Kellék és szöveg szerepe a filmben

Egy különös kellék a világsikerben

Oppenheimer

Nemigen törődünk azzal, hogy egy filmben milyen kellékek veszik körül a szereplőt. Most viszont, Christopher Nolan Oppenheimer című mozijában döntő szerepet kap a főszereplő (a fizikust alakitó Cillian Murphy figurájának) kalapja. Az egykori, tehát a valóságos Oppenheimer kalapot sose, csak sapkákat hordott, vagy semmit. A filmbeli Oppenheimer viszont szinte végig egy fura kalapot visel, ami olykor gyűrött, s időnként a szemébe húzza, hogy tudjon koncentrálni, Mert mint tudós kizárja magából a világot, egy másik valóságban – a kvantumfizikában, a bombagyártás ködében – él, ezt jelzi a kalappal való játék. A filmben ugyanis csak ő hord kalapot, a többi szereplő hajadonfőtt játszik. Oppenheimert ez a kalap és viselésének gesztusa – meg a láncdohányosra jellemző cigi – teszi hitelessé, ezért hisszük el, hogy ő a világ legnagyobb fizikusa és egyben a „halál angyala” (mert ő a világtörténelmet megváltoztató Bomba feltalálója).

Ennyit jelent egy közönséges „tárgy”, egy accessoire, azaz kellék a film szuggesztív főhősének megteremtésében.

A filmszövegek hatalma

Moziba a vizuális élményért járunk, nagy filmek képi megoldásai, meghökkentő vágásai hatnak. A szöveg általában mellékes, a történést meg a sztorivezetést szolgálja, dialógus vagy háttérbeszélgetés formájában. Mégis van néhány filmszöveg, vagy inkább mondat, ami beleégett a mai nézők tudatába. Első példám a Megáll az idő című halhatatlan remekből való: a film vége felé, Koltai Lajos operatőr zsenialitásából (és Bereményi Géza frappáns félmondatából) összeáll egy képszöveg-sor: egy ház emeleti ablakát látjuk, alulról megvilágítva és fotózva, az ablakban az Anya (a Köves család feje) és a két gyerek áll. Lent, az emeleti ablak alatti kertben a felkelést feladó két férfi ássa el fegyvereit. És akkor az Anya (Kakassy Ági) megszólal: „Jó, hát akkor itt fogunk élni”. Rövid mondat, önmagában szinte érthetetlen a mélyebb jelentése, miközben a nép és a Kádár-rendszer harminc évének alapélményét, a kényszerű belenyugvást fejezte ki időtlen erővel ez a fanyar félmondat: kép és szöveg egymásba fonódik. Hihetetlen erősséggel szállja meg a néző agyát – nekem máig ez a mondat az elementárisan magával ragadó Gothár Péter 1982-es remekéből. Újra meg újra beugrik: hogyan lehet fél mondattal egy korszakot összefoglalni?!

Olyan ez a mondat, mint a Casablanca című mitikus remekmű egy híres kérése – Ingrid Bergman világszépe mondja zongorista partnerének: „játszd újra Sam!” A filmkép és e mondat együtt viszi a mozit az utolérhetetlenségbe. (Ez a pár szó egy nagysikerű színdarabnak is címe lett …)

Megáll az idő

A Megáll az időben az a csoda, hogy negyven évvel ezelőtt született és mind a mai napig friss és imádni való. Hogy ne mondjam, aktuális: jelenetei ma az úgynevezett Z-generáció vibráló gondjaira hajaznak, és az egykori Gothár-film máris a jelenről szól.

Nem bírom megállni, hogy e filmből egy másik szöveget is ide ne idézzek: Őze Lajos épp kijön az ’56 után rászabott börtönbüntetésből, és Kövesék konyhájában beszélgetnek: Anya: „Bent mi volt?” Őze mint Bodor Pál, a sittes: „Miért, kint mi volt?” Hoppá! (Bereményi telitalálata…)

Őze gúnyos válasza hordozza az egész ’56-os mitológiát, de főleg a Kádár-korszak állóvizének markáns érzékeltetése.

Ennyit a kép és szöveg klasszikus össze-fonódásairól a sikerfilmekben.

Almás Miklós

Shakespeare: Lear király – Kenneth Branagh Theatre Company

Lear szerepe minden nehézsúlyú brit színész számára kötelező, egy művészpálya utolsó szakaszának nagy kihívása. A legnagyobbak szinte kivétel nélkül nekifutottak: John Gielgud (1931, 1950), Laurence Olivier (1946), Paul Scofield (1962), Ian McKellen (2007), Don Warrington (2016) és Antony Sher (2016). Kenneth Branagh színészként és rendezőként egyaránt korunk egyik – ha nem legjelentősebb – Shakespeare-tolmácsolója, évekkel ezelőtt elfoglalta e poszton Olivier megüresedett trónját. V. Henrik, Hamlet, Macbeth, Jágó, Leontes karaktere és tucatnyi – színházi és filmes – Shakespeare-rendezés már mögötte van, a legjelentősebb darabok közül talán csak a III. Richard, A vihar és
a Lear király nincs még feldolgozásai között. Egy 2019-es interjú tanúsága szerint évek óta foglalkoztatta Lear alakja: „a személyes megbocsátás óriási hiánya…amit világunk éppen megtapasztal a vad és ítélkező, azonnali és erőszakos megosztottságában…”, de energiáit lekötötte életrajzi motívumokon alapuló mozija, a Belfast – amiért a nyolcadik jelölése után végre kezébe vehette az Oscar-szobrocskát –, majd harmadik Poirot-filmje, az A Haunting in Venice forgatása. 2023 tavaszán jelentette be, hogy a Kenneth Branagh Theatre Company a 2015‒2016-os évad után megint visszatér a West Endre a Lear királlyal 50 előadás erejéig a Wyndham’s Theatre-be, majd 2024 őszén turnéra indulnak New Yorkba.

A színész-rendező 1989-ben megjelent Begining című életrajzi könyvéből tudhatjuk, már akadémistaként is kutató alkat volt, szerepeihez nemcsak az irodalmi anyagot, de az ahhoz kapcsolódó társművészeti vonatkozásokat is mindig aprólékosan feltárja. Shakespeare korabeli közönsége Raphael Holinshed 1587-es műve, az Anglia, Skócia és Írország krónikái alapján a mítosz és a történelem összefonódásaként ismerhette meg Lear (Leir), az ókori Britannia királyának történetét, aki felosztotta birodalmát három lánya között. A darabot először 1606-ban, az udvari karácsonyi ünnepségek keretében adták elő a Globe Színházban. Díszlet nélkül, a három lány szerepét a társulat tehetséges fiúszínészeivel játszatva – feltételezések szerint Cordeliát és a Bolondot ugyanaz a fiú alakította. Lear szerepét Shakespeare Richard Burbage-nek írta – kihasználva énektechnikáját és fizikai állóképességét –, a színész sírfelirata őrzi alakítása emlékét. A színházkutatók szerint Lear valós kora 80 év körül van, így korainak tűnik Branagh pályáján. (Bár magunk is láthattuk az alig 50-es Kulka Jánost vagy László Zsoltot e szerepben, és Hegedűs D. Géza is 70 alatt játszhatta el.)

Nem is öregemberként, hanem ruganyos harcosként, látszatra egy robusztus negyvenesként jelenik meg Branagh mint Lear a színpadon, olyan férfiként, akinek fizikai és szellemi kimerülése vezet oda, hogy feladja az életet. A színész nem elégedett meg a címszereppel, az előadás rendezését is magára vállalta, ami kissé skizoid helyzet, hisz egyszerre kell koncentrálnia egy nagy Shakespeare-szerep felépítésére, és totálban látni az egészet is. Alaposan átgyúrta az eredetileg öt felvonásos darabot egy filmszerű, szünet nélküli kétórás előadássá, akciódús, erős tempót diktálva. Ahogy Nádasdy Ádám szokta, „lefordította” Shakespeare-t a mai közönségnek, modernizálta a párbeszédeket, megőrizve ugyanakkor a híres monológokat. Az előadás hangsúlyát – a fiaival küzdő Gloucester párhuzamos melléktörténetével –
a gyermekek árulására helyezte. Az alapokhoz nyúlt vissza, rendezői felfogását a jelmez- és díszlettervező Jon Bausor támogatta. Merész vizuális formanyelvet hoztak létre, nincs nagyléptékű díszlet, királyi luxus. Képi vilá-gát tekintve a történetet az eredeti korba helyezték. Stonehenge kőbástyáit idéző sziklák sziluettje felett Ízisz szemét stilizáló, állandóan örvénylő, változó égbolt fedi a játékteret, rajta felhők, madarak, csillagok keringenek pusztító időjárási viszonyok között, nincs díszletelem, csak a színpadi forgót és emelőt aknázta ki a tervező. A jelmezek durva szövésű anyagból vagy bőrből készültek, földszínű ingek, nadrágok, a vállakon átvetett állatbőrök, mindenki övében tőr vagy lándzsa. Branagh ugyan most nem filmet forgatott, de az előadáson érezhető filmes hatás, leginkább Aletta Collins koreográfiája és a Bret Yount által beállított harci jeleneteknek köszönhetően.

A színész kötődése alma materéhez, a Royal Academy of Dramatic Artshoz (RADA) legendás, 2015 óta már elnöke is a színészképzőnek. Nem felejtette el sa-ját karrierje keserves kezdetét, figyel a friss-diplomások pályára lépésére. A tizennégy szereplő közül hatan éppen csak elhagyták
a RADA-t, és Branagh mellett debütálhatnak a West Enden. Dinamikus, harminc alatti játszótársakat válogatott, akik fiatalságukon túl eklektikusak is, a három lány három rassz: afrikai, ázsiai, kaukázusi. Az, hogy az előadás középpontjában egy színészlegenda áll a maga jelenével és múltjával, jó kontrasztot képez a fiatal művészek színpadi éhségével.

Deborah Alli egy ambiciózus női harcos, lendületes és cinikus Goneril, Melanie-Joyce Bermudez Reganja kegyetlen, aki hamar ráérez a hatalomra. Jessica Revell játssza Lear hűséges lányát, Cordeliát és övé a Bolond szerepe is. Nagy lehetőség ez a RADA-n 2023-ban diplomázott színésznőnek. Jó is a színpadi együttállása Branagh Learjével Cordeliaként, de a lantot pengető Bolond figurája a premier utáni előadáson még nem tartott tükröt a közönségnek. Corey Mylchreest a felemelkedésre bármi módon kész törvénytelen fiú, Edmund szerepében magabiztos, pimasz, jóképű cselszövő. Mellette a hűséges fiút alakító Doug Colling kicsit halovány Edgar, igaz, az előadásban kevés tere van „őrült Tomként”. Joseph Kloska méltóságteljes a tisztességes főúr, Gloucester szerepében, kínzási kulcsjelenete alatt szemgolyói hangosan csattannak a színpadon, ahogy azokat Cornwall hercegeként Hugie O’Donnell kivájja. Kentet Eleanor de Rohan játssza, egy fiatal színésznő, nem az a tekintélyes, nyugdíjas harcos, akit megszoktunk, de ez működik az előadásban.

Branagh alakításának erejét az adja, ahogy megmutatja, hogy a benne forrongó kiegyen-súlyozatlanság miatt miként eshet szét az ember élete teljében. Lear-alakítása kettős portré, egyrészt a hálátlan gyerekeitől szenvedő apáról, másrészt egy férfiről, akinek kicsúszik a lába alól a talaj, amikor visszavonul a „munkától”. A nyitójelenetben még derűs szülő, akit Cordelia hálátlansága indít hanyatlásnak, majd másik két lánya, Goneril és Regan árulása taszít a mélybe, annak felismerése, hogy feleslegessé vált. Dühödten esik neki a körülötte eltorzult világnak, mert a szokásoktól eltérően élni akar. Hatalmát átadta ugyan, de csakis abban a hitben, hogy tekintélye nem csorbul, lányai „hálásak a jóért”. Ám aki kiengedte a gyeplőt a kezéből, annak veszni kell. Branagh nemcsak egy ember halálát játssza el, hanem egy sze-mélyiség teljes összeomlását is. Az előadás elején a felette koronát formázó, hatalmát szimbolizáló, összeérő lándzsahegyeket magabiztos mosollyal, egy varázslatos könnyedségű, prosperói mozdulattal fújja szét. Majd magabiztossága eltűnik, haragja kibillenti belső egyensúlyából, mintha stroke-ot kapna a dühtől, lányai egymásra licitáló hálátlanságától s ekként saját életterve sikertelenségétől. Ezután jön a hirtelen szívhalál Cordélia élettelen teste felett, hasonló a hasonló mellett hal, ha már az együtt élni öröme nem adatott meg nekik. Szép, amint azonos testtartásban nyugszik a két színész, az apa védelmezőleg halott lánya felett.

Branagh energikus, ihletett hévvel szólaltatja meg Lear híres monológjait. Megrendítően ábrázolja a megtört, sebezhető embert, aki védtelen az árulások és a természet erejével szemben. Lear királya nem heroikus alak, köznapi ember. Alakításában lenyűgöző, ahogy a király fokról fokra veszti el verbális képességét, hangját, hogy ki nem mondott szavai a záróképben egy utolsó tébolyult sikolyba tömörödjenek.

Ott van a színpadon Branagh pályaíve Hamlet-től Macbethen át Lear királyig, három olyan Sha-kespeare-szerep, amely próbára teszi a színészt. Úgy érzem, világsztárként és elsővonalbeli Shakespeare-előadóként némi kockázatot vállalt, amikor e szerepet megformálva nem arra koncentrált színész-ként, hogy elődei legendás alakításainak nyomdokaiba lépjen, hanem rendezőként, színházi emberként a produkció egészére helyezte a hangsúlyt, kvázi Lear-teamet szervezett.

Csodálom is érte, hogy volt bátorsága másként gondolkodni egy kanonikus Shakespeare-darabról, annak szereplőiről, és nem féltette az eddig kivívott Shakespeare-színész nimbuszát; hogy mert saját ízlése és tudása szerint fogalmazni.

Branagh 2023-as Learjének lényege nem élemedett kora, hanem élete tragikus kifutása. Annak vizsgálata, megteheti-e következmények nélkül egy uralkodásra abszolút képes ember, hogy kényszer nélkül átadja a helyét.

Olvasva Branagh 28 évesen írt Begining című életrajzi könyvét a pályakezdésről, tudom, mit gondol „a klasszikus színészről”. Ahogy már sokszor, most is missziót vállalt, amikor a Thor, a Poirot-filmek rendezője, a mozisztár egy olyan színpadi produkciót álmodott meg, amely megszólítja, színházba csábítja a fiata–lokat is, akik talán először látnak Shakespeare-t.

A világ „erőszakos megosztottságában” talán ma az ilyen gyors és heves Lear-előadásnak van lehetősége eljutni a közönség széles köreihez, amelyben a jól koreografált harci jeleneteken át szólal meg a történet. A rutinos nézők persze megértik a rendező nyomatékos figyelemfelhívását a darab háborús kontextu–sára, a személyes árulások, a családi traumák szövevényeire, a trónutódlás kérdésének ne–hézségére és a finom közéleti áthallást korunk politikai káoszára. (Lear és lányai viszályában ott van valahol II. Erzsébet, III. Károly és Harry herceg napjainkban címlapsztorivá lett családi – már-már – szappanoperája is.)

Branagh persze nem csak új közönséget toboroz Shakespeare-nek, hanem szokatlan színpadi formanyelvével a „demokratikus színházat” is megmutatja. Nem a sztárszínész áll a reflektorfényben, hanem a színpadi csapat együtt. Szép zárógesztus, hogy az előadás végén nem ad teret a személyének szóló ovációra, csakis együtt jelenik meg a tapsra a társulattal.

Cseh Andrea Izabella

Kulcsár Noémi: Téli rege – Shakespeare nyomán –Nemzeti Táncszínház

Kulcsár Noémiről már szinte elmondható, hogy ő a magyar táncművészet Shakespea-re-szakértője, hiszen a Nemzeti Táncszínház-ban december 6-án bemutatott Téli rege táncszínházi adaptációja már többedik a Shakespeare-sorozatában az Ahogy tetszik, A vihar s a Rómeó és Júlia után. Tehát most is Shakespeare drámájából merítette az ihletet, és írta át a tánc formanyelvére, hogy valami maradandót jelenítsen meg a forrásműből.

Cvikli Fanni, Hován Marcell és Engelmann András (fotó: Kaszner Nikoletta)

A Téli rege kanonikusan a regényes színművek műfajába sorolható, amelyek nem éppen felhőtlen boldogságábrázolásukról híresek. Ami közös a Téli regében, a Cymbeline-ben, a Periklészben és A viharban (bár ez utóbbinál az utolsó fázis elevenedik meg) az az, hogy egy hosszabb periódus, több évtized történetét jelenítik meg családok széteséséről, majd összetalálkozásáról, ellenségeskedésről és kibékülésről. Bár a drámák végkifejlete mindig optimizmusra ad lehetőséget, a pozitív lezárás általában mégsem teljes, kételyt és rossz érzést is hagy a nézőben.

Nincs ez máshogyan a Téli rege esetében sem, hiszen itt is egy család széthullásának lehetünk tanúi, melynek tagjai (egy kivételével) végül egymásra találnak, és mintegy happy enddel zárul a darab. Bár a cselekmény egy mondatban összefoglalva pozitívnak hat, a részletek mégis mintha aláásnák a teljes és megnyugtató véget. Szicília királya, Leontes vendégül látja gyerekkori barátját, Polixenest, Bohémia királyát, aki kilenc hónapnyi mulatozás után haza szeretne térni. Leontes azonban marasztalja, ám a barát hajthatatlan egészen addig, amíg Leontes felesége, Hermione nem kérleli a maradásra.
A barát enged, a király féltékeny lesz, eltetetné láb alól, de Polixenesnek sikerül elmenekülnie. A család azonban nem kerüli el a király haragját, a feleség megaláztatik, látszólag meghal, ám saját szobraként titokban tovább él. A kisfiuk meghal bánatában, a kislányukat, Perditát pedig a király száműzi, elviteti Bohémiába, ahol pásztorok nevelik fel. Ott ismerkedik meg Polixenes fiával, Florizellel, egymásba szeretnek, visszatérnek Szicíliába, ahol meg-történik a nagy felismerés, a szobor életre kel, a nehéz megbocsátásból végül boldogság születik.

Kulcsár Noémi ebből az alapanyagból egy magával ragadó, persze azért jócskán keserű táncjátékot varázsol. A cselekményt összesen négy táncossal viszi színre, akiknek így több szerepet kell eltáncolniuk. A párhuzamos szerepek időnként ellentétpárokat alkotnak, mint például a különböző apafigurákat megformáló Hován Marcell esetében: ő alakítja a Perditát eltaszító Leontest, valamint egy pásztort, aki gondoskodó nevelőapja lesz
a kislánynak. Máskor a szerepek minősítik egymást, ahogy Pintér Karina Lilla Hermionét, valamint a mentőangyalként színre lépő szerelem szimbolikus bohócát jeleníti meg, a női gyengédséget és a szeretet építő erejét eltáncolva. Megint máskor generációk keverednek egyetlen táncos alakjában, hiszen Engelmann András a kisgyermek Mamilliustól kezdve Polixenesen át egészen annak fiáig, Florizelig táncol különböző korú karaktereket. Czvikli Fanni pedig a kisgyermek, majd a fiatal Perditát, továbbá Hermione udvarhölgyét, Paulinát alakítja. A több szerep alkalmat ad a táncosoknak arra, hogy akár egyetlen mozdulattal, egy gesztussal, a testtartás megváltoztatásával, arcjátékkal újabb szerepbe lépjenek, megcsillogtatva sokoldalú mozgás- és testkultúrájukat, bravúros tánctudásukat.

Pintér Karina és Cvikli Fanni (fotó: Kaszner Nikoletta)

Az alaposan végiggondolt koreográfia számos emlékezetes momentumából kettő különösen figyelemreméltó Az egyik a nyitójelenet, ahol a családi harmóniát táncolják színpadra az előadók: az előtérben a gyengéden szerelmes szülők, a háttérben a csetlő-botló, egymással játszadozó gyermekek, hogy végül, mintegy a testükből és a díszletet alkotó négy szivacskockából épületet alkossanak együttesen. A másik izgalmas jelenetegyüttes Perdita és Florizel szerelmi történetének eltáncolása. A kezdeti vonzalom tétova esetlenségeitől az erotikus részletekig vezet kettősük, mígnem elérkeznek az egységhez, az összetartozáshoz, amikor már ugyanazokat a mozdulatokat táncolják, akár egymásnak háttal is. Ezek a gyengéden, játékosan romantikus kettősök kapnak mélyebb értelmet az erőszak, az elutasítás és a féltékenység jelenetei révén. E különböző elemeket kovácsolja eggyé az előadás elején látható, majd a végén visszatérő vad és diszharmonikusnak tűnő partitánc.

A keret mintha az összetartó erőt jelenítené meg ebben az egyébként irracionális világban. Shakespeare-nél és Kulcsár átiratában is talányosak a hirtelen érzelmi váltások. Vajon miért marad egy vendég kilenc hónapig a vendéglátónál, aztán miért akar hirtelen hazamenni; miért akarja Leontes oly nagyon, hogy maradjon még; miért kéri meg Hermionét, hogy ő is marasztalja; miért lesz esztelenül féltékeny és közvetve gyilkos; miért gondolja Hermione is jó ötletnek, hogy hosszú évekig szoborként éljen, és még sorolhatnám a megfejtendő motivációkat. Kulcsár interpretációja annyi-ban megengedőbb Shakespeare eredetijénél, hogy Hermione és Polixenes kettősében a maradásra kérlelés mintha az erotikából is táplálkozna, ami legalább alapot adhat Leontes féltékenykedésére.

Az irracionálisan változó hangulatokat kitűnően és gondolatébresztően támasztja alá az előadás zenei világa. Mint már Kulcsár Noéminél megszokhattuk, ebben az előadásban is remekel a zenékkel, széles skáláját fedi le a különböző zenei műfajoknak, pontosan megfogalmazva általuk a kívánt jelentést és hangulatot. Megtalálható ebben Vivaldi Négy évszak című műve, abból is különös hangsúllyal a „Tél” tétele (!) a családi jelenetnél, Elvis Presley „Jailhouse Rock”-ja a parti-jeleneteknél, de van gépzene, a régi lemezjátszó karcolása, technozene és zenekarra hangszerelt „Paint it Black” a Rolling Stonestól. A zene azonban nem csak a hangulatot és a ritmust biztosítja, hanem önálló jelentéshordozó is. Csak egy példa erre: a partizene, a „Jailhouse Rock”, ami keretbe foglalja az előadást, jól alájátszik a vad mozdulatoknak, az őrjöngő jókedvnek, ám ugyanakkor a börtönt is megidézi. Mintha éppen a legnagyobb szórakozás pillanataiban is ott volnának a háttérben az emberek maguk építette börtönei, amelyekből mintha nem volna szabadulás. A börtön zárja körül az előadást, az örömbe nem kevés ürömöt csempészve már a táncjáték elején is, amikor még csak a feldobottság, az önfeledt szórakozás mozdulatait segítii és ellenpontozza.

A keserű végkicsengést erősíti, hogy az előadást lezáró össztánc nem egészen megismétli a darab elejének látszólagos önfeledt örömét, hanem izgalmasan kiemeli, ami már eleve benne volt a zene szövege miatt. Az előadást lezáró partizás a harmóniát, az együttlétet, önfeledt örömérzést kellene, hogy megjelenítse, ám itt éppen azt mutatja fel, hogy a megbocsátás, kifejezetten pedig az önmagunknak való megbocsájtás nehéz, fizikai munka. Ahogy a némán sikító, kérlelő pózból a szobor-Hermione megelevenedik, a férjjel nehezen találja a hangot, nehezen mozgatja bele a testét a táncba, de Perdita segítségével lassan belejön a gyorsritmusú mozdulatokba. Leontes még nehezebben bocsát meg, de neki nehezebb is a dolga, hiszen önmagának kellene megbocsátania. Le is vonul a tánctérről és kibontja a haját (ezzel egy másik szerepére is emlékeztetve, hiszen a pásztor,
a féltő-gondoskodó apa viselte így), hogy azután a többiek közé vegyülve őrült táncba kezdjen ő is. Mintha minden rendbe jöhetne hát, börtön ide vagy oda, ám az egymásra találás, a családegyesítés mégsem sikerül tökéletesen, hiszen mindenki magában táncol. Mintha ki-ki maradna saját börtönében, önmagába zárva, az eksztatikus tánc metaforikusan kilépésként (eksztaszisz) értelmezhetően nem a másik felé indít, hanem a saját börtönökből való sikertelen menekülés irányába. Az előadás lezárása tovább erősíti a keserűséget, hiszen az extázistól kimerülve, magatehetetlenül terülnek el a táncosok, talán végleg bezárulva magányuk börtönébe.

Almási Zsolt

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

A székesfehérváriak vendégjátékát egy november eleji vasárnapon (is) teltház fogadta a Pécsi Nemzeti Színház nagytermében. Mozizunk? – hallottam az előadás kezdetekor a mellettem ülőktől a kivetített vonat- és városképeket látva. A szünetben pedig: Megölik? Öngyilkos lesz? Megőrül?

Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című darabja valamelyest benne van köztudatunkban, legalábbis a kiinduló helyzet, az idős és gazdag özvegy visszatérése szülővároskájába, ahol fiatalkori szerelmén kíván bosszút állni úgy, hogy vérdíjat tűz ki a fejére. A történet folytatása már homályosabb, amit a szünetbéli töprengés, találgatás is jelez, nem véletlenül: a végkifejlet mikéntjét az adaptációk megtöbbszörözik, amihez hozzájárul Dürrenmatt utólagos kiegészítése is. Lebegtetik, hangsúlyt váltanak, helyeznek át benne a színre vivők a tekintetben, hogyan is megy végbe a „kollektív gyilkosság”.

Tóth Ildikó és Gáspár Sándor (forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

Aktuális, általános, örök, szorongató – és némileg didaktikus – a felvetés arról, hogy megvásárolható-e az ember, van-e az az összeg, amit már nem utasít vissza, főként, ha nyomorult, ágrólszakadt és alig tud megélni, illetve kéznyújtásnyira van tőle egy jobb, vágyott

élet. Ismerjük az elárult emberen eluralkodó toporzékoló, önsorsrontó, kibékíthetetlen, kielégíthetetlen démon bosszúszomjas tombolását is a szent könyvekből, a mitológiákból, az antik tragédiákból. E két toposzt kapcsolja össze Dürrenmatt darabja: az árulás árát és a kárpótlás bérét. Ezt az utat járjuk be a székesfehérvári Vörösmarty Színház által újragondolt Dürrenmattal: egy ókori tragédia hangütése kombinálódik groteszk kikacsintással, játékossággal, amikor (a szerzői instrukció nyomán) a színészek testesítik meg a fákat, az állatokat – egyszerű fizikai kellékvilágra vetített környezetben: ebben a mozi-színházban városi helyszínek, erdei utak között cikázunk, egyszerre több perspektíva keresztezésében.

A középpontban pedig Tóth Ildikó és Gáspár Sándor kitűnő kettőse áll. A megbocsátani nem tudó, megkövült szívű, saját magának is ártó nő és a kisszerű, ifjúkori bűnét hordozó, eltompult férfi. Gáspár Sándor a figura személyiségének különböző rétegeit hívja elő alakításában, először érdekből, aztán újraélve, végül szűkölve szólaltatja meg a megtagadott hangot, az eltemetett, elfojtott érzést, az emberit. Mintha pillanatokra megtalálnák az ismerős intimitást, regisztert váltanak egymás mellett üldögélve az erdőben a padon, de nem kapnak módot a végzet elkerülésére.

A város pedig egyre több ízében aranyba öltözik. Először a cipők sárgulnak ki, aztán egyre több ruhadarab, kiegészítő vált színt. Még Alfred Ill családja is korrumpálódik: a lány teniszezik, a fiú autót kap, a feleség felújítja az üzletüket. Minden menő lesz, megy ez, mint a karikacsapás, minőségi életszínvonalra kapcsolnak. A városlakók kezdeti elutasítása, hogy ők emberélet árán nem megkaphatóak, változik. Tanúi vagyunk az örök és tipikus önigazolásnak. Alfredet kezdik el hibáztatni, hogy megszűnjön a kognitív disszonancia, és erkölcsi fölényben érezhessék magukat. Őt teszik meg a bűn hordozójának és Klárát az áldozatnak. Kell az erkölcsi önfelmentés, mert nem vállalható az anyagi haszon, a nyers érdek átállásuk megokolására. Kell valami tetszetősebb, nagyszerűbb, ami morálisan megtámogatja döntésüket. Ez az egyoldalú képlet működteti őket, oldja meg a nehéz egyenletet, s felel meg önző vágyaiknak. Megvették hitelbe, ami az orruk elé került, és a törlesztés Klára pénzéből lehetséges csak. Árnyalatnyi eltérésekkel, de működik a zsarolás, mindenkit elkápráztat, majd elönt az arany fénye.

Az előtérben Tóth Ildikó, Gáspár Sándor és Trokán Péter (forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

Az alapvetően szürkésbarna és kékes alapú, korhű, a mindennapi öltözködést és az elegancia fokozatait is megjelenítő jelmezek egyre több részlete fordul pepitából aranyba. A fekete-fehér kockás, néha csíkos mintázat ugyanis, ami a díszlet és a jelmezek (tervező: Vereckei Rita, látvány: Csontó András) jól kivehető tartozéka az ember kétarcúságának kifejezésére, átfestődik. Az ember ilyen és olyan is, kétszínű, ingatag, nem pedig eredendően rossz vagy jó. Hosszadalmas és didaktikus ez a köztes óra a sok-sok mikrojelenettel és groteszk etűddel, túlteng a tanmese-jelleg. Claire egyre vadabb, kegyetlenebb, aljasul bánik szolgáival. Befolyása a világ menetére és férjcseréinek gyakorisága már-már elkomolytalanítja, elsúlytalanítja, amit képvisel, amivel viszont az alak elemelkedik a metafizikaiba. Isteni küzdelem folyik, egyik oldalról a mindent elsöprő kísértéssel, a minden földi vágyat kielégítő potenciállal, a másikon a megtört kisemberrel, aki feladja, aki eltűnne, kimenekülne a hajszából (valaki még figyelmezteti, hogy nincs más választása), de ezt sem hagyják.

Árulás és bosszú. Emberi-isteni játszmák lecsupaszított terepe. A fizikai díszlet egyszerű tárgyakból áll, minimalista és szimbolikus. A háttér kivetül, gyakran vonattá, amin a kezdetekkor megérkezik a kísértő és végül távozna, akit űznek. A kezdőjelenetben hosszasan várják a város szülöttjét, tervezve a fogadóceremóniát, hogy megnyerjék jóindulatát és vagyonát, de Claire-Klári korán érkezik. Nincs részéről megbocsátás, nem nosztalgiázni jött. Átélhetővé válik, hogyan keletkeznek az első milliók-milliárdok, mit kell lenyelni a busás támogatásért, milyen alkuk lehetnek egy hirtelen egyéni vagy közösségi meggazdagodás, feldübörgő kisvárosi prosperálás mögött, miféle elhallgatások, becstelenségek.

Tanmese ez arról, hogyan menti fel magát az ember, amikor megalkuszik. Arról is, hogy milyen sérelemmel, kérlelhetetlen bosszúvággyal élni. Arról, hogy néha utolér valamikori árulásunk következménye. Arról, hogyan hajlunk, hajlunk el ilyen-olyan becstelenségekkel a rossz felé. Alfred Ill megtagadta terhes szerelmét. Claire Zachanassian nem felejt. Itt a kiváló összjáték hozza el a katarzist a tragikus bukások láttán. A leheletnyit aktualizáló, sokhúrú rendezés, az erőteljes zenei szövet (nem látom a színlapon a zeneszerzőt), a költői-mesés látványvilág s a főszereplőket alakító színművészek nagysága, karakterábrázolásuk sokoldalúan emberi volta, amihez a nagyszámú szereplőgárda is harmonikusan illeszkedik, színvonalas előadást eredményez. Nemcsak az antikok rémlenek fel – nekem Woland is Bulgakovtól, amikor kiáll és szembenéz közönségével, fürkészően, hogy mire képes. S ugyancsak A Mester és Margarita című regényből az a jelenet, amikor nem hallani, mit mesél a Mester az őrültekházában Ivánnak, mert dúl a vihar: itt a Claire-nek hízelgő szónoklatokat és a sebtében összeszedett kórusprodukciókat nyomja el a folyton elhaladó vonatok zakatolása. Ez is eszköze a ritmustartásnak, ami a három órát tovább sűríthette és rövidíthette volna valamelyest, akár a lineáris elemek montírozásával.

Gilbert Edit

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Jönnek és főleg mennek a vonatok Güllen városának pályaudvarán. A felettébb szegényes külsejű helyiek nem győzik kapkodni
a fejüket az elsuhanó szerelvények után. Szinte lecsavarodnak a fejek a nyakakról, amint a penészzöldes, ráncokba gyűrődött arcok követik az expressz sebességgel közlekedő vonatokat. Güllenben gazdaságilag hatalmas a baj, szinte lekerült a város a térképről. A rozoga helyi vicinálison kívül egyéb nem áll meg a valaha szebb napokat látott településen.

Az öreg hölgy látogatása című, 1956-ban írt tragikus komédia alaposan megkopott mára. Hosszadalmas és túlbeszélt Friedrich Dürrenmattnak az egykori szerelmén bosszút álló milliárdosnőt középpontba állító színműve. Az inkább elbeszélő, semmint drámai cselekmény jobbára illusztrációja a napjainkban is ismerős tételnek, miszerint pénzért a világon minden és mindenki megvásárolható.

Keresztes Attila, a Móricz Zsigmond Színházban látható előadás rendezője azonban merészen változtat a szövegen. Az írott változat három felvonását szünet nélkül játszatja. Karaktereket húz ki és jeleneteket csoportosít máshová. A szövegbéli korrekcióknak köszönhetően a cselekmény egysége megmaradt, sőt intenzívebb lett a mintegy két órányi játékidő feszültsége.

Kaszás Mihály és Szabó Márta (fotó: Juhász Éva)

Claire Zachanassian alakítójaként Szabó Márta állapotot mutat meg, míg Alfred Ill megformálójaként Kaszás Mihály játékában a folyamat hangsúlyozódik. Claire zuhan a szakadék mélye felé, és most magával húzza egykori kedvesét, Illt is. Claire botra támaszkodva is nehezen jár. Műlába miatt a sétát elveti. Mégsem érezzük gyengének. Szabó Márta Claire-jének jelleme jéghideg és áthatolhatatlan, egy jelenetben azonban megkapóan érzéki, szinte kislányos. Bármilyen gazdag Claire, a legfontosabbat, a kislányát elvették tőle, és nincs pénz, amiért visszakaphatná.

Keresztes rendezésének fontos elemei a tekintetek. Régen láttunk ennyire beszédes arcokat. Többféleképpen kapcsolódik egymásba Claire Zachanassian és Alfred Ill tekintete. Amikor évtizedek után először találkoznak az egykori szerelmesek, Szabó Márta félelmetesen merevre festett arca akár a ragadozóé közvetlenül a támadás előtt. Alfed Ill ellenben a nézőtér sötétjébe néz. Mintha a férfi maga sem hinné, hogy mindez megtörténhetett. A legszebb jelenetben aztán a hirtelen megfiatalodott Claire a szerelmes nő pillantásával simogatja a szeretett férfit.
A másik verve van, most döbben rá, mit vesztett annak idején. Mindezek alapján könnyen elképzelhető, mekkora szerelem lehetett az övék.

Alfred Ill szerepének íve a polgármesterjelöltségtől a közösség perifériájáig mutat. Az egykor megbecsült ember útja a rettegéstől a bátor, férfias kiállásig tart. Kaszás Mihály játéka a halálfélelem leküzdésének folyamatát árnyalja. A bolttulajdonos meggyőződik arról, hogy nem a milliomosnő elszabadult tigrisére vadásznak polgártársai, hanem őrá, Illre. Ám a többiek várakozásával ellentétben nem lesz öngyilkos, „balesetet” sem szenved. Nem lép a minduntalan közelébe helyezett puskák és pisztolyok csövei elé. Vállalja a halált a közösség érdekében. Ha a milliomosnő által ajánlott rengeteg pénzt szeretnék megkapni a polgártársai, meg kell ölniük őt.

Szabó Márta, Törő Gergely Zsolt és Kaszás Mihály (fotó: Juhász Éva)

Eleinte Claire ezüstös csillogású műlába vonzza a publikum tekintetét. A lepusztultság, az elnyűttség rongyaitól formálódnak a Papp Janó tervezte jelmezek a konszolidált jólétet mutató ruhákká, például a sárga cipőkké, amelyek egyre több gülleni férfi lábán láthatók.

A helyiek változékonysága (Gulyás Attila, Gyuris Tibor, Nagyidai Gergő, Tóth Zolka, Törő Gergely Zsolt) jól eltalált csoportképekben jelenik meg. A toprongyos, hajlott testek a behódolás fokozatait mutatják a pénz kegyelmet nem ismerő istene, Mammon előtt. A gülleniek egyenritmusban merevednek szoborrá, ám ha pénzről esik szó, egyénítve elevenednek meg. Mintha a mézes madzagot húznák el szemeik előtt. Fáziskéséssel kelnek életre a polgárok, hogy aztán groteszk mozdulatokkal érzékeltessék pénzéhségüket.

A gülleniek ácsingóznak a pénzre, vágynak az anyagiakkal vásárolható reményre, miközben emberi értékekről és közösségi összefogásról beszélnek. Az öreg hölgy látogatásának gördülékeny produkciója kritikusabb bármely Brecht-szövegből készült előadásnál. Nincs miért követ vetnünk az elszegényedett város lakóira, hiszen nemigen lehetséges ennyi pénznek ellenállni manapság.

Keresztes Attila a klasszikusok szakavatott színpadra segítője. Akárcsak A doktor úr, A nép ellensége, a Hedda Gabler marosvásárhelyi vagy éppen a Liliomfi szolnoki előadása esetében, ezúttal is képes kevéssé ismert perspektíváját megvillantani egy jólismert szövegnek. Az öreg hölgy látogatásában
a pénz tagadhatatlan hatalmának működése mellett az elárult szerelem fájdalma és a halálfélelem leküzdése érdekelte a rendezőt. A nyíregyháziak előadása nagyvonalúan, mégis pontosan kezeli Dürrenmatt drámájának szövegét. Egy művészileg jó kondícióban lévő társulat tolmácsolja az extrém love storyt, amelyben a tekintetek drámaiságán túl a csoportképek megkomponáltsága adja a játék erejét.

Szekeres Szabolcs