Kurtág-opera a Müpában, A Kékszakállú herceg vára Miskolcon

 

Az operai jellegét elvesztett Magyar Állami Operaház élvezhetetlen előadásainak hiánya szerencsére nem jelentette az opera mint műfaj eltűnését a magyar színpadokról. Múlt év októberében a Müpa szervezésében volt látható az Elbphilharmonie Hamburg és a Kölner Philharmonie közös produkciójában Kurtág György korszakos jelentőségű operája, a Beckett színdarabja alapján írt „Fine de partie”, melynek magyar címe „A játszma vége”. Az opera ősbemutatója a Milánói Scalában volt évekkel ezelőtt, s csak örülni lehet annak, hogy az előadás eljutott Budapestre is. A zenét a Danubia Zenekar tagjai varázsolták életre, a karmester Markus Stenz volt. Hamm szerepét Frode Olsen énekelte, Clov Haja Zsolt volt, s Nagg bőrébe Leonardo Cortlelazzi bújt. Hillary Summer Nell szerepét alakította. Mindegyik szereplő éneke és mozgása tökéletesen jelenítette meg Beckett kietlen, lepusztított világát, mely megírásának idején nehezen hihető disztópia volt, de időközben valósággá vált. Aki Budapesten a Kálvin téri vagy a Blaha Lujza téri aluljárókon ment át, hogy a megfelelő villamosokra felszállva eljusson a Müpába, az életben is találkozhatott Beckett darabjának hőseivel, akik este 7-re várták a Bartók Béla hangversenyterem minimalista módon berendezett kis színpadán.

 

Cser Krisztián és Herczenik Anna (fotó: Éder Vera)

 

Kurtág maga is részt vett a bemutatón, melyet a közönség hatalmas lelkesedéssel fogadott, s joggal, mert hibátlan előadást láttunk, melynek szereplői lenyűgözően alakították látszólag egyszerű, de valójában talányosan bonyolult szerepüket. Énekük és testük tökéletes összhangban közvetítette Beckett kétségbeesésből és szorongásból táplálkozó üzenetét, mely Kurtág operájában az eredetihez képest kevésbé gyötrelmesként jelent meg, itt-ott még a remény is felcsillanni látszott a teljes reménytelenségben.

2024-ben a Miskolci Nemzeti Színházban bukkant fel egy autentikus operaelőadás, melyben mintha annak a játszmának a kezdetét láttuk volna, melynek végét pár hónappal korábban Kurtág műve mutatta. Miskolcon Bartók 1910-ben írt operája, A Kékszakállú herceg vára került szíre, melynek XX. századi karrierje későn kezdődött, de annál tartósabbnak bizonyult.

 

Cser Krisztián és Herczenik Anna (fotó: Éder Vera)

 

A szexuális ragadozóként lelepleződő herceg és ártatlan áldozata között alig egy órán át tartó játék Balázs Béla által írott nagyszerű szövegére Bartók Béla zseniális operát szerzett, melynek előképei csak Wagnernél láthatóak és hallhatóak. Kezdettől fogva tudjuk, hogy Judit szerelmes a hercegbe, ám az csak egy új prédát lát benne, s perverz vágyai kiélése érdekében ugyanúgy halálra szánja, mint a korábban várába csábított nőket, kiket mind megölt. Bartók zenéje fantasztikus erővel vezet be a két ember között fokról-fokra kibontakozó konfliktusba, melynek tétje, hogy Judit, a herceg friss áldozata mikor döbben rá a csapdára, melybe saját vaksága sodorta.

 

Herczenik Anna A Kékszakállú herceg vára című előadásban – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

 

Az opera a XX. század zseniálisan előre látott történeteként is nézhető és hallgatható. A titokzatos vár egymás után kinyíló szobáinak mindegyikében kín, szenvedés, vér és borzalom van, s a tó, mely a vár egyik szobájának ablakából látszik, könnyekkel teli. A Kékszakállú várában, mint a században, mely az opera diadalát elhozta, nincs helye a boldogságnak, a vidámságnak és az örömnek. Ilyen értelemben az operai játék méltó megörökítése a huszadik században kezdődött különlegesen kegyetlen és kíméletlen emberi játszmának, melynek végét Beckett színdarabja nyomán Kurtág György komponálta színpadra.

Ma Magyarországon a dohányboltok, a szemetes kukákat szállító cégek és kis túlzással még az utcai toalettek is a „nemzeti” jelzővel büszkélkednek. Ilyen időkben Bartók és Kurtág operái arra figyelmeztetnek, hogy csak az lehet igazi nemzeti érték, ami egyben nemzetközileg is az. Bartók operájában megrendítő hallani a Kékszakállú énekébe szőtt, a szó valódi értelmében vett mélymagyar motívumokat, Kurtág operájának zaklatott szépsége egyértelműen Bartók zenéjéből táplálkozik.

A miskolci előadás rendezője Szabó Máté, a karmester Cser Ádám. A merész, első pillantásra meghökkentő díszletet Antal Csaba tervezte. E sorok írója csak az első szereposztást látta, melynek férfi szereplője Cser Krisztián, női szereplője Herczenik Anna volt. Mindkettőjük éneke tökéletesen adta vissza Bartók még ma is forradalminak ítélhető zenéjét, mely minden egyes szoba megnyílásakor újra meg újra robbant, egészen a végig, ami után csak a csend és a sötétség következhetett.

Csepeli György

F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés – Örkény Színház

 

Dosztojevszkij alighanem maga sem gondolta volna, hogy egyszer majd a legnépszerűbb orosz drámaírók közé fog tartozni, legalábbis a XXI. századi magyar színpadokon, ahol talán csak Csehov körözi le őt. Ami ahhoz képest igen szép teljesítmény, hogy egyetlen drámát sem írt…

Kérdés, még ha költői is, mi készteti a különböző indíttatású, eltérő érdeklődésű, más-más stiláris eszközöket alkalmazó, különböző generációkhoz tartozó alkotókat, hogy az orosz író epikai alkotásait rendre színpadra adaptálják (a Bűn és bűnhődés mellett A félkegyelmű, a Karamazov testvérek és az Ördögök is gyakorta színre kerül). Lehet persze azt mondani, hogy a Dosztojevszkij-próza végtelen gazdagsága az ok, hogy ezek a regények annyira sok, fontos, napjainkban is érvényes kérdést vetnek fel, ráadásul annyira kiélezett, drámai szituációkban, intenzív dialógusokban megfogalmazva, ami teljesen természetessé teszi a színre adaptálás vágyát. Ugyanakkor – az epika drámává transzformálásának szokásos problémáin túl – azért is nehéz az alkotók feladata, mert az összetett, sok szereplőt mozgató, terjedelmileg is jelentős művekből kell önmagukban is koherens, fókuszált, szuggesztív, de az eredeti prózát nem csupaszra redukáló előadást létrehozni. Olyat, amely érthető a regény ismerete nélkül is, de izgalmasan tud gondolatokat, perspektívákat hozzáadni az alapműhöz, érdekes tud maradni az azt jól ismerők számára is. Még nagyobb feladat úgy színpadra vinni a regényt, hogy ne csupán az okos, jól megépített, koncentrált dramaturgiai konstrukció látszódjék, hanem egy olyan, sajátos színházi nyelv által működtetett rendezői vízió, amely poétikai értelemben is komoly tétet ad a vállalkozásnak. (Ez utóbbiról nem állítom, hogy a sikeres bemutató nélkülözhetetlen feltétele, de számomra mégis kulcsa az epika színházzá transzformálásának.) Ha az elmúlt évek Dosztojevszkij-regényekből készült előadásait felidézem, kevés példát tudnék hozni a valóban öntörvényű, saját(os) színházi nyelven megszólaló rendezői víziókra – jóval többet a történet elmesélésére (vagy egyes szegmensek kiemelésére) koncentráló, az epikát meghaladni nem tudó/nem kívánó produkciókra.

 

Kerekes Éva, Polgár Csaba és Kókai Tünde (fotó: Horváth Judit)

 

Hozzáteszem, nem pusztán a Dosztojevszkij-regényekre igaz mindez, hanem általában azokra a nagyepikai alkotásokra, amelyeket elsősorban tartalmuk, történetük prezentálása okán dolgoznak fel az alkotók. Más kategóriába tartoznak persze azok a művészek, akik éppen esztétikai okokból, színházi nyelvük érvényesítéséhez választanak rendre epikai szövegeket (nem feltétlenül nagyregényeket és nem feltétlenül remekműveket). Bár Gáspár Ildikó nem sorolható ebbe a kategóriába, sokszínű rendezői pályájának mindenképpen fontos szegmensét jelenti az epikai alkotások színre alkalmazása. Ám az nem állítható, hogy hasonló kiindulópontból közelítené meg s hasonló dramaturgiai-rendezői eljárásokkal alkalmazná színre a választott regényeket – még a két legfontosabb, epikus alapanyagból készült rendezésénél sem. Az Ascher Tamással közösen készített József és testvérei alapvetően a regénystruktúrát követte – még akkor is, ha már csak terjedelmi okokból sem vállalkozhatott a műegész színpadi prezentációjára. De átlátható szerkezetű, a történetmesélésre összpontosító, az alapművet nem ismerők számára is jól követhető, érthető adaptációt hozott létre, amely – átgondoltan stilizáló, finom játékötleteivel együtt is – elsősorban a szöveg és a színészi alakítások erejére épített. Ezzel szemben a Szabó Magda meglepően gyakran adaptált regényéből készült Az ajtó egészen eredeti színházi nyelven szólalt meg; a minden szempontból tradicionális regényt „emlékkoncertté” alakítva, ám a zenén túl eredeti vizuális elemeket, szimbólumokat alkalmazva, a befogadói asszociációs képességre is számítva. A kimagasló jelentőségű produkció úgy épített a főszereplő, Emerenc köré autonóm színpadi világot, hogy eközben igazságát (vagy ha úgy tetszik: Szabó Magdáét) minden korábbi, általam látott bemutatónál hatásosabban nyomatékosította (még számomra is, akitől nagyon távol áll a regény világa, illetve Szabó Magda írásművészete).

Ha az Örkény Színházban frissen bemutatott Bűn és bűnhődést e koordinátarendszerben akarnám elhelyezni, azt mondhatnám, hogy bizonyos alkotói eljárásai, atmoszférája, a zene szerepe ugyan rokoníthatnák Az ajtóval, de struktúráját, szemléletét tekintve jóval közelebb áll a József és testvéreihez. Még akkor is, ha a vizuális koncepció egészen más. A Bűn és bűnhődés ugyanis egy homályos, kopár, sivár, gyakorlatilag üres térben játszódik, amelybe Izsák Lili voltaképpen egyetlen díszletelemet helyezett: egy hatalmasra táguló, óriási lufinak látszó, majd csaknem az egész teret beterítő zöldessárga nejlonfóliát (nemcsak látványelem, nemcsak mögé bújni vagy elakadni lehet benne, de értelmezhetjük úgy is, hogy terjeszkedésével a valóságot mindinkább belülről, a raszkolnyikovi elme szűrőjén keresztül láthatjuk). A szereplők pedig az Örkény Színház logójával ellátott melegítőt viselnek, amelyet akár próbaruhának is nézhetünk. Erre a próba-feelingre néhány ötlet rá is játszik: amikor Mácsai Pál első alkalommal Porfirijként megjelenik, úgy szakítja meg a játékot, mintha direktorként a próbát függesztené fel. Ez a nagyon egyszerű, pragmatikus látványvilág illik az előadás konstrukciójához: redukált, időtlenített, a lényegi kérdésekre fókuszáló értelmezést látunk, amelynek a stilizálás akkor is fontos része, ha a történetmesélés maga nem szakad el a reálszituációktól. A legfontosabb stilizáló eljárás a sajátos, zenés narráció. Az előadásban fellépő női kar a görög tragédiák női karára is asszociáltat, ám funkcióját tekintve eltér attól, hiszen e kar nem lép be a játékba, nem száll vitába a szereplőkkel, nem ad nekik tanácsokat, hanem részben narrál, részben kommentál. Tagjai (Gellért Dorottya, Józsa Bettina, Kókai Tünde, Mátyássy Kála Cecília, Szaplonczay Mária, Takács Nóra Diána) ugyanakkor más szerepeket is játszanak, vagyis a karból kilépve visszakerülnek a játék sűrűjébe. Ilyenkor leveszik egyetlen, a többiekétől eltérő jelmezüket – azt a sajátos, színes, szemnél, szájnál, orrnál kivágott „símaszkot”, amelyről rögvest a Pussy Riot jut eszünkbe. Ez a gesztus jellemző az előadásra: úgy hozza közel a cselekményt, a felvetett dilemmákat, hogy direkt átfogalmazás, kikacsintás nélkül reflektál a mára is. (Más kérdés, hogy a napi aktualitás aládolgozik a bemutatónak: 2024 márciusa legégetőbb és legfontosabb következményekkel járó társadalmi krízisének origója éppen a gyerekbántalmazás volt.) Érzékelhető ez magán a szövegváltozaton is; Gáspár Ildikó nem alakítja át „mai magyarra” a dosztojevszkiji nyelvhasználatot, de kiveszi a mondatokból a korhoz kötött tartalmakat, kifejezéseket (ideértve még a pénznemeket és összegeket is), ezzel is időtlenítve a történetet.

Ami pedig időtlen a történetben, az nem pusztán a raszkolnyikovi elmélet, hanem mindaz, ami ezt az elméletet megérleli és a férfi borzalmas tettét kiváltja. A szenvedés, a nyomorúság, az egyes emberi sorsok teljes kilátástalansága, az aljasságok következmények nélkül maradása, illetve az emberi közöny, amelynek döntő része van abban, hogy ezek az állapotok megváltoztathatatlannak tűnnek. Raszkolnyikov egyfelől a többségnél sokkal empatikusabb, önzetlenebb, valódi együttérzésre képes lény, aki kétségbeesetten próbálná megváltoztatni a világot, másfelől narcisztikus, gőgös, saját elméletein túllátni képtelen személyiség, akit tévképzete elkerülhetetlenül juttat el az értelmetlen gyilkossághoz. Ez az értelmezés nagyjából rezonál a regény hagyományos értelmezésére, a „bűnhődés” feldolgozása már inkább eltér a dosztojevszkiji mintától, mivel a hit kérdése nem kap fontos szerepet az átiratban, s így a megváltás, a szakrális értelemben vett feloldozás lehetősége sem merülhet fel nyomatékosan. Raszkolnyikov története ebben a variációban a beismeréssel ér véget – nyitott kérdés marad, hogy a beismerés átváltozik-e majd felismeréssé is.

Az előadás történetvezetése alapvetően követi a regényét – természetesen a hangsúlyok, az egyes események (felidézésének) sorrendje, az egyes szereplők kapcsolatainak fontossága módosul. A centrumba azok a férfi szereplők kerülnek, akik valamilyen formában hatással vannak Raszkolnyikov sorsára és gondolataira: a világ aljasságát, a raszkolnyikovi lázadás eredőjét megtestesítő Luzsin, a „kivételes ember” szabadságának ijesztően torz képét mutató Szvidrigajlov és a raszkolnyikovi gondolatokat kezdettől értő és elutasító Porfirij. A kórusba rendeződő női figurák keveset tudnak változtatni a dolgok állásán (ez még Szonyára is igaz, hiszen a hit ereje sem Raszkolnyikovra, sem a világra nincs különösebb hatással) – így aztán a Pussy Riot lázadását idéző karszerep mintha egyfajta illuzórikus lehetőségként jelenne meg (igaz, ha belegondolunk, az orosz együttes két tagjának sokévi börtönt érő lázadása is legfeljebb nyugaton vert hullámokat, a putyini rezsimen mit sem változtatott). Ebből adódóan a maguk visszafogottságában is erőteljesek a középpontba emelt alakok közti dialógusok, de még ezeknél is emlékezetesebb néhány olyan kép, amely valóban a szenvedés elviselhetetlenségéről szól. A legjobban talán a ló elpusztításának sokkolóan intenzív jelenete hat, ahol stilizáció, azaz a vetítés és az árnyjáték nem tompítja, hanem felerősíti az átélt borzalmak erejét. Ugyanakkor kevéssé sikerül átizzítani a közeg szenvtelenségét tükröző jeleneteket. A sivárságot, az érzelmi, illetve morális ürességet szándékoltan szikáran, szürke tónusú jelenetekben adja vissza a játék – de ezekből a jelenetekből gyakran a feszültség is hiányzik. És inkább érteni, mintsem átérezni lehet a tétjét a főszereplőtől független kapcsolatoknak (például Dunya és Razumihin közeledésének). Mint ahogy Raszkolnyikov érzelmei, kapcsolatai közül is azok hangsúlyosabbak, amelyek az intenzív fellobbanásokhoz kötődnek – így például a Marmeladov halálakor érzett megrázkódtatása, vagy a Dunya kapcsolatai miatti felindulása, amelyet azután Szvidrigajlov okosan késleltetett felbukkanása (a második rész végén jelenik csak meg, s mielőtt bármit tehetne, szünetre megyünk) terel olyan mederbe, amelyben önmagával is szembe kell néznie. Ezeket az érzelmi csomópontokat pontosan szerkeszti össze a rendezés, a kardalok mellett ezek tagolják a történéseket – alighanem természetes, hogy ezeken a forrpontokon sűrűsödik össze a levegő, és ezek között veszít intenzitásából a játék (ami rövidebb produkció esetében talán kevésbé lenne feltűnő, a bő három és fél órás tiszta játékidő alatt azonban ezeken a „köztes pontokon” le-leül az előadás).

 

Középen Pogány Judit (fotó: Horváth Judit)

 

Mivel a redukció és a stilizálás ezúttal elsősorban az atmoszférát határozza meg, a színészi alakítások alapvetően a reálszituációkra épülnek. A fókuszban természetesen Raszkolnyikov áll, akinek érzékeny idegrendszerét Polgár Csaba kis túlzással fizikailag is láthatóvá teszi; a színpadi valóság majd’ minden elemére, történéseire reagál valahogyan. Hallgatása is kitörés előtti csendet jelent inkább, mint pillanatnyi nyugalmat. Ösztönösen él benne az empátia a megnyomorítottakkal, a lázadás e világ ellen, de ösztönös a nárcizmusa, a nagyzási hóbortja is. Polgár Csaba Raszkolnyikovja talán az általam valaha látott legkevésbé ideologikus Raszkolnyikov – úgy tűnik, mintha az ideológiát is kényszerből találná fel, hogy a világ kilátástalansága és az emberi cselekvésképtelenség közti hidat felégethesse. Ez a különleges érzékenység, ösztönös robbanáskészség nemcsak a figurát teszi kiszámíthatatlanabbá, de eleinte magukat a szituációkat is (ahogy aztán a főszereplőt kiismerjük, maguk a jelenetek is kiszámíthatóbbá válnak). Mácsai Pál szuggesztív Porfirij-alakítása kiválóan ötvözi a (néhány későbbi híres felügyelőre is finoman reflektáló) nagy játékos és az igazságáról a másikat meggyőzni akaró humanista karaktersablonjait, amihez hozzámixel még némi játékmesteri, rendezői szerepet (támogatva ezzel a vizuálisan megteremtett színházi allúziókat). Terhes Sándor Szvidrigajlovként kimért, hűvös eleganciával játssza el a joviális szörnyeteget, aki már szinte mindenen túljutott, s akiben Raszkolnyikov rémülten ismerheti fel ideológiája potenciális következményét. Hajduk Károly alakítása jelentősen megemeli Luzsin formátumát: az általában kisszerűen aljas ügyeskedőnek játszott férfiból a részvétlen, egocentrikus, rideg, a gyengéket legázoló világ emblematikus alakját állítja elő. A többiek alapvetően e világnak kisebb-nagyobb áldozatait, illetve bűnöseit játsszák (néhányan több szerepben is), fontos részt vállalva a közeg megteremtésében. Úgy is, hogy igazán hangsúlyossá tesznek néhány fontos momentumot (mint Szonya őszinte hitét és ragaszkodását Szaplonczay Mária, a látszólag feldolgozott érzelmi megrázkódtatás hatását Dunya későbbi kapcsolataira, tetteire Kókai Tünde, Marmeladov összeomlását Friedenthal Zoltán, Katyerina Ivanovna kétségbeesését kilátástalan helyzete miatt Józsa Bettina ), és úgy is, hogy szinte tömegként, masszaként festik fel a világot, amelyben élnek (élünk). A fent említett női kar pedig nemcsak dramaturgiailag nélkülözhetetlen komponense az előadásnak, de tagjai zenei képzettsége, kvalitásai okán annak ellenére is élményt nyújt, hogy Matkó Tamás zenéje érezhetően nem egyedi kompozíció kíván lenni, hanem a narratív funkcióját hiánytalanul betöltő és az atmoszférát is meghatározó muzsika.

És valahogy így lehetne leírni az előadás egészét is. Gáspár Ildikó rendezése formátumos, alaposan végiggondolt konstrukció, amely nem próbál eredeti interpretációt egyedi, erre az alkalomra kitalált színházi nyelven elmondani. Olvasatát pontosan, a tetőpontjain igen hatásosan, másutt talán túl szikáran, kevésbé erőteljesen bontja ki – megadva a lehetőséget a nézőnek az átgondolásra, esetleg az átértékelésre is.

Urbán Balázs

Shakespeare: Macbeth – Pinceszínház

 

Tóth András rendezésében mutatták be William Shakespeare Macbethjét a Pinceszínházban 2024. január 26-án, és ennek a rendezésnek sikerült hátborzongató bohózatszerűen a semmit, az ürességet, a semmi és üresség fájdalmas mivoltát színpadra varázsolni. Mindehhez kellett a fiatalosan s bátran erős rendezői koncepció, a pontosan koreografált és megvalósított színészi játék és az átgondoltan megalkotott játéktér.

A rendezői koncepció bátorsága már az előadás elején világossá válik. Shakespeare darabja tekinthető keretes szerkezetűnek, hiszen háborúval indul és azzal is végződik. Tóth András ugyancsak keretes szerkezetben gondolkodott, de itt a keretet Macbeth utolsó nagy, költői beszéde – „A holnap és a holnap […] És nem szól semmiről” – adja. Az előadás elején ugyanis a még elsötétítetlen nézőtéren, közvetlenül a színpad előtt a vészlényt/boszorkányt alakító Koós Boglárka különös ruházatban adja elő ezt a nagymonológot. Különös a ruházata, hiszen félig harisnya szoknyában, félig nadrágban, félig kabátban és topban emlékeztetve Shakespeare boszorkányaira, akikről nem sikerül egészen eldönteni, vajon nők-e vagy férfiak. Mindenesetre elég furák ahhoz, hogy értetlenséget és ezáltal félelmet keltsenek. A keret megváltoztatásával a hangsúlyok is eltolódnak, itt már nem a háború, az akció, a kegyetlenség kerül az előadás középpontjába, hanem az üresség fájdalmas tapasztalata. A ruházat furcsasága miatt egyszerre az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy klasszikus tragédiába csöppent a közönség, hanem inkább egy vészterhes vaudeville, varieté műsorba, bohózatba. Ezt erősíti, hogy a reménytelenség és üresség monológja után immár a színpadon megjelennek a szereplők és diszharmonikus vonaglással, pszichedelikus tánccal, rituális mozgáskombinációkkal folytatják a skót tragédiát (koreográfus: Vitárius Orsolya). Mintha egy hátborzongató, véres bohózat indulna kegyetlen útjára.

 

Kovács Olivér, Boda Tibor és Pallag Márton (fotó: Szabó Réka)

 

A hátborzongató bohózat számos groteszk elemből építkezik, amelyek közül kettőt emelek ki. A kiontott vér például nem piros, hanem sárga, ami egyszerre fedi el és fel a kegyetlen gyilkolást, ami egyszerre el is emeli az előadás formanyelvét a realisztikus ábrázolásmódtól az inkább szimbolikus megjelenítésmód felé. A halottak pedig nem elkerülnek a színpadról, hanem a színész marad, csak az arcára, testére kennek a sárga festékből, illetve egy dísz kerül a díszletet jelentő féminstallációra. A sárga vérhez hasonlóan meglepő az is, hogy a második felvonás nem a megszokott formájú bankett jelenettel indul. Macbeth ugyanis, amikor már visszaült a közönség a helyére, a még fényárban úszó auditóriumban tetszeleg a nézőknek, mindenáron szórakoztatni akarja a „bankett” résztvevőit a vicceivel. Egészen addig, amíg meg nem pillantja Banquót az egyik ülőhelyen, s bár továbbra is próbálkozik nevetést kiprovokálni, innentől csak kínos erőlködésnek tűnik minden erőfeszítése. A feszültséget az auditóriumba benyitó vészlény oldja egy múló pillanatra, amikor megkérdezi, hogy „Vége van-e már ennek?”, vagy még várjon.

A véres bohózat groteszkségét erősíti a sokatmondó, minimalista díszlet is (a látvány Varjú Ágit és Tringer Beát dicséri). A színpadon egy furcsa, beazonosíthatatlan fémalakzat uralja a teret, ami ágas-bogas installációhoz hasonlít, s a szélrózsa minden irányába kilógó alkatrészeivel egyszerre dísz és veszélyforrás, trón és fa. Ha az installációt egy fémből készült fának nézzük, akkor a kiszáradt, az élettelen, a meddő kilátástalanság jelképe, összhangban a vészlény előadást nyitó beszédével és Macbeth későbbi, utolsó nagymonológjával. Ha a gyilkosságokat kísérő díszek felaggatása felől tekintjük, akkor egy olyan karácsonyfává kerekedik, amely halált jelez és hoz, a szeretet és megváltás helyett pedig szenvedést és kárhozatot. Nem tud nem eszünkbe jutni Márai Sándor Mennyből az angyal című verse, ami hasonló hangulatot áraszt, mint a furcsa, természetellenes díszlet uralta játéktér. Az installáción gyarapodó díszek száma, ezzel párhuzamosan Macbeth ruházatának fokozatos redukciója, és a további azonosíthatatlan protetikus tárgyak a semmi-életet kimondó mesét együttesen írják meg.

A vészterhes ürességet színpadra bájoló előadás nem működne a magával ragadó színészi játék nélkül. Ebben az előadásban Macbeth (Pallag Márton) nem hatalomra vágyik, amit pontosan szimbolizál keménykalapja (már csak a krumpliorr hiányzik), hanem az elismerésért folytatott kegyetlen harcának mindig következő lépcsőjére kapaszkodik fel. A motivációja nem belülről fakad, hanem a külső nézőpont talmi díjáért, a belülről fakadó üresség előli menekülésből. Paradox módon, ahogy egyre nagyobb léptekkel menekül a hiánytól való rettegéstől, a horror vacuitól, úgy építi magában és maga körül az üres tébolyt és veszíti el önmagát tetteinek logikus következményeként. Macbeth céltudatos önpusztításának méltó társa Nagyabonyi Emese Lady Macbethje, aki erős, ám ugyancsak menekül, elsősorban talán a meddőség űrjétől, ezért kap időnként a hasához. Ebben a semmit színpadra állító véres bohózatban a vészlényt és a gyilkost alakító Koós Boglárka maga a tökély, felemás ruházatában, bohócságában, vészterhes vidámságával. A többi színész is pompás harmóniával illeszkedik be, akár több szereppel is a rettenetes skót bohózatba.

A semmi fojtogató megvalósulása nem egy távoli, régmúlt, poros, és mindenki által ismert történet ebben az előadásban, hanem finoman hangszerelve inkább a jelenről, a jelenhez szól. Kállay Géza pontos, kortárs, a részletek filozófiai mélységére is figyelmet fordító magyar szövege a beszúrásokkal és kihagyásokkal (dramaturg: Al-Farman Petra) együtt elhozza Shakespeare tragédiáját a mába. Az élőzene (Móser Ádám), a kosztümök is – bár hidegen és távolságtartóan, de – inkább maiak, mint múltat idézőek. Mindez pedig a nem is olyan távoli csataterektől, a hatalom nem valamiért, hanem valami helyett, ellen akarásától sújtotta világban nyilvánvalóan a közönség léthelyzetéről is szól, amit csak alátámaszt a játéktérnek a nézőtérre való kiterjesztése is. Ahogy Macbeth fel is hívja erre a figyelmet, amikor arról beszél, hogy ő sem szereti az olyan előadásokat, ahol „a nézőket abajgatják”, de hát most mégis fogja. A nézők így akarva-akaratlanul is részeseivé válnak Tóth András véres, groteszk bohózatának.

Almási Zsolt

Tamás Etelka

 

Szereplők:

Váli (Valentin),                                        vállalkozó

Nelu,                                                        az alkalmazottja

Kámi,                                                       kórházmenedzser

Magda,                                                     Nelu felesége

Pap

Kozmina, Luci, Olga, siratóasszonyok

1. Valahol Angliában. Kórházi parkoló éjjel. Mentők jönnek-mennek szirénázva.

 

        Vali bekopog Nelu ablakán. Nelu letekeri az ablakot.

VALI: Egy órája várunk rád Nelukám...

NELU: Itt ültem a kocsiban Vali, ki sem mozdultam.

VALI: Hát azt gondolod, hogy amíg te itt üldögélsz, én eljárok az érdekedben?

NELU: Az enyémben?

VALI: Hát ki siet haza, Nelukám?

NELU: Megígértem Magdának...

VALI: Magdának! Mindig csak a nők, Nelukám. A fejedre nőtt ez a Magda. Már semmit sem teszel nélküle, Nelukám. Inadba szállt a bátorságod is. Hát mi lesz így, Nelukám?

NELU: Mindent megteszek, amit kérsz tőlem, Vali.

VALI: Szállj már ki abból a kocsiból! Úgy ülsz ott, mint egy császárkirály. Kávét ne hozzak?

NELU: Hát éppenséggel...

VALI: Mi van?!

NELU: Teljesen idefagytam.

VALI: Hát az nem az én bajom, Nelukám.

NELU: Órák óta itt vagyok. Hívogatom ezt a számot, de csak a robot veszi fel. És semmit sem értek abból, amit mond.

VALI: Akkor minek hívogatod?

NELU: Hát, hogy mondjanak végre valamit a Buniról.

VALI: Buniról? Neked elment az eszed teljesen? Hívogatod a kórházat?

NELU: Hát mit mondok így Magdának?

VALI: Magdának? Felfogod, hogy mit művelsz?

NELU: Kikérem a kórházból a Bunit.

VALI: Reménytelen vagy, Nelukám. Kell nekünk most az, hogy a kórházzal direktbe’ felvegyük a kapcsolatot? Hát gondolj bele, Nelukám!

NELU: Pedig haza kell vigyük.

VALI: Nincs elég ember, aki előre tudná vinni a dolgokat. Az sincs, aki összeírja a sok halottat, nemhogy kiadja! Te meg telefonálgatsz?

NELU: Téged is hívtalak, de foglalt volt.

VALI: Mert én intézkedem, nem csak várom, hogy valaki megoldja. Már minden szálat megmozgattam, amit lehet.

NELU: És? Ma kiadják?

VALI: Téged a fejedre ejtettek, esküszöm. Hát nem érted? Bedöglött a rendszer, felfogod?

NELU: Itt? Otthon még elhiszem, de itt?

VALI: Itt sem éppen tejfel.

NELU: Fenékig tejfel.

VALI: Mi van?

NELU: És most akkor mit mondok Magdának?

VALI: Hagyjál már engem a feleségeddel, Nelu. Most csendben kell maradni Nelu, érted? Lépni is csak úgy, szépen, finoman, suttógósba. Érted? Ahogy mi most itt beszélünk. És körül is kell nézni, mert nem tudod, minek van itt füle.

NELU: Füle? Úgyse értenének, Vali.

VALI: Soha ne legyél te ebben biztos, Nelukám.

NELU: És amúgy is csak a robot válaszolt. Senkivel nem tudtam beszélni.

VALI: Hála annak a csődbe ment Úristennek! Hát nem érted, Nelu? Ez nekünk most jó így. Ez a helyzet nekünk dolgozik.

NELU: Nekünk? Ilyen se nagyon volt még. Hogy valami nekünk dolgozna. Vali, neked lehet, de hogy nekem? Erről a felfordulásról nem is beszélve. Mert ha ez nálunk lenne, az más! De hogy itt!

VALI: Nelukám, koncentrálj egy kicsit. Összpontosíts a célra, jó?! Ki kell hozzuk Bunit, bármi áron.

NELU: Bármi áron?

VALI: Haza akarod vinni, vagy nem?

NELU: Itt nem hagyhatom a mi Buninkat!

VALI: Jaj Nelukám, na, ne essél itt nekem kétségbe, hát nem itt vagyok én neked? Senki sem tudna rajtad segíteni, csak én. Megoldjuk mi ezt máshogy. Idefigyelj: ahelyett, hogy várakoznánk a parkolóban, mi lenne, ha...

NELU: Ha?

VALI: Ha mi mennénk be érte.

NELU: Bemenni? Oda?!

VALI: Úgy értem, bemegy valaki helyettünk, vagyis találunk valakit bent, aki kihozza nekünk. Érted?

NELU: És akkor Magdának mondhatom, hogy nemsokára indulok?

VALI: Hagyj már engem ezzel, Nelukám. Úgy forogsz körülötte, mint a napraforgó a nap körül.

NELU: Nem a nap körül forog.

VALI: Mi? Pofázol? Szállj már ki abból a kibaszott kocsiból, Nelu!

NELU: Nem tudok, Vali. Beragadtam.

VALI: Mi?

NELU: Nem tudom kinyitni az ajtót.

        (Vali elkezdi rángatni kívülről.)

VALI: Azt a nyavalyás világvégét, Nelu! Látod mi van, ha nem hallgatsz rám? Hát mióta mondom, hogy cseréld már le ezt a tragacsot!

NELU: Jó szolgám ez a kocsi, Vali. Kívülről tudja az utat hazáig és vissza. Nélkülem is elvezet.

VALI: Nelukám, nem kell őrizgetni a múltat. Csak belegabalyodsz.

NELU: Ez a jelenem, Vali.

        (Vali rángatja az ajtót.)

VALI: Te lökjed belülről!

        (rángatja)

Csináljuk egyszerre! Egy-két-há-!

NELU: -rom!

VALI: Én számolok, Nelu! Egy-két-há-rom!

        (az ajtó kinyílik)

NELU: Azt hittem, már nem jutok ki innen!

VALI: Ha nem jövök...

NELU: Mi lenne velem nélküled?

VALI: Veled? A semmi. Az lenne. Be kell zsírozni azt az ajtót.

        (Nelu meg akarja ölelni, de Vali ellép.)

VALI: Koszos a kezem. Nincs kéztörlőd?

NELU: Nincs. Nem számítottam arra, hogy...

VALI: Hogy beragadsz?

NELU: Hálás vagyok neked, Vali.

VALI: És még? Még mi vagy?

NELU: A rokonod.

VALI: S vér vízzé nem válik, ugye, Nelu?

NELU: Én is ezt szoktam mondani Magdának. Hogy nem is vagyok én idegenben, mert itt vagy nekem te, s mi egy család vagyunk. S egymást el nem engedjük. De Magda szerint két testvér nem tud ennyire különbözni.

VALI: Hát mi pedig egyre jobban hasonlítunk, Nelukám. Nem vetted észre?

NELU: Én nem, de Magda igen. S olyankor aztán...

VALI: Mi?

NELU: Mindennek elmond.

VALI: Mindennek?

NELU: Szerinte olyan kiszámíthatatlan vagy.

VALI: Hát hozzá képest...

NELU: Sosem tudja, mikor megyek haza, mert hiába ígérem meg neki, mégiscsak fuvar lesz belőle.

VALI: Nőknek nem kell semmit ígérgetni, Nelu. Abból csak a baj lesz.

NELU: Ha nem érek haza Bunival idejében, abból az.

VALI: Idejében?

NELU: Hogy eltemethessük harmadnapra. Ahogy szokás.

VALI: Harmadnapra, Nelu? Magda teljesen rátelepszik az agyadra. Hát nem látod, miben vagyunk? Most emlékezz vissza, amikor felhívtál, mit mondtál nekem?

NELU: Hogy Bunit haza kell vigyem.

VALI: És még mit mondtál nekem?

NELU: Hogy...

VALI: Hogy nincs rajtam kívül senkid e világon. Na ugye. És mit ígértem meg neked?

NELU: Hogy a feleségem büszke lesz rám.

VALI: Nelu! Mit mondtam? Hogy segítek neked, igaz? Ezt ígértem. És csalódtál te bennem valaha, Nelukám? Csalódtál bennem valaha?

NELU: Soha, Vali.

VALI: Hidd el nekem, Nelukám, mindent el lehet intézni.

NELU: Otthon igen, de itt?

VALI: De mi van itt most, Nelukám?

NELU: Baj van, Vali.

VALI: És olyankor mindent lehet, Nelukám.

NELU: A jóságodért áldjon meg téged a fennvaló, Vali.

VALI: Arra az áldásra szükségünk lesz, Nelukám. Mert mégiscsak rendkívüli, amit mi itten most művelünk. És Nelukám, az lesz a legjobb, ha erről egy szót sem szólsz senkinek.

NELU: Vali, hát nem olyan vagyok én, mint a mély gödör?

VALI: Pont olyan vagy, Nelukám. Pont olyan vagy. A borítékot hoztad?

NELU: Milyen borítékot?

VALI: Hát, amit annak a fiúnak adok, aki kilopja nekünk Bunit a kórházból.

NELU: Kilopja?

VALI: Kitolja, na. Gyerünk, mozgás.

NELU: Nálam semmi sincs, Vali.

VALI: Semmi? Amennyi van. Neki is meg kell hálálni valahogy. Most gondolj bele. Ülhetne bent az íróasztalnál és töltögethetné ki a sorokat a nevekkel, mert neki ez a dolga, nem az, hogy éjszaka sétafikáljon a folyosókon.

        (Nelu átad neki valamennyi pénzt.)

VALI: Ennyi? Szerinted ingyen mozgattam meg a fél várost? Tudod te, milyen veszélybe sodorjuk magunkat? Évekig fogom ezt én még nyögni, Nelukám! Te meg eszed a pénzt, Nelu?Mire költöd te a fizetésed?

NELU: Hazaküldtem.

VALI: Haza. Ott többet tart, mi? Na, nem baj, Nelukám, cserébe teszel nekem egy szívességet. De olyan diszkrét legyél, mint a nyári eső. Na, milyet mondtam.

NELU: A nyári eső hozzám képest zivatar lesz, Vali.

VALI: Nelukám, erősen delikát ügy ez. A hímestojás ehhez képest kutyafasza.

NELU: Én úgy tudok hallgatni, Vali, nem igaz?

VALI: Mindig tudtam, hogy számíthatok rád, Nelu. Hiába, na, ez a rokonság köztünk úgy összetart, mint a csiriz.

NELU: Tényleg, milyeneket mondasz.

VALI: Na, idefigyelj. Neked semmi dolgod nincs, csak vezetni. Mész szépen hazafelé Bunival, és magaddal viszel még egy nőt. De hazáig meg sem kell szólalnod. Nem kérdezősködsz, nem kíváncsiskodsz. És, ha nagyon muszáj, akkor is csak nagyon szép szavakat használsz, érted? És ne túlozz. Na, azt semmiképpen se. És persze ha hallasz valami olyat, azt jegyezd meg jól. Érted, na.

NELU: Hát hogyne érteném, Vali, hát én ne érteném?

VALI: Hát, éppenséggel... Na, Nelukám. De ezt se mondhatod el senkinek, érted? Még Magdának sem.

NELU: Vali, esküszöm, még Magda előtt is olyan leszek, mint a sír. Vagyis, érted, na. Néma, mint az árva gyermek, akinek nincsen anyja. Szóval, érted.

VALI: Nelukám, ahogy hazafelé mentek Bunival, elkanyarodsz délnek, Olaszország felé.

NELU: Olaszországba? A pokol szájába, Vali?

VALI: Nincs mitől tartanod, neked ki sem kell szállni a kocsiból. És Buni is ott lesz veled és most is vigyáz rád, ahogy mindig.

NELU: De Vali, Olaszországba?

VALI: Azok után, amit megtettem érted, Nelukám. Hát cserbenhagytalak én valaha?

NELU: Te sosem tennél ilyet velem, Vali.

VALI: Lekanyarodsz szépen, és az Alpok lábánál vársz, amíg szólok.

NELU: De Vali...hétfőre haza kell érnem. Mi harmadnapra temetünk.

VALI: Nelukám, olyan leszel lassan, mint Magda. Na, figyelj rám: az Alpok lábánál felveszel valakit. Vagyis egy nőt. És szépen hazaviszed, ahová mondja, érted? Még jól jöhet ez nekem. Nekünk. És odaadom a teherkocsit. Mégsem mehetsz ezzel a tragaccsal.

NELU: Akkor mégiscsak megmarad a munkám, Vali?

VALI: Egyszerre csak egy dologra koncentráljunk, Nelukám.

NELU: Úgysem jártam még az Alpokban.

VALI: Na látod, végre pótolhatod a lemaradásaid, Nelukám. De nehogy elszóld magad! Még azt hiszi ez a nő, hogy fuvaros létedre még ennyi világot sem láttál.

NELU: Hát kellett miattam szégyenkezned valaha?

VALI: Miattad? Soha.

NELU: Mindent megtettem, amire kértél engem, Vali. Magda szerint olyan vagyok, mint az árnyékod.

VALI: Ezt mondja?

NELU: Nem pont ezt.

VALI: Hanem mit?

NELU: Hogy egyre jobban hasonlítok rád.

VALI: Hát Buni is ennek örült a legjobban! Még testvéreknek is szólított! Ültünk a konyhában, és azt mondta, úgy eszünk, mint valami ikrek. Hogy evésben nem tudjuk lehagyni egymást. Az az, ami számít.

NELU: Milyen jól mondod, Vali.

VALI: Bölcs asszony volt a mi Bunink, Nelu. És amint megint velünk lesz, nincs többé semmi okunk félni.

NELU: Félni?

VALI: Úgy értem, kérni. Utána már senkit sem kell semmire kérni.

NELU: Ha látna most minket, hogy meg lenne velünk elégedve.

VALI: Most is lát minket, Nelu, ebben biztos vagyok. És tudja, hogy mindent megteszünk érte. (félre) Főleg én.

NELU: Ebben is hasonlítunk mi ketten, Vali. Hogy egyformán szerettük Bunit. És ő is egyformán szeretett minket. Örült, hogy látta, milyen sokra vittük itt idegenben.

VALI: (elfordulva) Főleg én.

NELU: Büszke volt ránk. Az unokáira. Úgy várt téged minden este Vali, hogy egyél a töltöttkáposztájából, mint a Megváltóra. Vagy valami ilyesmire.

VALI: Azért ne essél túlzásokba, Nelu.

NELU: Túlzok? Én?

VALI: De csak egy kicsit. Ebben is Bunira hasonlítasz. Úgy tudod tenni a szavakat egymás mellé, s úgy tudod forgatni...

NELU: Forgatni?

VALI: Ezzel a nőket is olyan könnyen el tudod csábítani.

NELU: Csábítani? Én?

VALI: Értesz te ehhez, Nelu. Mondod a magadét és úgy figyelnek rád, Nelu! A múltkor is a postásnő, vele is félórát beszéltél, és el nem tudom képzelni, mit lehet annyit mondani egy ismeretlennek. Buni is úgy tudta mondani az övét, hogy mindent elhittél neki. Eszedbe sem jutott kételkedni. Főleg, amikor Magdáról beszélt.

NELU: Magdáról?

VALI: Hogy nem jár haza.

NELU: Mert a kórházban van éjjel-nappal.

VALI: A kórházban, persze.

NELU: Hol lenne máshol?

VALI: Azt Buni se tudta. S most már...

NELU: S még mit mondott Buni neked Magdáról?

VALI: Hogy sokat imádkozik. Még nála is többet. Pedig aztán ilyen hívő asszonyt, mint Buni, én nem ismertem.

NELU: Nem sok asszonyt ismertél meg te, Vali. Nincs neked türelmed és nem tudsz kitartani, az a te bajod.

VALI: Nekem mind egyformák.

NELU: Magda és Buni sem egyformák.

VALI: Más összehasonlításod neked nincs is.

NELU: Buni például mindig azt mondja, amit hallani akarsz.

VALI: És Magda azt, amit nem akarsz. (haha) Ezt is Buni mondta.

NELU: Kihallgatja a beszélgetéseinket?

VALI: Olyan füle van...

NELU: Akkor hall, amikor ő akarja.

VALI: Azt mondja, hangosan beszéltek. Veszekedtek. Nekem elmondhatod.

NELU: Ha nem tudunk temetni harmadnapon... Attól tartok, Magda nagyon megharagszik.

VALI: A házasságodat is én kell megmentsem, Nelukám. Na, adj egy tollat ebből a mindent hurcoló kocsidból.

NELU: Tollat?

VALI: Nelukám, hát mivel töltsem ki Buni fuvarlevelét?

NELU: Fuvarlevelét?

VALI: Vagyis a kórházi levelét, na, amivel hazaviszed. Na, adj egy tollat.

NELU: Nem találom, Vali. Pedig itt volt valahol.

VALI: És akkor mivel írom bele, hogy...

NELU: Mit?

VALI: Meg kell kérdezzem, Nelukám.

       

        (Vali telefonál.)

        Nelu átadja a tollat.

NELU: Mit írsz bele?

VALI: Hogy elhunyt 2020. március 10-én, kétoldali tüdőgyulladásban.

 

 

2. Nelu és Kámi

 

        (Nelu telefonálni próbál, sikertelenül.)

NELU: A feleségem... tudja, nagyon vár.

KÁMI: Aha.

NELU: Ha nem érek ma éjjel haza, nem jó vége lesz...

KÁMI: Ezzel én is így vagyok, látja. Minden perc késő.

NELU: Nagy szerencséje van a mi Valinkkal. Mert ő mindenkin segít, aki bajban van. Ilyen ez a mi Valink. Ott segít, ahol tud. De én elmondom magának, ha lejött volna a hegy lábához, már majdnem a határnál járnánk. De a mi Valink egy úriember, látja? Nem kérne ilyet soha egy nőtől!

KÁMI: Egy nőtől?!

NELU: Mert amíg azt a hóláncot ráforgattam... teccik tudni, hány kereke van ennek?

KÁMI: Mit tudom én!

NELU: Tippeljen! Tippeljen, na! Maga szerint hány kereket kell nekem innen irányítani?

KÁMI: Nyolcat?

NELU: Nyoolcat??? Tizennégyet! Hát gondoljon bele, kettő elől, s utána aztán minden kerék helyett már kettő van. Beérném én kevesebbel is, de be kell biztosítsam magunkat. Ezt Vali szokta mondani. Ez a szavajárása. Magának nem mondta?

KÁMI: Nekem? Nekem csak annyit mondott, a legjobb emberét küldi értem. Aki biztonságban hazavisz.

NELU: Na, ugye. És amit Vali mond, az úgy is van. A feleségemnek is mondtam, hogy Vali mindig igazat beszél, de nem akarta elhinni... s látja, megint nekem van igazam...

        S mást? Nem mondott? (csend) Mindenesetre, örülök, hogy nem egyedül megyek. Pedig én nagyon szeretem a hosszú utakat, nekem az út a legjobb barátom. De most annak örülök, hogy nem vagyok egyedül. És, hogy maga megtalált engem. Vagyis, minket.

KÁMI: Akarja mondani, maguk engem..

NELU: Hát, úgy, úgy értettem én is.

KÁMI: Csak azt nem mondta a maga Valija, hogy mibe kerül ez nekem.

NELU: Magának? A mi Valink örül, ha segíthet. Nagy a szíve neki, pont akkora, mint az ökle, amiben olyan sok szál fut össze neki. Mint egy villanypózna a sok dróttal, amin sorban gyülekeznek a madarak. S azokat is mind ő küldi szét. Látja, magához is küldött egyet. A mi Valink mindenre gondol. S ha ilyen csinos nőről van szó...

KÁMI: Csinos nőről?!

NELU: Úgy értem, bátor nőről! Aki csak úgy nekivágott egyedül a nagyvilágnak. S eljött sízni az Alpokba.

KÁMI: Nem sízni jöttem.

NELU: Eljött az Alpokba és nem sízett?

KÁMI: Síztem, de nem ezért jöttem. A járvány sújtotta kórházak helyzetét volt szerencsém megismerni és ebből tanulni.

NELU: Az Alpokban???

KÁMI: A tartományi fővárosban. Azért jöttem ide, mert én is szeretek megoldásokat találni. Mint a maga Valija.

NELU: Hát, most már a maga Valija is.

KÁMI: Ettől félek én is.

NELU: És attól, hogy egyedül jöjjön, nem félt?

KÁMI: Nem.

NELU: Egy kicsit azért csak félt. Nekem aztán elmondhatja. Én a maga helyében biztos féltem volna. És idegenben egy nőnek egyedül... hogy is mondjam... Én ilyet nem tanácsolnék senkinek. Még magának se. Magának főleg nem. Manapság nem lehet megbízni senkiben. Főleg egy nőnek. Csak abban bízhat meg, akit ismer.

KÁMI: Magát sem ismerem.

NELU: Hogy Vali vagy én, az magának édesmindegy. Össze vagyunk mi ketten kötve. Úgy értem, Valival. És mindenkiért aggódunk, Vali is pont úgy, mint én. Ilyen nekünk a természetünk. Mert unokatestvérek vagyunk. De úgy szeretjük egymást, mint a testvérek. Összetartunk. Jóban-rosszban. Mondtam is a feleségemnek, hogy Vali engem sosem küldene oda, ahova ő sem menne. Mint például ide, a pokol szájába, tetszik tudni? Maga nem félt?

KÁMI: Jobban félnék, ha nem jöttem volna ide el. Ha nem láttam volna, milyen állapotokhoz vezet a felkészületlenség.

NELU: Akkor hasonlítanak Valival. Mert Vali is minden eshetőségre felkészül. Hogy legyen neki mindenre előrelátása. És minél feljebb van az ember, annál jobban megy neki a problémamegoldás és annál jobban tud intézkedni is. Mert annál messzebbre lát. Érti.

KÁMI: És Vali? Ő milyen magasan van?

NELU: Vali a kilátó tetején, tetszik tudni. És sasszeme van neki. Aztán van neki ez a képessége is, hogy tudja, hol van a legnagyobb szükség rá és arra, amiben ő a legjobb, ha tetszik érteni, mit akarok mondani. Mert ő aztán mindenen és mindenkin átlát. Még a hegyen is. És ha ő megjelenik, elrendeződnek a dolgok. Hogy is mondjam magának. Kisimulnak. Érti. Ha szépen megkéri, még ezt a hegyet is eltünteti. Tetszik érteni? Hogy is mondjam, na, neki ez a hobbija, hogy megoldja a problémákat. Én pedig Vali jobbik kezének vagyok a meghosszabbítása. Ahova ő nem ér el, ott én megjelenek. Gondoljon bele, ki jött volna ide fel magáért ilyenkor? Ilyen magasra? Ilyen hóban? Hát gondoljon csak bele. Hát, ki, ha nem én jöttem volna fel ide magáért?

KÁMI: Feljönni feljött.

NELU: Hát nem ezt ígérte magának Vali?

KÁMI: Mit?

NELU: Hát, csak kérdem, mit ígért magának Vali. Valamit csak ígért.

       

        (szünet)

KÁMI: Hogy időben hazavisz. És feltűnés nélkül. Diszkréten.

NELU: Látja, ebben vagyok én a legjobb. A diszkrécióban.

KÁMI: Hál’istennek.

NELU: Gondoljon bele, ha lejött volna a városba, ott sokkal többet kellett volna keressem. Nem igaz? Egy ekkora kocsit gyorsan észrevesznek. De itt, fent, ahol még a madár sem jár... Vagyis, csak az jár.

KÁMI: Ahova magának fel kellett mind a tizennégy kerekével kapaszkodnia.

NELU: Én csak annyit mondtam, hogy hol lennénk, ha nincs ez a, ez a nagy hegy itt.

KÁMI: Szerintem valami mást mondott.

NELU: Hát, hogy én is jó megfigyelő vagyok. Mint maga. Hasonlítunk, maga meg én.

KÁMI: Miből gondolja?

NELU: Egy városban lakunk. Mindketten haza kell érjünk. Fontos megbízást viszünk végbe. És mindent minél gyorsabban és feltűnés nélkül. És anélkül, hogy félnénk.

KÁMI: Nem hinném, hogy nagyon hasonlítanánk, maga meg én. A férjem hívta magukat, ugye?

NELU: A férje?

KÁMI: És mit mondott maguknak?

NELU: Ne faggasson engem, kérem. Nem tudok én semmiről semmit, csak hazaviszem, ahova mondja. Csak segítek magának.

KÁMI: Ettől félek én. Ettől a segítségtől.

NELU: Tőlem nincs miért, én nem harapok.

KÁMI: Ezek a kikoptatott viccek!

NELU: Azt hiszi, bántanám én magát?

KÁMI: Biztos vagyok benne, hogy a férjem keze van a dologban. Nem bírja elviselni, ha képes vagyok nélküle egy lépést is megtenni. És ő találta meg a maga Valiját.

NELU: Amikor baj van, mindenkinek eszébe jut, hogy ismeri Valit, tetszik tudni. És aztán Valinak ehhez is van tehetsége. Hogy megtalálják. Hogy is mondjam, mintha lenne neki egy beépített radarja, hogy magához irányítson mindenkit. És ha ő is akarja, könnyen eljutnak hozzá. Aztán Vali, mint a postagalambot, küldi a legjobb embereit a feladatra. Mint például engem. Aki célegyenesen tart a cél felé. Látja, magát is hogy megtaláltam.

KÁMI: Maga mindig madarakkal mondja el, amit akar?

NELU: Hát, most, hogy mondja... De, én a postagalamboknál, azt hiszem, jobban szeretem a költöző madarakat. Nekik a legjobb. Ők mindenhol otthon vannak. Nem gondolkoznak, hogy otthonról haza, vagy fordítva. Nincsenek kifogásaik, nem tiltakoznak. Csak mennek, mint a bevetésre küldött ragadozó. Vagy, na. Hogy is mondjam. Postagalamb.

KÁMI: Aha.

NELU: És maga? Melyik?

KÁMI: Akire vadásznak és azt lesik, hogy mikor kerül ki a fedezékből, hogy lecsaphassanak rá.

NELU: Ilyen sok ellensége van?

KÁMI: A férjem nem bírja elviselni, hogy fontos nekem a munkám.

NELU: Nem lehet könnyű magának.

KÁMI: Tudja, amit ott láttam... az a pokol.

NELU: Ott is elégetik a halottakat?

KÁMI: Engem nem a halottak, hanem az élők érdekelnek.

NELU: Pedig a halottak is, hogy mondjam, velünk vannak. Rájuk is figyelni kéne. Amíg velünk vannak. Mert Angliában bent tartják a kórházban, mintha arra várnának, hogy feltámadjon. És ha erre nem képes, akkor elégetik. Ez a módi itt. És nem lehet velük értekezni. Nem értik, hogy mi másképp szoktuk. Hogy mi ragaszkodunk a földhöz. Hogy abba temessünk.

KÁMI: Sokba kerül itt a földbe temetkezni.

NELU: Itt meghalni is.

KÁMI: De mi odahaza nem temetni akarunk, hanem védekezni. Olyan modellt hozok haza, amit már kipróbáltak és működik. Aztán mi cserébe fogunk ide küldeni személyzetet. Hogy ne mondják, hogy mi csak... elveszünk, de adni nem tudunk. Érti. Mi is segítünk, amiben tudunk.

NELU: Látja, úgy gondolkozik maga is, mint mi. Aki ad, az kapjon is. Hiába gondolja magáról, hogy holló, mert varjú az is.

KÁMI: Varjú? Én a kórházigazgató vagyok!

NELU: Hát miért nem így mondja? Én meg azt hittem, a polgármester felesége!

KÁMI: A polgármester éppenséggel a férjem. Aki azt hiszi, neki köszönhetem ezt a munkát. Mert, ha ő nincs...

NELU: Pont, mint a mi Valink. Ha ő nincs...

KÁMI: Azért nem vonnék párhuzamot.

NELU: Nem? De ha engem kérdez, egyformák. Ahogy maga is meg én is. Jó, mondjuk, ha engem kérdez, magának van egy baja. Az, hogy nem bízik az emberekben.

KÁMI: Maga ehhez is ért? A diagnosztizáláshoz?

NELU: Csak mondom. Ha már ilyen szépen összesodort minket a sors.

KÁMI: Minek vájkál az én életemben?

NELU: Vájkálok?

KÁMI: Nem én utasítgatom, hogy hogy éljen!

NELU: Éppenséggel utasítgathatna! Nem engem, a feleségem! Mert be van költözve teljesen a maga kórházába! Azt sem tudja, mi az, hogy szabadnap. Nincs neki olyan sosem. És én sem tudom onnan már sehogy sem kikönyörögni. Se nappala neki, se éjjele nincs már a kórház és a betegei nélkül. És épp elég bajom volt már nekem ebből.

KÁMI: Mi közöm nekem a maguk problémáihoz?

NELU: Hiába kérlelem évek óta, hogy jöjjön ki velem külföldre, ő nem és nem. Mert neki ott van dolga. Abban az országban, abban a kórházban. Miközben maga sízni jár az olasz Alpokba.

KÁMI: Magát is a férjem küldte, ugye?

NELU: Miért nem a férjétől kérdezősködik?

KÁMI: Azt hiszi, megmondaná? Attól tartok, Vali is csak egy paraszt a férjem sakktábláján.

NELU: Paraszt? Vali?

KÁMI: Csak kihasználja magát.

NELU: Engem? Vali?!

KÁMI: A férjem, magukat.

NELU: Mi szívesen segítünk, tetszik tudni? Szeretünk segíteni.

KÁMI: Igen, már mondta.

NELU: Mert sosem lehet tudni, mikor kérhetünk cserébe valamit. Ki tudja, mikor jön jól nekünk is egy kis segítség.

KÁMI: Ezt mondta Vali magának?

NELU: Hát nem pont ezt.

KÁMI: Hanem?

NELU: Hogy ne beszéljek sokat, mert nem lesz jó vége. De hát, látja, milyen jól megértjük egymást mi ketten!

KÁMI: Meg.

NELU: Az igaz, hogy sírnak az orvosok a kórházakban?

KÁMI: Emberpróbáló időket élünk. De főleg orvost.

NELU: És nővért. De látta ezt a saját szemével, hogy sírnak?

KÁMI: Láttam.

NELU: És maga is...?

KÁMI: Én? Sírni?

NELU: Hát, persze, maga nem azért ment oda, hogy sírjon. Maga professzionális.

        És azt is látta, hogy elégetik a halottakat?

KÁMI: Mondtam már: engem az élők érdekelnek, nem a halottak.  

NELU: Na, látja, azt jól teszi! Bár olyan kevés választja el, mint a nyitott ablakot a csukottól. Ahogy Buni szokta mondani.

KÁMI: Óh!

NELU: Na, ugye, Bunit mindenki érti. Ilyen neki az ő tehetsége. Ő még Valival is megértette magát, sőt, Valit az ujja köré tudja tekerni... Pedig az nem soknak sikerül. Főleg nőknek, tetszik érteni. Csak hát Valinak is megvan a maga gyenge pontja, ahogy mondani szokás. Erősen szeret enni. Hát képzelje el, hogy Vali minden nap ott ült a konyhában és arra várt, hogy Buni kitegye a töltöttkáposztáját. Még virágot is hozott neki! A mi Valink!

KÁMI: Lehet, ő a virágokkal tudja elmondani, amit maga a madarakkal.

NELU: Na, mindegy is, mert még a végén belebonyolódok. S nem jó vége lesz. (csend). Csak azt akartam mondani, hogy Buninak is a szeme fénye a mi Valink, mert tetszik tudni, amikor kicsi gyermek volt, úgy vigyázott rá is, mint rám. Nem kellett Bunit sokáig győzködni, hogy kijöjjön. Mert úgy szerette Valit és Vali is Buni mamikát, mint az édesanyukáját, mert az volt ő neki. Mondjuk, az is igaz, a Buni mindenkit úgy szeretett, mint a saját gyermekét. Még Magdát is. Csak Magda nem éppen úgy szerette Bunit, mint az édesanyukáját. Tetszik érteni? Mert amióta hozzánk költözött, Magda már haza sem járt. Teljesen beköltözött a kórházba. Éjjel sem járt haza. Na, de ezt ne tessék elmondani azért senkinek.

KÁMI: Hogy a felesége szereti a munkáját? Hogy erős benne a küldetéstudat? Az ilyen emberekre van most leginkább szükség! Mert az a sok haláleset, ami külföldön van, nálunk nem következhet be!

NELU: Maga fél a halottaktól?!

KÁMI: Én?!

NELU: Az élőkkel több a baj! Hát róluk semmit sem lehet tudni, de a halottakról már mindent!

KÁMI: Maga már megint oktatni akar engem? Egy sofőr?!

NELU: Logisztikus! Aki úgy viszi haza, hogy senki észre sem veszik, hogy nem volt otthon!

KÁMI: Vali is azt ígérte, hogy úgy észrevétlenül csúszunk a határon, mert úgy nyílik majd meg előttünk, mint Mózes előtt a Vörös-tenger.

NELU: Ezt mondta a mi Valink? Hallod Buni, micsoda erővel bírsz te még halálodban is?

KÁMI: Buni? Mi? Maga a halott nagymamát szállítja a kocsiban?

NELU: Ki mást szállítanék? Maga is neki köszönhet mindent! Ha Buni még élne, még most is az Alpokban üldögélne...

KÁMI: És ezt most mondja? Hogy egy hullával utaztat egy kocsiban?

NELU: Bunival! Aki egyenesen a mennybe megy! S még így is képes arra, hogy tegyen magáért!

KÁMI: Megőrült?! Tudja maga mit tesz?

NELU: Én? Én csak segítek, ahol kell.  

 

3. Magda imádkozik a templomban.

 

        Szűz Mária, hallgass meg engem, most hallgass meg és ne fordulj el tőlem. Én nem ismerhetem a fájdalmadat, a fájdalmak fájdalmát, amit te éreztél egyszülött Fiadért, akit nekünk adtál. Nem adtad, de elvettük. Csak te érted meg, mit érzek minden nap. Kérlek téged, fogd az én kezem, és ne engedd el, amikor mások kezét fogom. Ne engedd el, amikor félek, és azt mondom a betegeimnek, hogy nemsokára meggyógyulnak és hazamennek. Ilyenkor hazudok a számmal, pedig igazat akarok mondani. Szent Szűz, ne engedd, hogy hazudjak. Tudom, hogy mindent megérdemlek, ami sújt engem, mert letértem az útról, amelyen te végigmentél.

        Bejön a pap, megszólítja Magdát, mint aki nem vesz tudomást róla, hogy imádkozik.

PAP: Szeretne gyónni?         

MAGDA: Most?

PAP: Azért jöttem be, mert láttam, hogy itt van.

MAGDA: Épp indultam. Sietnem kell haza.

PAP: Mondja el, mi bántja. Azért vagyok itt, hogy meghallgassam. Hozom a gyertyát, és várom a gyóntatóban.

MAGDA: Atyámnak hálával tartozom. De ma előbb haza kell érnem.

PAP: Semmi sem fontosabb a lelki tisztaságnál.

MAGDA: Azután csak vágyakozni lehet, atyám.

PAP: Ha naponta betér Isten házába...

MAGDA: Talán később visszajövök.

PAP: A templom ajtaja mindig nyitva áll előtted, Magda. A léleknek szüksége van segítségre, nélküle megbetegszik a test.

MAGDA: ...megbetegszik a test... (ezt már egyszerre mondják).

PAP: Akit hitében megerősítenek, elkerüli a félelem.

MAGDA: Mintha a gondolataimban olvasna, atyám.

PAP: Odafigyelek magára, Magda. Magára nem lehet nem figyelni. Maga nagyon különleges. Látszik, hogy a lelkén viseli betegei sorsát.

MAGDA: A betegekkel minden nap imádkozom, ahogy atyám imádkozik velem.

PAP: Fogja meg a kezüket, Magda. (A pap megfogja Magda mindkét kezét.) Amikor megérintjük egymást, elindul bennünk valami. Nem igaz, Magda?

MAGDA: A bizakodó lélek elindul a gyógyulás útján.

PAP: Tudom, hogy nehéz magának. De tegyen le mindent a mi Urunk kezébe. Ő az, aki elrendezi a végső dolgokat.

MAGDA: Ő az, aki elrendezi a végső dolgokat.

       

(Ezt már egyszerre mondják mindketten, Magda inkább csak utánozva.)

        Van, amit én rendeztem el.

PAP: Mit beszél?!

MAGDA: Én vagyok a hibás.

PAP: Maga? Magának nincs hibája!

MAGDA: Rengeteg!

PAP: Magánál nincs jobb nővér a kórházban. Ha megbetegednék, azt szeretném, ha maga ápolna.

MAGDA: (Magda kihúzza a kezét.) Miért büntet ennyire?

PAP: Én?!

MAGDA: Az Úristen.

PAP: Az Isten nem büntetni, tanítani akar.

MAGDA: De milyen áron?

PAP: Olyat nem kapunk Magda, amit ne tudnánk elbírni.

MAGDA: Atyám, tudja, mi történik odabent? Nekünk kell dönteni. Elevenekről és holtakról.

PAP: Miket beszél? A végső döntés nem a mi kezünkben van.

MAGDA: Atyám, a számokat nekem kell felírnom a kórlapokra. De nem tudom! Feljavítom őket, atyám! Hamisítok nagyobb értékekre, mert 5-nél már kikapcsolják a gépeket.

PAP: Észrevette valaki, hogy mit tett?

MAGDA: Nem tehetek másképp, atyám.

PAP: Kinek mondta még ezt el?

MAGDA: Senki más nem tud róla, atyám.

PAP: Észrevette valaki, hogy mit művel? Ellene megy a protokollnak. Ha kiderül, ... tudja, mi történhet, ha kiderül?

MAGDA: Bocsásson meg, atyám!

PAP: Nem nekem kell megbocsátanom, Magda! De nem léphet közbe, hogy megakadályozza, ami elrendeltetett! Nem térhet ki a kórházi szabályok elől!

MAGDA: Mi nem dönthetjük el, ki meddig éljen. Ez nem lehet a mi döntésünk.

PAP: Isten rajtunk keresztül viszi végbe az akaratát. A kórházi szabályokat magának is tiszteletben kell tartania!

MAGDA: És ha a kórházi szabályok hibásak?

PAP: Magdának nem feladata felülbírálni őket! Bízza a döntést a feletteseire.

MAGDA: Atyám, én is Isten akaratának eszköze vagyok. Nekem az a dolgom, hogy életben tartsam a betegeimet.

PAP: Ne ellenkezzen! Csak árt vele!

MAGDA: A kórházban csak az élethez járulhatunk hozzá, atyám. Mi erre tettünk esküt.

PAP: Mi ütött magába?

MAGDA: Semmi sem írhatja felül betegeim védelmét.

PAP: Tudja maga, mit tesz? És ha ezzel másoktól veszi el a felgyógyulás esélyét?

MAGDA: Nem gyógyíthatunk mások kárára.

PAP: Nem ismerek magára. Maga teljesen kifordult magából. Magda!

MAGDA: Nem gyilkolhatunk, hogy mások élhessenek.

PAP: Magát megviseli a mostani helyzet, Magda. Ne nehezítsen rajta. Pihennie kellene. Menjen haza és feküdjön le. Aludja ki magát. Csak bajt hoz így magára. A tévériporternek is olyat mondott, ami veszélyes lehet magára nézve. Bizonyítéknak is felhasználhatnák maga ellen. Ha ez kiderül.

MAGDA: Mit mondtam a riporternek?

PAP: Magda! Egész nap ez ment a tévében! A templomunk előtt várakoznak, és megpróbálnak ártani nekünk. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Most van a legnagyobb szükség az egyházra.

MAGDA: Mit mondtam, atyám?

PAP: Nem is emlékszik?

MAGDA: Nekem ugrottak a kamerájukkal és a mikrofonjaikkal, nem tudtam menekülni előlük.

PAP: Vissza kellett volna fordulnia. Ide nem mernek bejönni. Szeretnek provokálni, de tisztelnek minket. Itt bent biztonságban lett volna. Miért nem fordult vissza?

MAGDA: Vártak a betegeim, atyám, akikért imádkozni járok ide.

PAP: Akiket nem ad oda neki, de elveszi Magdától a Fennvaló. Ezt mondta. Magda!

MAGDA: Elveszi tőlünk, atyám.

PAP: Mi nem ezt tanítjuk! Nem hozhat minket ilyen helyzetbe! Elég nehéz így is. És a mostani helyzet segíthet nekünk közelebb kerülni a hívekhez. Nem eltávolodni. Nem a lázadást tanítjuk, Magda, nem erre van most szükség.

MAGDA: Hanem, mire?

PAP: Kegyelemre. Csak a mi Urunk tudja elrendezni végső dolgainkat.

MAGDA: Van, amit én rendeztem el.

PAP: Magát leterhelik a körülmények. Ne álljon ellent, fogadja el, amit elénk ad a mi Urunk.

MAGDA: Atyám, gyóntasson meg!

PAP: Magának nincs mit meggyónnia.

MAGDA: Én akartam, hogy elutazzon!

PAP: Maga csak a jót akarja, Magda! Ismerem magát.

MAGDA: Azt akartam, hogy csend legyen otthon.

PAP: Mert kimerült.

MAGDA: Én megérdemlem a büntetést!

PAP: Milyen büntetést?

MAGDA: Én vagyok a hibás.

PAP: A tehetetlenség bűntudatot kelt magában. És nem bírja elviselni, amit lát.

MAGDA: Ezt én nem akartam, atyám! Én nem ezt akartam!

PAP: Magda, maga túlságosan sokat cipel a vállán. Azt is, ami nem a magáé.

MAGDA: Én tehetek róla, hogy meghalt. Én öltem meg! Ha nem kérem meg Nelut, hogy vigye magával, Buni most is élne!

PAP: Bunit? A maguk Buniját?

MAGDA: Azt akartam, hogy ő menjen Neluval Angliába. Nekem kellett volna, de én nem hagyhatom itt a betegeimet. És egy kis csendre vágytam. Amióta Buni velünk élt, csak a dédunokáról beszélt. Beszélt, dehogyis, követelt. És gyerekruhákat, sapkát, kis zoknit horgolt és beledugdosta a kórházi ruhámba. A kórteremben hulltak ki a zsebemből, vagy a folyósón a kis sapkák, zoknik.

PAP: És nem lesz?

MAGDA: Az atya szerint is bűn a házasság gyermek nélkül? Buni azt mondta, a gyerekek Isten felénk fordított arca.

PAP: Az Úr azokat teszi próbára, akik a legkedvesebbek számára.

MAGDA: Tőlem elfordította az arcát az Úr.

PAP: Imádkozzon, hogy ez megváltozzon!

MAGDA: Buni szerint ez a büntetésem, amiért szerinte a család helyett a kórházat választottam.

PAP: Ahol most nagy szükség van magára. De jó lenne, ha kivenne néhány szabadnapot.

MAGDA: Ne mondjon nekem ilyet. A kórházban otthon vagyok, Atyám.

PAP: Itt is otthon van, Magda. Ide bármikor jöhet, a templomajtó nyitva áll maga előtt.

MAGDA: Atyám, imádkozzon értem!

PAP: Maga minden imámban benne van, Magda. De a kórházban is szüksége lenne valakire, akire mindig számíthat, akihez fordulhat. Nem igaz? A lelket is gyógyítani kell.

MAGDA: Beteg vagyok, atyám?

PAP: Képzelje el, Magda, hogy a kórház udvarán áll a templomunk! Hát nem fantasztikus? A betegeink is látnák az ablakból a tornyát, a közelségünk megnyugtató lenne számukra. Ha már ők nem tudnak idejönni...Nekünk kell odamenni hozzájuk. Hát látja, Magda is minden nap itt van. De a betegeivel ki foglalkozik?

MAGDA: A betegeinknek is szükségük van...

PAP: Ha mi lennénk a közelükben, ha mi lennénk ott, egy karnyújtásnyira, gondoljon bele Magda!

MAGDA: Mindenkinek sokkal jobb lenne, atyám. Meggyógyulnának a betegeink. Mert most megeszi a lelküket a félelem.

PAP: Mindenkinek segítenénk. És milyen gyakran találkozhatnánk. Amikor csak szüksége van egy kis segítségre, én ott lennék magának. Gondoljon csak bele, milyen lenne. Elhozta nekem azt a listát?

        (A takarító bejön és pakolni kezd a templomban. Takarításhoz készülődik.)

MAGDA: Atyám, a lista készülőben van.

        (A takarító belebotlik a széklábba.)

PAP: Ez a mostani helyzet megnehezíti a dolgunkat. Elzárják tőlünk a híveinket. Tudja, mikor volt ilyen? A legsötétebb időkben.
A híveknek most nagyobb szükségük van ránk, mint bármikor máskor. Nem így gondolja?

        (A takarító egyre közelebb kerül hozzájuk, a székeket tologatja a padlón. A pap egyre közelebb hajol Magdához.)

MAGDA: Pontosan így gondolom én is, atyám.

PAP: Csak összefogással érhetünk el eredményt. És ebben a helyzetben mindenkire szükség van.

        (A takarító bekapcsolja a porszívót távolabb.)

 

        Mindenkire. Ha mielőbb elhozná nekem azt a listát...

        (A takarító a templom másik oldalán hagyott porszívót dönti le a kábelrángatással.)

 

        (takarítóhoz): Most mit akar itt? Nem látja, hogy bent vagyunk

 

        (Takarító lekapcsolja a porszívót és elkezd port törölni.)

       

        El tudnánk indítani a folyamatot. Az orvosok aláírására is szükség van. Az övékére legfőképpen.

 

        (A takarító hurcolja magával a porszívót, csoszog a templomban.)

       

        Segítsen nekem, hogy ott lehessünk, ahol a helyünk van. Hozza el nekem azt a kérvényt az aláírásokkal. A petíciót, mert ma így mondják. Azzal lehet ma elérni sok mindent. Legyenek minél többen, Magda. Főleg orvosok. Az többet számít.

        (Takarító kiejti a rongyot a kezéből. Felveszi és bedugja a zsebébe.)

        Ígérje meg nekem, Magda.

MAGDA: Természetesen.

        (Takarító sepregetni kezd.)

 

PAP (takarítóhoz): Nem látja, hogy bent vagyunk? (Magdához): Nem tudom, mit képzelnek manapság az emberek. Hihetetlen ez az érzéketlenség. Amikor csak az övéké számít és semmi más.

MAGDA: Már otthon kellene lennem.

PAP: Bízom abban, Magda, hogy utánajár a dolgoknak. Maga jól ismeri az emberek szívét, és ha akarja, meg tudja lágyítani őket. És ezzel nekik tesz szívességet. Nem sokan képesek erre.

        (takarítóhoz):

        Nem hallja? Ne most takarítson! Jöjjön vissza később!

 

4. Nelu és Magda otthon

 

NELU: Azt hittem, vársz.

MAGDA: Vártalak.

NELU: Látom.

MAGDA: El vagy jó messzire kerülve, azt kéne lásd. Rád se lehet ismerni, amióta elmentél.

NELU: Azóta tisztábban látok. És tudod, mit látok Magda? Hogy visszafele fejlődünk. Vagy hova a nyavalyába.

MAGDA: Csak ezzel a betegséggel lesz fordítva. Mi elejét vesszük itt a dolgoknak. Mert ami ott van, az itt nem lehet.

NELU: Ugyanazt mondod.

MAGDA: Sok minden változott itthon is. Csak nem akarod látni.

NELU: Mi változott? Itthon mi még mindig inkább papok után rohangálunk.

MAGDA: Én nem rohangálok senki után.

NELU: Akkor mondd meg, hol voltál.

MAGDA: A templomban.

NELU: Mondom.

MAGDA: Buniért mentem.

NELU: Buni itthon van. Eltemethetjük harmadnapra, ahogy kérted tőlem. Hazahoztam neked.

MAGDA: Nekem? Neked már a szokásaink sem számítanak?

NELU: Buninak már mindegy.

MAGDA: Ha nem ment volna el helyettem Angliába...

NELU: Örült, hogy jöhetett és láthatott minket, és azt, amit elértünk. Büszke volt ránk, Magda. Boldogan halt meg. A többi már nem számít.

MAGDA: Nem számít?! Mintha Valit hallanám.

NELU: Ne vegyél mindent úgy szívre, Magda.

MAGDA: Két napig semmit sem tudtam rólad. Semmit, Nelu!

NELU: Megjöttünk, itt vagyunk, örüljél egy kicsit. Vagy hogy is mondjam, na.

MAGDA: Azt mondtad, senkinek ne beszéljek a temetésről, míg haza nem jössz. Most már mindenki tudja. És mindenfélét beszélnek az emberek.

NELU: Emiatt aggódsz ennyire?

MAGDA: Csak megnehezítetted a helyzetet a titkolózással. És én hallgattam is, nem mondtam senkinek, mégis mindenki erről beszél.

NELU: Hadd beszéljenek. (szünet) Mi van veled, Magda? Nem nézel ki túl jól.

MAGDA: Te sem, Nelu.

NELU: Mire számítottál? Hazajövök vasalt ingben?

MAGDA: Hogy nem a paptól kell megtudjam, merre jársz.

NELU: Amikor én hívtalak, a templomban voltál, vagy a kórházban. Csak éjjel jársz haza.

MAGDA: Te sem vagy itthon.

NELU: Azt hiszed, jódolgomban mentem el innen? Inkább örülnél, hogy Vali segített kijutni Angliába és munkát is kaptam tőle. Nélküle...

MAGDA: Hálás lehetne neked az a zsíroshajú.

NELU: Hajolaj!

MAGDA: Veled még ezt is elhiteti. Hol vannak már azok a hajolajas évek, Nelu?

NELU: Angliában láthattál volna annyi illatos hajolajat a polcokon... de mit neked világváros, inkább a poros aszfalton botorkálsz minden nap hazafelé.

MAGDA: Éhes vagy? Van kalács s egy kis pálinka.

        (Előveszi az üveget és tölt mindkettejüknek. Nem koccintanak. Felhúzzák mindketten. Aztán előveszi a kalácsot).

NELU: Adj még egy pohárkával!

        (Magda tölt magának is.)

NELU: Buni minden nap várt minket este és gyönyörködött, hogy Valiban úgy tűnik el a töltöttkáposztája, mint ködben az Alpok.

MAGDA: Ködben az Alpok?

NELU: Az a sok fehérség, ahogy a hegyet elnyeli a magasság, te, Magda, mintha a menyország kuporodott volna a földre. Ilyen szépet még nem láttam életemben.

MAGDA: Mióta vagy te úgy oda a hegyekért? Itt lakunk a hegy lábánál, de nem sóhajtoztál utána egyszer sem.

NELU: Ez az égig ért, Magda. Olyan volt, mint az örökkévalóság.

MAGDA: Örökkévalóság? Micsoda szavak, Nelu!

NELU: Egyszer elviszlek oda, mert olyat te még nem láttál!

MAGDA: Nem kell elmenni ahhoz nekem innen sehova.

NELU: Csak a gázt nyomtam eddig és koptattam az aszfaltot a kocsival, és ha nincs ez a nő, te, Magda, észre sem vettem volna a gyönyörűséget!

MAGDA: Nő? Miféle nő?

NELU: Akit Vali kérésére hazahoztam Olaszországból.

MAGDA: Olaszországból? Ilyenkor? Aki gyönyörökig emel? Ennek a Valinak semmi sem szent?!

NELU: Csak segíteni akar nekünk.

MAGDA: Segíteni?!

NELU: Hogy mondhattam volna nemet?

MAGDA: Te? Valinak? Soha.

NELU: Ha Kámi nincs...,

MAGDA: Kámi? Így szólítod? Kámi?

NELU: Vali a lelkemre kötötte, hogy a kedvében járjak.

MAGDA: A kedvében? Te hallod magad?

NELU: Tudod, hol lennék most, ha nem utazik velem?

MAGDA: Ez a Vali olyan hatással van rád, mint füst a tüdőre.

NELU: Ha nincs ez a nő...

MAGDA: ...szerencsés vagy te, Nelu. Még azt is képes vagy segítségnek látni, amiért megdolgozol.  

NELU: Káminak köszönhetem, hogy a kilóméteres sorban előrevettek.

MAGDA: Persze, hogy Káminak. Ha már hazahoztad, ő is segíthet, nem?

NELU: Hát ezt mondom én is.

MAGDA: Dehogy ezt mondod. De miért a tévéből kellett megtudnom, Nelu? Miért nekem kellett utoljára?  

NELU: Most minek veszed úgy szívre? Hazajöttem, nem? És Buni is itt van, nem? Minek ekkora dolgot csinálni belőle? Ez a nő is állandóan ki volt borulva. Hol a kórház miatt, hol a férje miatt, hol amiatt, hogy kiderül, hol járt.

MAGDA: Mért, hol járt? Csak nem nyaralni ment?

NELU: Telelni, mint a költöző madarak. Igaz, csak pár napra. Legalábbis ezt mondja. Tudod, milyenek a nők. Semmi időérzékük nincs. Pár nap, vagy egy hét, sokszor olyan mindegy nekik. Arról nem is beszélve, hogy mindig elfelejtenek valamit. Ez a Kámi például otthagyta a töltőjét a szállodában az Alpokban. Én meg nem hagyhattam telefon nélkül! Főleg, hogy azt ígérte, hogy egy telefonhívással átjuttat minket várakozás nélkül a határon. Én meg kíváncsi voltam, hogy tényleg vannak kapcsolatai, vagy csak henceg nekem. Mert nem fogom én azt olyan könnyen elhinni neki, hogy ő az új kórházigazgató! Egy nő!

MAGDA: Tudod, mit nem értek én, Nelu?

NELU: Mit?

MAGDA: Hogy hogy lehet, hogy róla egy szó sincs a hírekben?

NELU: Magda, hát ezt mondom neked! Ez a nő tényleg valaki! Még ha nem is a kórházigazgató, mert azt én nem hiszem el csak úgy a két szép szeméért, vagyis, na, a becsület szaváért. Mert tudod, hogy tűnt el a rendőrkocsiban?

MAGDA: Mint az Alpok a ködben?

NELU: Mondom...

MAGDA: A telefonoddal?

NELU: Hát...

MAGDA: Kiket furikáztatsz te? A tévében sem mutattak mást, csak téged, Nelu. Azt a nagy fejedet.  

NELU: Tudod, mennyit mondta nekem, hogy az új intézkedéseket minél előbb be kell vezetnie? Mert minden perc számít.

MAGDA: Na ez az egy mondjuk igaz. S nem kérdezted mik az új intézkedések?

NELU: Inkább ő beszélt, én szóhoz sem jutottam. Tudod, milyenek a nők, állandóan csak beszélnek.

MAGDA: És mit mondott? Hogy nem mehetünk be felszerelés nélkül?

NELU: Hogy senkinek nem beszélhetek arról, hogy találkoztunk. Még a feleségemnek sem.

MAGDA: És megígérted?

NELU: Az életemre is megesküdtem.

MAGDA: Arra is? És még mire?

NELU: Nem kellene inkább szólni a siratóasszonyoknak?

MAGDA: Még csak az kéne!

NELU: Kozmina, Olguca, Luci, ha ők nem sirathatják meg, Bunit be sem fogadja a föld. Bunit nem lehet csak úgy bedugni a földbe. Nem ezért hoztam haza! Mégiscsak Kozmináék voltak a legjobb barátai. Nem hallgathatjuk el a halálát előlük! Nem hihetik egy perccel sem tovább már azt, hogy Buni él, ha egyszer halott!

MAGDA: A tévéből ők is megtudhatták. Óránként mutatják, Nelu és már a rádióban is bemondják.

NELU: Tudod, mire gondolok, Magda? Lehet, jobb lett volna, ha velük marad. A szülőfalujában. És nem akarunk mi vigyázni rá mindenáron a városban.

MAGDA: De Buni falujában még orvos sincs! És Kozmináék már túl idősek ahhoz, hogy egymásra vigyázzanak. Buninak mégiscsak mi vagyunk a családja! És a családnak együtt a helye.

NELU: Együtt. Így van, együtt.

MAGDA: Végre megjöttél, Nelu.

        (Magda odalép Neluhoz és megöleli. Ölelkeznek.)

NELU: Majdnem elfelejtettem. Buni vett neked ajándékot.

MAGDA: Buni? Nekem?

NELU: De hova tettem?

MAGDA: És mi az ajándék?

NELU: Nem tudom, becsomagolta, tudod, milyen. Nagyon szeret meglepetést szerezni.

MAGDA: Aha, igen. Nagyon.

NELU: És ha ajándékról van szó, mintha gondolatolvasó lenne, mindig telitalálat. Valinak is vett. Tudod mit?

MAGDA: Mit?

NELU: Egy papucsot. Szerinte ez kell neki. Nem tesz jót neki a sok főnökösködés, azt mondta, és hogy meg kellene nősülnie.

MAGDA: És feleséget is keresett már neki? Vagy még ezután intézkedik ezügyben a másvilágról? Bunitól ez is kitelik.

NELU: Amikor Buni nem figyelt, Vali nekem adta a papucsot. Azt mondta, kicsi neki, de nekem biztosan jó lesz.

MAGDA: Milyen kedves tőle. Mindig tudta, hogy nyerjen meg magának. Pont, mint Buni.

NELU: Ha tudnád Vali, mennyit segített nekem. Ha ő nincs... nem is tudom, hogy tudtam volna Bunit hazahozni.

MAGDA: Az ég szerelmére, az ő nagymamája is!

NELU: És mit meg nem mozgatott érte! Egyedül nem is tudtam volna...

MAGDA: ...kilopni?

NELU: Boldogulni.

MAGDA: A tévében arról beszélnek, hogy kiloptátok.

NELU: Magda, mondd meg nekem, ha kiloptuk volna, lenne papírunk a kórháztól?

MAGDA: Ha azt is Vali szerezte...

NELU: Most már csak el kell temetni.

MAGDA: Csak ne olyan zajban, amilyet Kozmináék szoktak produkálni. Attól szétmegy a fejem.

NELU: Mindent meg lehet velük beszélni. Nem hiszem, hogy gond lesz.

MAGDA: Megbeszélni?

NELU: Ha valakik, hát ők értenek ehhez az egészhez.

MAGDA: Nem hiányzik nekünk a cirkusz. És nem szeretném, ha mindenki idecsődülne a nagy hangoskodásra. Most vissza kell fognunk magunkat. És nekik is.

NELU: Egyszer kell eltemessük Bunit, Magda. Mit akarsz itt eltussolni?

MAGDA: És ha a szomszédok feljelentenek? Mindenki gyanakvó most, Nelu. És fél, retteg. Egymást lesik az emberek. Még kémkednek is.

NELU: Tudod, Olguca és Kozmina kedvelnek téged.

MAGDA: Kedvelnek. Persze. A legjobb barátnőjüknek tartanak.

NELU: Segíteni akarnak.

MAGDA: Nekem?

NELU: Értenek a női testhez. És lélekhez. Gyerekkoromban is hozzájuk járt mindenki. Ők csináltak mindent a faluban. Velük jó kezekben vagy.

MAGDA: Buni még a halálában is képes intézkedni?

NELU: Olguca, Kozmina és Luci...megbízhatsz bennük. Ők segítettek mindig a nőknek a faluban. Mindig összetartottak. Ők is olyanok voltak, mint a testvérek. Mint Vali és én. Ha Buninak nem volt mit adjon, hogy lehúzza a lázunk, főztek nekünk a nagy fazékban teát és azt addig itatták velünk, míg meg nem gyógyultunk.

MAGDA: Én nem vagyok beteg. Engem nem kell meggyógyítani.

NELU: Nem? Akkor mi vagy? Mindenki azt kérdezi, hogy mi mikor leszünk egy család.

MAGDA: Tán nem egy család vagyunk, Nelu?

        (Nelu előveszi a kabátzsebéből a kis ajándékcsomagot. Magda kibontja. Egy pici gyerekcipő van benne. Magda elejti.)

MAGDA: Ezek a vajákos öregasszonyok a temetéssel is csak megnehezítik a dolgot. A pap nem nézi jó szemmel az ilyesmit. És nem szeretném provokálni. Főleg a mostani helyzetben. Neki is megvan az ő tűrőképessége. Aztán ezek a vénasszonyok egyebet sem csinálnak, csak pletykálnak.

NELU: Egy-két gyógynövény, vagy masszázs, vagy mittudomén, nincs azon mit mondani. Ha nekik egyszer ez a dolguk. Adunk egy kis pénzt, és kész. Jó asszonyok, olyan nekik is a lelkük, mint Buninak. Árad belőle a jóság.

MAGDA: Hál’istennek.

NELU: Járhatnál te is ki hozzájuk a faluba. S egy kicsit maradhatnál is. Jó ott a levegő. Jót tenne. Kicsit le is barnulnál, mert amilyen sápadt vagy...

MAGDA: Nem hagyhatom ott a betegeimet.

NELU: Te? Soha.

MAGDA: Szükség van ott rám, Nelu.

NELU: Angliába is jöhettél volna, ott is szükség van nővérekre.

MAGDA: De az nem ugyanaz. Ott nem vagyok otthon.

NELU: Itt sem vagy itthon. Alig jársz haza abból a kórházból.

MAGDA: Te teljesen el vagy már innen szakadva. Nem érted te már, hogy mennek itthon a dolgok.

NELU: Itthon főleg nem mennek.

MAGDA: Mert innen mindenki csak elhúz máshova és hátat fordít. És többé nem törődik semmivel. És már csak annak tud örülni, ha itt is minden egyre jobban hasonlít ahhoz, amihez hozzászokott odakint. De a sok új szabály nekünk ártani fog, Nelu. Tudod, hogy itthon is mi lesz?

NELU: Mi lesz, mi lesz.

MAGDA: Nem lehet majd a halottat itthon tartani, hogy elbúcsúzhassunk tőle, ahogy nálunk szokás, Nelu. Beteszik a kápolnába, és kész. Megépítik és beteszik oda. Csak a szabályok fognak itt uralkodni. Nem érdekelnek aztán senkit a mi szokásaink. Azt is el fogják venni tőlünk. És mindent szépen el fogunk felejteni. El se tudunk majd búcsúzni egymástól rendesen.

NELU: Elbúcsúzni? Egymástól? Mit akarsz mondani, Magda? Mondd meg nekem, amit mondani akarsz. Ne mind rébuszokban beszélj nekem hagyományokról meg szokásokról. Hát nem te tiltakozol a siratóasszonyok ellen? Luci, Kozmina, Olga Buni barátnői. Nem választhatod el őket tőle. S mégsem akarod, hogy idejöjjenek!

MAGDA: Mert Bunit vissza kell vigyük az ő helyére. Az ő házába, ahol élt.

NELU: A világ végére, ahol még pap sincs? Én egyre kevésbé értelek téged, Magda.

 

5. Kozmina, Luci, Olga

 

Kozmina házában Kozmina és Luci. Olga sántikálva érkezik egy levéllel.

LUCI: Tedd be azt az ajtót, Olga, a szomszéd kutyája be talál somfordálni utánad.

OLGA: Az a fekete? Amelyik a libákat kergeti?

LUCI: A libákat és az öregasszonyokat.

OLGA: Öregasszonynak tűnök én neked?

LUCI: A kutya szemével nézve mondom, kedvel ez minket. Lefekszik a küszöbre, aztán nem akar többet hazamenni. És ha a göcsörtös lábunkkal meg találunk botlani benne...

OLGA: Göcsörtös? Hát az enyém nem olyan egyenes, mint a szálfa, mint a paszulykaró nyár közepén, mint a gyalupad egész évben?

LUCI: Csak azt akarom mondani, hogy csukd be az ajtót, mert nem lenne jó, ha az a fekete kutya idejönne.

OLGA: Mióta lettél ilyen babonás, Luci? Buni is megmondta, éles késsel előbb-utóbb magunkat is megvágjuk.

LUCI: Azt mondjad, amit mondani akarsz, Olga!

OLGA: Ne higgyél bennük, és akkor nincs erejük feletted.

        Kozmina bejön, benéz a szekrény aljába, aztán megint kimegy.

LUCI: Te Olga, mi ez a füst?

OLGA: Meggyújtottam kint néhány babérágat, hogy elűzzem a rossz szellemeket.

LUCI: Csak Buni van itt.

OLGA: Nem tudod, mennyit volt ott abban a kórházban.

LUCI: Mér’, mennyit?

OLGA: Én nem tudom, de nem is hiszek én senkinek, aki két napot mond nekem. És tudod, miért, Olga?

LUCI: Miért?

OLGA: Mert mindenki hazudik. Tévébe is azt mondták, platós kamionon hozták, és azon hozták? Nem azon hozták.

LUCI: S még mit nem hiszel, Olga?

OLGA: Azt sem, hogy Nelu nem állt meg bár egyszer szundítani. Hogy hazáig megállás nélkül vezetett és utána még képes a városban furikázni a kamionjával.

LUCI: A kamionjával?

OLGA: Azzal.

LUCI: Az nem a Vali kamionja?

OLGA: Nelu, Vali, mindegy nekem, egyre megy. Csak azt akarom mondani, hogy az a kocsi meg volt állva és nem tudod, milyen szellemek csatlakoztak még be erre az útra, főleg most, hogy annyian halnak meg és hagyják el a testüket mind egyszerre. Könnyen össze lehet keveredni. A szellemeknek is.

        Kozmina bejön, és kimegy.

LUCI: Nem találja a cipőjét.

OLGA: Melyik cipőjét?

LUCI: A feketét. Azt a bundásat, amit ilyenkor szokott felvenni.

Olga (kikiabálva Kozminának:) Helyedben megnézném a padláson is! (Olgához): Hallja?

LUCI: Nem hallja! Aztán most mintha még jobban nem hallana. Vagy, hogy is mondjam, nem hall egy kicsit sem.

OLGA: És a pincében is megnézném helyedben, Kozmina!

LUCI: Nem hallja, mondom!

OLGA: És a pincében is!

LUCI: Melyik nyavalyatörés fészkes nyila csapott beléd? Le mernéd küldeni a pincébe? Ilyenkor? Hogy mehetne le oda? Oda most nem szabad lemennie senkinek!

OLGA: Buni nem is ebben a házban halt meg!

        Kozmina bejön, és kimegy.

LUCI: De most itt van. Halott, és itt van. Minek kell a sorsot kihívni magunk ellen, Olga?! Te is nagyon jól tudod, hogy a Nucu bácsi halála után a pálinkafőzőért ment le valaki a pincébe és nem jött fel többet.

OLGA: Mert megrázta az áram a nedves földön.

LUCI: Mondom: nem jött fel többé!

        Kozmina átmegy a szobán.

OLGA: Mióta lettél ilyen babonás?

LUCI: Amióta Buni idegenben halt meg. Rossz érzésem volt már akkor is, amikor elindult. Felülni egy kamionra, amelyiken a lépcső a derekáig ér! És még cipője sem volt, amit felvegyen! Ha ez nem jel volt...

OLGA: Kozminka odaadta neki a cipőjét! Amikor felsegítettük a kamionra, az volt a lábán, az a bundás! Hallod, Kozminka, ne keresd azt a cipőt már, mert megvan. Vagyis, nincs meg, mert elveszett. Vagy hogy mondjam, úgy veszett el, hogy megvan, vagy, hogy is van, úgy van meg, hogy elveszett.

LUCI: Ezt most inkább ne mondd el neki úgy, hogy hallja.

OLGA: Nem azt mondtad, hogy nem hall?

LUCI: Hát, néha hall, de nem lehet tudni, hogy mikor.

OLGA: Az a drága jó cipő! Milyen jól tartotta a bokáját!

LUCI: Most Buninak tartja a bokáját, hogy el ne tévedjen a másvilágon. És legyen neki valami, ami Kozminkára emlékezteti.

OLGA: Kozminka csak ilyen alkalmakkor hordta, és mindig bekente utána disznózsírral. Nincs is annál jobb!

LUCI: A libazsír!

OLGA: Ha azzal kenegeted, attól könnyen lúdtalpad lehet!

LUCI: Te Olga, te is arra gondolsz amire én?

OLGA: Te mire gondolsz, Luci?

LUCI: Én arra, hogy ha a halott elhalálozása előtt nem a saját cipőjét hordta, a cipő tulajdonosa hamarosan követni fogja őt a halálba.

OLGA: Én arra gondolok, hogy lehet, hogy neki adta. Örökbe, hogy tartsa Buninak is a bokáját ott idegenbe, míg haza nem jön.

LUCI: Azt mondod, amit én, hogy kölcsönbe adta, Olga.

OLGA: Úgy hordták ők egymás ruháit, mint akiknek nem számít, kié. S olyan egyformák is voltak, igaz, Kozminka kicsit testesebb volt, de messziről is csak az tudta őket megkülönböztetni, aki... vagyis, csak te meg én. És te sem mindig.

LUCI: De a cipőt azóta is keresi. És mindent csak keres. Elnyelt itt mindent a föld, semmit sem talál azóta. A helyét sem. Mintha Buni bundáscipőstül őt is magával vitte volna.

        Kozmina átmegy a szobán.

LUCI: Inkább azt mondjad, mit szorongatsz úgy a kezedben.

OLGA: Levelet kaptunk Valentintól.

LUCI: Valitól? Mit akar tőlünk ez a liba-, kacsa- és disznóhájjal megkent báránybőrdzsekis?

OLGA: Nem tudom. Mert olyan borítékot ki nem nyitok egyedül, amelyiket olyan ember küld, akinek a neve völgyet jelent.

LUCI: Völgyet??! Hogyhogy völgyet? Olga-Volga, lelkem bogyója, csak nem félsz?

OLGA: Inkább te olvasd el, Luci. (odaadja) Neked még a neved is azt mondja, hogy képes vagy elűzni a sötétséget.

LUCI: Adjál csak ide nekem egy szemüveget, Olgica.

OLGA: Nincs nekem szemüvegem, nem vagyok én vénasszony!

Luci (elővesz egy nagyítót és olvasni kezd): Kedves barátnőim!

OLGA: Barátnője neked a két hete odakozmált töltöttkáposzta!

LUCI: Ideje lenne maguknak is venni egy mobiltelefont, és lépést tartani az idővel.

OLGA: Ez is vénasszonyoknak nevez.

LUCI: Csak maradiaknak.

OLGA: Az ugyanaz.

LUCI: Bevallom, sosem értettem a maguk dolgát, amit kicsi gyermekkorom óta végeznek.

OLGA: Mondom. Vénasszonyoz, csak nem akarja kimondani.

LUCI: Fiataloknak nem vagyunk mondhatók. Nekem ma például minden csontom fáj és már a sok bedörzsölés sem segít.

OLGA: Mert túl hideg van ebben a házban, azért. Amióta Buni elment, mintha hiába is tennél a tűzre, nem tud kimelegedni.

LUCI: Kozmina nyitogatja azt az ajtót állandóan, és elfelejti becsukni, pont, mint te. Egész éjjel járkált, le nem hunyta a szemét.

OLGA: Akkor lehet, hogy én aludtam helyette is. És még álmodtam is. Tudod, mit álmodtam? Azt álmodtam, hogy fent voltunk egy dombtetőn és onnan gurultunk mind lefelé a völgybe. Mi madárrá változtunk, de Buni gurult tovább a lejtőn, őt nem repítette fel a szoknyája.

LUCI: És aztán?

OLGA: Aztán semmit se láttam többet, hiába nyújtogattam a nyakam (mutatja). Te, Luci, hol álltál meg?

        (Olga tovább nyújtogatja a nyakát. Luci odalép mellé.)

LUCI: Örülök, hogy ott lesznek Buni mellett is.

OLGA: Nem a levélben. A koporsónál. Itt álltál a lábánál, akarom mondani, a fejénél. Ki tette be ide fordítva ezt a koporsót? Melyik eszétvesztett akarja, hogy újabb halott legyen a háznál?

LUCI: Te ijesztegetni jöttél ide?

        (Kozmina átmegy a szobán.)

OLGA: Én?

        (Luci átteszi a virágkoszorút a koporsó másik végébe és olvas tovább.)

 

LUCI: Nagy szükség van az olyanokra, mint maguk, akik meg mernek állni a halál kapujában. Nagy bátorság kell ehhez, és maguknak ez megvan.

OLGA: Ez az egy legalább igaz.

LUCI: Én sem kérek maguktól mást, csak azt, hogy tegyék azt, amit ilyenkor szokás, a legjobb tudomásuk szerint.

OLGA: Tudomásuk szerint.

LUCI: Tudom, milyen nagyon szerették Bunit, és, hogy minden fáradozásuk szívből jön. Tudomásomra jutott, hogy amit maguk csinálnak, azt nem jó szemmel nézik a papok, de ha megígérik, hogy kivárják, hogy befejezze és utoljára csinálják, nem lesz baj belőle. És nem lesz maguknak semmi félnivalójuk,

OLGA: Ez a Vali tényleg azt hiszi, hogy mi félünk? Azt merészeli hinni, hogy félünk?

LUCI: mert mindent elintéztem, maguknak ott van biztosítva a helyük a koporsó mellett, ahol zavartalanul elvégezhetik, amit ilyenkor szokás. Tudják azt maguk nagyon jól, mindenkinél jobban, hogy mi a teendő, én csak intézkedtem, hogy maguk ne kelljen attól tartsanak, hogy bármi, vagy bárki megzavarja a nagy munkálkodásukban.

OLGA: Munkának meri nevezni? Ez a madártojásevő!

LUCI: Hálámat fejezem ki a távolból, ahonnan támogatásomat küldöm maguknak. A papnak is írtam levelet és tettem mellé egy borítékot is, hogy megköszönjem a megértését, amit tanúsít maguk iránt és azt javaslom, készüljenek maguk is egy borítékkal, mert manapság egyre ritkábban találni olyat, aki szemet huny a tiltott dolgok fölött.

OLGA: Tiltott? Megmondjam, mi tiltott? Gyenge bokájú öregasszonyokat Angliába vinni tél idején kamionnal. Az tiltott. És a derékmagasságnál kezdődő kamionlépcső, az tiltott. De ezt nem értheti az olyan madártojáslopó, aki úgy viselkedik, mintha hosszabb lenne az idefele út, mint az odafele út. És megmondjam, mi tiltott? Öregasszonyoknak nevezni minket, nem egyszer, hanem kétszer is ebben a levélben, és biztos vagyok benne, hogy lesz még harmadik is.

LUCI: Nem ártana, ha maguk is készítenének egy borítékot a papnak a biztonság kedvéért, kiegészítésképpen, a mostani időkre tekintettel. A Brexit óta egyre nehezebb itt a helyzetem, de amint javulnak a kilátásaim, magukat keresem fel először, ezt garantálom. De addig is, úgy sirassák a mi Buninkat, mindannyiunk Buniját, hogy idáig elhallatsszon, és mindenki megtudja, hogy úgy szerettük, ahogy maguk siratják.

OLGA: És a cipőről nem ír semmit?

        (Luci megfordítja a levelet.)

LUCI: Utóirat, áthúzva, majdnem elfelejtettem.

OLGA: Csak megjön az esze valahogy.

LUCI: Buni azt mondta, amint hazaér, visszaköltözik a faluba, mert a város túl zajos. Mondott még valami mást is, de arra már nem emlékszem.

OLGA: Elszóltam magam, nem jön meg ennek az esze soha.

LUCI: Remélem, Nelu hazaér magukhoz időben, de ha nem, tegyenek úgy, mintha mégis.

OLGA: Nem megmondtam?!

LUCI: A Fennvaló a megmondhatója, hogy mindent megtettünk, hogy ne teljen olyan gyorsan az idő, bár szentigaz, hogy amióta ez a szerencsétlenség történt, mintha megállt volna velünk az idő.

OLGA: Három holdvilágra is megesküdnék, hogy ezt másolta valahonnan!

        Kozmina bejön Buni ruháiban, amiből több réteget is magára vett.

OLGA: Te is látod, amit én látok, Luci? Mondtam én, hogy fejjel befele volt téve az a koporsó.

LUCI: Ne olyan hangosan, Olga, még meghallja! Nem látod, hogy Kozminka vette fel magára Buni ruháit? Megtalálta őket a pincében.

OLGA: A pincében?

LUCI: Nem kellett volna olyan hangosan kiabálni.

OLGA: Én csak azt nem tudom eldönteni Luci, hogy a ruhák nyúltak ki ott lent a nyirkos pincében, vagy Kozminka ment ennyire össze néhány nap alatt.

LUCI: Összeaszott, mint egy falevél, elhervadt, mint az őszirózsa, összekoppant, mint a kint felejtett csipkebogyó.

OLGA: Olyanok vagyunk, mint a víz, ha kilöccsentenek, nem tudnak többé összegyűjteni.

        A siratóasszonyok, Magda, Nelu Kozmina házában. Buni felravatalozva a háttérben. Őt körülállják a siratóasszonyok. A koporsó és Kozmi, Olguca, Luci félhomályban.

MAGDA: Nem fog eljönni.

NELU: Eljön.

MAGDA: Ne is jöjjön.

NELU: Szükségünk van rá.

MAGDA: Csak a bajt hozza ránk. Üljön ott, ahol van.

NELU: Nem beszéltél vele?

MAGDA: Én?! Mi közöm nekem hozzá! A te rokonod!

NELU: A pap?

MAGDA: Vali!

NELU: A pap csak akkor jön, ha...

MAGDA: ...ha, mi?

NELU: Ha Valinak sikerült intézkedni.

MAGDA: Valinak? Azt hiszed, ide is ő kell? A papunk soha nem hagyna cserben minket.

NELU: Nem is kellene. Mert még Vali meg talál haragudni. Aztán azt ki szeretné?

MAGDA: A legjobb, ha Vali ebből kimarad! Ha már úgysem akart eljönni.

NELU: Vali most is itt van.

MAGDA: Miket beszélsz, te Nelu? Kiráz a hideg, amikor ilyeneket mondasz.

NELU: Nem úgy értem, hanem, hogy Valinak az akarata.

MAGDA: Csak nem fogja a papot is megzsarolni!

NELU: A papot? Megzsarolni? Vali! Hát hallottál te már ilyet, hogy valaki megvesztegessen egy papot? Mert én még soha.

MAGDA: Ha Vali őt is megkörnyékezi, esküszöm neked, Nelu...

NELU: Én csak azt mondom, hogy meglesz az a papír a papodnak. Ha úgy kell az neki.

MAGDA: Nálunk is vannak szabályok, Nelu.

NELU: És mind be lesznek tartva.

MAGDA: Nem is akarom tudni, hogy mire gondolsz, Nelu.

NELU: Hát, Kámira.

MAGDA: Kámira? Neked még most is ő jár az eszedben?!

NELU: Nem éppen ő, hanem a férje. A polgármester.

MAGDA: Már megint miben sántikálsz, Nelu?

        Pap megérkezik.

PAP: Vigasztalódást a családnak. És minden hozzátartozónak.

NELU: Csak mi voltunk neki, atyám.

        A siratóasszonyok hangosan köhögni kezdenek.

PAP: A siratóasszonyok is itt vannak már?

MAGDA: Buni szomszédai, atyám.

PAP: Aki itt lakik a szomszédban, könnyű annak. Mert amennyi kátyún kell idedöcögni, csodálkozni fogok, ha holnap nem kell a kocsimat szervízeltetni.

NELU: Szólt volna nekem az atya, elhoztam volna szívesen. Mert nekem olyanok a lengéscsillapítóim... gázosak, nem olajosak. Ikercsövesek.

PAP: Csöves, csöves... Mi más?

MAGDA: Nelu, a férjem.

PAP: Aki hazahozta a mamikát. Láttam magát a tévében. Manapság már mindkettőjüket mutatják a tévében. Mondjuk, maga legalább nem szólalt meg.

NELU: Tőlem nem is kérdezősködtek, atyám.

PAP: Azon nem csodálkozom.

NELU: Az a nő érdekelte őket.

MAGDA: Nelu!

NELU: Ha egyszer igaz! Hogy hazudnék egy papnak?!

MAGDA: Kalácsot, atyám?

Pap (inti, hogy nem kér): Ha tudnának mesélni nekem a mamikáról.

NELU: Buni mindenkin segített, tetszik tudni, olyan volt ő. Akkor is segített, ha nem kérték, mert tudta ő jól, hogy nem szívesen kérnek az emberek. És ő ki tudta találni, hogy mire van szükség. Mi is tőle örököltük ezt Valival. Mert minket ő nevelt, tetszik tudni. Egészen kicsi korunktól. És ha csak a felét mondja el annak, ami Bunival történt az ő életében...

Luci (kiszól a koporsó mellől): Már az is sok lesz, atyám. Kitesz az két életet is.

NELU: Tetszik tudni, Buni olyan volt, a hervadt virágot is fel tudta éleszteni. Vagy hogy mondjam. Mindenkihez volt egy jó szava.

MAGDA: És mondta is.

NELU: Ki tudta találni, mi van az ember szívében. Még a Valiében is.

Magda (magának): Pedig ott nem sok minden van.

Olguca (kiszól a koporsó mellől): De Buni azt is képes volt meglátni, ami ott sem volt. És, ha ő valamit meglátott, az előbb-utóbb oda került.

MAGDA: Atyám, ide készítettem magának helyet.

PAP: A maguk Bunija különleges asszony volt.

LUCI: Az.

NELU: Tetszik tudni, Buninak nem volt családja.

Olguca: Mi voltunk a családja.

MAGDA: Mi voltunk a családja.

Olguca: Bunit egészen kicsi korában elhagyták a szülei. Mindent felpakoltak a szekérre. Csak Bunit nem. Őt letették a templomajtóba. Ott találta meg a pap, és tőle tanulta meg Buni, hogyan kell hinni Istenben.

NELU: Mert ő nagyon hitt az Istenben.

MAGDA: És Valiban.

NELU: Bátor asszony volt. Attól sem félt, hogy felüljön a kamionra és kijöjjön velem Angliába. Igaz, nem azért, hogy ott maradjon. De hát hazahoztam, nem?

MAGDA: Az atya nem azért jött ide, hogy magunkról beszéljünk, nem igaz?

NELU: Hát, ha Vali nem megy ki Angliába, aztán ha én nem megyek ki utána, aztán ha Magda nem marad itthon... akkor nem is kellene mesélni.

Olguca (közelebb jön): Mi itt ismertük meg, ebben a faluban. Buni idejött és itt maradt.

NELU: Mert itt sok volt a munka. És Buni nagyon fürge volt és szorgalmas. Szeretett dolgozni. És minket is erre nevelt. Mi sem tudunk tétlen ülni. Rá hasonlítunk mind a ketten. Tudja, Vali és én. Akiket felnevelt egyes egyedül. Mert ilyen volt a mi Bunink. Kitett ő kettőt is.

MAGDA: Már mondtad, Nelu.

NELU: Elmondom Vali helyett is.

Olguca: Buninak nagyon sok kérője volt. Mert Buni nagyon szép volt. Nagyon szép.

Luci (közelebb jön): De soha nem ment férjhez. Nem törődött ezzel.

NELU: Csak velünk. Mi voltunk ketten neki a szeme fénye. Vali és én. És Vali volt a jobbik. Ezt ő mondta így. Mert azzal messzebbre látott. De én voltam neki a másik szeme fénye.

MAGDA: Térjünk vissza Bunira, nem?

NELU: Azt mondta, nem kell neki férj, ha van neki két ilyen szép gyermeke. Egyik szebb, mint a másik. Egy szőke, egy barna. És hol nekem, hol Valinak vetette este a szenesvizet. Mert azt is tudott a mi Bunink. Mert mi olyan szépek voltunk, hogy megigéztek, ezt mondta.

MAGDA: És meg is igéztek. Főleg Valit. A kocsik. És ő azt szerette volna, ha a világ összes kocsija az övé.

NELU: És akkor el kellett neki menni Angliába. De Buni nem haragudott Valira. Buni nem tudott haragudni senkire. Mert olyan volt az ő szíve, mint a kristályvízű forrás. Nyugalmat talált, akit ő oda befogadott. És Buni mindenkit befogadott.

MAGDA: Az égadta világon.

NELU: És ha valaki jót tett vele, azt ő kétszeresen is meghálálta. És mert felnevelte őt a házvezetőnő, ő felnevelt egyedül két gyermeket. Így akarta kifejezni az ő háláját.

MAGDA: Ezt mondtad már, Nelu.

PAP: Igazán kivételes asszony volt a maguk Bunija. És mindezt egyedül.

NELU: Mert ő nem bízott a férfiakban, tetszik tudni. Csak Valiban bízott. És bennem. És, ha azt mondtuk, hogy szeretné Angliában, akkor hitt nekünk. Ha azt, hogy jobb lesz neki a városban, akkor is.

        Kopognak. Magda kimegy, ajtót nyit. Kámi érkezik.

MAGDA: Nelu! Téged keresnek.

Nelu (meglátja Kámit): Tudtam, hogy jönni fog! Látod, Magda, Bunitól én is örököltem megérzést.

MAGDA: Azt!

KÁMI: Én meg Valit örököltem. A maguk Valiját.

NELU: Most már a magáé is! A maga Valija is.

KÁMI: Küldi maguknak a papírt a polgármesteri hivataltól.

NELU: Hát nem megmondtam, Magda?

Kámi (közelebb lép hozzájuk a pap is): Hányan vannak maguk itt?!

NELU: Bunival mondjam? Vagy Buni nélkül?

KÁMI: Magának még most is megvannak a rossz viccei.

MAGDA: Azt is Bunitól örökölte.

NELU: Amióta hazahoztam, már számolni sem jól tudok. A pappal mondjam, vagy pap nélkül?

KÁMI: Inkább meg se mondja. Adja ezt oda neki, kérni fogja.

Pap (odalép): Ha Magda is ilyen serény lenne, mint maga azokkal a papírokkal...

Magda (Kámihoz): Jöjjön be, nem jó ilyenkor az ajtóban állni. Nem jót jelent.

        (Magda betessékeli a papot és Nelut meg Kámit is, de ők még lemaradnak.)

Nelu (Magdához): Ezt Bunitól tanultad?

Nelu ( Kámihoz): Hogy tudnánk meghálálni ezt a kedvességét, hogy idefáradt, ilyen messzire, hozzám? Akarom mondani, Bunihoz.

KÁMI: Tartsa távol tőlem ezt a papot.

NELU: Őt csak Magda érdekli.

KÁMI: Ezt maga rosszul hiszi. Tegye el a Bunija papírját. És ne mondja, hogy már az enyém is! Ha tudná, mit kellett tennem ezért. A férjem feltelefonálta az anyakönyvvezetőt, hogy a szabadnap ellenére menjen be és állítsa ki magának a bizonyítványt.

NELU: Pedig most már tényleg a maga Bunija is!

KÁMI: Ezt ne mondja el senkinek!

NELU: És az én ügyemben is beszélt a férjével?

KÁMI: Milyen ügyében?

NELU: Hát, hogy lenne munka nekem. A hivatalnál. Sofőrként. Maga mondta, hogy itthon minden megoldódik és lesz munkám.

KÁMI: Magának semmi nem elég? Mind ilyenek maguk. Ha odaadom a kisujjam, kell a kezem is.

NELU: Az is kéne. Ha adná. Bocsánat, ezt nem tudtam kihagyni, na. De ne vegye magára, mert csak a vicc kedvéért mondtam. Hiszen ismer.

KÁMI: Aha.

NELU: Még jó, hogy bejött, mert ha Magdával nem találkozik, el sem hiszi, hogy egy ilyen fontos személy, mint maga, idejön. De most már nagyon sokan vagyunk. Én nem haragszom meg, ha maga elmegy.

KÁMI: Tudja, azért is jöttem, hogy megkérjem Nelu, beszélje le a feleségét.

NELU: Már miről?

KÁMI: Összekeveri a szezont a fazonnal.

NELU: Magda? Soha nem tenne ilyet! Még védőruhája sincs!

KÁMI: Teljesen a pap hatása alá került.

NELU: Magda? Kiben bízzon?

        (Magda hangosan utasítja Nelut, kihallatszik.)

MAGDA: Nelu, huzat van! Átfúj a házon! Csukd már be azt az ajtót!

        (Kámi és Nelu beljebb jönnek.)

Nelu (Magdához): Itt a papír a temetéshez. Tedd el jó helyre, mert kelleni fog.

Nelu (Kámihoz): Köszönjük szépen, hogy idáig elhozta.

MAGDA: Hála érte a Magasságosnak!

KÁMI: A Magasságosnak?! Itt neki már nem sok dolga akadt. A kórháznak kell megbizonyosodnia a halál okáról. Vagyis, jelen esetben tudomásul kell vennünk.

MAGDA: És tudomásul vették?

KÁMI: Leküldtük a hivatalba, ők adják ki az engedélyt. Vagyis, nekünk is meg kell bizonyosodnunk a halál okáról.

MAGDA: A halál okáról?  

KÁMI: Hogy nem történt gyilkosság.

MAGDA: Gyilkosság?!

KÁMI: Hogy kizárjuk az idegenkezűséget.

MAGDA: Hogy valaki idegen kezek révén? Direkt?

KÁMI: Ki kell zárnunk ennek a lehetőségét.

MAGDA: Lehetőségét? Azt mondja, lehet, hogy valaki innen okozhatta a halálát?

NELU: Ne mélyedjünk úgy bele most ebbe. Nem visszatekinteni kell, hanem előre. Ezt mondaná Buni is. Én már csak tudom.

        (Pap is odalép hozzájuk.)

PAP: Emlékezni gyűltünk össze drága testvérünkre, akit magához vett a mi Urunk. Jöjjön és emlékezzék velünk.

KÁMI: Nehéz idők nehéz próbatétele ez.

PAP: Isten segedelmével ezen is túlleszünk.

KÁMI: Segedelmével, túl.

MAGDA: Azért jutottunk ide, hogy észrevegyük a tévedéseinket. És változtassunk rajtuk.

KÁMI: Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy intézményünk felnőjön a feladathoz. És meg fogjuk mutatni, milyen sok mindenre vagyunk képesek. Mert olyan személyzetünk van, amely nem hátrál meg a nehéz időkben sem. Ugye, Magda? És hogy ne kételkedjünk magunkban.

PAP: A kételyek felszámolásához másra is szüksége van. Például összefogásra. Most kell összekapaszkodnunk, hogy valódi eredményeket érjünk el.

KÁMI: Összekapaszkodni?    

PAP: Ezekben az időkben a terveiből nem hiányozhat az Úristen, nem igaz? A mostani megpróbáltatás figyelmeztetés maguknak is, és újabb lehetőség az egyházzal szorosabbra fűzött viszonyra, hiszen mi is tudunk segíteni a mostani helyzetben.    

KÁMI: Segíteni? Be akarnak jönni hozzánk a kórházba?

PAP: Csak az udvarra.

        Magda előveszi a poharakat, kérdezés nélkül tölt és mindenki kezébe nyomja.

MAGDA: Az elhunyt pihenésére!

NELU: Buni örülne, ha látná, hogy ilyen sokan itt vagyunk.

MAGDA: Buni összehozza az embereket!

NELU: Még egy pohárkával? A halott lelkéért. (Nelu tölt mindenkinek).

MAGDA: Aki hazatért hozzánk idegenből. Hogy megtérjen az ő Urához. Hálát adunk az atyának is, hogy ilyen emberpróbáló időben eljött hozzánk. És Káminak, aki segít nekünk, hogy eltemethessük a mi Buninkat.

NELU: Mindannyiunk Buniját.

PAP: Adjunk hálát azért is, hogy nemsokára templom épülhet a kórház udvarán. Hogy a lelket is gyógyíthassuk és segíthessünk a bajban. Mert a test gyógyításához szükség van a lélek gyógyítására is.

        (Kámi köhög.)

Magda (egy nagy tálca kalácsot kínál. Mindenki vesz belőle): A Buni kedvence. Kakaós. Vegyenek.

NELU: A mazsolás, az volt a kedvence! Még most is látom, ahogy a mazsolákat kiszedegette a tenyerébe és a végén egyenként, szép lassan elmajszolgatta őket.

MAGDA: A kakaós a kedvence. Csak tudom.

PAP: Ettől a cukrozott kalácstól megfájdult a fogam. Az agyamig felnyilall. A nyavalyába.

KÁMI: A foga, atyám? Ismerek egy megbízható, jó fogorvost, arany keze van. Úgy dolgozik, semmit sem fog érezni. Olyan érzéstelenítője van, nem is érzi, amikor beadja, aztán utána végképp semmit. Beszélni is alig fog tudni. Garantálom, hogy meg lesz vele elégedve. És ha nem, nekem nyugodtan megmondhatja.

PAP: Igen? Azt mondja, finom keze van?

KÁMI: Mint egy hegedűsnek. És ha én küldöm, az atyát rögtön fogadni fogja. Még ma. Ha én intézkedem magának. Felhívjam? Ott van a rendelője közel a templomhoz, a főtéren.

PAP: Tiszta szerencse.

KÁMI: Lehet, ismeri is. Jó híre van. Az atyáért bizonyára bármit megtesz.

PAP: És maga is?

        (Míg a pap és Kámi beszélgetnek, Magda és Nelu tovább majszolják a kalácsot, egymástól meglehetősen távol.)

LUCI: Egy decemberi napnak sötét reggelébe

        felkapaszkodott a nagy kamion terébe

        lábán téli cipő, derekán keszkenő,

        így indult el itthonról, a nagyvilágba menő.

        Tavaszig maradt volna külföldi otthonában,

        ha az idegen betegség utol nem éri a messzi távolban.

        A rossz hír gyorsan jött, a tévé is bemondta,

        odalett a mi Bunink, mindenki megtudta.

OLGA: Keserves sírással siratja két fia,

        kik holttestét kamionkocsira téve hozták haza.

        Orvosi tudomány őt meg nem menthette,

        élete nyugodt éveit örökre elvette.

        Bánatunk nem bírjuk szívünkben tartani,

        nyomja és feszíti, ki kell azt beszélni.

Kozmina:

        hová lettél, hová lettél,

        engem te itt felejtettél?

        azt ígérted, kis időre,

        de engem itt hagytál örökre.

        gyere értem és vigyél el,

        nem kell nekem már az étel

        álom se jön a szememre

        nyugalmam nincs sehol se,

        az életem így büntetés

         nélküled nincs más, csak sötét.

Szálinger Balázs: Becsvölgye – Hevesi Sándor Színház

 

Becsvölgye valóban létezik. Szeges település Zalában, közelebbről Göcsejben, vagyis nem egy összefüggő falu, hanem hét dombra épült hét kisebb település alkotja Barabásszegtől Vörösszegig. És határos a magyar irodalomba Nádas Péter révén bevonult Gombosszeggel. A szintén zalai, szülőföldjére pár éve visszaköltözött Szálinger Balázsnak mindig is fontos volt, hogy műveiben megjelenítse szűkebb hazáját, gondoljunk csak a Zalai passió című vígeposzára. A Becsvölgyéhez egy csalásról szóló tévéhírből merített témát, helyszínnek azonban a beszélő nevű falut választotta. A krimiszál mellett a szövegből kiérezhető szeretettel beszél a tájról és az itt élő emberekről, no meg a pusztulásukban is szépséges zalai szőlőhegyek világáról.

 

Dura Veronika, Kovács Martin, Pap Lujza és Besenczi Árpád (fotó: Pezzetta Umberto)

 

A zalaegerszegi színház az utóbbi években nem kényezteti el a nézőit kortárs magyar drámákkal, és ennek csak egyik oka, hogy jelenleg nincs kamaraterme. Műsorpolitikája szerint (amelyet Besenczi Árpád igazgató rendre az „erre van igény” mondattal indokol) inkább francia vígjátékokat, az iskolai kötelező irodalomhoz kapcsolódó klasszikusokat és zenés történelmi darabokat játszik. A kortárs drámákra és a kísérletezőbb rendezésekre éhes zalai nézőknek Szombathelyig kell utazniuk, és egyre többen meg is teszik. Különösen fájdalmas ez a Nyílt Fórum egykori bölcsőjében. Ezért is előzte meg nagy várakozás a műsorban rendhagyónak számító Becsvölgyét, amelyre a Covid okozta csúszások miatt éveket kellett várni.

A rendezéssel a színész Mihály Pétert bízták meg, akinek a nevéhez már nem egy jól sikerült előadás fűződik. Ilyen volt (még jóval a musical hódító útja előtt) egy egészen kiváló A Pál utcai fiúk, aztán a Vaknyugat, legutóbb pedig a Liliom.)

Állandó díszlettervezője, Kiss Borcsa több szintes teret tervezett, ami leképezi az előadás szintjeit is. A főszereplő házaspár házában, a padlószint alatt oda rejtett tárgyakra, főként gyerekjátékokra látunk. Mindjárt az előadás elején kigurul onnan egy labda, máskor egy kapucnis, sötét alak bújik el, vagy bújik elő. Érdekes és véletlen egybeesés, hogy a szőnyeg alá söpört múlt, a rejtegetett fájdalom e szimbolikus és valós terével élt a tatabányai Jászai Mari Színházban Fekete Anna díszlettervező is a Nem félünk a farkastól című előadásban. Mindkét esetben a gyermek elvesztésének feldolgozhatatlan tragédiáját jelenítik meg ezek a terek.

A Becsvölgyében a hétköznapiság, a mindennapok rutinja mellett megjelenik egy felső, spirituális szint is, és nem csak a ház fölé magasodó templomtoronyban, hanem többek között az egyetlen mozdulattal ravatallá alakított asztalban. A rendezés egyik fontos csomópontja, az addig békés, becsületes életet élő házaspár bűnbe esése bibliai párhuzamot kínál.

A közönség a bemutatón sok nevetéssel jutalmazta az ismerős helyi ízeket. Mindjárt a második percben, amikor Gyuri, a férj felolvasta és kommentálta a Zala (Zalai Hírlap) szalagcímeit, egy szennyvíztelep avatójáról szóló hírhez hozzáfűzve, hogy régen, ha kitisztítottak egy csatornát, nem álltak mellé öltönyben, felcsattant a taps. Hiszen mindenki tudta, hogy az utalás a nézőtéren ott ülő országgyűlési képviselőről, a népnyelvben Ollókezűnek emlegetett Vígh Lászlóról szól. Adott volt tehát a lehetőség, hogy a néző, ha akarja, megmaradjon a helyi ízekre való ráismerés és a konkrét történet biztonságos terepén. Ha azonban volt kedve továbbmenni az alkotókkal, végig követhette, hogyan megy rá a völgymenetre a főszereplő házaspár becsülete, hogyan csúsznak bele egy számukra addig elképzelhetetlen spirálba, amikor a pénz, az addigi tisztes jómód helyett a még több pénz lehetősége elvakítja őket. Miközben a kapcsolatuk a hozzájuk vetődő fiatal párral egyáltalán nem csak a pénzről szól, hanem a gyerekpótlék tudat alatti kereséséről is. A díszlet követi az addig biztosnak hitt életkereteik szétesését is.

 

Kovács Virág és Szakály Aurél (fotó: Pezzetta Umberto)

 

A Besenczi Árpád és Pap Lujza által játszott férj és feleség eredetileg tanárok voltak, egy ideje azonban pályát váltottak: bio gyepszőnyegeket termesztenek és árulnak. Az asszony szobakiadással egészíti ki a jövedelmét. Értelmiségi létnek a nyomai sem látszanak már, a falusi kisvállalkozók életét élik. Besenczi Árpádnak jól áll az egyszerű, szókimondó, a fanyar humort sem nélkülöző Gyuri szerepe. Az intonációja sajnos nem mindig tiszta, így néha szavak, félmondatok elvesznek a szövegéből, de ezt leszámítva a helyén van, játékából átjön a fia elvesztését feldolgozni nem tudó apa fájdalma és a fiatalokba vetett (ez esetben megalapozatlan) bizalma is. Pap Lujza, aki a színház vezető színésznőjeként mindig magas szinten teljesít, emlékezetes szerepek sorát tudhatja a háta mögött, ezúttal mintha nem teljesen találná ennek az asszonynak a hangját. Hanghordozásából az érződik, hogy karaktere, Eleonóra valamiképpen kívülálló a faluban, van benne egy kis felsőbbrendűségi tudat, vagy valami emléknyom a tanár-diák hierarchiából, ez különösen a postáslányhoz való viszonyában köszön vissza. A férjét is időnként úgy kezeli, mint egy nagyra nőtt gyereket, vagy régen a tanítványait; a fiatalokhoz szeretne kapcsolódni, de ez nem nagyon sikerül. Erős pillanat, amikor az asszonyt elkapja a pénz utáni mohó vágy, és ez elsodorja a tisztánlátását s a morális gátakat. Dura Veronika Klári, a fiatal vendég szerepében végig rideg, kelletlen és számító. Ebben az (állítólag) az Alföldről jött Bonnie és Clyde párosban ő az irányító, a meghatározó fél. Kovács Martin jóval árnyaltabb karaktert formál Csaba szerepében, neki vannak kétségei, van benne együttérzés. Szakály Aurél egy mindenre és mindenkire figyelő polgárőrként egyszerre szerencsétlen lúzer és a falu lelkiismerete – alakítása részletgazdag, meggyőző . A jóindulatú, butácska postáslányt Kovács Virág játssza, rendkívül vitálisan, néha kissé túlhabzóan.

Van még egy titokzatos szereplő, a sötét csuklya mögött rejtőző szellemfiú (Fritz Attila), aki a történet végén egy szürreális betétdal erejéig (az előadás impulzív zenéjét Szemenyei János szerezte) színre lép, hogy aztán visszazuhanjunk a mindennapokba – igaz, azokat sem élheti már úgy a házaspár, mint azelőtt.

Átgondolt, míves előadás a Becsvölgye, amely meg tudja szólítani a helyi közönséget, bizonyítva, hogy a rólunk szóló kortárs drámára igenis van igény a vidéki színházakban is.

Turbuly Lilla