Csanádi Judit Széchenyi akadémiai székfoglalója a FUGÁ-ban

Az egészen természetes, hogy Csanádi Juditnak egy nem-kiállítás kiállítása volt a FUGA építészeti központban annak kapcsán, hogy
a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja lett. Ez volt a székfoglaló egyik fele, a másik maga az előadás, amely csupán egy órában ismertette elméleti munkásságát.

Ő mindig is mást és máshogy gondolt, mint a szabvány. Díszletet tervezett a Recirquel társulat előadásaihoz 2012-es indulásukkor, amelyekben máshol van a fent és a lent, és nincs oldalt (Cirkusz az éjszakában, 2013; Meztelen bohóc, 2014). Csanádi Judit díszlettervező, építészmérnök, egyetemi tanár, 2016-tól 2018-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora.

Felsőfokú végzettséget először a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett, 1977-ben a kaposvári Csiky Gergely Színházban, 1978-ban az Állami Bábszínházban dolgozott, utóbbiban Koós Iván és Országh Lili asszisztenseként. Ez volt az indulás, aztán sokféleképpen alakult.

Ez a kiállítás-labirintus sokféle darabot, helyszínt idéz, sokféle látványt. Csanádi Judit kijelentette, ezek nem úgy kiállítási tárgyak, ahogy más bemutatók alkotásai. Amiket itt látunk, azok olyan munkák, amelyek az előadások alkotói számára készültek, így most voltak először láthatók az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet listája szerint közel háromszázhetven alkotás közül. A kiállítótér egy labirintus, székek csoportjával, egyiken-másikon díszletmakettel, a falakon fotókkal az előadásokról. A tárlat megrendezésére tanítványát, Auer Alexandrát kérte fel kurátornak Csanádi Judit. A feladat nem volt egyszerű, mert nem minden jelentős munkáról sikerült makettet vagy felnagyítható minőségű fotót találni.

Azért így is felidéztettek a jelentős állomások.

Kanadából hazatérve először Korcsmáros Györggyel kezdett dolgozni, majd Csizmadia Tiborral. Gyerekdarabok voltak az első feladatok az akkori Arany János Színházban (a Lajta Béla által 1908‒1909-ben tervezett épületben, ahol utóbb a Székely Gábor igazgatta Új Színház működött, ma Újszínház a neve). Keleti István elképzelése szerint a gyerekdaraboknak olyanoknak kell lenniük, hogy éreztessék, a verbális világ mögött létezik egy gondolati és látványvilág, amely érzékelteti, hogy a színpadon megjelenő egy sokkal nagyobb egész, a kozmosz része. A Hókirálynő című előadásban (rendezte: Korcsmáros György) például Csanádi Judit egy teljes színpadot kitöltő tükröt tervezett, amelyet leengedve – ilyen korábban még nem volt Magyarországon – a gyerekek magukat is látták, meg a tükör mögül, a semmiből megjelenő varázslót is, ami egyszerű volt és a valóságosnál is valóságosabb. A Hókirálynő a tükörpalotában jelent meg.

Kiállítás-részlet (fotó: Józsa Ágnes)

Aztán itt a legendás Peer Gynt-díszlet fotója, aminek izgalmas története van. A rendező, Csizmadia Tibor az előadást az egri nyári játékokra szánta. Ez idő tájt a Krétakör Színház Norvégiában szerepelt, ahová Csanádi Judit elkísérte társulati tag férjét, a színész Gyabronka Józsefet. Az északi élmény oly nagy hatással volt rá, hogy vitorlát, szelet és fjordot akart a színpadra. Olyan szélhajó-vásznat, amelyet generációk óta heves szél tépáz, s ahol kilyukadt, a kezükbe akadt anyaggal foltozták be használói. A nyári színpad tizenhat méter széles és tizenhárom méter magas volt, ennyi vászonra azonban 2007-ben sem volt pénz. Így jött az ötlet, hogy ír Heves megye túrkálós boltjainak, támogassák a színházat férfiingekkel. A beküldött háromszázhatvanöt inget tetőfedő fóliákra varrták, ami így sokkal kevesebb pénzbe került, a látvány pedig nagyon hatásos lett.

(fotó: Józsa Ágnes)

Az életút jelentős állomása a Bárka Színház. Ide is nyelvtudása segítette a tervezőt. Bérczes László, a társulat akkori művészeti vezetője meghívta rendezni az angol Tim Carrollt, akinek állandó tervezője nem tudott eljönni, ezért kerestek olyan díszlettervezőt, aki jól tud angolul. Hat közös munkája lett a rendezővel (Versekkel kártyázó szép hölgyek, 2000; Amalfi hercegnő, 2000; Hamlet, 2005; Szöktetés a szerájból, Debrecen, 2006; Victory, Bárka, 2010; IV. Henrik, Kaposvár, 2012), akinek hét magyarországi munkája közül csak egynek nem ő volt a díszlettervezője. Az Amalfi hercegnőben (Udvaros Dorottya volt a címszereplő) tizenegy ember hal meg, s középütt ott egy ártatlan nő, akinek a környezete az őt szeretőket vagy akár csak szolgálókat mind meggyilkolja. Ezt a kegyetlenséget látványban úgy érzékeltette Csanádi Judit, hogy jégtorlaszokat idéző vastorlaszokat építtetett, amelyekben érződnek a sziklákat összenyomó tektonikus erők. A mennyezetről fáradt olaj csöpögött le, folytonosan növekvő tavat alkotva. Az olajfolt tükörként is működött, és terjedése egyre jobban szélre szorította a szereplőket, elementáris erővel fokozva a drámai hatást.

Csanádi Judit lényéhez a Bárkás és a Krétakörös szellemi szabadság állt közel, a rendezők közül is azokkal dolgozott szívesen, akik ezt a lehetőséget kínálták, így például Csizmadia Tiborral, Kiss Csabával, Szikszai Rémusszal. A Bárkában különösen örömmel dolgozott, mert egy olyan szabad tér volt, ahol változtatni lehetett, hogy hol a színpad és hol a nézőtér.

A FUGA kiállítóterme zsúfolt a makettektől és a színházi előadásokat idéző fotóktól, amelyek nemcsak a falakat foglalják el, de a zegzugosra fordított paravánokon is torlódik a látvány.

Az életút is zegzugos. Az építészkaron, ahol első diplomáját szerezte, nem ilyen feladatokra gondolt. Bugyoláló, dédelgetős családban nőtt föl, s tizennyolc évesen már nem akart olyasmit, amiben a család segíteni tud. Egy prágai családi élmény hatására kilenc éves korában magával ragadta az építészet, a város a történelmi házaival, aztán a következő évben Dubrovnik látványa. Mindkét helyszínen otthon érezte magát. Az építészettörténeten kívül a másik szerelem a színház volt.

Keleti István Pinceszínházába is járt. Rendező szeretett volna lenni. Édesapja meggyőzte, hogy művészettel bármikor lehet foglalkozni, és annak is jót tesz, ha egy felépített, más irányú szakmával is rendelkezik. Érettségi után történelem‒francia szakra és építész karra jelentkezett.
A Műszaki Egyetemen működött a Szkéné, Keleti Istvánnal. Szeretett volna játszani, de a legendás mestertől megkapta „soha nem leszel színész, mert te egy szégyenlős exhibicionista vagy”. Maradt a színház-szerelem és tanulmányként az építészettudomány. Az egyetemen két tanár és tantárgy volt rá nagy hatással, az egyik az épületszerkezettan, a másik a statika – utóbbi professzora a legendás Deák György volt –, a kedvenc tartárgy pedig az építészettörténet. 1976-ban államvizsgázott, a VÁTI-ba (Várostervezési Kutató Intézet) ment dolgozni, s fél évre rá Kaposvárra került. Itt fölerősödött a vágy, hogy színházban szeretne dolgozni. Jelentkezett is rendezőnek a főiskolára, de az utolsó fordulóba kerülve azt mondta Ádám Ottó, hogy ebben a macsós világban női rendezőnek nemigen engedelmeskednek, van viszont egy gyönyörű szakmája, legyen díszlettervező. Kaposvár lehetőséget jelentett. Napközben a hivatalban a várostervezés, és minden este színház. Egyetemi évfolyamtársa, É. Kiss Piroska volt a színház szcenikusa. Bejárhatott hozzá, s ő szólt, hogy az Állami Bábszínház munkatársat keres. Megpályázta az állást, és 1977 tavaszán már Országh Lili (1926‒1978, festő- és grafikusművész) és Koós Iván (1927‒1999, Kossuth-díjas báb- és díszlettevező) mellett dolgozhatott. Ez az Állami Bábszínház nagy korszaka volt, jelentős nemzetközi sikerekkel. A produkciókhoz nemcsak tehetség és tudás, de a kivitelezéshez nagy fokú precizitás is kellett, amit különösen megkíván a bábtechnika. Tanulni akart. Többedmagával jelentkezett a bábszínházból 1978-ban Prágába, a látványmegújító Jozef Svoboda kurzusára. Az akkori minisztériumban azt mondták, hogy elvesztek a jelentkezési lapok. Ez nagyon elkeserítette, de egy nap Szilágyi Dezső, a Bábszínház igazgatója felhívta, hogy itt egy kanadai úr, Judit nagyon jól beszél franciául, vezesse körbe az épületben. (Valóban nagyon jól beszélte a nyelvet, mert még a gimnáziumban az első audiovizuális nyelvoktatásban vehetett részt, amelynek keretében minden nap volt nyelvóra. Egy éven keresztül csak filmeket néztek és hallgattak, s a másodiktól jött a nyelvtan, amikor már értettek sok mindent.) Franciául körbe vezette a vendéget, aki kiérvén az épületből, megkérte, hogy beszéljen magyarul, mert ő egy szót sem tud franciául. Leültek beszélgetni az akkor még létező szemközti Lukács cukrászdában, s Csanádi Judit elpanaszolta, hogy mi történt, hogy még a lehetőségét sem kapta meg, hogy Svobodától tanulhasson. Az úr pedig azt mondta, hogy a cseh mester minden nyáron náluk tart kurzust, Judit jelezze, hogy tanít bábtechnikát, ábrázoló geometriát, és viszonzásul ösztöndíjjal részt vesz a mesterkurzuson. Három évbe került, míg megkapta az engedélyt, hogy kimehessen, s 1980-ban Prága helyett kikerült a kanadai Banff School of Fine Arts ösztöndíjasaként Josef Svoboda mesterkurzusára.

Hazatérve nem fogadták itthon tárt karokkal, 1985-től 1991-ig az Arany János Színház díszlettervezője volt.

1991-től 1993-ig Montrealban élt, a Concordia University és a National Theatre School of Canada díszlettervezést tanító oktatója, utóbbinak 2015-ig vendégtanára volt, The Spiritual Language of the Space (A Tér Szakrális Nyelve) című állandó kurzusával.

Még 1991-ben kérte meg egy barátját, hogy mivel tíz napra Montreálba megy, keressen olyan helyet, ahol tanítják a szcenográfiát főiskolán vagy egyetemen. Arra a tíz napra három munkát talált, akkor már mindegy volt, hogy francia vagy angol nyelven folyt
a tanítás. Ebből a három munkából el lehetett tartani a családot. A National Theatre School of Canada Észak-Amerika három legjelentősebb kurzus-struktúrában működő akadémiáinak egyike. Több kanadai színházban is dolgozott díszlettervezőként.

Aztán 1994-től 2002-ig a Győri Nemzeti Színház tervezője volt.

2002-ben a Magyar Látványtervezők Társasága egyik vezetőjeként kidolgozta, felépítette a szcenográfia (díszlet, jelmez, világítás és bábtervezés) új oktatási rendszerét, mert Csanádi Judit életművében a tanítás is ugyanolyan súlyú, mint a tervezés.

Harminckét év óta folyamatosan tanít a felsőoktatásban, nemcsak Kanadában, Magyarországon is. 2002-től 2017-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező tanszékének vezetője. 2001‒2002-ben külföldi oktatási tapasztalataira építve többed magával megalapozta az első magyarországi tantervet, amely bevezette a korszerű szcenográfusképzést. A tantárgyak kidolgozásában az oktatási segédleteket és az oktatás infrastruktúráját is kiépítették, s megszervezték a világítástervezés tanítását is. 2002-ben Doctor of LiberalArts (DLA) tudományos fokozatot szerzett. Azóta is tanít térnyelvet és spirituális építészettörténetet, mert mint vallja, minden kiolvasható egy kor építészetéből, és a színpadon megvalósuló kis egységben is a nagyot kell érzékeltetni.

Soha nem úgy készített díszletet, hogy az jól nézzen ki. Jól néz ki, ha értelme van, mert a látvány egyszerre fizikai és lelki valóság is.

Józsa Ágnes

VIII. OPEN Közösségi és Részvételi Színházi Fesztivál – MU Színház

Open, azaz nyitottan a színház ma még szokatlanabb formáira, fogékonyan a műfaj hagyományostól eltérő értelmezési lehetőségeire. Évente egyszer egymást követő estékre gyűjtve hív meg a MU Színház olyan előadásokat, amelyeket az élet sokféle területéről érkezett szereplőkből verbuválódott közösségek hoztak létre, vagy amelyek – szakmai segítők által megtervezetten – a nézők aktív részvételére is számítanak. Amelyekben a lényeg a közös gondolkodás, az együttes játék. Az idén öt előadást terveztek be a rendezők, de azután a Jogos felvetés – vitaszínház a lakhatáshoz való jogról című részvételi színházi produkció elmaradt. Bár elhangzott, hogy bizonytalan, mikor kerül legközelebb műsorra, kivártam jó pár hetet, bízva abban, hogy pótlólag meg tudom nézni (a MU-ban vagy máshol, ha már nyár elején az Aurórában elmulasztottam), és bele tudom tenni a beszámolómba. Végül úgy tűnik, maradnom kell a fesztiválon látott négy előadásnál, amelyek közül három a közösségi színházi formát, egy pedig a részvételi színházat képviselte.

Esztrád – GHT csoport (fotó: Kaposvári Dénes)

A mostani OPEN nyitódarabja egy premier, a több mint egy évtizede a MU-ban dolgozó GHT (Gyula és a Hölgyek Társasága) csoport Esztrád – nyugdíj revü című előadása. Rögtön a kezdés oldott hangulatot teremt: az előadók a keresztnevükön (vagy épp a becenevükön) mutatkoznak be, és az életkorukat is hozzáteszik: hetven feletti számok hangzanak el. Tizenhat derűs ember, akik jól érzékelhetően büszkék az eddig eltöltött évekre. És mint hamarosan kiderül, teljesen természetes számukra, hogy azon igyekezzenek: az előttük álló évek is minél tevékenyebben, minél több örömmel teljenek. Az idejükkel most már évek óta szabadon gazdálkodnak, hiszen a munka világának kötöttségeit már jó ideje maguk mögött hagyták.

Az előadásban az utóbbi egy-másfél évtizedük minden bizonnyal legmeghatározóbb történéséről mesélnek: a nyugdíjba vonulásuk körüli időszakot elevenítik fel változatos jelenetekben. A GHT tagjai a legjobb életkorban vannak mindehhez: már megvan a kellő rálátásuk az akkori eseményekre, de tele vannak mondanivalóval az utóbbi időszak új tapasztalataival kapcsolatban is.

A Róbert Júlia író-dramaturg, Sereglei András rendező és Garai Juli mozgástervező közreműködésével létrejött bemutató meghatározó tartalmi eleme az adott élethelyzetek elfogadásának és az újat keresés élményeinek sok szempontú megközelítése; bölcs kérdések és tiszteletre méltó válaszkísérletek a „mi dolgunk a világban” témájára. Semmi panaszáradat, legfeljebb annak finom érzékeltetése, hogy olykor azért lenne mire. A jelenetekben egyébként feltűnően sokszor hangzik el a szabadság szó: van, aki megtalálta, van aki kereste-keresi, van, aki többet szeretne belőle. Megkerülhetetlen, hogy gondolkozzunk róla – és ez a legkevésbé sem életkorfüggő.Az előadásnak mindvégig fontos kísérője a humor, de a zárás számomra egyértelműen mindent visz: a csoport szellemes, poszt-modernbe hajló kívül-is-vagyok-belül-is-vagyok játékkal reflektál önmaga létezésére. Válaszul egy beszólásra – a közönség majd pont öregembereket akar nézegetni a színpadon? – a szereplők lelazulós, felszabadult táncba kezdenek. Egész jó lehet nyugdíjasnak lenni. És jólesik most erre gondolnom.

Közhasznúsági jelentés – MU Színház (fotó: Éder Vera)

A MU Színház másik előadásában is sok szó esik a munkaidőtől független tevékenységekről. A Közhasznúsági jelentés témája a különböző civil szervezetekben végzett önkéntes munka: kilenc elkötelezett ember eleveníti fel történeteit a lelkes tenni akarásról, a hivatalnak packázásairól, valamint a nagyjából össznépi közönyről. A szintén Róbert Júlia írói-dramaturgi részvételével készült előadás (konzulens: Kovács Adél pszichológus) erős hitet sugároz: még ha olykor értelmetlennek tűnik is a mindennapos küzdelem, soha nem hiábavaló az energiabefektetés. És az egészen apró sikereknek is örülni kell, hangsúlyozza az egyik szereplő.

A Szivák-Tóth Viktor rendezte előadás rokonságot tart az Örkény Színház pár évvel ezelőtti nagyszerű produkciójával, a Kiváló dolgozókkal (amely segítő szakmákban dolgozókról beszélt, szintén közösségi színházi keretek között). Minkét esetben olyan emberek történeteivel találkozhattunk, akik nélkül a világ sokkal rosszabb hely lenne. Az előadás egyszerre mesél szabadságról és szabadsághiányról, egyenlőségről és egyenlőségdeficitről, empátiáról és cinizmusról. Nehéz volna megállni, hogy ne gyűjtsem ide a megemlített szervezeteket (remélem, nem felejtem ki egyiket sem): Amnesty International, Élő Könyvtár, Független Színház, Háttér Társaság, Haver Alapítvány, Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány, Máltai Szeretetszolgálat, MásZín-ház, Utcáról Lakásba Egyesület, Waldorf-szervezetek. (Amelyikekről kevesebbet tudtam, utánuk néztem, és talán mások is így tettek; szolgáljon ez is az előadás érdeméül.)

Belém égsz – RÉV Színház – Szántó Dániel, Balla Richie és Kiss Tünde (fotó: Mezősi Kristóf)

A témából kiindulva nem számítottam rá, hogy a felidézett helyzetek milyen viccesek is lehetnek. Hát ez a Waldorf-dolog meg mire jó? Sznob szülők gyerekeinek fákat ölelgetni? Vagy: minek szerencsétlen gyerekeket a szexuális edukációval vegzálni? Mindenki ugyanúgy csinálja, ha majd felnő, nem? A civil önkéntesek mulatságosabb-keserűbb tapasztalatai nyomán kifejezetten szórakoztató előadás születik, amely jó ritmusban váltakoztatja a mozgalmasabb jeleneteket (mozgástervező: Ujvári Milán) és az önvallomásosabb részeket.

„Jó étvágyat!” – mondja beengedéskor a jegyszedő, majd meglátom a sajátos nézőteret, amely hívogatóan megterített asztalok köré kirakott székekből áll. Leülünk, spontán módon alakulnak ki az asztaltársaságok. Hamarosan egy-egy szereplő is csatlakozik hozzánk afféle házigazdaként. Innentől kezdve végig esszük-isszuk az egész előadást, sőt, színpadi útmutatások alapján az egyik étel készítéséhez magunk is tevékenyen hozzájárulunk, ami kiváló lehetőség, hogy össze is barátkozzunk alkalmi társaságunk tagjaival. Mire hazaindulunk, 20-30 tejtestvérünk is lesz (ennek részletei azonban hadd szolgáljanak meglepetésül későbbi előadások nézői számára is).

De a DR?NKUBÁTOR Társulás előadásának nem az a fő érdekessége, hogy összekapcsolja a színpadi játékot és a nézőtéri együttevést, hiszen hasonló társítással már tucatnyi előadásban találkozhattunk kőszínházi és független játszóhelyeken egyaránt. A Kocsonya Zsófi írta-rendezte és Hirsch Máté dramaturgi közreműködésével készült Örökölt bors sokkal inkább attól különleges, hogy többféle alkotási forma elemeit egyesíti: miközben éppúgy közösségi színház, mint a fentebbiekben leírt két produkció, az „asztalgazdák” kezdeményezte beszélgetésekkel a részvételiség irányába is elmozdul (bár természetesen másként, mint például egy vitaszínház tehetné), a színpadi játékot pedig az ezekben az előadásformákban kevésbé megszokott erős performativitással kapcsolja össze.

A színpadon mindenki roppant tevékeny: előkészít, gyúr, szaggat, főz, eszik, etet, felszolgálni indul. Mindennek közepette pedig mesélnek erről-arról – és nem is csak konyhaközeli témákról. Múltbeli történetek, felmenők, barátok, szerelmek kerülnek szóba. A szereplők a közös tevékenykedés baráti légkörében örömeiket és traumáikat is megosztják velünk. Az alaphangulatot egy szellemes jelenet adja: valaki jelképesen bedobálja egy nagy fazékba élete meghatározó helyzeteit, szereplőit, és főzi őket „vagy 35 évig”. Ez idő alatt jó eséllyel már meg is puhul mindegyik.

Örökölt bors – DR?NKUBÁTOR Társulás (forrás: MU Színház)

A fesztiválon a részvételiséget a RÉV Színház Belém égsz című előadása kép-viselte. A győri független társulat fontos vállalása, hogy fiatalok közé, akár osztálytermekbe is visz előadásokat, és a nézőket hozzászólásra, vitára késztetve, a látottak alapján közösen gondolkodjanak el élethelyzetekről, karakterekről. A MU közönsége a tizenévesektől a (ránézésre) hatvanasokig sokféle korosztályt képviselt; a történet valószínűleg nem is vitt mindenkit egyformán magával, viszont azokon a pontokon, ahol erre lehetőség nyílt, a lelkes hozzászólók, vitapartnerek köre változatos volt a generációkat tekintve.

Kiss Tünde és Balla Richie a Belém égsz című előadásban – RÉV Színház (fotó: Mezősi Kristóf)

Érződik a háromszereplős játékon, hogy elsősorban beszélgetések megalapozására készült: helyzetei könnyen átláthatók, szereplői szívesen beszélnek magukról, és gyakran fogalmaznak meg szentenciaszerű igazságokat. A Szivák-Tóth Viktor által írt és rendezett darab sokféle kapcsolódási lehetőséget kínál. Bizonyára van, akit a megidézett édes-bús Karády-dal szólít meg, vagy az „olyan az életem, mint a tenger” típusúönvallomások találnak el, és vannak, akiket a két nárcisztikus alak s a nagyjából mindenben bizonytalan lány összegabalyodott érzelmi viszonyainak felgöngyölítése köt le.

Engem mindenekelőtt a színészi játék fogott meg: Balla Richie, Kiss Tünde és Szántó Dániel nemcsak a hagyományos színházi értelemben nyújtanak meggyőző alakításokat, de a részvételiség megkövetelte váltásaik, spontán reakcióik is fesztelenek, nem egyszer kifejezetten szellemesek.

Az előadás egy pontján élénk beszélgetés alakult ki a csoportomban. De azt azért sajnáltam, hogy nem átjárhatók a csoportok, így mindenki csak egy szereplővel kerülhet kapcsolatba. Mivel a történet nem zárul happy enddel, és nyitva is hagy kérdéseket, felteszem, tizenéves közönség jelenlétében további beszélgetéssel zárul a program. Az esendő karakterek, a végtelenített játszmasorozatok, a különféle formákban többször is megjelenő erőszak fontos témákat kínál a feldolgozáshoz.

Dömötör Adrienne

Horvát, jenis, lengyel zsidó szerzők magyar színpadokon

Tena Štivičić: 3Tél –

Radnóti Színház

A Zágrábban 1977-ben született jugoszláv-horvát írónő 46 éves, Angliában él, ott tanult, s a 3Tél című darabját a londoni Nemzeti Színházban mutatták be 2015-ben. Ez a mű egy zágrábi család, négy generáció útját követi nyomon a viharos huszadik századon át.
A londoni Nemzeti Színházban Howard Davies rendezte, és 2015-ben elnyerte a tekintélyes Susan Smith Blackburn-díjat. A következő évben az Ivica Bulijan által rendezett Három tél Zágrábban azonnal siker lett, a Horvát Nemzeti Színház elmúlt két évtizedének legkelendőbb produkciója.

Falcsik Mari költő, műfordító, szerkesztő angolból fordította magyarra – a horvát eredetivel Lantos László vetette egybe –, mi így jutottunk hozzá, és milyen jó, hogy hozzájutottunk. A közelmúlt történéseivel, élethelyzeteivel nagyon kevés kortárs drámában találkozhatunk. Itt most egy olyan került elénk Alföldi Róbert visszafogott rendezésében, amelyben a szereplők nevén kívül mindent magunkénak érzünk, s Vlado, Marko, Ruza lehetne László, Marci és Róza, mert annyira idevalósiak az alakok és a történetük is. Még akkor is így érezzük, ha mi – struccként földbe dugva a fejünk, mert azt hisszük, ha nem látunk, bennünket sem látnak – semmi ilyesmivel nem foglalkozunk.

Nem lineáris a történet fölvezetése, az idősíkok rapszodikusan követik egymást, mégis érthető és világos minden, a rokoni szálak, és az, hogy ki kinek a nagymamája s unokája. A nagy ház arra való, hogy belakják, akiknek fedél kell a fejük fölé. Nagy rendrakás volt a II. világháború után a társadalmi igazságosság nevében. Megesett cseléd, a partizánokkal harcoló kisemmizett egy fedél alá kerülnek a volt tulajdonossal, akinek nemcsak a jobb megélhetést jelentő Singer varrógépet köszönhetik. Aztán felnőnek itt az unokák a maguk új életével, világszemléletével, s szembesülniük kell, kéne a múlttal, amit nem lehet letenni, mint egy megunt cekkert.

Sorsok sora bomlik ki, különböző generációké, akik anyák, gyerekek, testvérek, összeköti őket a közös fedél, amit úgy tűnik, bitorolnak.
A sors fintora, hogy igazságtalan az is, ahogy új tulajdonos lesz a gazda. Sokféle igazság-igazságtalanság, sokféle sors, amiket
a történelem összegereblyézett Horvátor-szágban csakúgy, mint másutt.

László Zsolt, Tóth Ildikó, Bata Éva, Sodró Eliza és Pálfi Kata – 3Tél, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Valamiféle időrend mégis van. Az úrfitól megesett cselédlány Hay Anna – ritkán látni ilyen eszköztelenül és ennyi drámaisággal fölvezetni a fájdalmat és tragédiát. Ajándék, hogy színpadon láthatjuk őt. Lánya, Berényi Nóra Blanka alakításában maga a keménység és tenni akarás. Életben kell maradni és gondját viselni a családnak, a lányainak – a Pálfi Kata játszotta Dunyának, aki már a jugoszláv időkben Nyugatra szakadt és egzisztenciálisan is segíteni tud övéinek, valamint Tóth Ildikó otthont teremtő, gondoskodó Mašájának. Őt már nem nyomasztja más, csak a jelen, a tanár férj (László Zsolt), aki egyenes gerinccel elvolt a régebbi időkben, de ezzel az erkölcsi mocsárral nem tud mit kezdeni. Az ő gyerekeik a Bata Éva játszotta határozott, útját kereső Alisa, aki hinni akar valamiféle rendben, igazságosabb világban és testvére, a Sodró Eliza által megformált Lucija, aki megérezte az új idők új szavát: szerezz meg mindent, amit csak lehet, és ne törődj semmi mással. Nincs morál, nincs felelősség, nincs a másik, csak te. Időnként feltűnik Kováts Adél Karolinája, a ház eredeti tulajdonosa, aki jóindulattal kezeli környezetét, tudja, gyermekkorában vétkezett embertársai ellen, s most bár jóvá nem, de szebbé teheti az életüket, ha mással nem, hát a jelenséggel, ami ő, amit felmutat, hogy van egy olyan világ is, mint az övé.

Gyomorszorítóan kemény darab ez, szinte arcul üt, de fontos és kellő. Semmi sallang, semmi drasztikum. Kálmán Eszter színpadképe szinte kedélyes az ebéd-lőasztallal, a hatalmas, suhogó abrosszal, az üveges tálalószekrényből ki- és szekrénybe bekerülő üvegpoharak csengésével.

Mariella Mehr élete –

RS9 Színház

Rácz Magdi a Mariella Mehr élete című előadásban – RS9 Színház (fotó: Olajos Ilka)

Áll egyedül fekete ruhában a téglafal előtt, egy kopott bőrönd, egy nyeklett lábú asztal és egy rozoga szék mellett. Kortalan. Tekintete hol egy kisgyermeké, a világra csodálattal néző, majd idegenként fürkésző, aztán szeretetért könyörgő, vagy a fájdalomtól metsző. Sorsot mesél, egy kisgyerekét – többét –, aki hajdan ő volt, akit csecsemőként elszakítottak édesanyjától és rideg intézetekben, szeretet nélkül lökdösték ide-oda, kiszolgáltatottan, szerencsétlenül. Rácz Magdi mintha valami ketrecbe lenne zárva, a láthatatlan kerítések között mozog. Nem vádol, nem tart igényt szánalomra, mesél. Szörnyű, valós történetet – egy életet.

A jeniseket a cigány nép harmadik leg-nagyobb európai kisebbségeként tartják számon. Ők biológiai népirtás áldozatai voltak 1926-tól egészen 1975-ig. A svájci jenisek jelenleg harmincötezren lehetnek, és mindössze 10 százalékuk folytatja a nomádnak nevezhető életmódot. Mariella Mehr (1947‒2022) Svájcban élt, jenis írónő volt. Könyve egyszerre lírai önvallomás, emlékirat és regény. Az írónő azok közé a svájci cigányok közé tartozott, akiket még csecsemőként elvettek anyjuktól, hogy – a legkülönbözőbb intézetekben – derék polgárokká neveljék őket.

Rácz Magdi – Mariella Mehr élete,  RS9 Színház (fotó: Olajos Ilka)

„E könyvet ajánlom minden szeretetlen kisgyermeknek, minden gyermekotthonban felnövő gyereknek és fogvatartottnak, mindenkinek, akit társadalmunkban az őrületbe taszítottak, akit elhallgattattak, s mindazoknak, akik tudják, hogy a jövőnket csupán a szeretet mentheti meg.” (Mariella Mehr: Kőkorszak)

Az RS9 Színház előadása Mariella Mehr Kőkorszak és Üzenetek a számkivetésből című művei alapján készült, az átdolgozó és rendező Lábán Katalin. A szerepet arra a Rácz Magdira bízta, aki az RS9 alapító tagja volt. Kapcsolatuk a több mint harminc év alatt is megmaradt. Rácz Magdit a sok év mindenféléje elszólította a színészettől, de 2016-ban Lábán Kati kérésére részt vett a Bolondok hajója előadásában.
Most pedig egyedül áll a színpadon és indulatok nélkül, nagyon kevés mozgással, gesztussal mesél. Dráma ez, nem egy emberé, sokaké.
A hatalmi és erőfölény többekből a gonoszságot hívja elő. Így is szörnyű, hogy csak nézzük.

Igaz történet hitelesen, színházi nyelven, igazul.

Még februárig van pénz, akkor majd eldől, hogy mi lesz, de a „Legnagyobb kisszínház”, az RS9 él és élni akar.

Hanoch Levin: Krum –

Pesti Színház

Azt nagyon sajnáltam, hogy nem Székely Csaba darabját mutatta be a Pesti Színház, annak viszont örültem, hogy helyette Valló Péter ezt a darabot választotta és rendezte. A szerző lengyel zsidó családból származik, ami azért érdekes, mert azt a szláv lelket is beleviszi, ami minden érzékeny embert megérint. Nagyszerű színházi műveket ír, nagyszerű szerepekkel, valós társadalmi problémákról. Most sincs másként.

Felnőtt lett egy nemzedék, amely nem tud mit kezdeni magával. Nem találtja a helyét, lődörög, percenként munkahelyet vált, iskolákba iratkozik, amiket nem fejez be, mert nem érdeklik, és minek tanulni, amikor a tudásnak semmi értéke nincs. Elvan otthon a mama főztjén, a papa pénzéből néha elmegy valahová, de a más helyszín sem hat rá. Ez generációs világjelenség. A szüleik, nagyszüleik lelkesedtek, mert voltak ideáljaik, hittek valamiben. Most nem jövök a szebb és jobb világ építésének eszméjével, ami errefelé hatott, hanem például Woodstockot említem, a jó együtt és jó szeretni egymást életérzését, vagy ott van például az Eper és vér című amerikai film (1970), a vietnami háború ellen tiltakozó fiatalokkal. Akkor az ego kevésbé volt fontos, a közösség előbbre való, mert valami világváltásra vágytunk. Hát annak a generációnak nem jött össze, s a felnövőket talán ezért sem sarkalljak tettre a kor.

Hanoch Levin ezt a jelenséget választotta témájául. A Krumot 1975-ben mutatták be először, de a mű az azóta eltelt évek alatt sem veszített semmit frissességéből, aktualitásából. A Vígszínház előadása a darab magyarországi bemutatója.

Wunderlich József, Kövesi Zsombor és Ötvös András – Krum, Pesti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

A címszereplő most jött haza külföldről, ott se volt jó, de itthon sem az. Nemigen keres és nemigen talál munkát. Wunderlich József vezeti föl ezt a magával is nagyon elégedetlen alakot, akiből néha még kibuggyan a szeretni vágyás, a nő hiánya az életében, de minden lepattan róla. A magány, mint valami végtelenített pólya, egyre fojtóbban tekeredik rá, majd megszűnik a külvilággal minden kapocs. A Nagy-Kálózy Eszter játszotta anya, ahogy szinte minden anya szerte a világon, csak egy dolgot érzékel, a szeretett lényt, a fiát. Szavai, mozdulatai felé irányulnak, csak később akadnak el féluton. A darab humoros szálát a szomszéd középkorú házaspár képviseli – milyen jó látni Hegyi Barbarát és Seress Zoltánt színpadon –, akik elhatározzák, hogy élvezni fogják az életet, ami számukra csak annyit jelent, hogy ingyen sütemény és buli.

A darab nagyon mulatságos és mélyen tragikus alakja Glumer szomszéd. Az, hogy Ötvös András generációjának egyik legnagyobb színésze (Oszlopos Simeon, A csemegepultos naplója – hogy csak két kiemelkedő alakítását említsem), nem kérdés. Itt ő a saját testfunkcióin túl nem látó hipochonder. Ez számára az univerzum, ez határozza meg tetteit, világnézetét. Sok-sok színnel, gesztussal, humorral és fájdalommal vezeti föl ezt a kétségbeesett figurát. Alkothatna, építhetne házat, hidat, hiszen ereje van, de ő nem akar tudni semmiről. Kivonult a világból és a világ is kivonult ő belőle. Egyszerre sírunk és nevetünk.

Megszülettünk, élünk, valami dolgunk is lenne ezzel, mindenkinek más és más. Még öröm is van benne, ha az a tevékenység a miénk.

Józsa Ágnes

Molnár Ferenc: Liliom – Budaörsi Latinovits Színház

A szó legszebb értelmében kívánom használni a mutatványos megnevezést, a közös alaphoz visszatérten mutatványosnak tudva mindazokat, akik abból tartják fenn magukat, hogy adottságaikat és átlagostól eltérő képességeiket felhasználva – tűrve vagy imádva a nyilvánosságot –, a mindenkori közönség elébe állva láttatni engedik magukat. Sokféleségük időtlen idők óta vonzza a publikumot. Vannak, akik artistaként vagy mondjuk egy kereskedelmi tévé műsorvezetőiként, saját szociális szerepükben lépnek a fénybe, őket a „kunszt”-ok tudása vagy a népszerűségük és látszani tudásuk tartja a köznép fölé. S vannak a színészek, akik kimunkált testük és lelkük birtokában, játékbeli szerepek eljátszása révén olyan „mintha birodalmakat” képesek kiépíteni egy előadás erejéig, hogy a kettős tudattal bámuló közönség jobban megrendül, mintha a valóságot látná. Az általuk nyújtott élményért a nézők egy része körül rajongja, más része szorongva csodálja őket. Ha a megmutatkozás lehetősége megszűnik, a mutatványos megsemmisül.

Hartai Petra és Ilyés Róbert (fotó: Borovi Dániel)

Mint olvasható, Berzsenyi-Bellágh Ádámnak, a budaörsi színház igazgatójának támadt az a nem mindennapi ötlete, hogy Liliomot, Molnár Ferenc 1909-ben született darabjának címszerepét az az Alföldi Róbert játssza el náluk, aki mind szociális (műsorvezetői, színházigazgatói), mind színészi szerepeiben évtizedek óta bizonyítja hatni tudását, s akit demonstratív módon megfosztottak attól, hogy átlagon felüli vezetői képességeit használni tudja. E tényt nem csupán Alföldi rajongóinak tábora fájlalja, az akcióból adódó veszteség az egész színházi kultúrát szegényítette. S az lenne aztán az igazán érdekes – folytatódott az ötlet –, ha ennek a Liliom-előadásnak a színrevitelét olyan sikeres rendező vállalná, aki maga is ismeri a megfosztottság állapotát, hisz itthoni lehetőségeinek elsorvadása óta külföldön él. Megkeresték hát a jobbára operákat rendező Kovalik Balázst, vállalná-e egy olyan előadás megrendezését, amelynek Lilioma Alföldi Róbert lenne. És Kovalik vállalta. S mivel a szerzői jogok Magyarországon a szerző életében és halálától számított hetven éven át részesülnek védelemben, Molnár Ferenc 1952-es elhunytát figyelembe véve megszűntek a műveire vonatkozó átdolgozói korlátozások.

Ily módon szabad kezet kapva, Kovalik Balázs a produkció dramaturgjával, Ari-Nagy Barbarával közösen alkotott meg egy olyan szövegkönyvet, melynek színre állítása s bizonyos jeleneteinek megfilmesítése nem annyira az alapmű eljátszását célozta, hanem az eredeti szöveggel való eljátszást tette lehetővé. Lehet ilyet tenni? Hogyne lehetne. Néha még sikerül is! És Budaörsön emlegetni való produkció született. „Keljen föl és jöjjön !” – szólongatják a darabban a túlvilági küldöttek a külvárosi legenda frissen elhalálozott „csirkefogóját”, hogy a mennybéli hivatalba kísérjék. S mintha ugyanúgy szólították volna meg a darab főalakját a jelenkori alkotók: Keljen föl, jöjjön, Liliom! Nézzük meg, mit leszünk képesek elmesélni együtt a kirúgottakról, az elmozdítottakról, a helyüket nem találó művészekről!

Hartai Petra, Alföldi Róbert és Juhász Vince e. h. (fotó: Borovi Dániel)

„Ami nincs a helyén, az szemét.” – nyilatkozta egyszer Kodály Zoltán, s alig hittük, hogy eljő az idő, amikor ezt az állítást nap mint nap igazolva látjuk. A legértékesebb anyagból való tárgy is haszontalan, ha csak sodródik valamerre. S aki nincs a helyén, azzal mi lesz? Már ezt is tudjuk: aki erre a sorsra ítéltetett, legyen hajléktalan, esztergályos, orvos vagy művész, az elhull, s előbb-utóbb maga ellen fordul. Antal Csaba mindössze két képet tervezett a játékhoz, s mindkettőt a sötét és üres színpadra gondolta el. Az egyik az előadás keretjátékául szolgáló, rondó szerűen vissza-visszatérő temetési szertartás kellékeit, a baloldali fehérselyem-bélésű koporsót, a hosszú szárú, fehér liliomokat (!), meg a fentről, jobboldalról lehajló vetítési felületet tartalmazza, a másik pedig egy óriási, alumíniumból öntött, nyílni, csukódni, emelkedni és dőlni tudó, emberi testeket is befogadni képes szemetes konténert hoz a térbe. A jelmeztervező Benedek Mari egyszerű gyászruhákat, s egészen mai hétköznapi öltözékeket adott a színpadi szereplőkre, egyedül Liliom visel kabaréba illő vagy cirkuszi beütésű, fényesen szőtt zakókat olykor. (Az eredeti színmű parodisztikusan, filmen feldolgozott jeleneteinek jelmezeit budapesti színházak adták kölcsön a felvételek idejére.)

Ahány nézője lesz a már most telt házakkal menő előadásnak, annyiféle értelmezése és fogadása lesz a produkciónak. A színházba járó közönség nagy része tisztában van az eredeti darab cselekményével, vagy legalább haloványan emlékszik arra. A szakmabeliek kívülről tudják a mű legfontosabb dialógusait. Ők egy idő múlva rájönnek, hogy bár az eredeti szövegek jelentős része sértetlenül hangzik el a játék során, az érzékelhető helyzet – más-más okokból ugyan, de – legtöbbször nem azonos önmagával.

A kialakuló rejtvényhálóban Liliom halálának és búcsúztatásának ideje maga a temetési keretjáték, melybe a Bregyán Péter által előadott csúfondáros gyászhuszári nekrológok közé beékelődik vagy féltucatnyi filmrészlet, melyek mindegyike az eredeti színmű szövegeire épül. Parókásan és agyonsminkelve majd mindegyikben látható az elhalt celebet, a nép-szerű sztárt, vagyis Liliomot alakító Alföldi Róbert, de többnyire nem a darabbeli főhős, hanem valaki másnak a szerepében. A filmecskék föliratai a szakma és a bennfentesebb közönség kedvéért kitalált viccek, melyek a képzelt kortárs alkotók nevét és az általuk elnyert díjakat tudatják velünk, igen szellemesen. A bejátszásokat Bánovits Ottó és Ofner Gergely készítette, operatőr volt Ofner Gergely, Magyari Zsolt és Szandtner Dániel. Az etüdökben látható helybeli színészek – Bohoczki Sára, Chován Gábor, Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor, Páder Petra, Sas Zoltán e. h., Szőts Orsi és Takács Katalin – játéka jólesően mutatja, mennyire tudják, mire vállalkoztak, mennyire „meg vannak egyezve” a rendezővel.

Spolarics Andrea (fotó: Borovi Dániel)

Azok a jelenetek, amelyek szintén Molnár eredeti mondataival élnek, de nem a temetési szertartás részeiként, s nem is filmen kerülnek elénk, valami egészen furcsa színi minőséget képviselnek. Ha hétköznapi lélekkel nézi és hallgatja őket az ember, azt kell, hogy érezze: olyan valós élethelyzet, amelyben ily módon öltözött emberek józan állapotban így beszélnek – nem létezik. Minden, amit a színészek mondanak, megismételt, „összemondott” szövegnek tűnik. Úgy kommunikálnak, mintha zászlókra írt szövegeket lobogtatnának, vagyis azt játsszák, hogy színjátszanak. Ha viszont ezzel megbarátkozik a néző, az élmény kettős valóságában olyasféle érzés lesz úrrá rajta, mintha Magritte idézőjelekkel esőzött képeit nézegetné.

Az egész olykor túlbonyolított, s időben kissé kevélyen szétdobált eseménysorú játék rögzített pontja Julika Liliom iránti feltétlen szerelme, s ezzel együtt Hartai Petra szépségesen egyszerű Julika alakítása. Izgalmas és működőképes megoldás lett Ficsur figurájának léthatárokon átsétálni képes, ezüstfejű kerubbá változtatása. Spolarics Andrea (Ficsnek nevezve) hol az adott jelenidő, hol az utókor számonkérő, sötét angyalát játssza, ördögi mindentudással. Marikát, Juli kis barátnőjét Marcivá változtatta az átdolgozás, s mind az őt alakító Juhász Vince e. h., mind a Hugóként megjelenő Böröndi Bence játékának köszönhető két viharzónán kívüli lény megejtő összekapaszkodása, majd egymástól való, törvényszerű eltávolodása. Míg a filmbetétek legmaradandóbb alakja talán Alföldi Róbert mint Muskátné, az előadás Muskátnéját Muskát-tá változtatták, nem különösebben kényeztetve el Ilyés Róbertet az elhagyottságáért bosszút álló menedzser kissé elszegényített szerepével. Üdítő viszont a mennyországi őrszoba szolgálatos angyalainak mai mesefilmfigurákkal való lecserélése.

Vannak sejdíthető eredetű vendégmotívumok a játékban. A bajok csillagvilági ismétlődését jelzi a még meg sem szerzett pénz elkártyázása abban a filmes jelenetben, ami A katona történetének baljós epizódjára emlékeztet. A legsűrűbb színházi pillanatsor a megállapodni kész Hugót játszó Böröndi Bence hosszú boldogság-monológjának köszönhető, melynek elhangzása alatt Liliomot, vagyis a lehetetlen felismerésébe félig takarásban, de mégis nyílt színen „belehaló” Alföldi Róbertet látjuk. (Ari-Nagy Barbara szíves közlése szerint a monológ nem független Sarah Kane műveitől. Bár a szöveg ebben a formában nála nem szerepel, mivel tőle vették a formát s a módot, ahogyan a szerelemről beszél, az elhangzó szöveg Sarah Kane parafrázisnak tekinthető.) Vannak kortársi poénok, s van még egy hosszabb idézet, ami talán Thomas Bernhard A színházcsináló című játékából való, s amit Liliom szájába ad a rendező. Mivel ez a rendkívül kemény szöveg anyagában és sűrűségében erősen eltér a még szecskává vágott formájában is lebegni képes legendától, ez a betoldás plakátszerűnek, esetlegesnek, nem egészen átgondoltnak érződik. Legyünk őszinték: az az ember, aki ilyesmiket gondol és mond, nem tud olyan helyzetekbe keveredni, mint Molnár Liliomja. Az a történet/darab pedig nincs sem megírva, sem megszerkesztve, amelynek cselekménye folyamán Liliom hátára hasonló „szövegjelmezeket” lehetne teregetni.

S végül: mi legyen azokkal, akik még sosem találkoztak Molnár Ferenc Liliom című színművével, de arra váltottak jegyet, mert
a plakátok arra invitálják őket? Nem maradnak színházi élmény nélkül, mert a budaörsiek Liliom produkciója olyan átütő gyászmunkáról, a feloldozás szükségszerű elmaradásáról s a művészi lét olyan rázkódó ringlispíljéről ad hírt, hogy az megérinti az idetévedőket is. Szükséges volna viszont sürgősen feltüntetni a szórólapokon, hogy amit látnak, az egy Molnár műve „alapján” született játék. (Jómagam január 6-án láthattam a darabot. Ezen az estén többször volt az az érzésem, mintha – érzékelhető késésekkel a változások során – folytonos akadályokon ugrana át az előadás. Ennek nem tudom okát, de elképzelhető, hogy a produkció más estéken szárnyalóbb az általam leírtaknál.)

Akik nem annyira a darabért, hanem Alföldiért, a színészért jönnek, nem fognak csalódni. Majd figyeljenek. Liliom egyszer csak azt mondja a mellé vetődött Julikának: „Tudod, milyen vagy te? Volt egyszer nekem egy szeretőm, …” – s csönd lesz. Ez az a pillanat, amikor Alföldi rezzenetlenné lesz, visszaréved a múltba, s összpontosításával egyszerűen lebontja maga körül még az épületet is. Annak a nézőnek, aki ezt átéli, nemigen kell magyarázni, mire is jó a színház.

Gabnai Katalin

Molnár Ferenc: Liliom - Budaörsi Latinovits Színház

Temetésen vagyunk. Szűk családi körben ravatalozták fel a nagy művészt. A nyitott koporsóban ott fekszik Liliom, azaz Alföldi Róbert, a koporsó előtt az ő képe látható. Juli szavaival kezdődik a játék, azokkal, amelyeket a drámában értelemszerűen Liliom halálakor mond el. Egy sötét ruhás potentát hosszasan méltatja a halottat, aki később majd kiszáll a koporsóból – és ezzel elkezdődik egy történet, de nem egészen az, amit megszoktunk. Kovalik Balázs rendezésében Liliom öntörvényű alakja a kortárs művész ikonikus figurájává lényegül át, Liliom és Juli eredendő szentimentalizmusától gondosan megfosztott fájdalmas szépségű szerelmi története pedig a művészember ontologikus drámájának részeként/mércéjeként/tétjeként nyeri el jelentőségét. S noha tudható, hogy a bemutató kiindulópontja maga a szereposztás volt, Alföldi Róbert szerepvállalása nem színészi jutalomjáték; Kovalik rendezése olyan koncepcióra épül és olyan struktúrát alakít ki, amelynek megvalósítása Alföldi nélkül aligha volna elképzelhető.

Hartai Petra, Alföldi Róbert, Bregyán Péter és Spolarics Andrea (fotó: Borovi Dániel)

Kovalik alapvetően bontja meg a mű lineáris szerkezetét, ami egyébként nem szokatlan a Liliom értelmezési hagyományában, hiszen a szolnoki bemutatója óta (1982) az eredetivel legalább megegyező számban (de lehet, hogy többször) színre került „Babarczy-változat” – amely az égi jelenetet és a földi visszatérést a haldokló Liliom lázálmaként értelmezi és Liliom halálával ér véget – szintén a linearitás megbontására épül. Ám Kovalik verziójában a végpont, a halál maga az origó, innen fejthető fel Liliom, a művész létének értelme, illetve értelmetlensége, sorsának és alkotói pályájának tétje. Az Ari-Nagy Barbara dramaturggal készített szövegkönyv ugyan szabadon kezeli Molnár Ferenc drámájának textusát, de a történet alapvető mozzanatait és fordulatait, illetve a fontosabb karaktereket megtartja. Nem a szöveg radikális átírásával alakítja át annak jelentéstartalmát (sőt, a korabeli szlenget nem helyettesíti maival, egyes korhoz kötött kifejezéseket, leírásokat szándékosan ütköztet mai fogalmakkal: Juli például azon kesereg, hogy Liliom nem megy vissza a tévébe és nem megy napszámba), hanem különböző dramaturgiai és rendezői eljárásokkal, amelyek-nek legfontosabb funkciója az, hogy Liliom szerepe eggyé váljon egy jóval általánosabb művész-képpel. Írhatnám azt is, hogy magával az életrajzi értelemben vett Alföldi Róberttel, vagy legalábbis a köztudatban élő Alföldi-képpel, de ez nem volna teljesen igaz. Az persze tény, hogy Alföldi személyessége és szuggesztivitása fontos szervezőereje a játéknak, miként az is, hogy a gondolkodó, vívódó, önmarcangoló, szakmájának értelmére és állapotára rákérdező művész viaskodásai pontosan passzíthatók ehhez a képhez (a molnári szöveghez pedig némi Thomas Bernard-i segédlettel). Ugyanakkor az előadás a művészsors, a karrier perspektíváira nemcsak irodalmi-filozófiai síkon, hanem az aktuális társadalmi lehetőségek felől is rákérdez, éles iróniát alkalmazva. A temetésen a beszédet mondó potentát hosszasan sorolja a halott művész kitüntetéseit, díjait, továbbá azt, hogy mely szervezetek tekintik saját halottjuknak. Ezek között Alföldire vonatkoztathatóan valós tények keverednek képtelenségekkel, viccekkel és abszurdumokkal – ha azonban Alfölditől (és Liliomtól) elvonatkoztatva hallgatjuk a szöveget, akkor egy mindenfajta kívánalomnak gyanúsan megfelelő, elképzelhetetlen karriert leíró férfiú pályája rajzolódik ki. És ezt a képzetet erősítik a filmbejátszások is. Időről időre ugyanis leereszkedik egy vetítővászon, amelyen fiktív filmrészleteket láthatunk Liliom nagyívű filmszínészi pályájából (külön jelezve az elnyert díjakat is). A fiktív filmek részleteit nézve Jancsó Miklós alkotásától Káel Csaba munkájáig jutunk el – aminél szarkasztikusabban felrajzolt pályaívet nehéz elképzelni. (Maguk a Bánovits Ottó és Ofner Gergely által készített filmek viszont abból a szempontból problematikusak, hogy a legtöbb esetben nem kísérlik meg felidézni a megidézett alkotók stílusát. A fiktív Jancsó-részletben például nincsenek hosszú snittek, körkörös kameramozgások – hogy a Jancsó-féle filmnyelv és látvány más jellemzőiről ne is beszéljünk. A legtöbb fiktív filmrészlet olyan, mintha az egyik megidézett, Horváth Ádám által a nyolcvanas években készített tévéfilm részlete volna.)

Ezek a vetítések tartalmilag erősen kapcsolódnak a drámához, esetenként annak egy-egy jelenetét dolgozzák fel – másképpen, mint ahogy a színen megjelenik (már ha megjelenik, hiszen van olyan jelenet, amelyet csak filmen látunk). A szereposztás is változik, s ennek megfelelően a hangnem is. Alföldi az egyik filmen eljátssza Muskátné szerepét is (remekül), de a bejátszásokban nemcsak az előadás további szerepeit alakító színészek jelennek meg, hanem a társulat aznap este „élőben” nem játszó tagjai közül is többen láthatóak. A színen csak heten vannak; Kovalik csak a legfontosabb szereplőket tartja meg. Liliom, Juli, a Muskáttá lett Muskátné, a Marcikává transzformálódó Marika, Hugó és a Molnár Ferencnél nem szereplő temetési szónok mellett egy hangsúlyosan szimbolikus alak is fontos tényezővé válik. A Spolarics Andrea által megformált szereplő kísérteties figura, aki a háttérből fel-felbukkanva, kitartóan és feszülten követi a történéseket, belebújva néhány fontos mellékszerepbe is, megszemélyesítve így az égi rendőrt vagy Ficsúrt. Ám sokkal inkább sors- vagy halálszimbólum ő, mint valós személy – amit az az artisztikus megoldás is alátámaszt, hogy a rablási jelenet előtt már nincs Liliom mellett. Liliom csak áll egy élére fordított konténeren, a gyorsan váltakozó fények két irányból, kétféleképpen világítják meg alakját, s így az eredetei mű Liliom‒Ficsúr dialógusa roppant szuggesztív, már-más skizofrén látszatot keltő monológgá alakul.

Juhász Vince e. h. és Hartai Petra (fotó: Borovi Dániel)

Ez a jelenet látványos, de nem egyedi példája annak, milyen egyszerű eszközökkel, mégis mennyire hatásosan teremti meg a látvány az atmoszférát, illetve hogyan építi ezen keresztül a játék ontologikus síkját. Antal Csaba díszlete a ravatalon és a filmvásznon túl valójában csak egy konténer, de ez a konténer folyton mozog, változik, máshogyan kerül a térbe, és – az atmoszférateremtésben szintén kulcsszerepet vállaló – Sokorai Attila másképpen világítja meg; különböző alakokat és funkciókat lehet belelátni, alkalmanként szinte varázsdobozként nyeli el vagy lépteti elő a szereplőket. Vagyis egy valós, de pragmatikus funkciójától megfosztott tárgy hozza létre a stilizált (élet)teret. Ebben a térben épül egymásra, illetve ütközik össze a Molnár-féle szerelmi dráma és a Kovalik-féle művészdráma. Utóbbit a fent leírt látvány és atmoszféra, a szimbolikus elemek, a vendégszövegek képviselik, az előbbit pedig az, ami Molnár Ferenc darabjából megmaradt. Elsősorban Juli világa – mindaz, amit a lány személyisége és Liliom iránti megingathatatlan szerelme a szöveg és a gesztusok szintjén képvisel. Ezt egy kicsit gyengíti az, hogy a szerelem az előadásban elsősorban mély érzés és elkötelezettség – szexualitásról, erős fizikai vonzalomról nemigen beszélhetünk (nemcsak azért nem, mert Liliomot Muskát szeretőjeként ismerjük meg, de azért sem, mert az érzéki szenvedély a színészi alakításokban sem jelenik meg). Az erős érzelmeket, a szeretetet és összetartozást viszont mind a színészi játék, mind az előadás egyes képei érzékletesen közvetítik. A legszebb, legerősebb kép talán a halál jelenete, amelyben Juli és Liliom a konténeren áll. Benedek Mari, akinek ruhái korábban a kiindulópontként szolgáló feketét variálták, illetve színesítették ötletesen, itt talpig fehérbe öltözteti a párt; paradox módon az elmúlás, a halál teremt kontrasztot a gyásszal, a temetéssel. Liliom csak annyit kér a nőtől, hogy fogja a kezét, mire Juli azt válaszolja, hogy mindig is fogta – és valóban, fogja, fogta végig a jelenet alatt. És egyszerűségében erős az utolsó szín, a földre való visszatérés képe is, ahol nem jelenik meg a gyerek, csupán egy kép képviseli őt a bögrén (arról sem igen dönthető el, hogy Juli vagy a gyerek képe-e), a csodás találkozás így csak Liliom és Juli között játszódik le (s a nő a „látogatónak” mondja a Liliomra sok év múltán is mély szeretettel emlékező szavait).

Ezekkel a komoly szépségű jelenetekkel éles kontrasztot képeznek az előadás groteszk, humoros, aktuális közéleti utalásokat is bőven tartalmazó mozzanatai. A leglátványosabb alighanem az égi jelenet elszabadult blődlije, ahol Juli állapotos, szárnyas angyalként jelenik meg a közízlés által giccsessé formált transzcendens figurák (köztük a Liliom által fellökött Mikulás) társaságában. De a közéleti irónia átitatja a köznapi helyzeteket is: Julit nem esztergályos, hanem mészáros akarja elvenni, a maga szexualitását ösztönösen, minden ideologikus tudatosság nélkül megélő Marcinak pedig az a problémája, hogy szerelme, Hugó vele szemben a nagyon is öntudatos és ideologikus LMBTQ vonalat képviseli. A közismert szövegrészben, amelynek csattanója Molnárnál az, hogy a „Hugó zsidó”, itt a „Hugó LMBTQ” áll, amit a Julihoz szinte testvéri szeretettel kötődő, meleg Marci őszinte elszörnyedéssel mond. Ám ennek is megvan a maga kontrasztja, hiszen az előadás legemlékezetesebb vendégszövegét, a párkapcsolatok kínjairól-keserveiről szóló, végsősoron a szeretet, a szerelem magától értetődő természetességét és megmagyarázhatatlanságát kifejező, szabadversként sodró monológot Hugótól hallhatjuk. Böröndi Bence finom középhangon, szuggesztíven, emlékezetesen mondja el a Lilioméval tökéletesen ellentétes életfelfogást tükröző szöveget, ami még nyomatékosabbá teszi Liliom gyötrő kérdéseit, kétségeit az élet és a munka viszonyáról. Arról, hogy megéri-e annyi mindent feláldozni az alkotásért, lehet-e annak olyan célja, amely mindent felülír, az életmű jelentősége igazolja-e a magánélet keserveit – különösen úgy, hogy e keserveket főként a társ éli át.

Bármilyen kifinomultan, rafináltan összetett is az előadás szerkezete, ahhoz, hogy a koncepció következetesen, konzisztensen megvalósuljon, különleges színészi erő kell. De talán pontosabb azt mondani, hogy ehhez Alföldi Róbert kell. Aki egyfelől érzékletesen játssza el a művészlét gyötrő kétségeit, a büszkeséget, a megszállottságot, úgy, hogy egészen közel viszi a szerepet saját személyiségéhez, de el is tartja kissé magától. Az egyik pillanatban önironikusan idézi meg saját manírjait, a másikban viszont teljesen letisztult hangon szólal meg. Eljátszik az Alföldi-képpel, kontrasztot teremtve a művész és a róla alkotott kép között. Mindemellett érzékletesen formálja magát Liliomot is, vagyis azt, ami Liliom lecsupaszított személyiségéből megmaradt, és ami igazán fontos: a házmesterré válni genetikailag képtelen, az alkotásban kompromisszumot nem kötő, néha ijesztően egocentrikus, Juli iránti szeretetét kimutatni nehezen tudó, emiatt lelkifurdalással is küszködő férfit. Ahogy Liliom kel-fekszik ki-be a koporsóból/koporsóba, úgy lép Alföldi is ki-be a szerep eltérő síkjaiból/síkjaiba. Így kopírozódik egymásra Alföldi színészi személyisége, a „nagy művész” iróniával kezelt képe/képzete és Liliom lecsupaszított voltában is összetett alakja.

A többi szereplő játéka precízen támogatja Alföldi alakítását és a rendezői koncepciót. Hartai Petra csendesen, visszafogottan, értelemszerűn szűkre szabott színészi skálán, ám igen erőteljesen játssza el Juli nem múló szeretetét, ragaszkodását. Juhász Vince kedvesen éretlen Marcija, Böröndi Bence önmagát elsősorban a fent említett monológban megfogalmazó Hugója, Ilyés Róbert kimért, magabiztos, kevés érzelmét is elrejtő Muskátja, Bregyán Péter képtelenségeket is üzemszerű biztonsággal, enyhén ünnepélyes tónusban elmondó alkalmi szónoka és Spolarics
Andrea erős színészi jelenléttel megtámogatott szimbolikus alakja teremti meg azt a hátteret, környezetet, amelyben a művészlét általános érvényű drámája összeér Liliom személyre szabott drámájával – Kovalik és Alföldi története Molnáréval. Nem egészen egyenletesen ugyan, helyenként a színpadi újrafogalmazás általánosabb problémáiról is elgondolkodtatva, de összességében meggyőzően, eredeti koncepciót megvalósítva, formátumos produkcióként.

Urbán Balázs