet mutat e kiábrándulás folyamatából. A kamaszon Amerikába emigráló, mindenre csak kívülállóként tekintő Abram esetében pedig a színészi alkat jelenti a fő különbséget: Keresztes Sándor már az iskolapadban ülve is rabbinak látszik, akinek a többiekénél jóval szerencsésebb sorsa eleve elrendeltetett, míg Szerémi Zoltán Abramját inkább eleganciája, életidegenséggel párosuló arisztokratizmusa emeli ki a többiek közül.

A szombathelyi előadás az elhalálozó, színről kilépő szereplőktől születési és halálozási évszámuk kivetítésével búcsúzik – és utoljára Abram neve is a táblára kerül. A miskolci bemutató az ő halálát már nem jeleníti meg; a játék végén a szereplőket ismét az iskolapadban látjuk és ismét arra a kérdésre kell felelniük, amit a játék elején már megválaszoltak: kik ők, és mik lesznek, ha nagyok lesznek. Ám a színészek most már saját nevüket és vágyaikat mondják el; a gesztus egyszerre személyes és teátrálisan játékos. Szerencsésen oldja a felgyülemlett feszültséget, de nem távolít el a történettől. Színházat láttunk – de ami történt, nem felejthetjük.

Urbán Balázs

Beszélgetés Pokorny Liával

Jelenleg a Centrál Színház tagja, de más fővárosi teátrumokban is játszik. Az Átrium Film-Színházban (Pillanatfelvétel) a közel-keleti háborúból hazatérő fotóst alakítja, a Rózsavölgyi Szalonban (Valami csajok) négy különböző női karaktert formál meg. Továbbra is látható a Beugróban, mely a Játékszínbe költözött, s ugyanott új bemutatóra készül.

(fotó: Sárosi Zoltán)

Anyaszínházadban sem keveset játszol – úgy számoltam, hét futó darabban havonta legalább tizenöt-húsz alkalommal láthat az ottani közönség –, ebben az évadban mégis sokfelé kalandozol. Most találtak meg ezek a lehetőségek, vagy kifejezetten kerested a kilépés alkalmait?

Még az előző évad végén kezdődött az Átriumban. Ferenczi Orsolya – aki Bereczki Zoltánnal elindította a Lepkegyűjtő Produkciót, és előadásokat hoznak létre – szerette volna, ha az új darabjukban én is játszom. Egyeztetett az igazgatómmal, Puskás Tamással, aki elengedett. Így jött létre a Pillanatfelvétel. Majd következett ez az évad, amikor úgy alakult, hogy nincs új bemutatóm, s mivel Zimányi Zsófia régóta hívott a Rózsavölgyi Szalonba, most örömmel mehettem. A Játékszínben Bagó Bertalannal elkezdtük próbálni Az eastwicki boszorkányokat, melynek bemutatójára áprilisban került sor. Tamás azt mondta viccesen, kalandozzak nyugodtan, de aztán térjek vissza, ne csináljunk ebből rendszert.

Miért fontosak számodra ezek a kalandozások?

Nagyon érdekes tapasztalást jelentenek. Egyrészt jó érzés magaménak tudni azt a biztonságot, amit a társulatom ad. Ott jól ismerjük egymást, szavak nélkül is megértjük, mire gondol a másik. Ugyanakkor inspirál, ha más közegben, akár új emberekkel dolgozhatok. Mindig izgalmas kísérletezni azzal, hogyan tudok ilyenkor megnyílni és megújulni, vagy adott esetben én tudok-e olyat kínálni, amitől megújulhatnak a körülöttem lévő emberek. Kérdésedről eszembe jut, hogy gyermekkoromban sokat költöztünk a szüleimmel, és pillanatok alatt kellett beilleszkednem egy új közegbe. Mindig kíváncsiak voltak rám a többiek, de nem erőltettem rá magam az új közösségre. Hamar megértettem, hogy nekem kell átvennem az ottani szokásokat annak érdekében, hogy elfogadjanak, s harmonikusabb legyen a kapcsolatunk.

Hogyan hatott rád az állandó vándorlás mint életforma?

Nemrég meghívtak egy tévéműsorba – egy pszichológus is részt vett a beszélgetésben –, ahol az is szóba került, milyen hatással van a gyermekekre a környezetváltozás. Korábban is olvastam róla, hogy a gyermekeknek nem tesz jót, ha kimozdítják őket megszokott helyükről. Ráadásul engem nem egyszer mozdítottak ki a szüleim, voltaképpen állandó változásban és mozgásban telt az életem. Meg kell cáfolnom a szakirodalom állítását, mert engem sosem bizonytalanított el a sok változás, inkább kalandnak fogtam fel. Persze ehhez az is kellett, hogy a szüleim mellett biztonságban érezzem magam. A költözések az alkalmazkodóképességemet fejlesztették ki, hogy nyitott legyek és kíváncsi minden új helyzetre, s ne temessem sokáig a múltat. Bár az is igaz, hogy mostanában, ahogy múlnak az évek, egyre erősebben ragaszkodom a nyugalomhoz és az állandósághoz, nagyon szeretek például itthon lenni. Vagy jó tudnom, hogy ha este bemegyek a színházba, együtt öltözöm Botos Évával,¹ akit nagyon szeretek, és megbeszélhetjük a számunkra fontos dolgokat.

A színjátszás iránti vonzódásod mikor kezdődött?

Valamikor három-négy éves koromban. Este, amikor az öcsémmel lefeküdtünk, a szüleink gyakran betettek a magnóba egy mesekazettát, azt hallgattuk elalvásig. Olyankor teljesen más világba kerültem. Tudni akartam, kik mesélnek, mit tudnak ők, hogyan történik meg a varázslat. Később az iskolában gyakran szerepeltem különböző műsorokban, és versmondó versenyeken vettem részt. Persze ez még nem egyenes út, hiszen sok hasonló korú kislány álmodozik arról, hogy színésznő lesz. Sokat gondolkodtam azon, miután nem vettek fel a főiskolára, hogy hol csapom be magam, miért érzem annyira erősen, hogy erre kell mennem, miközben az élet nem ezt igazolja, s könnyen lehet, hogy illúzióba kapaszkodom.

A kutya különös esete az éjszakában – Centrál Színház (fotó: Rick Zsófi)

De a középiskolai évek alatt biztos voltál benne, hogy csak ezt akarod?

Semmi mást nem akartam. Kétszer felvételiztem a főiskolán. Az első rostán estem ki először, aztán kihagytam egy évet – a Pinceszínház tagja voltam akkor –, majd ismét próbálkoztam, de akkor a második rostán nem sikerült túljutnom.

Mit gondolsz, miért történt így?

Nagyon rossz voltam.

Ezzel tisztában voltál akkor is?

Csak azt tudtam, hogy rettenetesen szorongok, semmilyen szabadság nem volt bennem a felvételin. Emlékszem, második alkalommal Hegedűs D. Géza volt az egyik vizsgáztató, ő engedett tovább, s a mai napig emlegeti, hogy fel akart venni. Mellette biztonságban voltam, és ki tudtam nyílni. De akkor még nem tudtam szinte semmit a szakmáról. Vidéken éltünk, nem láttam sem jó, sem rossz színházat, csak életből vett tapasztalataim voltak.

A Pinceszínházban közelebb kerültél a szakmához. Kikkel találkoztál, milyen előadásokra emlékszel?

Akkor Vass Péter vezette a Pinceszínházat, ott tanított Ternyák Zoltán és Simon Balázs. Csupán egyetlen bemutatóm volt: Marivaux Vita a szerelemről című darabjában játszottunk Horgas Ádámmal. Eleinte úgy éreztem, ott van a szerep és itt vagyok én, sehogyan sem találtam a kulcsot hozzá, mígnem a főpróbahéten történt valami, és életre kelt a figura, megtaláltam a hangját, a mozdulatait. Fantasztikus élmény volt. Nem kellett már azon töprengenem, hogyan gondolkodik a szerep, mert teljesen egyértelmű volt, hogy úgy kezdek el gondolkodni, beszélni, cselekedni, ahogyan ő.

Maradva még a felvételinél, mi tartotta benned a lelket, amikor a kudarc ért?

Az első felvételit nem éltem meg akkora kudarcként – talán azért sem, mert a Pinceszínházban játszhattam –, a másodikat viszont annál inkább. Ott álltam kétségbeesve huszonöt évesen, tudtam, hogy többször nem jelentkezhetek a főiskolára, és fogalmam sem volt, mit kezdhetnék az életemmel. Aztán váratlanul történt valami – ahogy később a pályámon több alkalommal is –, ami átsegített a nehézségeken. Már az első felvételin összebarátkoztam fiatalokkal, akikkel sokat időztünk színházak közelében. Éppen a Vígszínház büféjében ültünk, ahol egyszer csak oda jött hozzám Alföldi Róbert, és megkérdezte: „Te ki vagy?” Bemutatkoztam, mondtam, hogy nem vettek fel a főiskolára, jártam a Pinceszínházba, és újra felvételizni szeretnék. Erre adott egy monológot a Colombe című darabból, amit éppen akkor rendezett a Pesti Színházban. Fél év múlva megint találkoztunk, és amikor megtudta, hogy ezúttal sem sikerült, felajánlotta, hogy szívesen meghallgat. Felmentünk a Vígszínház stúdiójába, az említett monológon dolgoztunk, és hirtelen azt mondta: „Jól van, te játszod a Sirályban Mását.”² Kérdezem én: mennyi a valódi esélye annak, hogy Alföldi Róbert megszólít egy vadidegen lányt a büfében, és ráoszt egy szerepet?

Bizony nagyon kevés. Egyébként sokat tanultál Alföldi mellett a próbafolyamat során?

Rengeteget. Amellett, hogy rendezett, egyfolytában tanított engem. Kemény iskola volt. Megmutatta, hogyan kell bejönni, leülni, felállni, szünetet tartani, hangsúlyozni... Azt például, hogy „Gyászolom az életem” legalább hat „á”-val kellett mondanom. Lépésről lépésre elmagyarázta, mit miért kér, én pedig próbáltam elraktározni magamban mindent. Persze sokszor nehezen tudtam megvalósítani, mert még alig volt tudás mögötte, amibe belekapaszkodhattam volna.

Bereczki Zoltánnal, Pillanatfelvétel – Átrium Film-Színház (fotó: Kiss Krisztina)

Majd a Bárka Színházban folytatódott a tanulóidőszak. Oda hogyan kerültél?

Szó volt arról is, hogy lemehetnék Kecskemétre csoportos szereplőnek, de én mindenáron tanulni akartam, ezért jelentkeztem a Bárkába stúdiósnak. S ott tényleg sokat tanultam Spolarics Andreától, Murányi Tündétől, Mucsi Zoltántól és a többiektől. Figyeltem őket emberként és színészként.

A nagy bemutatkozás, amit máig emlegetnek, a Lila ákác Tóth Mancija volt. Szeretted?

Nagyon. Ma is életem legfontosabb előadásai között tartom számon. A társulat szavazta meg, hogy én játszhassam a szerepet, majd miután megoldottam, szerződést ajánlottak. Simon Balázs rendezte a darabot, Kaszás Gergő volt Csacsinszky Pali. A Sirály után ez volt a következő, még nagyobb ugrás. Amit a Marivaux-darabban még csak megéreztem, a Lila ákácban teljesedett ki, és beépült az a tudás, amit Robitól kaptam.

Nem sokáig tartott a bárkás időszak. Amikor többen hátrahagyták a színházat, úgy érezted, neked sincs maradásod tovább?

Mivel nekem az a társulat adott lehetőséget, tőlük tanultam, ők hittek bennem, egyértelmű volt, hogy velük együtt állok fel. Még akkor is, ha ez az ő szövetségük volt – hiszen csak később csöppentem bele –, és ők tudták pontosan, mitől érezték becsapva magukat. Így tartottam tisztességesnek, miközben elképzelésem sem volt arról, mi lesz azután.

Szabadúszó lettél, többfelé játszottál. Milyen lehetőségeket kaptál?

Még a Bárkában hoztuk létre Schilling Árpáddal és a Krétakörrel a Nexxt című produkciót, majd velük maradtam, így kaptam szerepet a Megszállottakban is. Mondanom sem kell, hogy az megint másfajta iskola volt. A társulat tagjai között erős szövetség alakult ki, szinte minden pillanatban együtt voltak. Hamar beláttam, hogy abban a szimbiózisban nem tudnék létezni. Jó volt velük lenni, s távolról mindig nagy rajongással és szeretettel figyeltem a munkájukat, de pontosan tudtam, hogy hosszabb távon nem az én utam, amit ők képviseltek.

Neked mit adott színészként az együttlét velük?

Mindenekelőtt bátorságot. A Megszállottakat is nagyon szerettem, de magammal nem voltam elégedett, végig úgy éreztem, adós maradtam valamivel. Pedig a próbafolyamat során rájöttem, hogy a korábbi alakításaimra jellemző, kifelé áradó energiát vissza kell fognom, helyette apró gesztusokat és mozdulatokat használni, vagy akár a mozdulatlanság, a jelenlét és a gondolat erejével hatni Elizabet Proktor szerepében. De csak a felismerésig jutottam, folyamatosan keresgéltem, figyeltem önmagam, mitől lesz más, mint amit szeretnék, mégsem sikerült megvalósítani. Ma már el tudnám játszani, de kell hozzá az eltelt idő, az élettapasztalat.

Schmied Zoltánnal, Sok hűhó semmiért – Centrál Színház (fotó: Horváth Judit)

A Krétakör után vidéken játszottál.

Igen. Tatabányán Galambos Péter rendezte A feleségem története című Füst Milán-darabot. Nagyon bánom, hogy nem látták többen, mert gyönyörű előadás volt, Tóth Ildikó játéka lenyűgöző. Péterrel még kétszer dolgoztam – Az üvegcipőt ugyancsak Tatabányán, az Ádámcsutkát már az Új Színházban állította színpadra –, és úgy tekintek azokra a munkákra, mint egy trilógia darabjaira. Mindhárom előadás hasonló atmoszférájú, első ránézésre az általam megformált karakterek is hasonlóak, de pont az tette őket érdekessé, amiben különböztek egymástól.

Debrecenben még Desdemona is voltál… Hogyan kerültél kapcsolatba Gárdos Péter rendezővel?

Péter nem ismert engem, de én természetesen tudtam róla, láttam a filmjeit. Váratlanul felhívott azzal, hogy a Csokonai Színházban rendez, és Desdemona szerepére keres színésznőt. Hallott rólam, és szívesen találkozna velem. Korábban nem látott semmiben, mégis megkaptam a szerepet. Pétert nagyon megkedveltem – ő az az ember, akivel reggeltől estig tudnék beszélgetni bármiről –, a próbákon viszont többször egymásnak feszültünk, mert másképp gondolkodtunk a szerepről. De ebből is sokat tanultam, nem tudok neked olyan előadást mondani, amiben nem fejlődtem.

A következő évadot már az Új Színházban kezdted. Márta István hívott oda?

Biztos nem fogod elhinni, de ő sem látott semmiben. Elment két színésznője, és felhívott, hogy hallott rólam, szeretné, ha leülnénk beszélgetni. Így is történt, és éppen arról volt szó, hogy megnézne a színpadon, amikor odalépett hozzánk valaki, és azt mondta, látott A feleségem történetében, nagyon tetszettem neki. Erre Márta István leszerződtetett.

Ott először Szép Ernő darabjában, az Ádámcsutkában láthatott a közönség, aztán gyermeked születése után ismét Szép Ernővel tértél vissza: Rudolf Péter Kornélt osztotta rád a Vőlegényben. Ugyancsak meghatározó pillanatai a pályádnak?

Bár az alkatom más, mint amit Szép Ernő nőalakjai előhívnak, mégis rám ragadt, hogy „Szép Ernő szakos” színésznő vagyok. Kétségkívül közel áll hozzám az a világ, amit megteremt a színpadon. Szerintem nem lehet ezeket a figurákat csak naivának mutatni. Persze van bennük édesség, de ugyanakkor vadak, szókimondóak és szemtelenek is, szépen ötvöződnek jellemükben a naiva, a tragika és a komika tulajdonságai.

Másfajta arcot és játékot mutathattál Charlotte Corday szerepében a Marat/Sade című előadásban. Hogyan dolgoztatok a rendezővel, Victor Ioan Frunzával?

Könnyű volt Frunzával dolgoznom, mert ő – ahogy gyakran hangoztatta is – nem bábozik a színészekkel. Szerette, ha otthon dolgozunk, s magunk találjuk ki a szerepet, amihez ő átlátható rendszert, az elemző próbán világos instrukciókat adott, s így pontosan tudtuk, milyen keretek között gondolkodhatunk. Másnap, amikor bementem a színházba, mindig megmutattam, mire jutottam. Frunza ezt valósággal imádta, és újabb instrukciókat adott, amitől megint tele lettem ötletekkel. Így haladtunk a bemutató felé. Az előadás nem hozott szakmai sikert – a kritikusok sem szerették –, nekem viszont újabb meghatározó stúdiumot jelentett.

Mindenképpen érdemes szóba hozni Szonya szerepét a Bűn és bűnhődés színpadi megközelítésében. Másodszor találkoztál Szabó Mátéval A csúnya után. Az is fontos együttműködés volt számodra?

Máté költői színháza nagyon közel áll hozzám. A csúnya formáját erősen meghatározta Khell Csörsz díszlete: egy futószalagon érkeztek a kellékek, olykor még én is. Több szerepem volt a darabban, ami önmagában is kihívás, ráadásul ugyanabban a ruhában játszottam, így más eszközökkel kellett jeleznem, hogy új karaktert jelenítek meg. A Szonya fizikailag és lelkileg egyaránt igénybe vett. Különösen nehéz volt, hogy gyerekekkel játszottunk – ketten közülük intézetből jöttek –, s nekem, mint az anyukájuknak nagyon keményen kellett bánnom velük. Úgy éreztem, erre képtelen vagyok. De a gyerekek elmondták, hogy velük ez korábban megtörtént, pontosan tudják, nem én haragszom rájuk, viszont jó újra átélniük a színpadon, mert valamit lerakhatnak belőle. Döbbenetes élmény volt, amitől valami átszakadt bennem, s attól kezdve felszabadultan tudtam dolgozni.

Mostanáig sok, különböző stílust képviselő rendezővel dolgoztál, nem mondhatjuk, hogy lenne olyan rendező, aki végigkíséri pályádat. Milyen az a rendezői módszer, mely leginkább inspirál téged?

Nagyon szeretem, amikor egy rendező úgy instruál, hogy tökéletesen értem a rendszerét, amit kitalált, de azon belül szabadon mozoghatok. Nem a „hogyanokat” akarja feltétlenül megszabni, hanem az agyamnak ad pontos, jól követhető instrukciókat, egyszóval gondolkodásra ösztönöz, ami által addig ismeretlen dolgokat hozhatok felszínre a szerepen keresztül. Amikor azt mondják rám, hogy ösztönös színész vagyok, nyilván arra gondolnak, hogy nem iskolában tanultam a szakmát. Nekem viszont az a meggyőződésem, hogy a fejünkből indul ki minden, a gondolat szüli meg az érzéseket, a cselekvést, a mozdulatokat, s nem fordítva. Van egy monológom a Pillanatfelvételben, amit először nehezen tudtam megközelíteni. Amikor a rendezővel, Horgas Ádámmal elemeztük, azonnal egyértelmű volt, mit szeretne látni. Itthon tovább gondolkodtam rajta, felépítettem a jelenetet, majd amikor megmutattam, azt mondta, pont erre gondolt. De ehhez az kellett, hogy tökéletesen értsem a rendszerét, és néha elég egyetlen jól irányzott mondat vagy szó, amitől egy világ áll össze bennem. Nehezen tudok haladni, ha valakinek nem értem a koncepcióját, a gondolkodásmódját, vagy az elképzelését nem tudja világosan közvetíteni felém. Természetesen végrehajtom, amit kér, de ilyenkor végig azt érzem, hogy csikorognak a fogaskerekek.

Országos ismertségre és népszerűségre a Beugrónak köszönhetően tettél szert, melyet jelenleg a Játékszínben adtok elő kollégáiddal. Hogyan lettél a műsor állandó szereplője?

Előtte Bácskai Juli Pszichoszínházában improvizáltam néhányszor. Amikor Juli először hívott, rögtön nemet mondtam. Elképzelni sem tudtam, hogy improvizáljak, úgy éreztem, egyetlen szó sem jutna az eszembe. Sokáig győzködött, míg végül beadtam a derekam. Felszabadító élmény volt, egészen más, mint írott szöveggel dolgozni. Aztán egyszer csak megkeresett Kapitány Iván, elmondta, hogy valaki nem vállalta a felvételt, és a fiúk – Rudolf Péter, Kálloy Molnár Péter és Szabó Győző, akiket jól ismertem – engem javasoltak a helyére. Az első felvétel után valósággal elmenekültem a színházból, annyira rossz voltam. Biztos voltam benne, hogy többször nem fognak hívni. Nagyon meglepődtem, amikor hónapokkal később Iván mégis felhívott, de azon még jobban, hogy igent mondtam. Kiderült, hogy az improvizációnak vannak szabályai, amit el lehet sajátítani. Megszerettem ezt a nemes játékot, amihez kreativitás, gondolkodás kell, s ez fontos tréning nekünk, színészeknek. Voltak napok, amikor fáradtabban álltam neki az előadásnak, és azt éreztem, semmi nem sikerül. Ha hiányzik a kellő nyitottság, a szellemi frissesség, akkor ez a műfaj nem működik.

Leenane szépe – Centrál Színház (fotó: Horváth Judit)

Gondoltátok, hogy ennek ekkora sikere lesz?

Nem, egyáltalán nem gondoltuk, hogy a szakmán kívül ez bárkit is érdekelni fog. Külön öröm számomra, hogy sokan – köztük fiatalok is szép számmal – a Beugró hatására kezdtek színházba járni.

Korábban a Centrál Színházban játszottátok a Beugrót, ahol öt éve társulati tag vagy. 2012-ben, amikor az Új Színházban lezajlott a nagy felháborodást keltett igazgatóváltás, ismét továbblépésre kényszerültél. Semmiképpen sem akartál maradni?

Az ugyanolyan egyértelmű helyzet volt, mint amikor a Bárkából eljöttem, mert képtelen voltam azonosulni azzal, ami az Új Színházban körvonalazódott. A Beugróval a hátam mögött nekem viszonylag könnyebb helyzetem volt, mint néhány kollégámnak, akik bár szerettek volna, mégsem tudtak felállni. Az én vállamat nem kell veregetni, s fölöttük nem szabad pálcát törni. Ezzel együtt én is úgy éreztem, mintha feneketlen szakadékba zuhantam volna, nem tudtam, hogyan tartom el a gyerekemet és miből fizetem be a számláimat. Csak azt tudtam, hogy mennem kell. Egy alkalommal szembe jött velem Puskás Tamás, megállított, és azt kérdezte, mihez fogok most kezdeni. Mondtam, hogy fogalmam sincs. Erre szerepet ajánlott – ez volt a Black Comedy –, majd leszerződtetett.

Közben a Csillag születik című tehetségkutató műsor zsűritagja lettél. Nem volt nehéz döntés, hogy bevállald ezt a színházon kívüli, kereskedelmi televíziózáshoz kötődő megjelenést?

De, nagyon nehéz volt. Érdekes ez a kérdés, mert sokan ódzkodnak a kereskedelmi csatornáktól, és hiányolják a minőségi embereket a képernyőről. Ha viszont megjelennek, akkor azt vetik a szemükre, miért adják a nevüket és az arcukat hozzá. Éppen mélyponton voltam az Új Színház után, amikor megkerestek ezzel a lehetőséggel. Először nem akartam vállalni, de rábeszéltek, hogy legalább a castingra menjek el, és nézzem meg, miről is van szó. Semmi reményem és tervem nem volt akkor, egyik lábamat vonszoltam a másik után. Közben kialakult a zsűri névsora, és úgy gondoltam, Hernádi Judittal, Hajós Andrással és Puzsér Róberttel szívesen vállalnék közösséget, a nevük garantálta, hogy számomra is elfogadható lesz a helyzet, amibe kerülök.

Nem bántad meg, hogy végül igent mondtál?

Egyáltalán nem. Komoly tapasztalás volt, és érdekes kaland. Tisztában voltam vele, hogy a televíziózás nem az én műfajom, az egy másik szakma. Minden adás előtt rettenetesen féltem. Az egyik producer mindig annyit mondott nekem a fülesen keresztül, amin a kapcsolatot tartottuk az élő adás alatt: „Lia, tudod, miért ülsz abban a székben? Mert azt szeretnénk hallani, amit te gondolsz. Elhiszed végre? Azért vagy ott.” Ezáltal oldódott a feszültség bennem, és kezdtem kisimulni. Hozzáteszem, a közvélekedéssel szemben nem csak rossz emberek dolgoznak a kereskedelmi televízióknál, nagyon sok kedves, szerethető emberrel találkoztam.

Azért is kérdeztem, hogy megbántad-e, mert ezek a fellépések együtt járnak a bulvármédia fokozott érdeklődésével.

Nem volt könnyű szembesülni a bulvársajtó erejével, amikor reggel kinyitottam az ablakot, és egy hatalmas teleobjektívet láttam magam előtt, vagy amikor fotós követett engem és a családomat. Megtanultam, hogy nem veszíthetjük el a türelmünket és az emberi méltóságunkat – mert az újságírón keresztül az olvasókat, a nézőket tiszteljük meg –, még akkor sem, ha nem felkészült szakemberrel és nem elegáns kérdésekkel találkozunk.

Visszatérve a színházra, a Vidám Színpadból alakult Centrál vállaltan szórakoztató színház elsősorban, de bizonyos tekintetben túl is mutat ezen. Hogyan látod, milyen színt képvisel ez a teátrum a fővárosi színházi palettán?

Puskás Tamás mindenekelőtt olyan színházat hozott létre, ami szerethető, és igényes szórakozást kínál a nézőknek. A határokat óvatosan feszegeti olyan előadásokkal, mint A kutya különös esete az éjszakában, a Jó emberek vagy a Leenane szépe a stúdióban. Tamás ízlése, gondolkodása közel áll hozzám, s itt megkapom azt a biztonságot, amire szükségem van. Az igazgatómmal közvetlen a kapcsolatunk, belefér a konfrontáció, mindig őszintén megmondjuk egymásnak, amit gondolunk, gyakran szenvedélyesen vitatkozunk színházi ügyekről vagy az élet dolgairól, de végül mindig nyugodtan megbeszéljük a problémákat.

Nem egy előadás olyan problémákat tár a nézők elé, amelyek nap mint nap körülvesznek bennünket. Mennyire lehet mélyre menni? Mi az, amit a közönségetek még elbír?

Inkább formai téren kell visszafogottnak lennünk, a nézőink nem bírnák el az alternatív megoldásokat. A keserű pirulát is igyekszünk cukormázzal bevonni, hogy a közönség ne tartsa el magától a problémákat, és szívesebben vegye azokat a darabokat is, amelyek esetleg kissé provokatívabbak. De a célunk alapvetően nem a meghökkentés, hanem az, hogy a nézők kikapcsolódjanak. Szerintem ezzel nincs semmi baj, és fontosnak tartom, hogy legyen ilyen színház is Budapesten. A stúdióban bátrabbak lehetünk, kipróbálhatunk olyan előadásokat, mint az Angéla evangéliuma, mely az alternatív színházhoz közelített, vagy éppen a Leenane szépét. Vannak nézők, akik a nagyszínpadon látott darabok után megdöbbennek a stúdióban bemutatott előadások nyersességén, de többségük felkészülve érkezik. A stúdiót azoknak ajánlom, akik bátrabbak, és hagyják magukat kimozdítani a komfortzónájukból. Nekünk, színészeknek is fontos a kísérletezés. A Leenane szépét például imádom játszani, de azt hiszem, belehalnék, ha minden este Maureen alakjában kellene megjelennem a színpadon.

A kortárs ír szerző, Donald McDonagh darabjait – köztük ezt a drámát is – több magyarországi színházban bemutatták, és játsszák jelenleg is. Mit gondolsz, miben kereshetjük ma nálunk annak a világnak és mondanivalónak a sikerét és aktualitását, amit ez a mű felmutat?

Számomra az teszi érdekessé a darabot, hogy a középpontban lévő két ember, anya és lánya nem veszi észre, milyen játszmát folytat egymással, s ez mennyire megkeseríti az életüket. Túlságosan messzire nem kell menni. Ha magamban nem csípem nyakon ezeket a dolgokat, akkor engem is felőröl egy hasonló helyzet az anyámmal, apámmal, testvéremmel, gyermekemmel, házastársammal vagy bárkivel. Az ember szép lassan belecsúszik a boldogtalanságba, ami egyre természetesebbé válik számára. Eszünkbe sem jut, hogy ha másképp döntenénk, s kilépnénk addigi élethelyzetünkből, akár boldogok is lehetnénk.

Elviselhetetlen az a helyzet, amelyben Maureen él, s bár egy pillanatra megcsillan a szabadulás reménye, mégis képtelen kilépni belőle.

És ezért nem csak az anyát kárhoztatom. Ketten vesznek részt ebben a tébolyban, egyikük sem enged, mert azt hiszik, ha abbahagyják, nem marad semmi. Holott valószínűleg akkor mindketten elkezdhetnének élni. Így azonban az anya saját boldogtalansága miatt feláldozza a lányát, Maureen pedig nem mer új életet kezdeni, mert attól retteg, esetleg kiderülhet, hogy alkalmatlan erre. Itt legalább tudja, mi a dolga: szüntelenül gyötörni a másikat, aki szintén bántja őt, de ezt mindketten megszokták.

Különböző érzelmi állapotokat kell feltárnod a gyűlölettől a szereteten, szerelmen át az őrületig, mindezt az előadás legnagyobb részében visszafogott eszközökkel teszed. Tudatosan törekedtél erre?

Igen. Gigor Attila, az előadás rendezője is azt szerette volna, ha nem az újdonság erejével hat, ahogyan a főszereplők gyilkolják egymást, hiszen ez már rutinná vált, s megszokásból, unalomból mindig kezdik elölről.

Bár a darab négyszereplős, Pogány Judittal ketten viszitek a vállatokon az előadást. Mit jelent számodra az ő közelsége?

Jutka nagyon bátor színésznő, és olyan elképesztő erővel van jelen, hogy mellette nem kell játszani, csak létezni a színpadon. Eleinte úgy próbáltam hozzáérni, mint a hímes tojáshoz, de ebben is sokat segített, mert azt mondta, hogy bántsam nyugodtan, amikor arra van szükség.

A nagyszínpadon jelenleg a Pletykafészek, az Illatszertár, a Függöny fel!, a Jó emberek, A kutya különös esete az éjszakában és a Sok hűhó semmiért című darabokban játszol. Ez utóbbiban vérbeli komikaként vagy jelen. Másképp telik a nap, ha este, mondjuk, Shakespeare drámája van műsoron, vagy épp a Leenane szépét játszod?

Mindig meghatározza a napot, mit játszom este. A Sok hűhó semmiért-re készülve sokkal könnyedebbnek érzem magam. Ha A kutya különös esete az éjszakában című darabot játsszuk, egész nap nem találom a helyem. Nagyon megvisel az a monológ, amelyben arról kell beszélnem, hogy rossz anya voltam, és elhagyom a gyermekemet. Aztán megkönnyebbülök, de elkezdeni borzasztó nehéz. Néhány hónapja a fiam eljött megnézni az előadást. Képzeld el, milyen érzés volt úgy elmondani, hogy tudtam, ő is ott van a nézőtéren. Alig bírtam megszólalni. Utána odajött hozzám, megölelt, és azt mondta, én jó anya vagyok. Nem tudom, van-e olyan nő a földön, aki biztos lehetne ebben. Én minden pillanatban megkérdőjelezem ezt, és szemrehányást teszek magamnak, hogy miért nem voltam ott akkor, miért nem mondtam le azt a felkérést, és egyáltalán, miért ilyen a szakmám, hogy minden áldott este, amikor indultam, a gyerekem könyörgött az ajtóban, hogy maradjak otthon, de én mentem be játszani. Ugyanakkor persze jó is, hogy beszélhetek erről az előadásban, mert gyógyulok általa. A színház számomra terápia is.

Az autista gyermekét elhagyó anyát nem úgy mutatod be, hogy a nézőnek feltétlenül el kellene ítélnie az asszonyt, inkább próbáljuk megérteni őt.

Én sem ítélkezem, csak átélem azt a mérhetetlen fájdalmat, amit ez a nő érez. Bárhogy próbálkozik, képtelen arra, hogy a nehezen kezelhető fiával maradjon, s ő valóban úgy gondolja, ez a legjobb megoldás. De végül egymásra talál anya és gyermeke.

Donald Margulies darabja, a Pillanatfelvétel rendkívül fontos és aktuális kérdéseket vet fel. A háborúból visszatérő fotós, Sarah nemcsak testi, súlyos lelki sebeket is magában hordoz. Milyen morális dilemmákkal szembesültél a szerep kapcsán?

Sokszor megkérdezik tőlem, mennyire hasonlít rám az a figura, akit éppen játszom. Én nem tudok annyira nyers és szókimondó lenni, mint Sarah. Nem szabadíthatom rá más emberekre a saját gondjaimat és indulataimat, mert azokat magamnak kell cipelnem. Sarah erre azt mondja, akkor nem vagy őszinte, szerintem viszont a tapintat nem hazugság. Azt ki tudom mondani, hogy rosszul vagyok, haragszom rád, de ritkán lépem át azt a határt, amikor kitör belőlem a düh, a szemrehányás vagy a kétségbeesés. Tanulságos volt szembesülni ezzel, mint ahogy azzal is, mit jelent bátornak lenni. Sarah háborús területeken fotózik, ahol bármikor meghalhat, de ő abban hisz, hogy a világot tájékoztatni kell a szörnyűségekről, akár az életünk árán is. A másik női főszereplő viszont azt mondja, nem szeretne mást, csak kisbabát szülni, s boldoggá tenni őt és a férjét. Ez kevesebb, mint amit Sarah vállal? Elgondolkodtam azon, hogy nekem 2017-ben nőként, anyaként, állampolgárként, színészként, Pokorny Liaként mi a feladatom a világban. Feltétlenül hangosan, látványosan kell megjelennem, vagy csendben, rendületlenül tenni a dolgom, és segíteni, ahol tudok? Úgy érzem, akkor lehetek hiteles és önazonos, ha az utóbbit választom. A maga szempontjából Sarah-nak is igaza van, de kérdés, hogy a néző tud-e azonosulni vele.

A Valami csajok című darabban négy különböző karaktert játszol. Milyen kihívást jelent számodra ez az alakítás? Hogyan közlekedsz a figurák között, miként történik meg benned az átváltozás?

Nem csak arról van szó, hogy különböző karakterek, hanem egymás riválisai is, hiszen az Őze Áron által játszott középkorú férfi múltjából bukkannak fel. Mind a négy figura személyisége bennem van, sosem tudok a másik három nélkül létezni, mindig a többiekhez képest fogalmazom meg az adott karaktert. A szerepek felépítésénél az adott kapaszkodót, hogy valami mindegyikből hiányzik – a férfi ezért is lép tovább –, s a következő nő ezt a hiányt próbálja kitölteni. Úgy értelmezem, mintha ez a négy figura egyetlen nő négy különböző része lenne, miközben valamennyiüknek önálló személyiségük, sorsuk van. Igyekeztem mindannyiuk igazságát megragadni, de ügyeltem arra, ne legyenek túlságosan elrajzoltak.

Milyen színészi jelenlétet, játékmódot igényel a Rózsavölgyi Szalon intim közege, a nézők közelsége?

Amellett, hogy miniatűr, keskeny és hosszú az ottani tér. Meg kellett találni a kellő arányokat, hogy a hangunk eljusson a hátsó falig, ugyanakkor az elöl ülők se azt lássák, hogy nagy gesztusokkal játszunk.

Ahogy készültem a beszélgetésre – és most hallgatva téged –, az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan alakítottad a pályádat, inkább alakult, sokszor megtörténtek veled a dolgok, anélkül, hogy tettél volna érte valamit. Sokszor melléd állt a szerencse is, ami a tehetség mellett ugyancsak nélkülözhetetlen ezen a rögös úton. S mintha a pályához sem ragaszkodtál volna foggal-körömmel, inkább a pálya választott volna ki téged. Jól érzékelem ezt?

Igen, azt hiszem, ez így van. Talán huszonöt éves korom táján akartam nagyon, de valójában a mai napig sem ragaszkodom a színészethez mindenáron. Néha azt gondolom, jól tudnék például háztartást vezetni. Persze, ha egy életre fel kellene adnom a pályát, bizonyára másképp gondolkodnék, de kétségkívül jó érzés, hogy azért csinálom, mert szeretem, és nincs bennem görcs vagy félelem. Magam is úgy érzem, hogy engem valaki ott fönt a tenyerén hordoz. Soha nem kilincseltem, a telefont sem emeltem fel azért, hogy előrébb jussak. Valóban sokszor közrejátszott a szerencse, amikor éppen Alföldi Róberttel, Gárdos Péterrel, Márta Istvánnal vagy Puskás Tamással találkoztam. Végtelenül sok ajándékot kaptam, ugyanakkor élni is kellett a kínálkozó lehetőségekkel. Valahogy mindig megéreztem, hogy bizonyos helyzetekben hogyan kell jól dönteni.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor

Jegyzetek  

¹ Botos Évával az előző, 2017/03‒04-es számunkban közöltünk interjút. (A szerk.)

 ² Csehov drámáját Madárkák címmel a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai stúdiójában mutatták be 1997. február 15-én.

Portré Szűcs Nelli színművészről

Esős, borongós napon találkoztunk. De két óra Szűcs Nellivel, és úgy érzi az ember, az utca napos oldalán áll. Sorsszerűség, hit, erő, szenvedély, tenni vágyás, mások tisztelete. Talán ezek a kulcsszavak a színésznőhöz. Közvetlen, érdeklődő, de nem bratyizós. Váratlan volt a kezdés, rögtön szerepcsere, felszólított: „Na, mesélj!”. Percek alatt megtaláltuk a közös kiindulópontot. Mi mást, mint egy pályatársnője előadóestjét. Vári Éva utolsó Piaf-előadását, ahol mindketten ugyanazt éreztük, láttuk 2005-ben. Innentől kezdve nem állt meg a szó. Az öltözőjében beszélgettünk, bal válla fölött Marina Vlady, jobb válla fölött Fedák Sári nézett vissza rám, kinagyított fotókról. 

Szűcs Nelli közel 25 éve van színpadon, magam tavaly télen láttam őt először, a Fodrásznőben, Iriskaként. Rögtön tudtam, látni akarom újra, másban is. Ha van szerep és színész között nagy találkozás, az övék biztos az volt. Boldogságról álmodozó, már szárnyaszegett galamb, aki meggyalázva, vesztesen is hisz a jóságban, az újrakezdésben, sugárzik mindig, minden baj dacára. 

Ha nem is rögös, de munkás évek vezettek idáig, hogy a tiszaújlaki lány a színpadot koptassa. Sok apró fordulat, vagy ha úgy jobb, sorsszerűség. Először is, hogy a magyar katona papa meglássa az orosz (arhangelszki) mamát és a Marina, marina című sláger orosz nyelvű előadásával úgy levegye a lábáról Lomonoszov földijét, hogy az kövesse őt a határ menti városba. Aztán újabb fordulat, hogy kislányuk, Nelli az ukrán iskolai munkaórákat teljesítve ne varró-, hanem autószerelő szakkörbe járjon, ahol Pista bácsi felfedezi az osztály szórakoztatójában a született előadóművészt. Olyannyira, hogy kocsiba ülteti és elfurikázza a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetem előfelvételi vizsgájára. Valakinek fentről menedzselnie kellett azt is, hogy a főiskolai ítészek meglássák Szűcs Nelliben a talentumot. Nem törte magát különösebben. Monológok nélkül, egy Petőfi verssel (Falu végén kurta kocsma) és egy mesével érkezett, meg „valamivel Pilátusról”. Nem értette, mit jelent, hogy dresszben kell megjelennie, kétrészes fürdőruhában érkezett a zenés/táncos fordulóra, így „csárdásozta” be magát – de szó szerint – a főiskolára. Nem csoda, a családban nem volt művész, szülei a feldolgozóiparban dolgoztak, nővére is civil, színházat főiskolásként látott először.

Éjjeli menedékhely – Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Boldog évek következtek, szerette a kijevi egyetemet, ahogy a magyar főiskolai keresztkurzuson is jól érezte magát. Pedig ahogy mondta, „a főiskolán láttam meg, hogy nem kék az ég, nem zöld a fű, nagyon sok probléma van a világban”. Jó emlékei vannak magyar tanárairól, Kazimirról, Szinetárról és Lénet Péterről. (Szinetár éppen most hívta meg az Operába vendégszerepelni volt tanítványát a Cigánybáróba, Mária Terézia szerepére.) A kijevi főiskolán ismerkedett meg az akkor már majdnem végzős Vidnyánszky Attilával, akit a beregszászi színház vezetőjének szántak. A magyar kurzus zenés óráin Silló István kísérte az osztályt, aki azt a tanácsot adta a leendő színésznőnek, ha hívják is, nehogy elszerződjön magyarországi színházhoz, menjen haza, tanulja meg a szakmát, majd aztán. A főiskola befejezése után Szűcs Nelli visszatért Beregszászra. 

Ha valaki, a színésznő elmondhatja, mit jelent Theszpisz szekerén színházat csinálni. Semmi nem várta otthon, még csak épülete sem volt a színháznak, a beregszászi iskola próbatermében készültek az előadások. Másfél év után a 19 alapító tag többsége fellázadt a mostoha körülmények, a pénztelenség ellen, és távoztak. Maradt Trill Zsolt, Tóth László, Veres Ágota, Kátya Alikina, Varga József, az akkor még stúdiós Kristán Attila, na meg Szűcs Nelli. Kitartottak a direktor mellett, vallották, érezték, „játszani kell”. Megfogyatkozva összeraktak pár nap alatt egy kabaréműsort és végigutazták vele Kárpátalját. Aztán Tóth Lászlóval és Trill Zsolttal együtt várt a színésznő Godot-ra – Estragont játszotta. Trillel – aki évfolyamtársa volt a főiskolán – a próbák során megérezték, ezentúl egyfelé vezet az útjuk, közösen. Húsz éve pályatársak, házastársak, mára két tinédzser gyermeket nevelnek, Helgát és Bertalant. 

Aztán megint egy simple twist of fate. Varga Józseffel egy ungvári előadáson pénzdíjban részesültek, amiből ötvenfős stúdió-színházat alakított ki a csapat két szobából, saját kezűleg – Trill Zsolt és édesapja festette a falakat. Nem volt ez máshol, mint a beregszászi Oroszlán Szállóban. Itt látott először színházat annak idején Fedák Sári, Szűcs Nelli pedig talán titkon megérezte, egyszer köze lesz még a nagy elődhöz. Ekkor kovácsolódott össze véglegesen a mai nemzetis „beregszászi társulat”. Végre volt egy hely, ahol – ha másért nem – beszélgetni, eszmét cserélni összejöhettek, megismerték a másikat, megnyíltak egymás előtt, még ha ez egyben sebezhetővé is tette őket. Tizennégy évig járta ez a turpp a vidéket, előbb autóval, majd egy Ikarus busszal, amibe be kellett gyömöszölni a díszletet is. A színészek voltak a díszletezők, a kellékesek, minden segédmunka felelősei. A mai napig megmaradt a színésznő rutinja, hogy előadás előtt átnézze a színpadot, minden a helyén van-e. Elmondása szerint ekkor vált igazán színésszé, valóban megismert minden nehézséget, ami a színházcsinálással jár. 

2006-ban a beregszászi csapat egy része Debrecenben, a Csokonai Színházban kötött ki. Kinyílt a világ, vendégrendezőkkel, új művésztársakkal ismerkedtek meg, s végre egy stabil kőszínház színpadán álltak. Innen 2013-ban a budapesti Nemzeti Színházba vezetett Szűcs Nelli útja. 

Fedák Sári – Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Nem kerülhettük meg, hogy ne ejtsünk szót az egyre mélyülő „színházi lövészárkokról”, a „ti” és a „mi” színházáról. Határozott véleménye van. Vallja, az az ember nem nyitott, aki rögtön lezár, nem ad a másiknak esélyt. Ő bizony eljár más színházakba is, látni akarja, hogy játszanak a többiek, „ne csak egy pocsolyában tapicskoljak, mint egy kismalac, abban a hitben, hogy ez a tökéletes.” Tudomásul veszi a helyzetet, nem harcol, nem ágál ellene. Színész, teszi, amihez ért, amire az életét tette. Nem tud igazán a helyzettel mit kezdeni, tudomásul veszi, hogy sokan nem szeretik őket. Maga annyit tehet, hogy őrzi a kíváncsiságát, nyitottságát mindenki irányában. 

„Készültem” Szűcs Nelli szakmai pályafutásából, s bizony feltettem a kérdést, hogy elégedett-e anyaszínházában saját helyzetével, „kihasználtságával”, a havi 10-12 előadással, azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy nem minden szerepe főszerep. Hogy érzi, a sok küzdelem közepette – Vidnyánszky színházcsinálási víziója oldalvízén – megkapta-e mindig az életkorának, tehetségének járó szerepeket. Vajon tud-e olyan ikonikus szerepet említeni, mint Bulla Elmának volt a Szent Johanna, Almási Évának a Hedda Gabler, vagy Udvaros Dorottyának a Lulu. Csend. Aztán szót ejtünk Karnyónéról, Rhédey Eszterről, Beköpynéről a Háromgarasos operában, a Tóték Mariskájáról. Egy szelíd, halovány mosoly, de csak kierőszakolok egy félmondatot, „talán most nem”. Bár rögtön mondja, a direktornak köszönheti Fedák Sári-estjét, amely gyönyörűség számára. Amikor Vidnyánszky Fedák Te aludj csak Liliom című önéletrajzi írását olvasta, szólt Szűcs Nellinek: ezt játszd, ez te vagy. Lezártuk a témát, ennyiben maradtunk. Azt már csak én tettem hozzá – gondolatban –, hogy a negyvenes évei elején járó, kirobbanó formában lévő Szűcs Nellinek most kéne Csehovot, Williams-et, O’Neill-t játszania. Micsoda Josie Hogan lehetne, vagy milyen izgalmas volna egy Szűcs‒Kristán‒Tóth‒Trill uralta Ványa bácsi. A színésznő közben boldogan újságolta, a jövő évadban Csehovot játszik, méghozzá Purcărete rendezésében, Sarlotta Ivanovnát a Cseresznyéskertben. Majd Figaró házasságát Kristán Attilával, s újra az Úri muri Rhédey Eszterét. A közös munkának Kristánnal magam örülök, ő is. Több előadásban feltűnt, milyen odaadó, egymásra különleges antennával bíró, jó partnerek. A Fodrásznőben Kristán olyan óvva emeli le a színésznőt a magas díszlet ablakából, mint Júliáját, a Mesés férfiakban a két színész egymásnak háttal kommunikálva játszik a színpadon, a Három nővérben úgy feszülnek egymásnak Andrejként és Natasaként, ahogy csak azok tudnak, akik már az életben is megvívtak egy-két csatát próba közben, ismerik a másikat, mint a tenyerüket. 

Részegek – Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Persze, hogy megkérdeztem, nem gondolkodik-e társulatváltáson. Egyértelmű a nem, a „bázis-társulat” nélkül nem menne a váltás. Neki ez a műhely kell. Akkor is, ha sokan ferdén néznek erre a véd- és dacszövetségre, ő az elmúlt 5 év partnerségéből nyeri erejét, abból építkezik.   

Oldva kicsit a komor gondolatokat, rátértünk egy újabb szerencsés sorsfordulatra, egy új mesterre, Viktor Rizsakov orosz rendezőre. Rizsakov nem adta magát könnyen, nem akart 35 éves, „öreg” színészekkel dolgozni, de aztán csak megnézte a beregszásziakat a Pityu bácsi fia című Háy János-darab előadásában, Debrecenben. A hátsó sorba ült be, hogy ha nem tetszik, ki tudjon surranni csendben. Előadás után a büfében a Szűcs‒Trill‒Tóth hármasnak felajánlotta, dolgozzanak együtt Osztrovszkij Vihar című darabjában. A rendező azon kevesek egyike, akikkel a színésznő már felnőttként kötött mély barátságot. Tőle „kapta” a Fodrásznő című előadásban Iriska szerepét, amit lassan nyolc éve játszanak. Ebben az évadban megint volt egy „együttmunka”, Viripajev: Részegek, s Szűcs Nelli tudja már, a jövő évadban újra együtt fognak dolgozni. 

Aztán megint egy „beugratós kérdés”: hogy éli meg, hogy férjével, művésztársával úgymond szalad a szekér, nemcsak a színpadon, a szakmai megmérettetés területén is. Szimpatikus, őszinte válasz: Trill sikere az ő sikere is. Ahogy eddig mesélt Trill Zsoltról, a főiskolai évekről, a 20 éve tartó közös művészi küzdelmekről, érződik, ez egy stabil alapokon, de vitákon, egymás meggyőzésén, a világ ellen a másikért való kiálláson edződött emberi/művészi szövetség. Azt azért hozzátette, nem bánná, ha Zsótér egyszer majd benne is gondolkodna. 

Szót ejtettünk a színésznő civil életéről is. Örömmel osztotta meg velem, hogy végre megadatott a fészekrakás, hosszú évek albérletei után Pilisborosjenőn képesek voltak saját házba költözni. Igaz, épp hogy lakható a ház, de beköltöztek. Megélhetési gondjaik nincsenek, de gyarapodni nem tudnak. A háztartás sok munkát ad, de Szűcs Nelli szeret főzni, vasalni, meleg étellel várni a gyerekeit az iskolából, gazdálkodni a kamrából, amit maga tölt fel. El is hiszem róla, hogy a ház körül ő aztán valóban Lady Multitasking. Ahogy eldiskuráltunk a konyha rejtelmeiről, érezhető volt, hogy gyakorlati tapasztalatai vannak a háztartásvezetés terén. (Tanultam tőle egy kifejezést, a hajdinát Kárpátalján grecskának hívják.) Pici szabadidejét kitölti a házimunka, neki az a kikapcsolódás, ha a kertben tesz-vesz, vagy valóban főz valami jót, amit élvezettel fal fel a család. Az utazás hiányzik az életéből, de erre most nincs lehetősége. Nosztalgiával említ egy grúz utat. Persze ez is színházi vendégjáték volt, a csecsen háború kellős közepén. Szép volt, még akkor is ha majdnem megbuktak, a hó fogságába kerültek, s lerövidült a turné, mert a hatóságok nem tudták garantálni a biztonságukat. 

A levezető mondatok során megtudom még, hogy a színészelődök közül nagyra becsüli Dajka Margitot, aki szép is volt, fájdalom is volt, bohóc is volt, olyan színész, aki sok mindent hordozott magában – neki ez a fontos egy művészben. De ugyanígy szereti Sinkovits Imrét, aki a kisembertől a hősig mindent el tudott játszani, minden megvolt benne, na és Jávort, akit zseniálisnak tart. Őket kéne szerinte bemutatni a főiskolán, filmeken, hogyan léteztek, hogy mennyi szín volt bennük. Nem véletlen, hogy színjátszásnak hívják hivatását. Nemcsak azt kéne tanítani a főiskolán Szűcs Nelli szerint, hogy találd meg önmagadban a figurát, hanem azt is, hogy találd meg önmagadban a sokszólamúságot, a sokszínűséget. Megemlítette még Nagy Marit, csak úgy maga elé, jó a színpadon a tekintetébe kapaszkodni. 

Trill Zsolttal, Fodrásznő – Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Szűcs Nelli két lábbal áll a földön, a magánember teljes harmóniában van a színésznővel. Ahogy kezet fogtunk, egy orosz hősnőt látok benne, Akszjusát a Csendes Donból. Egyszerűen érződik, ez az asszony sok mindent kibírt, s bárhonnan fel tud állni, mert fel akar. A beszélgetés végén tudom már, rohanó világunkban ritka az ilyen kerek, egész személyiség, ráadásul művészemberben. Abszolút önazonos, nincs benne felvett póz, magát adja. Érdekes, impulzív, vibráló. Szó szerint tele van energiával, ami másnál már 100%, nála maximum félárboc. Azt tudtam, hogy a színpadon magas hőfokon ég, tízperces epizódszerepeit is úgy éli, mintha Lady Macbethet játszaná. Akkor és ott az adatott, abban a pár percben kell felmutatni egy teljes emberi sorsot. Azt tapasztaltam, a civil életben is ilyen, fáklyaként lángoló. Talán ezért sikerült neki, ami a pályáján keveseknek, helyt állni nőként, anyaként, művészként. A színésznők többségénél életük egyik területe megsínyli a másikat. Nála ez szentháromság, egyik nélkül nem menne a másik. Találkozásunk idején tartották a Nemzeti Színházban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót. Szűcs Nellit minden este ott láttam Helga lányával, ha olyan darab volt, fiával (és persze Trill Zsolttal). Az anya és a színművész a színházban, kvázi civilként, nézőként. Semmi „színészség” benne, annak látszott, aki. Dolgozó nő, családanya, aki történetesen színész, és egy hónapban 12‒15 estét azzal tölt, hogy kibontsa a benne lévő színeket, megéljen egy másik életet a színpadon, és csakis ott legyen más, mint önmaga. 

Cseh Andrea Izabella

Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény - Örkény Színház, Stúdió

Különleges írói talentumról árulkodik, ahogy Ödön von Horváth egy hírből, egy köznapi eseményből drámai szituációkat, eleven, lüktető alakokat és véresen precíz társadalomrajzot formáz. Ezt – miként munkamódszerét jellemzi – álarctalanítással, vagyis a tudat és a tudattalan dialógusokban való megfogalmazásával végzi. Ily módon számára nem a történet az elsődleges, hanem e két, egymással harcoló erő párbeszédesítése. Ez a közelítés, no meg szereplőinek a(z alsó) középosztályba helyezése a sokszor erősen korhoz kötöttség ellenére kortalanítja a műveit. Hiába játszódik a Mesél a bécsi erdő a fasizálódó Ausztriában, gondolatisága minden olyan társadalomban érvényes, ahol erőszak és félelem uralkodik. A Kasimir és Karoline táptalaja ugyan a harmincas évek gazdasági világválság sújtotta Münchene, de igazak a szavak ott, ahol a munkanélküliség kilátástalanságát (sör)habbal akarják elfedni. A Délszaki éj – a fasiszta osztagok masírozása mellett – arról beszél, hogy mennyire nem tudnak az emberek egy közös cél mellett egyként kiállni, s hogyan rombolja a párkapcsolatokat a politika. 

Talán épp ezért fordulnak az Örkény Színház rendezői anyaszínházukon belül és azon kívül is oly gyakran Horváth drámái felé. Ha egy kapcsolati gráfban felrajzolnánk a Horváth-kötődéseket, mindenképpen Bagossy László szerepelne a legtöbb rendezéssel, de ott lenne Polgár Csaba is a Délszaki éj Jurányiban tartott bemutatójával. S a darabok többségénél dramaturgként mellettük áll Gáspár Ildikó a német nyelvterületen alkotó író alapos ismeretével. 

Csákányi Eszter, Tóth Péter, Nagy Zsolt és Kókai Tünde (fotó: Horváth Judit)

Ahogy Gáspár színházi munkásságában a rendezői ambíciók erősödtek, prognosztizálható volt, hogy előbb-utóbb e minőségében is megtalálja őt Horváth valamelyik műve. A Hit, szeretet, remény nem tartozik a gyakran játszott Horváth-drámák közé. Nem véletlenül. Kevésbé kidolgozottak az alakok, nem tartanak valahonnan valahová, inkább csak a főhős, Elisabeth körül alkotnak igazodási-viszonyulási pontokat. Az anatómiai intézet, a fehérnemű áruda, a népjóléti hivatal, az albérlet, a rendőrség mind-mind olyan dialógusok helyszínei, amik külön-külön kis esettanulmányokként is felfoghatóak. Utólag hivatottak igazolni, hogy egy fiatal lány miért is jut arra a morbid elhatározásra, hogy még életében pénzzé kívánja tenni majdani halott testét. Csak azért, hogy élhessen, hogy megvalósíthassa nem is olyan nagyratörő vágyait. Horváth számára az sem fontos, hogy korhoz kösse a történetet. Bár a dráma ugyanúgy 1932-ben született, mint a Kasimir és Karoline, történhetne bárhol és bármikor, olyan általános igazságokat fogalmaz meg egy mókuskerék-világról, amelybe a kisember szükségszerűen belekerül, és nincs honnan hová menekülnie. Szó sincs a három isteni erényről, a kegyelmi élet alapjáról és annak gyümölcséről. Haláltánc van öt kemény tételben. A cím, ha lehet, még távolabbi asszociáció, mint a Mesél a bécsi erdő operett-társítása. 

Gáspár Ildikó rendezését – Balogh Virág Katalin újrafordításával megerősítve – ez a menthetetlenül rideg, önelégült világ dominálja. Egyetlen dolog működik: a hivatalok packázásai. Egyebekben az emberek között alig van kapcsolat, s azokat is az önérdek mozgatja. Könnyen rásütik bárkire a bűnös bélyegét, s azt a továbbiakban levakarni nem lehet. A rendezés Elisabeth sorsában a kitörés kereteit feszegeti, és sommás véleményt mond annak lehetetlenségéről.

Gáspár összhatásában egészen egyedi módon passzítja a horváthi társadalomkritikát a brechti elidegenítéssel. Hatás és ellenhatás, felmutatás és eltartás furcsa elegyéből épül az előadás. Gáspár Ildikó ily módon esélyt sem ad arra, hogy a néző belehelyezkedjen a történésekbe. Csakis kívülálló lehet. Katarzis helyett pedig jöhet az ítéletalkotás vagy egy tehetetlenséget levezető káromkodás.

Már a tér is – az Asbóth utcai stúdió korlátozott lehetőségeihez igazodva – végletesen letisztult, jelzésszintű. Gelsi Zoltán néhány székkel és kellékkel teszi egyszerűvé a színhelyek közötti átjárást, egy nejlonfüggönnyel még tovább szűkíti a teret, s inkább a fényeffektekkel – Kehi Richárd munkája – operál. A „remény” felirat az egész előadást kíséri, s neonszerű felvillanása jelzi, ha Elisabeth útján felsejlik valami bíztató. Egy-egy szereplő – lefelé tágítva a játékteret – a színpad alól, csatornafedelet emelve mászik elő, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire mélyen vagyunk.

Töri az átélés lehetőségét Kákonyi Árpád és Katona Dávid két utcazenésze, akik hol Elisabeth dalát harsogva, hol zenei aláfestést adva, máskor csak a történet szemlélőjeként vagy megszólaló szereplőjeként vannak mindvégig jelen. 

Tóth Péter a színpad előtt járkálva diktafonba mondja a szerzői-rendezői instrukciókat, hogy egy ponton ő is belépjen a szereplők közé, s tanúja legyen a közös bűnnek. A részesség és a kívülállás koncepciózus összemosása ez a megoldás is.

Működik a szerepek közötti átjárás. Az, hogy egy színész több alakot is megformál, nem egyszerűen remek kabinetalakítások lehetőségét teremti meg, hanem viselkedésminták, sztereotip emberi működési zavarok, jellembeli hiányosságok felmutatására is lehetőséget nyújt. A torzulások (túl)hangsúlyozását, a „bárkiben bárki lakozhat” felismerését hordozza magában ez a megoldás. Mint ahogy más kontextusba kerülnek a mondatok, többletjelentést kapnak a gondolatok attól, hogy férfiszerepet nő alakít és viszont. 

Nagy Zsolt és Kókai Tünde (fotó: Horváth Judit)

Nagy Zsolt Mária szerepében a tőle megszokott természetességgel, a lépcsőn kuporogva, borostásan fogalmaz meg egy vágyat és annak lehetetlenségét. A gyerekszülés olyan álom, ami egy színésznő játéka esetén egyszerűen a körülmények hibáztatását jelentené, a színész viszont a belső elérhetetlenség keservét is belefogalmazza az alakba. Egészen más karakter, de hasonlóan jól megoldott a pofozkodó-bokszoló Főfelügyelő is.

A vendég Bohoczki Sára a Gyászszalagos báró nadrágszerepében a bűnösök magabiztosságát, a mindent elintézni tudók erejét fitogtatja. Az üzlettulajdonos Irene Prantl alakjában a fölfelé hajbókolók, lefelé taposók kettőssége dominál. A látszatnak él és így is ítél. A színésznő sudár szépsége és a megformált alakok romlottsága hatásosan disszonáns. 

Znamenák István galambász és akvarista Boncnoka olyan, mintha valamelyik Hrabal-műből érkezett volna. Egyszerre hétköznapi és szürreális. Galambetetése élményszámba megy. A színész megmutatja azt is, hogyan fordul a jószándék egy bocsánatos bűn hatására vad gyűlöletté, ami Elisabeth menthetetlen lecsúszásához vezet, s az önmaga gerjesztette rosszindulatot plasztikusan, a rombolás stációit bejárva játssza el. De kitűnő a bíró szerepében is, akinek belső bizonytalanságát és szakmai enerváltságát beteges remegésbe és feledékenységbe vetíti ki. 

Csákányi Eszter minden gesztusa, fintora, hangsúlya a helyén van. Háromféle módon háromféle kártékonyságot játszik el. Főboncnokként a szabályok kikezdhetetlen bajnoka, aki a „segítenék, de nem tehetem” lekezelő mosolya mögé bújik, ugyanakkor hatalmát is ellentmondást nem tűrően érzékelteti. Járásbírónéja csupa mosolyból és fülből áll. Mindenről tudni akar és mindenről véleménye van. Amolyan unatkozó fecsegő. „Nem akarok beleszólni, de…” kezdetű mondataiba a színésznő a mások életét alakítani akarók, de felelősséget nem vállalók tanácsait fogalmazza meg. Rendőrétől pedig az egész őrs él. Tudálékos, fontoskodó, szabályszerű. 

Pusztító és pusztulni hagyó alakok egész arzenálját vonultatja fel a négy színész. S talán azért, mert az álaluk megformált kórkép visszataszító ugyan, de egyben rendkívül erős is, megbillen az előadás. Tét nélkülivé válik. Elisabeth eleve vesztésre ítéltetett.

Pedig Kókai Tündében megvan az a vagányság és hit, amivel Elisabethet harcba vihetné. A színésznő olyan nemes egyszerűséggel logikázik a lány holttestének pénzzé tételéről, mintha éppen csak egy mindennapi adásvételről beszélne. Pedig Elisabeth önálló életének elindítása, a vállalkozói igazolvány kiváltása a tét. Naivitás, a fiatalok merészsége és tapasztalatlansága szólal meg a szavaiban. De Elisabeth lendülete az első visszautasítástól megtörik, s innentől kezdve inkább csak megtörténnek vele az események, mintsem hogy alakítani próbálná azokat. Zuhanó spirálba kerül. Apró hazugságok, elhallgatások és rossz döntések taszítják életének eldobása felé. A színésznő kevés mozgással, visszafogottan játssza el a lelki kiüresedést. Elisabethnek az érthetetlen és felfoghatatlan világzajokra nincsen válasza. Ezért is kapaszkodik olyan kétségbeesetten a férfiba, akiről azt gondolja, hogy viszontszereti. 

Patkós Márton Alfons Klostermeyerként „mintha” szerepet játszik. Úgy öleli a lányt, mintha valóban a támasza akarna lenni. Lágy, kedves, simogató. És úgy fordul el tőle egy szempillantás alatt, mintha sosem szerette volna. Vádló, nyers, felháborodott. És úgy hagyja ott Elisabeth tetemét a rendőrőrsön egy felvonulás kedvéért, mintha sosem ismerte volna. Karrierista, egoista, megalkuvó. Jól beleillik abba a környezetbe, amelynek értékrendjét követi. 

„Élek, s hogy meddig, nem tudom / Meghalok, bár nem akarom / Megyek, és egész utam titok / Csoda, hogy jókedvű vagyok.” Martinus von Biberach középkori német teológus szavai kopognak a lány holtteste fölött. Szabó Lőrinc fordításában ismerhetjük. Vagy Koncz Zsuzsa dalából. Illik Ödön von Horváthoz.

Csizner Ildikó

J. S. Bach egyházzenéje Nikolaus Harnoncourt vezényletével

Definícióértékűvé vált a mondás: az építészet megfagyott zene. Néha viszont zenehallgatás közben támad olyan érzése az embernek, hogy a rövidéletű hangok egymásutánja korántsem illékony valami, csak épp bizonyos természeti jelenségekhez hasonlóan nem mindig elérhető az érzékeink számára. (Tegyük rögtön hozzá: az elérhetőség gyakoriságát az érdeklődő aktivitása jelentős mértékben befolyásolhatja.)

Hogy Bach zenéje istenbizonyíték, frappáns értékelésnek tűnhet, de általánosságban megmarad címkének a felszínen, kevesen gondolnak bele mélységeibe. Ám épp az ismertségére való tekintettel merem megkockáztatni, hogy továbbragozzam: a bachi zene istenbizonyíték-létének letéteményese Nikolaus Harnoncourt.

A közelmúltban elhunyt muzsikus (ne degradáljuk karmesterré!) emlékének adózva jelent meg egy kétkorongos album, válogatás Harnoncourt Bach-felvételeiből. A készlet óriási, hiszen a kantáta-összkiadáson túl a h-moll mise, a passiók, a Magnificat és a Karácsonyi oratórium bőséges választékot kínál. Ezúttal aligha fanyaloghatunk az összeállítást, illetve szempontjait illetőleg, hiszen kevesen mondhatják el magukról, hogy rendelkeznek mindezekkel a hangfelvételekkel. És bármilyen nagy legyen is a világháló kínálata, a személyes kedvencekkel még sokan vagyunk úgy, hogy szeretjük őket a kezünk ügyében tartani.

A Warner Classics kiadványa (0 19096 99870) ízléses, nemes egyszerűségével magához vonzza a tekintetet. Fekete háttérből tűnik elő Harnoncourt félprofilja, alatta fehér és arany betűkkel, csökkenő betűnagysággal három sorban minden, ami lényeges: BACH/MUSICASACRA/HARNONCOURT. A kísérőfüzet a műsorra szorítkozik (a kiválasztott idézetek címére és előadóira, a felvételek eredeti megjelenésének adataival), valamint három nyelven (angol, német, francia) egy-egy rövid írást tartalmaz. Megközelítések, kommentárok. Bach és Harnoncourt „nem szorul” ismertetésre, értékelésre. Ám bármilyen szorgosan kutattam a néha már-már olvashatatlanul apró betűs sorok között, azzal kellett szembesülnöm, hogy nem találom annak a kiadói munkatársnak/kollektívának a nevét, akiknek ez a gyönyörű összeállítás köszönhető. Pedig érdemben szellemi termékként jegyezhető egy ilyen, amelyért nem jár más, mint elismerés és köszönet.

Válogatás esetén értékfaktornak tekintem a „végighallgathatóságot”, vagyis, hogy nem egy „étlapot” kínálnak, hanem sokfogásos ünnepi étrendet, amely önmagában is egy kompozíció. Nincsenek semmiféle papírízű-mechanikus szempontjai, nem a többé-kevésbé beazonosítható keletkezés sorrendjében követik egymást a tételek, nem a műjegyzék sorszámainak rendjében, s nem is a hangfelvételek rögzítésének időrendjében (pedig ez utóbbi sok okoskodásnak kínálna táptalajt). Egyszerűen jó a tételek egymásra következését végigélni, ismertebb és kevésbé ismert zenekari- és kórustételeket, áriákat és duetteket. A kiadvány borítójának hátoldalán mindössze szűk négysoros „tájékoztató” olvasható, amelynek értelmében a legdrámaibb és a leginkább meditatív tételek szerepelnek az albumban. A Nikolaus Harnoncourt által életre hívott (s az idők folyamán értelemszerűen tagságában módosult) Concentus musicus Wien Harnoncourt zenei elképzeléseinek „szócsöve”, s valamennyi közreműködővel, partnerrel (felnőtt és gyermekkarokkal, valamint szólistákkal) olyan kapcsolatot képes kialakítani, amelyben kompromisszumnak és esetlegességnek egyaránt nincs nyoma.

A több évtizednyi múltban rögzített felvételek egymásmellettisége még inkább megerősíti azt a meggyőződést, hogy Harnoncourt nem a régizenélés egyik első, s minden időkben egyik legjelentősebb (legnagyobb hatású) szószólója, hanem olyan szuverén muzsikusegyéniség, aki tehetségét-tudását maximálisan a szerzők-művek szolgálatába képes állítani. S teszi ezt karmesterként oly módon, hogy szemléletét átadja muzsikus-partnereinek. A felvételen szólistaként Barbara Bonneyt, Kurt Equiluzt, Paul Esswoodot, Thomas Hampsont, Philippe Huttenlochert és Helen Wattsot hallhatjuk.

A tételek bármelyike elementáris élményt ad a szöveg értése nélkül is – márpedig mindeme művek a „szövegről szólnak”. Itt mutatkozik meg leginkább annak a tartalmi jelentése, amit Harnoncourt „beszédszerű zenének” nevezett (a hazai zenekedvelők magyarul először e címmel megjelent gyűjteményes kötetét olvashatták). Meggyőződés árad ebből a zenéből/zenélésből, nem hangulatok, hanem életérzések váltakoznak benne, felmutatva a szépséget a megélhetőben és az érzékekkel felfoghatatlanban egyaránt.

Fittler Katalin