Uncategorised

A bécsi Albertina Múzeum Marc Chagall kiállítása a nemzetközileg elismert művészettörténész-igazgató, Klaus Albrecht Schröder vezetői megbízatásának utolsó kiállítása. Schröder 1999 óta irányítja az intézményt, ez alatt az idő alatt a múzeum jelentős gyűjteményekkel gyarapodott, két további intézménye nyílt meg, az Albertina Modern és az Albertina Klosterneuburg, igen jelentősek modern és kortárs művészeti kiállításai. Ugyanakkor több kritikát is kapott, hogy a múzeum inkább kiemelkedő grafikai gyűjteményének kiállító és kutatási helye kellene legyen.

2004-ben, Schröder igazgatásának egyik első kiállításaként Chagall bibliai tárgyú műveiből rendeztek tárlatot, 2024-ben, Chagall halálának 40. évfordulóján a művész 100 festményét felvonultató kiállítás az igazgató negyedszázados működésének „nagy fináléja” lett. A művek felölelik a festő korai, oroszországi korszakát, az 1910‒14 közötti párizsi, végül a dél-franciaországi, 1980-ig terjedő időszakát.

chagall

Marc Chagall: Rabbi (1914–1922), Fondazione Muzei Civici Di Venezia

A szegény haszid zsidó családban született Marc Chagall (1887‒1985) útja az orosz vityebszki (ma belorusz) gettóból óriási erőfeszítésein keresztül vezetett a világhír felé, mint 1922-ben írott önéletrajzi regényében is jelzi (magyarul Életem, Gondolat Kiadó, 1982). Művésszé válásának akadálya nem csak szegénysége volt, hanem zsidósága is – édesanyja úgy tudta beszerezni őt zsidó létére egy középiskolába, hogy megtudta, ki az a tanár, akit meg lehet vesztegetni… 13 évesen bekerült egy festőiskolába, mely ugyan nem volt kedvére való, de a sok meg nem értés ellenére, hiszen művei nem voltak eléggé „realisták”, később sikerült ösztöndíjat szereznie, és 1911-ben eljutnia Párizsba. Csodálattal látogatta a múzeumokat, megismerkedett a többi fiatal művésszel, a kortárs kubizmussal, a fauvizmussal. Több, különböző stílust kipróbálva rátalált saját, egyéni festési módjára. „Mágikus álomképekre emlékeztető, eltéveszthetetlen művészi kifejezésmódja”, „fantasztikus szupernaturalizmusa” olyan alkotók elismerését is kivívta, mint Guillaume Apollinaire és Max Jacob. Korábbi motívumai párizsi utalásokkal is gazdagodtak. Sokat nélkülözött, de művei költőisége, „misztikus, spirituális aurája” sikert aratott. Ő maga „dokumentumok”-nak tartotta munkáit, nem a látható világ reprodukcióinak, hanem a benne születő érzelmek dokumentumainak, amelyeket egy-egy motívum vagy téma felkeltett benne.

Chagall 1914-ben nyári vakációra visszatért Vityebszkbe, a háború miatt azonban nem utazhatott vissza Párizsba.1915-ben feleségül vette Bella Rosenfeldet, és szerelme, házassága is festményeinek fontos témája lett. A forradalom után lelkesen próbált részt venni a kulturális életben, iskolát alapított, azonban diákjai nem becsülték műveit, régimódinak látták őket, és a Kazimir Malevics által képviselt absztrakt képzőművészetet preferálták. Sikertelenségét látva Chagall előbb Moszkvába költözött, majd 1922-ben visszatért Párizsba, ahol azonban korábban otthagyott művei elvesztek, ezeket különböző variációkban megpróbálta újra megfesteni.

Műveiben egész életében őrizte, újra és újra felelevenítette szülőhelyét. Visszatérő motívumai a gyermekkorában látott falusi jelenetek, a zsinagóga, a temető, a cirkusz, visszatérő alakjai a hegedűs vagy a rabbi. Szintén életének ezt a korszakát őrzik a valós és egyben szimbolikus állatok, a kecskék vagy a tehenek, a heringek. Sajátos realizmusa, színeinek naturalizmusa avantgárd vonásokkal elegyedik.

Hitler hatalomra jutása után az ő munkáit is a degenerált művészetbe sorolták, Németországban el is égették őket. Párizs német megszállása után először Dél-Franciaországba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba menekült, ahonnan 1948-ban tért vissza Franciaországba, itt töltötte élete hátralévő részét. Műveinek élénk színei, sajátos formái, lebegő alakjai felülemelkednek a mindennapok drámáin, életerőt, derűt sugároznak.

A kiállítás látogatói nagy érdeklődéssel követték a festő egyes korszakaihoz fűzött rövid magyarázatok mellett az adott időszak világát megidéző képsorokat, filmrészleteket is.

Jó volt egyes képeket a valóságban is látni, illetve most felfedezni. Különösen emlékezetesek az Önarckép a szülőház előtt (1914), a Bercy rakpart (1953) a csodálatos színeivel, a Bukott angyal (1923‒1947) vagy a L’Harlekin (1922‒44) nevű vityebszki mulató zsidói.

Fried Ilona – Kálmán Béla

Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember - Radnóti Színház

Különböző, úgymond alternatív helyeken láttam Hajdu Szabolcs épp tíz éve, 2015-ben indult tetralógiájának első három darabját, felfedezve magamnak Földeáki Nórát, Gelányi Imrét, Szabó Domokost, Tankó Erikát, Tóth Orsit, akiket persze már rég ismernem kellett volna. A Kálmán-napot a B32-ben, az Ernelláék Farkaséknál és az Egy százalék indián előadását a szívemnek oly kedves Kugler Artban – rendkívül szeretem és tisztelem a foglalkozására nézve filmrendező Kőszegi Editet, amiért egy kortárs roma galéria működtetése mellett esténként színházat csinál a lakásából, a legkülönbözőbb produkcióknak adva – szó szerint – otthont. Annak persze külön lehet örülni, hogy a Legközelebbi embert végre egy „kőszínház”, a Radnóti mutatta be, egyszerűen azért, mert így többen láthatják – a nézőtéren kétszázharmincan férnek el. Ráadásul a Radnóti igen rangos műhely, ha más jellegű is, méltó társa a Katonának és az Örkénynek. Az volt Bálint András igazgatása alatt és az maradt Kováts Adél idején is, aki egyébként pillanatokon belül tíz éve, 2016 februárja óta áll a társulat élén.

Rendkívül tisztelem a magyar kultúrában mondjuk negyedszázada, a 2001-es Macerás ügyek óta meghatározóan jelen lévő Hajdu Szabolcsot is, amiért – nyilván egyre erősödő ellenszélben – megírta és megrendezte ezeket a színdarabokat, sőt filmre is vitte őket, s mindeközben létrehozta a Látókép Ensemble-t. Nem összeszorított foggal, görcsbe rándult arcizmokkal, hanem valamiféle elegáns makacssággal képes úszni egy víz nélküli medencében – kis közép-európai mutatvány, amire azért kevesen képesek. Pedig csak a munka van, már amíg bírjuk. Hajdu még azt is higgadtan, egyszerű tényként említette a Szabad Európának adott, Aponyi Noémi készítette interjúban, hogy a Most vagy soha című Petőfi-film költségvetéséből kijönne kétszáz Kálmán-nap. Pedig már egy is sokkal többet ér, teszem hozzá szintúgy visszafogott tárgyilagossággal. (Kitérő: „…e filmnek hamis volta elsősorban nem a részletek és apróságok torzításaiban rejlik, maga a történelemszemlélet egésze […] hamis” – írta Lóth Balázs művéről Margócsy István irodalomtörténész, Petőfi-kutató a Jelenkorban. Most ennyit a filmről és a kurzusról, amelyik úgy hét milliárdot sem sajnált rá.)

A higgadt tárgyilagosságra törekvés, a munka-kedv megőrzése persze eszi a lelket, sőt a testet is, mert a hatalom gesztusai olyan pitiánerek és felháborítóak, hogy az ember a legszívesebben üvöltene. Nem véletlen, hogy pillanatnyilag Hajdu Szabolcs is külföldön szándékszik folytatni a pályáját. Nem véletlen, csak roppant elszomorító.

Rumli 1

Porogi Ádám és Berényi Nóra Blanka

De vissza a tetralógiához és a Legközelebbi emberhez (a színházi előadás címében nincs névelő, a könyvben megjelent szövegben – Legközelebbi emberek – Mai magyar színdarabok – Olvasópróba 8., Selinunte Kiadó, 2024 – van; én inkább kitenném, de nem muszáj)!

„A középosztály élete érdekel” – idézte Fritz Gergely a szinhaz.net-en megjelent Nincs modell című írásában már 2019-ben egy közönségtalálkozóról Hajdu Szabolcsot (a Kálmán-napot játszották előtte), aki hozzátette, hogy „a magyar színházat mindig valami globális, elvont témakör foglalkoztatja: a rasszizmus vagy a politikai elnyomás, holott a lecsupaszított emberi történetek sűrítve képesek egy sokkal összetettebb egzisztenciális képet felmutatni a körülöttünk lévő világról, jelesül – ezt már Fritz tette hozzá – a családról, a párkapcsolatokról, a házasságról. Hajdu véleményét lehetne pontosítani, árnyalni, de nem sok értelme volna: ő így gondolja vagy gondolta, s amit mond, teljes mértékben respektálható. Főleg, hogy a maga „lecsupaszított emberi történetei”-vel nagyon is éles képet mutatott fel a körülöttünk lévő világról.

A középosztály fogalmánál azért leragadnék egy pillanatra. 2015-ben az Osirisnél jelent meg Valuch Tibor nagyszerű könyve, A jelenkori magyar társadalom. Ennek A társadalmi közép című fejezetében a szerző felteszi ezt a kérdést is: „…mi történt mindazokkal, akik a rendszerváltás előtt a társadalmi középhez tartoztak, vagy odatartozónak tartották saját magukat?” Első fontos megállapítása: „Kevesen voltak azok [a rendszerváltás után, D. M. I.], akik a felső társadalom irányába tudtak elmozdulni, velük ellentétben jóval nagyobb volt azoknak a száma és aránya, akik – épp a társadalmi középre jellemző létbiztonság elvesztése miatt – deklasszálódtak és az alsó társadalom különböző csoportjaiba kerültek át.” Ezt azért idézem, mert a létbiztonság, a társadalmi státusz megőrzésére tett sikeres vagy sikertelen kísérletek is megviselik, kikezdik a személyiséget. Hajdu szereplői meggyötört figurák, ha épp a Legközelebbi ember esetében fiatalok is a szereplői, a legidősebb sincs még harmincöt. (Meglehet, Bob idősebb, esetleg ötven is elmúlt, de ő nem családtag.) A második, immár a 2010-es évek közepének középosztályára vonatkozó fontos állítás, hogy „a mai magyar társadalmi közép – jelentős része – majdnem ugyanolyan széttagolt, egzisztenciálisan függő helyzetben levő, polgári öntudattal kevéssé rendelkező csoportokból áll, mint húsz évvel ezelőtt.” A tetralógia első darabja, az elképesztően jó címet kapott Ernelláék Farkaséknál épp 2015-ös.

Nem lévén szociológus, nem tudom, mennyit változott a helyzet az elmúlt tíz évben. De ha már kinyitottam ezt a könyvet, Valuch Tibor két elgondolkodtató passzusát még mindenképp szeretném citálni. Az egyik: „A közepet alkotó csoportokhoz tartozók önképe és identitása kapcsán fel kell tenni a kérdést: melyek – lehetnek – ennek legfontosabb elemei? Az egzisztenciális biztonságérzet? A sem szegény, sem gazdag nem vagyok tudat? A biztos állásom van, nem vagyok kiszolgáltatva a munkanélkülivé válásnak? Sokan tesznek nagy erőfeszítéseket azért, hogy önmaguk és a szűkebb-tágabb társadalmi környezet megítélése szerint a társadalmi középhez tartozzanak.” A másik, ami meglepett, amikor először olvastam: „A társadalmi középhez tartozók többsége viszonylag kicsi alapterületű, 50–70 négyzetméteres, 2-3 szobás lakásban él, ami gyakorta legfontosabb vagyontárgya is.” Hajdu Szabolcs darabjainak ilyen lakások a színterei. Illetve a Legközelebbi emberé egy nyaraló, annak is a rumliszobája.

Rumli 2

(fotók: Dömölky Dániel)

Rumliszoba persze leginkább a nagyobb lakásokban alakulhat ki, hisz a két-, háromszobás otthonokban minden négyzetcentiméterre szükség van, még gyerekek nélkül is. Ebbe a rumliszobába kerül minden, amire már nincs szükség, ami funkcióját vesztette, kifakult, elszakadt, megrepedt, eltörött, de senkinek sincs szíve kidobni, netán még jó lehet valamire. A tudatunk, még inkább a tudattalanunk is könnyen alakul ilyen rumliszobává, ahová besöprünk, bezsúfolunk mindent, ami útban van, amiről nem akarunk tudomást venni, ami akadályozza a zavartalan közlekedést a lakásban és a világban. A rumliszobában egyre nehezebb takarítani, egyre nagyobb a rendetlenség és a kosz. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy majd egyszer rendet rakunk, sőt felszámoljuk az egészet, hisz némileg zavaró, hogy a nagy gonddal rendben tartott lakásban (szőnyegrojtok!) az egyik ajtó mögött kupi van, de ezt a zavart el lehet nyomni. Ugyanúgy, ahogy egy enyhe fogfájást. Hosszú hetekre, hónapokra. Most nincs időnk, pénzünk, kedvünk fogorvoshoz menni. Majd elmegyünk, ha… De tulajdonképp nem is fáj. Aztán hirtelen és váratlanul belenyilall, csak akkor már késő, nem azt tesszük, amit akarunk, a fájdalom diktál.

Nem akarom az egész tetralógiát elemezni, illetve akarnám, csak az Egy százalék indián szövegének nem vagyok a birtokában. (Az Ernelláék Farkaséknál megjelent a Selinunte Menni vagy maradni című 2018-as kötetében, a Kálmán-nap a 2019-es Családtörténetekben, A legközelebbi ember, ahogy írtam, a 2024-es Legközelebbi emberekben – fogalmam sincs, hogy az Indián miért maradt ki. De majd nyilván lesz egy Hajdu Szabolcs-kötet valamikor…) Az első pillantásra látszik, hogy a négy mű (íródik vajon több is? vagy a negyedik igazából egy új trilógia első darabja?) a magánéleti, párkapcsolati tematika és a hasonló stílus miatt összefügg. (Hasonló stílus: Herczog Noémi arról írt az Élet és Irodalom 2023. május 19-én megjelent számában, hogy igencsak nehéz elmesélni, miről szól a Legközelebbi ember, Sümegi Noémi pedig egyenesen így fogalmaz 2024-ben a Kálmán-nap moziváltozata kapcsán az index.hu-n: „…a filmben voltaképpen nem történik semmi.” Aztán visszahozza ezt az állítást, szíven ütő kiegészítéssel: „A filmben nem történik semmi, csak épp az egész életünk.”

Az már csak a második pillantásra válik világossá, hogy a drámák különböznek is egymástól – e különbségek analizálásába fogtam volna. Így csak két idézetet másolok ide, ez egy ilyen másolós írás. A B32 honlapján (b32kulturter.hu) ezt olvashatjuk: „Az Ernelláék Farkaséknál esetében a gyerekneveléssel kapcsolatos viták, a Kálmán-napban az intimitás, a szexualitás hiányából fakadó feszültségek és az ezzel kapcsolatos kérdések okozzák a párkapcsolati válságot. Az Egy százalék indián az identitás, az örökölt magatartási modellek, hímsovinizmus és a modern kori nemi szerepek kérdéskörére fókuszál.” Ennél is jobban tetszik, talán mert a fókuszál szó nem szerepel benne, amit Hajdu Szabolcs mondott 2024-ben Szegeden a Kálmán-nap vetítése utáni közönségtalálkozón, s Hollósi Zsolt rögzítette (kissé pongyolán) a szeged.hu oldalon: „Az Ernelláékba nagyon sok minden nem fért bele, sok mindenről volt még mondandónk. […] …valakitől jött az ötlet, hogy kezdjünk el a vihar előtti csendről beszélni. Arról a stációról, a kapcsolatoknak arról az állapotáról, amikor elkezdik a felek azt érezni, hogy kiürült, tartalmatlan. Ezt mindenki fél kimondani, mert könyörtelen, kegyetlen dolog, főleg egy húszéves kapcsolat után, amikor azt kezded érezni, hogy öregszel, nem tartogat az élet számodra már semmilyen újdonságot, így fogsz élni, és még csak negyvenvalahány éves vagy. Ezzel együtt fizikailag is elkezdesz öregedni.”

Vihar előtti csend: ez van ezekben a darabokban. Nincsenek vagy nemigen akadnak forték, fortissimók pedig végképp nincsenek. Pianissi-mók sem. Pianók esetleg. De mezzoforte szól az egész, az átlagos hétköznapok átlagos, a fület nem sértő hangerejével, mely hétköznapokból ugyan most épp kizökkenti valami a szereplőket, de csak rövid időre. És ha a csend vihar előtti is, egyáltalán nem biztos, hogy a vihar ki is fog törni.

Rumli 3

Sodró Eliza és Hajdu Szabolcs

A Radnóti Színházban a Legközelebbi ember színpadán a rumliszoba a maga fizikai valóságában is megjelenik (díszlet Simonyi-Lengyel Mira). Fogjuk fel tudattalanunk jelképeként? Akár. Egy nyaralóban vagyunk, ide érkezik meg egy testvérpár, Martin (Porogi Ádám) és Krissz, az öccse (Baki Dániel) s a párjaik, Elvira (Sodró Eliza) és Petra (Berényi Nóra Blanka). Martin, Elvira és Petra kocsival jöttek, Elvira vezetett, de Petra még odakint hány, Krissz pedig nincs itt, rossz vonatra szállt az ukrán határhoz közeli Tornyospálcán, ami az ellenkező irányba indult el vele. Végül ő is befut, sőt hoz magával még egy embert, Bobot (Hajdu Szabolcs, ő a rendező is), aki magyar, de most épp kántor Brazíliában, ahol van egy háza is az őserdőben, de most hazajött az édesapja temetésére. Sajnos, senki nem kérdezi meg tőle a legkézenfekvőbbet, jelesül azt, hogy miként került oda, így ezt, fájdalom, nem tudjuk meg. Igaz, Krissz éppenséggel érdeklődhetett efelől a vonaton, amin megismerkedtek, de ettől a többiek még alulinformáltak maradnak, rólunk nem is beszélve. Pedig talán még az is kiderülhetne, hogy Bob eredeti neve Lénárd Sándor… Csáki Judit azt gyanítja kritikájában (revizoronline.com), hogy a szomszéd faluból érkezett, konszolidált házasságban él és négy gyerek szerető apukája. Meglehet. Mindenesetre az a típus, akinek megnyílnak az emberek, lám, Krissz is meghívta magukhoz. Petra pedig elmeséli neki, hogy gyerekkorában egyszer az anyukája elutazott Olaszországba két hónapra, egy néni vigyázott rá, ő pedig utána nem szólalt meg egy évig. „…és emlékszem, hogy ezután mindig nagyon féltem egyedül maradni. […] És nem is voltam egyedül utána, mert tizenkét éves koromtól kezdve mindig volt barátom.” Kétségbeesetten pasizott, amiből a környezete a pasizást érzékelte.

Rumli 4

Hajdu Szabolcs (fotók: Dömölky Dániel)

Most azért gyűltek össze, hogy rendbe tegyék a rumliszobát, eldöntsék, mit dobnak ki, mit őriznek tovább, netán mit visznek magukkal, mert emlék, mint a családi fotók az albumban.

Már az első néhány perc beránt minket.

Elvira, ha nem Sodró Eliza játszaná, az agyamra menne az agresszivitásával, ami persze kell ahhoz, hogy megszerezhesse azt a piros dzsekit, ami feltehetően Martin volt feleségéé volt. „Ez tök jó. Nincs semmi baja” – mondja. Mire Martin: „Próbáld föl. A tiéd.” Később egy kék dzsekit is szervál valahonnan (jelmez Pető Kata). Elvira Krissznek is az agyára megy, igaz, az övére is Krissz. Ami bizonyos fokig érthető, nehéz lehet olyasvalakivel együtt élni, aki folyamatosan kizárja magát a lakásból vagy beteszi a hűtőbe a távirányítót, aztán rajta keresi… Szokott gyakorlatiasságával pszichoterápiát javasol. Martin, aki meg a ház ajtaját felejtette el bezárni, amikor utoljára itt járt, nyugtatgatja: „Ezzel nem tudnak mit csinálni. Apám is ilyen volt, meg a nagyapám is.” Elvira nem látszik megnyugodni.

Ezt azért meséltem el ilyen részletesen, hogy érzékeljük, minden látszólagos oldottsága ellenére milyen sűrű, megkomponált szöveg  ez (dramaturg Kelemen Kristóf). Még csak egy-két perc telt el, de már sok minden kiderült erről a két emberről, akik egyszerre léptek be a házba. A poénok is sűrűn követik egymást. „Gyereket akartok?” – kérdi Elvira Petrától. „Nem lehet gyerekem.” „Oh, tényleg? …és miért?” „Hát egy ilyen születési… dolog. Anyukámnak is ez volt. Tőle örököltem.”  Amit még lehet fokozni. „De akkor te hogy születtél?” „Elvileg nem születhettem volna meg. Az orvosok kizárták. De anyukám  nagyon akarta.” „És akkor csak attól, hogy akarta?” „Igen. Illetve azt mondta, hogy elkezdett köveket hordani, mert valahogy úgy érezte, hogy köveket kell hordania, és elkezdett ilyen nagy sziklákat hordani egyik helyről a másikra… és akkor úgy attól utána… lett…” És még ez is fokozható! „És hogy… Hol hordta a köveket?”

„Azt mondta, hogy kiment egy kőfejtőbe.  Meg egy sírkövesnek is segédkezett állítólag.”

Ennyit a hétköznapok és benne a magunk normalitásáról.

És akkor azt még nem is említettem, hogy Petra mászni szeret. Úgy, ahogy mondom. Négykézlábra ereszkedni és mászni, mint  a macskák. Mikor kettesben marad Elvirával, mászik is egy kicsit, fölkúszik a bútorokra, végül eltűnik a kanapé mögött.

Elvira (gyakorlatiasság) azért ad Petrának egy terhességi tesztet. Ki is derül, hogy gyereket vár, amiből komoly konfliktus támad közte és Martin között. De előtte még Elvirának kell megtudnia, hogy Krissz (talán, de nem biztos benne) beleszeretett abba  a recepciós lányba, akit öt éve ismertek meg Burgenlandban. Egyre többször álmodott  vele, aztán kinyomozta, hol lakik, és meg-látogatta. A lány mindezt Bobtól hallja, Krissz nem meri elmondani: Bobot kérte meg, hogy tegye meg helyette. Vagy Bob ajánlotta fel, hogy megteszi, az eredmény szempontjából mindegy. Elvira, noha folyamatosan csalja, természetesen azonnal tetemre hívja a párját és úgy dönt, most azonnal elmennek Gerdához Krumbachba és hárman tisztázzák az ügyet. (Elvira és Krissz párbeszéde Sodró Elizának és Baki Dánielnek köszönhetően az előadás egyik legjobb, egyszerre mulatságos és szívszorító jelenete.) Petra és Martin ellentéte talán még súlyosabb. Martin ugyanis nem akar gyereket: „A gyerekkel mindennek vége. Hidd el nekem. Minden, ami eddig jó volt, annak vége. Nagyon szeretek veled lenni, és nagyon sokat köszön-hetek neked, mert újra elkezdtem élni, de pont ennek lesz vége. Az, hogy szabad vagy, az, hogy mi egymással foglalkozunk, azt felejtsd el. Ha jön a gyerek, akkor csak a gyerek van.” Na, igen, Martin már harmincnégy éves (ez nem hangzik el), túl van egy házasságon, kétszeres apa, Petra pedig csak huszonnégy (ez elhangzik).

Nemkülönben támad egy parázs vita a művészi ábrázolásról vagy miről. Konkrétan arról, hogy Martin nemrég megjelent regényében kipellengérezi-e a családot. Bob, aki még a vonaton kapott belőle egy példányt – a bátyjára büszke Krissz többet is hord magánál –, lelkesen olvassa a Legközelebbi embert. Gyanútlanul megkérdezi a szerzőt, az édesapjuk mit szólt ahhoz, ahogy meg van jelenítve benne. Martin először csak pontosít: „…nem ő van megjelenítve benne. Több karakterből lett összegyúrva. […] Ez egy regény, ezek regényalakok.” Elvira azonban laikus olvasó, aki referenciálisan olvas és még az autofikcióról sem hallott: „Igen, de aki ismerte őt, vagy ismer engem, vagy ismeri Krisszt, az teljesen velünk azonosítja. Még a helyszínek is ugyanazok, minden ugyanaz.” És nehezményezi, hogy ki vannak figurázva a műben. Martin hiába is védekezik. Krissz visszafogottabb: „Én csak azt mondom, hogy nem minden úgy volt, ahogy le van benne írva.” Martin annyit elismer, hogy a gyerekkorukról szólva egy csomó dolgot tényleg egy az egyben írt le, amiről érdekes módon Krissz véli úgy, hogy ezekben a passzusokban sok a túlzás. „Például, hogy nekünk egész gyerekkorunk rettegésben telt.”  És hogy magázniuk kellett Édesapát és kezet kellett neki csókolni. Egészen máshogy emlékeznek, Krissz szerint nagyon jó gyerekkoruk volt. „Vidámak voltunk. Én szeretetre emlékszem. Mi szerettük egymást, nem pedig gyűlöltük, ahogy írod.” Egyenesen megvádolja a bátyját, hogy az eladhatóság érdekében másította meg a múltat, amitől Martinnál, akit bikacsökkel vert az apja, elszakad a cérna. Ő is vádol: „Te egy burokban voltál, húszéves korodig csak anya mellett gőgicséltél, most meg Elvira mellett gőgicsélsz.” Nem esnek egymásnak, de majdnem. Martin kimegy. Az- tán visszajön. Csúcspont volt, megoldás nincs, ha Martin bocsánatot kér is és kijelenti, soha többé nem ír semmit, ezt se kellett volna.

A végén minden jóra fordul úgymond, mint Hajdu Szabolcsnál általában, csak ez a jó (mint Hajdu Szabolcsnál általában) nem igazán jó. Elmúlt a nyilallás, de a fog fáj. Csend van, de vihar előtti. Netán vihar nélküli. Igazából minden marad a régiben. Így tűnik egyszerűbbnek. Bennünk a félelem, szorongás az ismeretlentől, belenyugvás mindabba, ami van. Járt utat a járatlanért nem hagyunk el. A járt út tele kátyúkkal, de ezek ismerős, otthonos, bensőséges kátyúk. Ez a mi utunk. Járjuk. Nem tudjuk, hogy lehetne jobb, azt tudjuk csupán, hogy lehetne sokkal rosszabb. Csak közben eltelik az élet. Aminek lehetne sokkal jobb minősége.

A legközelebbi emberrel kapcsolatos kérdést Elvira is felteszi Krissznek: „Ki áll most a leg-közelebb hozzád? Kit hívnál föl először, ha ötösöd lenne a lottón?” A nézőtéren szinte mindenki gondolkodni kezd, kit hívna föl, én is. Pedig ezt kapásból kéne tudni.

A legvégén van egy furcsa jelenet, ezzel zárul az előadás. Bob búcsúzásakor – indul vissza Brazíliába (vagy a szomszéd faluba) – mindannyian kimennek a szobából, de mégsem. Bob megtorpan, visszafordul és megáll Petrával szemben. A színpad a hangoknak és a fényeknek köszönhetően zöld esőerdővé változik. „Petra lassan ereszkedni kezd a föld felé, Bob vele szemben, szinte tükörmozgással, követi őt. Leereszkednek négykézlábra, és elindulnak egymás felé, mint a macskák.” Ezt minden bizonnyal Petra képzeli el. Szép, lírai zárlat, ami, ha valóságos lenne, aligha vezetne bárhová is. De nem kell félni, nem valóságos.  A rumliszobában marad az otthonos ren-detlenség.

Magyari Imre

Székely Csaba: MI vagyok – Pinceszínház

Zavarba ejtő darab Székely Csaba új munkája, a MI vagyok. Rejtélyes, miközben már a címmel, annak helyesírásával leleplezi magát. MI, így, nagybetűvel. Egy évtizede még valószínűleg nem a mesterséges intelligencia jutott volna róla eszünkbe, olyan távolinak tűnt a hétköznapi éle-tünktől. Ma már a mindennapok része. Mostanában kezdünk szembesülni azzal, hogy például nekünk, újságíróknak, szerkesztőknek is gyanakvóbbnak kell lennünk, nem egy MI által gyártott cikkel állunk-e szemben. A színlap éppen ezzel a gondolattal játszik el, amikor – állítólag – megkérdezi a MI-t a MI-ről.  „A MI vagyok lírai, filozofikus és érzelmi töltetű mű, amely mélyen rezonál mindazokkal, akik az élet értelmét keresik a veszteség árnyékában” – hangzik a válasz, amit vagy Székely Csaba írt, vagy a MI, vagy egy tehetséges sajtós.

MI 1

A cím azért is jó, mert a szó a magyarban több jelentéssel bír, értelmezhetjük személyes névmásként és kérdőszóként is. Utóbbi esetben lételméleti mélységek is felsejlenek, miközben néha az az érzésünk, hogy a szerző játszik velünk: egy közhelyes, melodramatikus történetet tesz elénk, ami mögött vagy van valami sokkal mélyebb és bonyolultabb lényeg, vagy nincs.

Székely Csaba monodrámával kezdte a pályáját. A Szeretik a banánt, elvtársak? eredetileg egy rádiós hangjáték-pályázatra íródott, egy értelmi fogyatékos férfi monológjából ismerhetjük meg egy kádercsalád történetét, a hátteret pedig a Ceauşescu-rendszer mindennapjai adják. Ezzel az erősen helyhez és korszakhoz kötött darabbal szemben a MI vagyok játszódhatna bárhol Európában vagy akár a tengerentúlon, ideje viszont a (nagyon?) közeli jövő, amikor a mesterséges intelligencia már nemcsak a laptopunkon, hanem a kézzel foghatónak hitt valóságunkban is ott lehet. Emma egy fiatal nő, aki párt keres, előbb a Tinderen, majd elutazik Görögországba, ahol aztán meg is találja (ez a rész sokunknak eszébe juttathatja a Shirley Valentine-t), gyereke születik, tragédiák érik, ő pedig elmondja nekünk, pontosabban ennek az elveszített gyereknek a történetét.

Vagy mégsem? A kezdő- és a zárókép Michelangelo művét, a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóját idézi: Bakonyi Csilla talpig fehérben, fekvő-könyöklő testtartásban a mutatóujját nyújtja valakinek. A teremtés pillanata. A dráma az ember teremtette, de az ember fölé növő teremtmény mítoszát is eszünkbe juttatja. Beszél a prágai Gólemről, Mary Shelley Frankensteinjéről. De egészen az előadás utolsó részéig lebegteti, hogy kit is látunk valójában.

MI 2

Bakonyi Csilla (fotók: Szabó Réka)

Az előadást Székely Csaba nemcsak írta, hanem – először pályafutása során – rendezte is. Hol máshol, mint a Pinceszínházban, ahol hosszú évek óta játsszák a műveit: a Bányavirágot már 13 éve, és a Semmit se bánok is évek óta itt van műsoron. Monodrámát rendezni egyszerre lehet a szokásosnál könnyebb és nehezebb feladat. Könnyebb, hogy egyetlen színészt kell instruálni, nehezebb, mert egy monológból kell színházat teremteni. A színész itt sokkal erőteljesebben társalkotó, mint egy többszereplős előadásban. De kívülről, rendezőként ránézni egy saját szövegre így sem könnyű feladat.

Székely Csaba vetítéssel egészítette ki a színpadi történéseket. A vetített képek forrása szintén a mesterséges intelligencia lehetett – ami ismét csak elbizonytalaníthatja a nézőt. Ezek a sokszor túl direktnek, akár giccsesnek ható képek az MI sajátjai. Adódik a kérdés, hogy a mesterséges intelligenciáról feltétlenül az MI eszközeivel kell-e beszélni, akkor is, ha ez a színházi hatás rovására megy. Miközben mondhatjuk azt is, hogy ez a direkt ábrázolásmód leleplező és adekvát hozzászólás a témához.

Cári Tibor zenéje szinte már hozzánőtt a Székely Csaba-darabokból készült elő-adásokhoz, ezúttal is ihletetten követi az előadás hangulatváltásait. Enyvvári Péter díszletének központi eleme egy piros kanapé a színpad közepén, amiről Frenák Pál kanapéja juthat eszünkbe az InTime-ból. A Cselényi Nóra tervezte fehér öltözet elegáns-sportos utcai viseletnek is elmenne, miközben jobban szemügyre véve van benne valami a ’70-es évek sci-fi filmjeinek űrruháiból. Különbö-ző színű kendőkkel egészítik ki, tükrözve az adott jelenet és benne a beszélő hangulatát.

És szóljunk végre a főszereplőről, Bakonyi Csilláról. Az elmúlt években számos fő-szerepben láthattuk a tatabányai Jászai Mari Színházban. A Nem félünk a farkastól Marthája, Adél Az üvegcipőben, apácafőnök-nő a Kételyben, Irén a Szutyokban – csak néhány közülük. Ebben a monodrámában különösen nehéz a feladata. Úgy kell Emmát megformálnia, hogy a néző egészen a végéig legfeljebb sejtse, de ne lehessen biztos benne, hogy talán nem is őt látja. Ahogy a darab, néha a játéka is elbizonytalanítja a nézőt.  E sorok írójának összesen egy virtuális ismerőse van: Vanda, a telefontársaság virtuális asszisztense. Néha mintha rá em-lékeztetne ez az Emma, máskor határozottan egy hús-vér nőt látunk. Sokat mosolyog, játéka gyakran ironikus, önironikus, de vannak drámai jelenetei is. Az előadás végén elénekelt dallal mintha azt jelezné, hogy a valódi művészet még sokáig emberi privilégium marad. Bevallom, még jó pár nappal az előadás után sem vagyok biztos benne, hogy amit láttam, az egy jól eltalált MI-imitáció, netán paródia, vagy a jelenség felemás sikerű felmutatási kísérlete. De lehet, hogy éppen ez volt az alkotók célja: elbizonytalanítani, és ezzel ráébreszteni a nézőt, hogy mostantól semmiben sem lehet biztos. Abban sem, hogy ezt a cikket nem a MI írta.

Turbuly Lilla

1. oldal / 178

Első
Előző
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
Következő
Utolsó

CÍMLAP 2025_03_04

Mutató 2025_03_04

Chagall „dokumentumai”

Kiállítás az Albertinában

Lelkünk rumliszobája

Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember - Radnóti Színház

MI van?

Székely Csaba: MI vagyok – Pinceszínház