PROLÓGUS

Szűcs Katalin Ágnes

„NINCS KEGYELEM”

Pintér Béla – Darvas Benedek: Gyévuska – Miskolci Nemzeti Színház

1. MAGYARI IMRE

FIKTÍV ÉS VALÓS DOKUMENTARIZMUS

Bécsi Ünnepi Hetek 2023

Fried Ilona – Kálmán Béla

SAJÁT SZÍNHÁZ

Fiatalokról fiataloknak

Gabnai Katalin

ÍZISZ AZ EMELETEN

Fábián Péter: Asszonyfarsang – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Turbuly Lilla

STRINDBERG, MOZART ÉS AZ ŐRÜLT NŐK...

„Színházspecifikus” látogatás Berlinben

Cseh Andrea Izabella

A TÖRLÉS

Marius von Mayenburg: Perple – Exit Generáció, Szkéné Színház

Szekeres Szabolcs

A ZSENIALITÁS MIBENLÉTE

Világhírű filmektől inspirálva

Almási Miklós

ABSZURD KIRÁLYSÁG

Alfred Jarry különleges világa a Műcsarnokban

Józsa Ágnes

EGY PRÓFÉTA A SAJÁT HAZÁJÁBAN

Hevesi Sándor (3)

BALOGH GÉZA

ÚJ THÁLIÁK

Bolyongás az Arcanum erdejében

Lenkei Jűlia

ABLAK A VILÁGRA

Miniévad a Zentai Magyar Kamaraszínházban

Stuber Andrea

Miniévad a Zentai Magyar Kamaraszínházban

A Vajdaságban jelenleg négy magyar nyelvű színház játszik évados rendszerben felnőtteknek: az Újvidéki Színház, 
a Szabadkai Népszínház Magyar Tagozata, a szabadkai Kosztolányi Színház és 
a Zentai Magyar Kamaraszínház. A nyaranta vándorló Tanyaszínház és a Szabadkai Gyermekszínház egészítik ki a kínálatot. 
A délvidéki gyökerű, eredetileg Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház nevű, Andrási Attila vezette Udvari Kamaraszínház, úgy tűnik, Magyarországra költözött, és Budapest XIII. kerületében lelt otthonra, bár sokat utazik a produkcióival határon innen és túl.

Az említett délvidéki színházak zömében vezetőváltásra került sor mostanában. Mondhatni, szokatlanul békésen és ígéretesen. Az elmúlt évtizedben történtek zűrös-zajos igazgatócserék, amelyek közül a legemlékezetesebb talán az volt, amikor a társulat és a közönség ellenében az említett Andrási Attilát nevezték ki a szabadkai Népszínház Magyar Tagozata művészeti vezetőjévé, aki aztán egy szűk év leforgása alatt megbukott. Leváltották, majd Gyarmati Kata érkezett megmentőként. (Andrási Attila súlyosan vigasztalódhat avval, hogy Udvari Kamaraszínháza egy 2019-es kormányhatározat értelmében évente háromszázmillió magyar adóforintot kap támogatásul.) Szabadkán Gyarmati Katát Körmöci Petronella követte, aki azóta is vezeti a Népszínház magyar társulatát. De a Kosztolányi Színházat 2006 óta vivő Urbán András és a Zentai Magyar Kamaraszínházat igazgató Wischler Johann (korábban: Vukoszavljev Iván) is csak megbízott igazgatóként működött, a pályáztatás és az újabb kinevezés váratott magára. Idén azonban az is megtörtént. Urbán András az Újvidéki Színház igazgatója lett, utódja a Kosztolányinál Mészáros Gábor. A Zentai Magyar Kamaraszínház működésének irányítására pedig a Dévai Zoltán – Mezei Kinga igazgató – művészeti vezető páros kapott megbízást.

Klamm háborúja – László Sándor (fotó: Herédi Krisztián)


A 2022/23-as szezon végén elérkezettnek látták az időt arra, hogy miniévad keretében megmutassák, hol tartanak. A színikritikusoknak postázott meghívásuk nagyvonalú volt, csábító, barátságos, és avval a jóleső végeredménnyel járt, hogy igen, érdemes lesz a jövőben odafigyelnünk a megújult zentai teátrum működésére. Vendégnézőnek érkeztek a háromnapos mustrára azok az alkotók is, akik a következő évadban rendeznek majd itt: Czajlik József, Kiss Csaba, László Sándor.

A Zentai Magyar Kamaraszínház eddigi másfél évtizedében, meglehet, az volt a legjelentősebb pillanat, amikor tíz évvel ezelőtt közösen odaszerződött egy frissen végzett színészosztály az Újvidéki Művészeti Akadémiáról. Azért jöttek, mert nem szerettek volna szétszéledni, aztán szétszéledtek mégis, mivel a színház folyamatos működése és a műhelyszerű munka feltételei nem voltak adottak. (Egyébként a délvidéki színjátszás számos jeles alkotója származik Zentáról: Mezei Kingától Mészáros Gáboron, Puskás Zoltánon át Szorcsik Krisztáig és tovább.) Mostanra már csak az osztály fele maradt Zentán, négy fős jelenleg a színésztársulat, plusz az igazgató, Dévai Zoltán (aki a tíz évvel ezelőtti társulatalapítók közül való) és Mezei Kinga. Ám rendes állást csak ketten mondhatnak magukénak a színházban: a gazdasági vezető és a fénytechnikus. Mezei Kinga nem most kezdte a munkát evvel a csapattal, amit az is jelez, hogy az évadvégi showcase produkciói nem feltétlenül idén születtek, de felfrissített, karbantartott előadások.

Nem lenne csoda, ha egy ilyen kis létszámú társulat – amely nagyteremmel és kamara játszóhellyel is rendelkezik a kisváros főterén álló, nem feltűnően színházforma épületben – csupa monodrámát vagy legfeljebb két-három személyes darabot játszana. Láthattunk is a programkoncentrált hétvégén két, ismert szólódarabot. Az egyik a Klamm háborúja, amelyet az Újvidéki Művészeti Akadémia egyik mestere, a több vajdasági színésznemzedéket tanító-nevelő, az Újvidéki Színházat szép korszakában igazgató László Sándor adott elő Mezei Kinga rendezésében, vendégként. A zömmel szakmai nézők beülhettek a díszlet-iskolapadba, hogy testközelből figyeljék meg egy fegyelmezett, jól szabott tanárember felmorzsolódását a vád alatt, amit hidegen néma osztálya levélben fogalmazott meg: felelős a diákja öngyilkosságáért, akinek rossz jegyet adott, s aki ezért nem mehetett érettségi vizsgára. László Sándor játéka olyan, mint egy mestervizsga egy mestertől. Ezt a Klammot a teljes emberi összeomlástól talán csak a pedantériája védi – ahogyan például elővesz az aktatáskájából egy kis csipketerítőt, hogy arra tegye le a pohár vizét. De lehet, hogy az sem óvja meg. Ritkán látni integer személyiség megsemmisülését ennyire plasztikusan megjeleníteni, egy hegyes-feszes bejövetel és egy zilált távozás között.

Élőhomok – Szilágyi Nándor (fotó: Molnár Edvárd)

A másik egyszemélyes mű A nagybőgő Patrick Süskindtől. Ezt a társulatalapítók másik hírmondója, Nešić Máté vitte színre és adja elő. Igen magas, jókiállású fiatalember ő, s ettől kap egy enyhe bizarr stichet a monológja, amelyet alighanem korosabb és kevésbé megnyerő külsejű zenész szájából vett ki. Nešić Máté színesen, lendületesen játszik, s feleannyi idő alatt abszolválja a színművet, mint ameddig annak idején Darvas Iván előadása tartott a Pesti Színházban. Aranyszabály persze, hogy ami egy szövegből ki van húzva, abból baj nem lehet, mégis sajnálható, hogy elsősorban a zenei ismeretterjesztés jellegű mondatokkal rövidítették meg a textust, pedig Süskind ezeket jogosan és ügyesen helyezte el. Nem ártott volna meg senkinek, ha itt is elhangzanak. Nešić Máté szövegmondása eleinte túlságosan töredezettnek hat: jószerével egyetlen mondat sincs, amit egyhuzamban mondana el. De aztán belejön ő is, mi is. Megszeretjük ezt a figurát a humorával, a frusztráltságával, a szerelmetes-utálatos nagybőgőjével együtt.

Tovább haladva a szereplők létszámnövekedésének irányában, a következő produkció A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik. Másnapos ébredés saját ágyban, ismeretlen nő mellett, aki hajlandó további titokzatos éjszakákat ígérni és beváltani. Dévai Zoltán rendezte meg a darabot két volt osztálytársának, Verebes Juditnak és Szilágyi Áronnak. Ez a látottak közül a legtalányosabb produkció, amennyiben nehéz megérteni, mit akarhattak vele. Azon túl persze, hogy a romantikával, a misztikussal és a szürreállal egyszerre kacérkodó mű egész estés színi együttműködést kínál egy színésznek és egy színésznőnek. A Nő és a Férfi talán csak álombeli találkozása alig bútorozott, személytelennek ható szobában zajlik (ismétlődően, és a nő minden alkalomhoz újabb ruhát ölt Janovics Erika jelmeztervező jóvoltából). A színészek rokonszenves igyekezete többé-kevésbé fenntartja a nézői érdeklődést, de azt semmi nem tudja elleplezni, hogy Matei Vişniec műve amolyan bűvészkedő-művészkedő darab, amely próbálja ködösíteni a felszínt, amit kapargat. Evvel szemben már-már felvillanyozóan jó estének éltem meg a Művészetet, noha Yasmina Reza színdarabja szintén véleményes a tekintetben, hogy van-e neki érdemi érdeme. Három párizsi férfi, régi jó barát közé ver éket az, hogy egyikük, a jómódú bőrgyógyász, Serge (Dévai Zoltán) rengeteg pénzért megvette egy divatos kortárs festő fehérre fehérrel festett képét.

Mezei Kinga rendezésében Ondraschek Péter díszlete és Janovics Erika jelmezei a csíkokkal, a csíkosakkal játszanak, de a pöttyös (zokni) sem idegen az előadástól. A svungos fiatal színészek karaktere és alakítása harmonikusan illeszkedik egymáshoz. Virág György precízen kekec, szálkás Marc, aki mindig szívesen élez ki hatalmi játszmákat, biztonságos hierarchiára törekedve hármasukban. Szilágyi Áron hajlékony, kedves nyikhaj Ivannak mutatkozik, Dévai Zoltán könnyed Serge-e pedig hajlamos bizonyos nagyvonalúsággal a többiek fölött állónak tudni magát. Triójukat mindazonáltal kifejezetten megnyerővé és szerethetővé teszi ez a kifogástalan ritmusú, jó humor- és stílusérzékkel bíró játék, amely bizonyára nem csupán szórakoztató és gondolatébresztő előadásnak válik be, hanem színészfejlesztő műhelymunkaként is.

Sok hűhó semmiért (fotó: Herédi Krisztián)

Mezei Kinga további két rendezése, az Élőhomok és a Sok hűhó semmiért a társulati tagok mellett vendégművészeket is foglalkoztat. Ez nemcsak szükségszerű, de egybe is esik a színházvezetők szándékaival. 
A szabadkai Pálfi Ervin és Hajdú Tamás eleve tekinthetők tiszteletbeli zentai színésznek, és Szilágyi Nándor szereplése is természetes, hiszen a Képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján alcímű Élőhomok eredetileg a Novem Színházi Szervezet, a Szabadkai Népszínház és a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely koprodukciójában készült 2021-ben. Az előadás magán viseli azokat a jegyeket, amelyek Mezei Kinga egyénien költői színházát jellemzik. Csupa szín – alapból türkiz –, hangulat, rebbenés. A vizuális meglepetés itt nem pénzfüggő, hanem egyszerű, kreatív ötletek, szellemi lelemények, képi fantázia eredménye. Ahogy a vászonlejtőn lecsúszó vasalók festékcsíkot hagynak maguk után. Vagy ahogy a levegőben zsinóron elhúzott szakállas biciklista Pálfi Ervinné változik. Vagy a világító halak ringása tükrök fölött. Az előadás jólesően beidéz korábbi, emlékezetes Mezei Kinga-rendezéseket – a meredeken lejtő díszlet az Újvidéki Színház Via Italiáját, a csipkék a kolozsvári színház Csipkéjét –, miközben persze önálló életet él. Humor, líra, balkáni zene. A négy világos szemű színész – Mezei Kinga, Pálfi Ervin, Hajdú Tamás és Szilágyi Nándor – mindenestül átadja magát a költő, a festő és a rendező ihletett világának.

A Művészet díszletében az előadás alkotói, illetve a társulat vezetői: Szilágyi Áron színész, Oláh Tamás dramaturg, Dévai Zoltán színész, igazgató, Mezei Kinga művészeti vezető és Virág György színész

A Sok hűhó semmiért a társulat legnagy-szabásúbb vállalkozása. Két évvel ezelőtt született a bemutató, s természetesen vendégszereplők is fellépnek benne, Beatriceként például a társulat korábbi tagja, Lőrinc Tímea, vagy a szabadkaiak közül Ralbovszki Csaba, Hajdú Tamás. A Shakespeare-vígjátékok általában nem könnyű esetek, de ha a színrevivőknek sikerül megérzékíteni két meghatározó tényezőt: a fiatalságot és a szerelmet, pláne ennek a kettőnek derűs és energikus együttesét, akkor nyert ügyük van. A zentai Sok hűhóban vattaszerű bongyori bárányfelhők közé került a mediterrán történet. Ettől rögtön mesebelien játékos színezetet kapott a darab, amelyben a hősök egyébként földközelien vágyakozók, intrikálók, érzők és érzéketlenek. Valamint tele vannak hihetetlenül hülye ötletekkel, mint például lányátjátszás, lánykitagadás vagy halottnak hirdetett lány bújtatása. A nehézkesebb első rész után a második lendületesen, élvezetesen siklik előre. Benedetto (Dévai Zoltán) az első részben zord, mogorva, szakállas férfi, a másodikra nyílt arcú, szerelmes kamasz lesz, akinek talán még legénytoll sem pehelyzik állán. (Mit tesz egy gyors borotválkozás a szünetben.) Üde, bájos, életörömöt megcsillantó produkció Mezei Kinga Shakespeare-rendezése.

A pandamedvék... – Verebes Judit és Szilágyi Áron (fotó: Herédi Krisztián)

A zentai miniévad előadásainak akadt egy közös eleme. Az összes díszletben volt ablak. Jelzésszerű vagy rendes, zsalus, csak az ablakkeretet belógató vagy teljesen beépített, de mindenképpen: ablak. A néző újra meg újra úgy érezhette, hogy beláthat rajta vagy kiláthat. Van is mit néznie.

Stuber Andrea

Bolyongás az Arcanum erdejében

A magyar színháztörténetben a legnagyobb hatású alakulat, amely szembe ment az aktuális kánonnal, az 1904 és 1908 között működő Thália Társaság volt – a hivatalos szférában sokáig nem is talált követőkre. Felállításában, személyi összetételében, alapkoncepciójában, művészeti elveiben egyaránt megmutatkozott újító szándéka, olyannyira, hogy néhányan azok közül, akik később az ő nyomukon kívánták folytatni a színjátszást, szívesen jelentkeztek az erre a formációra emlékeztető névvel.

Márkus Lászlóról, Pünkösti Andorról, Palasovszky Ödönről, Tamási Áronról stb. értekezve többnyire szóba kerülnek az 1933–1936 között működött Új Thália törekvései, melyek jól ismertek és feldolgozottak a színháztörténeti szakirodalomban..

1923

Németh Antal pályáját fürkészve akadtam az Arcanumon az alábbi közleményre: 
(A Várszínház és az Új Thália megindulása.) „Máskor ilyen időtájban már megjelent a Várszínházban Czakó Pál egri–budai társulata, hogy megszerezze a budaiaknak azt a speciális szórakozást, amit csak fenn, az ódon, kedves színházban lehetett feltalálni – írta a Magyarság című lap 1923. október 14-én. – Az idén híre járt, hogy financiális okokból szerteszóródott a kis társulat és csak a legutóbbi napokban terjedt el, hogy valami készülődik a várbeli múzsák hajlékában. Czakó Pál részvénytársaságot hozott össze a Várszínház kibérlésére, melyből előkelő színvonalú budapesti színházat akar csinálni. A bemutatandó darabok más színházban még nem adott újdonságok lesznek. Minden valószínűség szerint egy Gilbert-operettel nyit az új színház, azután a modern drámairodalom egyik reprezentatív egyéniségének legszebb darabja fog szinre kerülni. Czakó ezen a ponton a legtisztább irodalmat akarja hozni és nagyarányú programja megvalósításához szerződtette segítségül főrendezőnek Andai Ernőt, 
a Renaissance Színház tagját. A főbb szerepekre minden darabhoz külön szerződtet a színház kiváló fővárosi színészeket. 
Nemrégiben beszámoltunk az Új Thália megalakulásáról, mely a »kísérleti színház« szerepét óhajtja betölteni Budapesten. Az Új Thália a Várszínházban fog játszani minden vasárnap délelőtt, szolidárisan Czakó társulatával. Első előadás, mely előreláthatólag már november közepén meglesz: Kárpáti Aurél egy szimbolikus verses egyfelvonásosáé és Hauptmann Gerhardt És Pippa táncol... című mesejátéka lesz. A további bemutatók fokozatosan a mind modernebb drámairodalom termékeiből válogatódnak össze. Az Új Thália Németh Antal vezetése alatt áll, és nemcsak repertoárjában, de rendezői megoldásaiban is új utak keresését tűzte ki célul magának.”

A „nemrégen” közölt híradás pedig így szólt a lap augusztus 26-i számában: (Új Thália Társaság) „Amióta a Hevesi Sándor kezdeményezésére megalakult Thália megszűnt, nem volt alakulás, mely nyugati színházi kultúrához méltó programot írt volna fel zászlójára. A külföldi eredmények mögött ötven esztendővel elmaradva baktatott a magyar színjátszás, részint tisztán üzletbe posványosodva, részint tehetetlen és oktalan konzervativizmus zsákutcájába tévedve. A magyar közönség pedig teljesen elmaradt az új drámai és rendezői elérések helyes értékelésétől. Ma már olyan nagy a szakadék a magyar közönség és az igazi művészet befogadásának képessége között, hogy egyenesen nevelni kell a színház új szempontú látására. A múltban elejtett fonalat kell felvenni és fokozatosan vezetni el oda, ahol ma a külföld áll. Ezt a programot tette magáévá az a legújabb színházi alakulás, mely az Új Thália nevet vette fel, már nevével is mintegy jelezve, hogy onnan indul el, ahol az első Thália félbehagyta. Hauptmann Gerhardt »És Pippa táncol« című színművével kezdi meg szeptember végén előadásait, majd sorra veszi a modern drámairodalom összes értékeit egészen Fritz von Unruhig, Franz Tizeffelig, Oscar Kokoschkáig. Karácsonykor Paul Claudel »Angyali üdvözletét« tervezi bemutatni. A rendezői megoldások is egészen újszerűek lesznek majd, hogy az új színház új stílusa töretlen egységben verjen gyökeret a magyar közönség tudatában. Egyelőre vasárnap és ünnepnap délelőttönként tartanak majd előadást, míg ki nem alakul a budapesti publikumnak egy – olcsó szórakozásnál többre vágyó – kis gárdája az Új Thália Társaság köré.”

Az októberi cikkben megnevezett, de minden bizonnyal az augusztusi tervezet mögött is ott álló Németh Antal ezekben az időkben történetesen a Magyarság munkatársa volt, egyébiránt pedig az iskolapadból nemrég kikerült, ekkortájt a Pázmány Péter Tudományegyetemen esztétikát, irodalomtörténetet és pszichológiát hallgató, de már erősen a modern színjátszás felé tájékozódó és több tanulmányt maga mögött tudó 20 éves, öntudatos fiatalember. Feltehetőleg ezeket a tájékoztatókat is ő maga írta, különös tekintettel a bennük szereplő, a színházkultúra aktuális helyzetére vonatkozó utalásokra, mely nézetei tanulmányaiból ismerősek lehettek. Andai is, Czakó pláne, együttműködött a későbbi években Németh Antallal, de nincs nyoma annak, hogy 1923–24-ben a Várszínházban az új tháliás tervek megvalósultak volna.

1925

1925-ben megint téma a lapokban a régi Thália feltámadása. Németh Antal neve itt nem szerepel, ellenben Czakó Pálé igen. A Színházi Élet vándortársulat alakulásáról tudósít: „Feltámadt a Thália Színház. 
A Thália Színház a békebeli boldog Budapest ifjú színésznagyságainak pompás együttese volt, amely egy sereg európai relációban is kiváló nevet dobott ki magából. Az a kis alkalmi társulás, amely hosszú hetek előkészítő munkálatai után fölvette a régi, dicsőségben gazdag nevet, bizonyára az akkori tagok hitével és lelkesedésével és talán nem kevesebb tehetséggel igyekszik a Thália Színház régi fényét föltámasztani. Pesten akkreditált művészekből, de nem Budapest számára alakult ez a társaság, amely Fodor Oszkár és Torday Ottó dr. igazgatása alatt mint staggione fogja végigjárni a kulturára éhes s bizony e tekintetben egy kissé elhanyagolt vidéki városokat. 
Az eredeti program szerint a Thália Színház minden városban tíz-tiz napon át fog időzni s a magyar, valamint a világirodalom legjobb színpadi termékeit játssza. Dosztojevszky, Gogol, Gorkij, Geraldy, Rostand, Wilde, Herczeg Ferenc, Szigligeti alkotják a tíz estére terjedő műsor gerincét, s a társulat tagjai között ott látjuk a szép hangú D’Arrigo Kornélt, Fülöp Sándort, Tihanyi Bélát, Czakó Pált, a Várszínház volt igazgatóját, míg az új generációt Bánki Róbert, a Belvárosi Színház volt tagja, Somody Kálmán, Laczkó Boriska, Szász Lili, Székely Gizi és Verő Erzső képviselik, akik mind talentumos és lelkes fiatal erői a magyar színpadnak. Vécsey Ilona, 
a kitűnő anyaszínésznő és Orbán Viola egészítik ki az elsőrendű társulatot.
A Thália Színház nemcsak kész programmal, de kész útitervvel is indul. Először Esztergomban vendégszerepel, majd Székesfehérvárt, Veszprémben, Pápán üti fel tanyáját, s innét megy Fiuméba, ahol annyi év után örömmel várják már a magyar színészet első fecskéit. 
A Színházi Élet a maga részéről a legteljesebb erkölcsi támogatásban kívánja részesíteni az új Thália Színházat, amely haladott ízlést és kultúrát visz az alvó magyar vidéknek. Állandó érdeklődésünket viszont a Thália Színház azzal honorálja, hogy egy-egy városban az első és utolsó előadásra félárú jegyet ad a Színházi Élet fényképes igazolványával jelentkező előfizetőinknek. Ez a kedvezmény, amelyről különben a Thália Színház külön is értesíteni fogja a közönséget, automatikusan életbe lép minden városban, ahol az új magyar staggione vendégszerepelni fog.”

Úgy is lőn. A következő évek folyamán többször találkozunk a sajtóban – a Színházi Életben pont nem, ellenben a különböző vidéki városok helyi lapjaiban annál inkább – az örvendező híradásokkal. Ezek vegyesen, hol „az új Thália színház”, esetleg „az új Thália Színház,” vagy „Új Thália” névvel illetik a társulatot, de az eredeti programban felsorolt szerzők neve meglehetősen ritkásan tűnik fel bennük. Egy példa: Békésmegyei Hírlap, 1927. január 27. „SZÍNHÁZ. Egy örvendetes színházi eseményt jelentünk be. Sebestyén Mihály, a nyári idény új színigazgatója gondoskodott arról, hogy a gyulai műértő közönségnek ritka élvezetben legyen része. Rábírta Torday Ottó igazgató vezetése alatt álló fővárosi társulatot, az új Thália színházat, hogy városunkban február hó 3-ától 10-11 napig vendégszerepeljen. Ennek a stagione társulatnak, mely immár második éve 54 városban vendégszerepelt, előadásai már országos hírűek. A vidéki városok közönségének ritkán van alkalma olyan tökéletes művészi nívón álló játékban gyönyörködni, mint aminőt a Thália színház gárdája nyújt.” A lap három nappal később már a pontos műsorról is tudósít, s bár a kedvcsinálóul felsorolt előadások listája (Drégely Gábor: A kisasszony férje, Henri Bernstein: A titok, Tristan Bernard: Csókoljon meg, Vajda Ernő: A válóperes hölgy, Villányi Andor: Királynőm, meghalok érted) nem tűnik kifejezetten a nagy előd szellemében fogantnak, a cikkíró leszögezi: „Ha nem ismernénk dr. Torday Ottó és Czakó Pál főrendező egyéni és művészeti kvalitásait, már akkor is sokat árul el heti műsoruk összeállítása, amely biztosítja számukra, hogy jelen esetben egészen különös értékű művészi eseménnyel állunk szembe, amely méltán megérdemli a közönségünk legmesszebbmenő pártfogását.”

Mindeközben a határon túlra szakadt ifjú tehetségek sem pihentek. Ajkukon Thália nevével új színházi formációt indító lelkes fiatalokról tudósít a kolozsvári Vágóhíd 1925 novemberében. „(---sajó---)” a sokat tapasztalt tanú hitetlenkedésével, mégis reménykedő rokonszenvvel mesél három fiatalember kezdeményezéséről, akiket nem nevez meg: „»Új Thália«. Kamara esték Szatmáron. (Satu-Mare.) Még élénken él emlékezetünkben az a vállalkozás, amit néhány fiatal óriás kezdett Budapesten, valami 15 évvel ezelőtt. Forgách Rózsi, Vágó, Bárdos, Dobi Ferenc, Forró Pál, Benedek Marcell stb. akkor még ismeretlen – ma már egytől egyig ismert nevek, megalapozták a »Tháliát«. Forradalmasították a színjátszást, újszerűséget hoztak be a rendezésbe, s sutba dobva az elnyűtt tradíciókat, hatalmas akarással kihozták első előadást. Négy egyfelvonásos volt az első est műsorán, s a siker minden várakozást felülmúló hatalmas tetszésben nyilvánult meg. 
Fenti sorok jutottak eszembe akkor, amikor meghallottam azt a próbálkozást, amit három szatmári fiatalember kezdett. Azonnal felkerestem őket, s azzal ígérettel, hogy nevüket egyelőre nem hozom nyilvánosságra, a következőket sikerült kiszednem belőlük: – Új Tháliát akarunk csinálni, 
a régi Thália mintájára, de mégis mást, a kor szellemének jobban megfelelőt... átmenetet a jelen és a jövő között, a múlt bevonásával. Kamara színházat akarunk csinálni, amelynek azonban mégis más hatást kell kiváltani. Párosítjuk a reinhardti rendezést az aktivizmus felhasználható részével, reformáljuk a színjátszást a már taposott ösvényeken. Nem akarunk egyéniséget mutatni többé [kiemelés az eredetiben! – L. J.], eggyé akarunk forrni, minthogy úgyis egyek vagyunk mindnyájan emberek. 
– Mit és kit fognak játszani? – Anyagunk bőven van! Kizárólag műkedvelőkkel szándékozunk a problémát megoldani s hisszük, hogy siker nem fog elmaradni. Első előadásul Ibsen »Kísértetek« c. darabját választottuk, a szerepek ki vannak osztva s a próbák is javában folynak már.

– Nem gondolják, hogy bemutatkozóul nehéz darabot választottak?

– A darab nagyon nehéz, de éppen ezért választottuk így. Ha ezt csak mérsékelt sikerrel tudjuk is kihozni, nem lesz okunk félni a következőktől.

– Mikor lépnek a nyilvánosság elé?

– Amint a darabbal elkészültünk, ami de-cember közepére tehető.

– Hogyan vannak az engedély megszerzésével?

– Egyelőre csak egyes kamaraesték tartására kérünk engedélyt, később azonban belügyminiszteri engedéllyel Erdély nagyobb városaiba is el fogunk látogatni.

– Terveik a jövőre vonatkozólag?

– A »Kísértetek« után orosz írókat akarunk hozni. Gorkij »Az éjjeli menedékhely« Csehov »Cseresznyefa« [sic!], majd visszatérünk Ibsenre, és kihozzuk a »Vadkacsát« és »Nórát«. Továbbiakban Schnitzler, Strindberg stb. fogják kiegészíteni repertoárunkat.

A felvilágosítás után vegyes érzések között vettem búcsút a három fiatalembertől, akik kétségtelenül nagyot, szépet, magasztosat akarnak, de hogy vállalkozásuk nem fog-e belefutni a közönyösség tengerébe, azt csak a közeljövő fogja megmutatni. 
Elgondolkozva megyek a láncos templom gesztenyefái alatt, ropognak lábam alatt a sárgult falevelek. Még mindig gondolkozom, amit hallottam s az arcom önkéntelenül mosolyra húzódik, szkeptikus bús mosolyra: »Új Thália«? »Kamara színház«? »Aktivizmus«? Új csapások? Ugyan hol vagyunk mi ezektől, Halló Amerikás, revüs, operettes bús világunkban. Hiszen ma orgiákban tombol fiatalságunk, »nő«, selyempaplanos randevú szobák, kéj, mámor az úr, s kinek kell kamaraszínház. Aztán, valahogy elszégyellem magam. Három fiatalembert láttam ma, az arcuk csupa tűz, a lelkük tele akarással, csupa szép ígérettel. Lassan valami hit lopódzik be a lelkembe. Vannak még emberek, kiknek lelkében ott parázslik a szépakarások lobogó tüze, akik örömüket fogják találni abban, ha három fiatalember lelkében megszilárdítják a hitet. Mi pedig, akik talán más nézőponton vagyunk, ne nevessük ki őket, mert akkor is nagy hálával fogunk tartozni nekik, ha magyarságunk kultúrájának szekerét, ám csak milliméterekkel is, de előre segítik. 
»Új Thália« törekvő ifjai, szerencse fel! Találkozunk a kamara estén!…”

Ennek a nagy elszánásnak bármilyen következményére soha többé semmiféle utalást nem találtam – pedig megnéztem az Enyedi(k)ben is (© Gajdó Tamás).

1927

Mindez a sűrű új tháliás aktivitás nem akadályozta meg a lapokat, hogy 1927 szep-temberében ne vadonatúj törekvésként hozzák hírét egy még újabb Tháliának. A Magyarság szeptember 10-i tudósítását idézzük (amelynek ekkor még mindig munkatársa volt Németh Antal): „Új Thália címen alakult meg a napokban (kiem. tőlem: L. J.) egy független művésztársaság, amely úgy, mint valaha a régi Thália, időszakos előadásokat fog tartani. Még be nem mutatott külföldi darabok kerülnek sorra hetenkint egy-egy fővárosi színházban, s ugyanezt a darabot még ezen a héten a vidék nagyobb városaiban is bemutatja az Új Thália. A próbák már megkezdődtek az első darabból, mely Pirandello IV. Henrikje lesz. Ezt követi Bontempelli Nostra Dea című vígjátéka és D’Annunzio híres Jorio leánya, melyet a napokban mutatnak be a kiváló író kertjében 1000 lírás belépődíjjal. A programban a következő darabok állnak előtérben: Tagore: Fekete kamrák királya, Knut Hamsun: Tamara királynő, Geraldy: Nagy fiúk, Strindberg: Kísértetszonáta, Rostand: Don Juan utolsó éjszakája, Kaiser: 13. §, Hofmannsthal, Ewers, Jack London, Marinetti, Toller, Achar, Evreinow egy-egy darabja és a Dybuk című jiddish dráma. Az előadások október másodikán kezdődnek. Az Új Thália állandó tagjai: Táray Ferenc, Baló Elemér, Szentiványi Béla, Toronyi Imre, Matány Antal, Harsányi Rezső, Várnai Jenő, Somody Pál, Tiszay Andor, Füzess Anna, Gárdai Kornélia, Kaszab Anna, Bacsányi Paula, Orsolya Böske, Földy Anna, T. Halmy Margit. Dramaturgrendező: Innocent Ernő. A IV. Henrik előadása előtt az olasz követség sajtófőnöke Antonio Widmar tart bevezetőt.”

Ezen a ponton érdekes fordulat következett. Másnap a Magyar Hírlap részleteiben, az Ujság pedig teljes terjedelmében közölt egy levelet, melyet egy olvasó több szerkesztőségnek is megküldött: „Új Thália ma és hat év előtt. Tegnapi számunkban hírt adtunk egy művészi alakulásról, amely Új Thália néven jónevű színészek részvételével nálunk elő nem adott darabok bemutatását tűzte ki céljául. Erre vonatkozóan ma 
a következő levelet kaptuk egy fiatal rendezőtől: – Nemcsak én, hanem minden színházzal foglalkozó ember örömmel regisztrál minden olyan megmozdulást, amely a mai budapesti színházi kultúra elmélyítését célozza. Nem hagyható azonban szó nélkül, hogy ezelőtt hat esztendővel alakítottunk néhányan egy »Új Thália« elnevezésű társaságot, amely annak ellenére, hogy eredményeket és sikereket ért el, mégse merte zászlójára nyíltan is kiírni az »Új Thália« nevet, amely cím olyan teljesítményekre kötelez, hogy azok elérése csak komoly erkölcsi és anyagi felkészültséggel képzelhető el. A hat év előtt alakult »Új Thália« társaság nem adott ilyen bő programot, hanem ehelyett Georg Kaisert, Hasenclevert és Wedekindet adta 
a közönségnek. Különös tehát, hogy valaki zászlójára írja most azt a nevet, amelyhez mi – hat év előttiek – előbb fel akartunk érni, nem programokon, hanem eredményeken keresztül. Még különösebb, hogy erről az elindulásról bennünket, akik először kezdtük el az »Új Thália«-előadásokat, még csak nem is értesítenek. Lehetne e mellett a nem is egészen eredeti programm mellett szó nélkül is elmenni, hiszen már annyiszor olvastunk ilyen és ehhez hasonló programokat anélkül, hogy ezek a megvalósulásig eljutottak volna. De tiltakoznunk kell, mert az ilyen »bő« program azt a veszélyt rejti magában, hogy komolytalanná tesz a nagyközönség előtt minden ilyen megmozdulást. A tegnap közölt programban olyan darabokról is szó van, amelyeket részben most fordítunk és amelyek a közeljövőben előadásra is kerülnek. Ildomosabbnak tartottuk azonban a darabok rendezőjével, hogy ne kommünikékben, hanem befejezett eredmények formájában vigyük a nagyközönség elé azokat a magyar (elsősorban magyar, ami a tegnap közölt programmból, úgy látszik, kimaradt) és külföldi színdarabokat, amelyeket mint standard munkákat ismernie kell a magyar közönségnek. Pirandello »Negyedik Henrik«-jét jól előadni és rendezni nem kis feladat. Szomorú tény, hogy olyan kitűnő színészek, akiket a tegnapi program felsorol, nagyrészt szerződés nélkül állanak, és igenis, mindent el kell követni, aminthogy el is fogunk követni, s hogy ezek a művészek tehetségükhöz méltó keretek között szóhoz jussanak. Minden ilyen akció, amely ezt irányozza, dicséretes, de csak addig, amíg komoly és eredeti formában igyekszik ezt megvalósítani. Soraim szíves közlését hálásan köszönve, vagyok Szerkesztő úrnak kész híve. Budapest, 1927. szeptember 10. Andai Ernő.”

A kihívottak rögvest válaszoltak. „Polémia az Új Thália körül. Hírt adtunk arról, hogy neves színészek részvételével Új Thália néven társulat alakul, amely eddig Pesten elő nem adott színpadi műveket fog bemutatni. Egy fiatal rendező levelet írt hozzánk, amelyben tiltakozik a név kisajátítása ellen, azzal, hogy Új Thália címen hat év előtt más művészek alapítottak társulatot, és ennek a működése csak szünetel. Erre nézve ma újabb levelet kaptunk, amelynek közreadásával a polémiát a magunk részéről le is zárjuk. 
Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr!

Kérjük, hogy az Újság vasárnapi számában megjelent »Új Thália ma és a hat év előtt« című cikkben közölt levélre válaszképpen írt sorainkat közreadni szíveskedjék. A levélíró elsősorban azt állapítja meg, hogy hat évvel ezelőtt alakult egy »Új Thália« elnevezésű társaság», amely Kaisert, Hasenclevert és Wedekindet adta a közönségnek, azonban mégsem merte kiírni zászlójára az »Új Thália« nevet, amely cím olyan teljesítményekre kötelez, hogy azok elérése csak komoly erkölcsi és anyagi felkészültséggel képzelhető el. Elsősorban kétségbe kell hogy vonjuk, hogy az »akkori Új Thália« (legalább is részben) nem rendelkezett komoly felkészültséggel, mert az a két tagja, akik Hasenclevert (Vaszary János) és Wedekindet (Hegedűs Tibor) adták a közönségnek, ma előkelő helyet foglalnak el fővárosi színházainknál. A hat év előtti ad hoc-előadások rendezői nem is tiltakoztak az Új Thália elnevezés ellen, mert ezen a címen soha sehol semmiféle előadást nem tartottak. Nyilvánvaló tehát, hogy a mi társaságunk címe nem jelenthet jogtalan kisajátítást, még kevésbé annyit, hogy a »megkezdett« Új Thália-előadások folytatója akarna lenni. A mi társaságunk címe annyit jelent, hogy a húsz év előtti Thália hagyományait akarjuk feleleveníteni és ápolni tiszteletadásul azok nevének, akik ezt a címet hátrahagyták. Ez ellen óvást emelni legalább is korai. Vállalatunk kétségbevont eredetiségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan társaság, amely premierjét Budapesten tartsa, előadásait vidéken folytassa, majd új darabját ismét itt mutassa be, eddig se Új Thália, se más címen nem volt. »Pirandello IV. Henrikjét jól előadni és rendezni nem kis feladat.« Ez faktum, amit a levélíró joggal megállapíthat, de ha erre az előadásra tíz-tizenöt makulátlan színházi vagy irodalmi múlttal rendelkező név vállalkozik, akkor a levélen végigvonuló tenorban rejlő aggodalmaskodás ezekkel a nevekkel szemben is méltánytalanság. Mert a kommünikékben megjelent színésznevek nem jelentik ezeknek kisajátítását valakik részéről, hanem azokat a színészeket, akik Új Thália néven álltak össze. A mi célunk nem hírlapi polémia, majd a közönség előtt találkozunk. De addig – béke velünk!

Budapest, 1927. szeptember 12-én. Az Új Thália társaság tagjai.”

A levélváltásból nem világos, mire utalhatott Andai Ernő, ez a tehetséges és sikeres színész és rendező, midőn a „hat év előtti” – 1921! – Új Thália elnevezésű társaságot emlegette, amely azonban „nem merte zászlajára nyíltan is kiírni” ezt a tekintélyes nevet, és előadást sem tartottak ezen a néven. De ha volt egy 1921-es Új Thália, akkor már 23-ban is tiltakoznia kellett volna! A levél kioktatja az újakat a rendezés komoly és felelősségteljes mivoltáról, sokallja a műsortervet és előre komolytalannak s nívótlannak nyilvánítja a vállalkozást.

Másrészt mintha a kihívottak is félreértettek volna valamit Andai mondataiból, miközben, úgy tűnik, ők értették, mire utal a „hat év előtt”-tel. Kétségbe vonják, hogy az akkori Új Thália – melyik is? – ne rendelkezett volna komoly felkészültséggel – amit Andai egyáltalán nem állít, hanem éppen ellenkezőleg, az akkori szerény, ámde megfontolt műsorpolitika példájául említ szerzőket. Akik a 23-as Németh Antal-féle programtervezetben tényleg nem szerepelnek. Viszont valóban volt 1923-ban – nem „hat év előtt”! – két olyan előadás, amely a felsorolt nevekhez kötődik. Május 24-én a Renaissance Színházban került színre Walter Hasenclever Emberek című darabja, Hegedűs Tibor fordításában, Vaszary János rendezésében, nem Új Thália, hanem egy bizonyos Új Kultúra Kamara Színház égisze alatt. Ezt az előadást Németh Antal 1930-ban megjelent Színészeti lexikonában Tiszay Andor expresszionista darab első magyarországi színrehozatalaként és az expresszionista játékstílus magyar színpadon való meghonosításának kísérleteként ünnepli. Ezt követte az ősz folyamán az angolparki Tűzoltóünnepély keretében 
A tavasz ébredése Wedekindtől Hegedűs Tibor rendezésében, amely „szintén középutat tartott a naturalista és az expresszionista játékstílus között, s amely így a közönség számára is elfogadhatóvá tette a szokatlan színpadi képeket”. A nagy hatású előadást Bárdos Artúr az ősz folyamán átvitte a Belvárosiba.

Ami viszont a 27-ben kihirdetett Új Tháliát illeti, a közleményben figyelemre méltó, hogy „egy-egy budapesti színházat” és több vidéki várost emleget játszóhelyként – párhuzamosan a 25-ben indult Új Tháliával, amely ekkor – úgy, ahogy – még működött. A sajtóban mindezekről nincs további információ. Pirandello-bemutatóról egyáltalán nem érkezett hír – a IV. Henrik első pesti bemutatóját Alpár Ágnes repertóriuma 1941-re teszi –, ellenben több közleményben adtak hírt egy másik „első” produkcióról. „Az Új Thália első bemutatója. Jelentettük, hogy Új Thália néven kitűnő művészek társaságot alapítottak, amelynek célja, hogy Magyarországon még elő nem adott kiváló külföldi műveket mutasson be” – jelenti az Ujság szeptember 28-án. – „Már jövő hónap közepén megkezdi működését a társulat, mégpedig egy Maya című francia drámával, amelyet Simon Gantillon írt.” Október 3-án azt is közlik, hogy a darabot Hegedűs Tibor fogja rendezni. Gantillon meglehetős botrányt kiváltó pikáns darabjáról és Hegedűs Tibor tervezett rendezéséről december 12-én emlékezett meg az Esti Kurir, de semmi Új Thália: „Maya a Színész Szövetség előadásában. A Színész Szövetség előadásában rövidesen színre hozzák Gantillon Maya című vígjátékát éjjeli előadás keretében, a Vígszínházban. Az előadást Hegedűs Tibor rendezi.” Hogy ez az előadás megvalósult-e, nem tudjuk, a darabot legközelebb Bárdos Artúr vette elő 1933-ban, zártkörű előadásban, ugyancsak nem kis felháborodást kiváltva. Bontempelli Nostra deáját pedig Az ezerarcú asszony címen ugyancsak 1933-ban Németh Antal vitte színre Peéry Piri címszereplésével a Kamaraszínházban – nem túl nagy sikerrel. Az 1927-ben jelentkezett Új Thália műsorterve, a szereplők (a Magyar Hírlap tudósítása – egyedüliként! – Németh Antal feleségét, Peéry Pirit is felsorolja a tagok között), a szerzői lista és Antonio Widmar közreműködése azt a gyanút kelti, hogy e mögött a vállalkozás mögött is Németh Antal állhatott. Hogy erről a mozgalomról több adat nem található a sajtóban, arra a Színészeti lexikonban a már ismert műsorterv bemutatása után Tiszay Andor adta meg a magyarázatot, aki különben Magyarországi kísérleti előadások című cikkében 1926-ra tette az Új Thália megalakulását: „...közvetlenül az első előadás előtt a társaság anyagi nehézségek miatt széjjeloszlott.”

Középen a Várszínház épülete

Legközelebb a Budapesti Hírlap 1929. de-cember 8-i számában olvashatunk egy hirdetést: „(Jelentkezzenek a fiatal szerzők.) Új Thália címmel fiatal művészek művészi vállalkozást létesítettek. Művészi vezetőül Vaszary Jánost kérték fel. Az Új Thália ismeretlen fiatal írók jó darabjait kívánja előadni. A darabokat Berend István címére (Király utca 15. II. 3.), kell küldeni.”

1931-ben Márkus már az ő Új Tháliáját álmodja meg a Magyar Hírlapban Palasovszky Ödön és Madzsar Alice produkciója láttán: „A színház problémája egy új közönség megszervezésével oldódhatik meg, s bármilyen paradoxul hangzik első pillanatra, előbb közönség kell, hogy aztán lehessen színház [kiemelések az eredeti szövegben!], mert a színházat, éppen úgy nem önmaga teremti, ahogy semmi sem születik más okból, minthogy egy embercsoportnak valamilyen szüksége van arra a megszületendő valamire. Az új színház akkor jelenik meg, mihelyt a maitól egészen függetlenül, új emberek, új hittel és tűrésre, üldöztetésre szántan valamit kezdenek, ami rezonál sokember vágyaiban és kiéletlen élményeket felszínre idéz tudatukban. [...] Utoljára a század elején támadt itt így a Thália Társaság, fiatal színészek álltak össze azzal a programmal, hogy a sematikussá gépiesedett szavalás helyett a természetes beszédet és a szoborszerű pantomim helyett a természetes mozgásból elvont gesztust fogják egy nekik való rendező vezetésével mívelni. [...] Egy ilyen új Thália Társaságot várok, egy ilyen új rendezőt, aki nem 
a hivatalos színházzal, hanem a maga fanatikus hívőivel próbálkozik.”

Ebből lett aztán az „igazi” Új Thália, amely a maga három bemutatójával tartósan beírta a nevét a magyar színháztörténetbe. Az Arcanum adatbázis pedig valószínűleg tartogat még csodákat a késői kíváncsiskodó számára.

Lenkei Júlia

Hevesi Sándor (3)

Magánélet

A Hevesiről szóló különféle tanulmányok és visszaemlékezések többsége váltig állítja, hogy egyáltalán nem volt magánélete. Életútját már a kritikusi működése idején is kizárólag a színházzal kapcsolatos tevékenység töltötte ki.

Ez persze jól hangzik, de nem igaz. Magánélete a legelszántabb szakbarbárnak is van, legfeljebb az arányok különbözőek. Hevesinek két olyan bizalmas barátja volt, aki minden rezdülését jól ismerte és értette: Ódry Árpád és Csathó Kálmán. Ódry kevés időt szentelt az írásnak, Csathó viszont sokat. Megbízhatóan és szívesen írt. Ennek köszönhetjük, hogy sok mindent megtudhatunk Hevesiről is, amit más krónikások elfelejtettek megírni. Például azt, hogy szenvedélyes rajongással vágyódott a színpadra. Színész szeretett volna lenni minden áron, de egy fogyatékossága ezt nem tette lehetővé. Erősen raccsolt ugyanis. Ennél nagyobb akadály nem létezik ahhoz, hogy valaki a legcsekélyebb mértékben alkalmas lehessen erre a küzdelmes pályára. Így hát mi mást tehetett, mint hogy minden egyéb területet meghódítson, amire egy színházban szükség van: kritikusra, íróra, rendezőre, dramaturgra, színháztörténészre, műfordítóra és még sok minden másra, ami együtt képes kárpótolni a beszédhibája miatt elvesztett édent.

Csathó önzetlen krónikás volt. Nem azért írt sokat a színházról, hogy benne önmaga dicsőségét zengje. Nem volt benne irigység. Tárgyilagos tudott maradni valamennyi színházi kollégájával szemben, akiket említésre érdemesnek tartott. És akikkel szoros barátságba került, azokról sok mindent tudott. Hevesiről például azt is, hogy apja igencsak nehezményezte a család vallásának elhagyását a katolicizmus kínálta üdvösség kedvéért. De Csathó még azt is elérte, hogy Hevesi szerelmi életének fontosabb eseményei legalább utólag nyilvánosságra kerüljenek. „Körülbelül egy évvel azelőtt, hogy a Nemzetitől elszerződött a Népszínház-Vígoperához, kölcsönösen egymásba szerettek a Nemzeti Színház egyik kedves, finom, vonzó és kitűnő művésznőjével – írja. – Az asszony idősebb volt néhány évvel Hevesinél, aki már szintén jól túl volt a harmincon. Viharos, nagy szerelem volt, de a boldogság nem tartott sokáig: szegény asszony beteg lett, és az orvosok megmondták, hogy menthetetlen.”¹

Hevesi András

Ugyancsak Csathónak köszönhetjük Hevesi 1915-ben, negyvenkét éves korában kötött házasságának pontos történetét. „Civil asszonyt vett feleségül, egy finom, művelt és bájos özvegyet: Országh Magdát, akinek első házasságából már volt egy kisfia. Hevesinek ez a lépése mindnyájunkat meglepett. Föl se tettük róla, hogy civil társaságban is meg szokott fordulni, annyira színházhoz nőtt embernek ismertük. Amint Hevesiné később elmondta, egy operaénekesnőnél, ötórai teán mutatták be neki Hevesit, aki első pillanattól kezdve nem tágított mellőle. Egész délután csak vele beszélgetett, aztán hazáig kísérte. A kapu előtt azzal búcsúzott, hogy beletelik annyi idő, míg újra láthatják egymást, amennyi a világteremtés óta addig eltelt, amíg először találkoztak.

– Hát látogasson meg egyszer! – mondta az özvegy, mire Hevesi megrázta a fejét és azt felelte nem ígérheti, de talán jobb is mindkettőjüknek, ha nem találkoznak többé; azzal kezet csókolt, megfordult és elment.

– Én pedig – tette hozzá az elbeszéléshez az asszony – abban a percben már bizonyosan tudtam, hogy el fog venni feleségül.

A házasság minden tekintetben kitűnően sikerült. Hevesiből, mint előre sejteni lehetett, nagyon jó férj vált. A kávéházi emberből otthonülő lett, s a félgőzzel dolgozó színházban jóval kevesebb dolga lévén, igyekezett elmerülni elméleti kutatásaiba.”²

Az említett kisfiú a házasságkötésük idején tizenöt éves volt. Hevesi adoptálta, felnevelte. Hevesi András³ néven ismert író lett, két regény, a Párizsi eső (1936) és az Irén (1938) szerzője.

Országh Magda 1934-ben meghalt. Özvegyként Hevesi ismét lánytestvéreivel lakott pesterzsébeti, Szapáry utcai villájában.

Harmadszor a Nemzeti Színházban

A háború kitörése miatt az első félévben zárva volt Hevesi régi-új munkahelye. Csak 1915. január 29-én kezdték a csonka évadot, addig a társulat valamennyi tagjának szerződését felbontották, majd fél fizetéssel szabadságra küldték őket.

A Hevesit visszaszerződtető Tóth Imre 1917-ig igazgatja a színházat. Ez alatt Hevesi tizenhét darabot állít színpadra, köztük három sajátját; még 1915 májusában az évadzáró Jön a szerző című vígjátékot (melyet 1924-ben éjszakai előadásban felújítanak), majd a következő évadban A madonna rózsáját, egy évvel később pedig A hadifogoly című színművét. A madonna rózsája nagy siker, amit a sajtó részben a háború kitörését követő konjunktúrával magyaráz. Ez részben igaz lehet A revizorra is, amely az évad második komoly sikere Gál Gyulával a polgármester és Rajnai Gáborral Hlesztakov szerepében. A gyér sajtó egy része kifogásolja, hogy a háborús ellenfél komédiája telt házakat vonz.

1916 januárjában Hevesi először rendezi a Bánk bánt. „A világháború második évének első napján, 1916. január 1-jén új szereposztásban mutatja be a Nemzeti Színház Katona József drámáját. Bánk bán – Kürti József, Melinda – Várady Aranka, Tiborc – Hegedűs Gyula, Biberach – Ódry Árpád, Ottó – Rajnay Gábor…” – sorolja a szereplőket Németh Antal precíz monográfiája,⁴ (Jászai Mari azért marad ki a felsorolásból, mert ő már korábban is játszotta Gertrudist). Kiváló elemzése után néhány figyelmet érdemlő részletet közöl a korabeli sajtóból, majd így folytatja: „A Magyarország nagy sikerről, zsúfolt nézőtérről és sok tapsról számol be. Csaknem mindenkiről az őszinte lelkesedés hangján ír a kritikusa. A Pesti Hírlap arra mutat rá, hogy az előadás stílusa vegyes volt. Kürti például realisztikusan és néhol kissé flegmatikusan játszotta Bánkot. A tragikai nagy stílust Jászai Mari alakítása képviselte. Ódry Biberachját eseményszerűnek mondja, és Hegedűs Gyulának szép magyar beszédét dicséri a kritikus, de a többi szereplőről is elismeréssel szól.

A Pesti Napló Sz. Gy. jegyű kritikusa szerint Hegedűs Gyula⁵ Tiborca és Jászai Mari Gertudisa »szinte elemi erővel magasodott az előadás fölé«, Kürti József »sok új és érdekes vonást vitt bele a szerepébe…«, Ódry Biberachja – »igen érdekes és értékes alakítás.« Az előadás többi szereplőiről is ilyenféle jelzői vannak a cikkírónak.”⁶

A negyedik előadáson, 1916. január 26-án éri el a Bánk bán a Nemzeti Színházban összesen százötvenedik előadását. Ehhez képest nem kell pirulni azért, hogy Hevesi rendezésében tizenegyszer kerül színpadra 1916-ban.

Ezután Strindberg A kapocs című drámáját, majd Kacsóh Pongrác kísérőzenéjével Molnár Ferenc háborús mirákulumát, A fehér felhőt, Molière Kénytelen házasság és Bródy Sándor A fejedelem című egyfelvonásosait rendezi. (Bródy darabja tizenöt évvel korábban megbukott, most nagy siker.)

Tóth Imre utolsó évadában Lakatos László⁷ Az idegen lány, Hermann Sudermann⁸ Otthon, Kárpáti Aurél és Vajda László Kőmíves Kelemen című művét, a Ibsentől a Rosmersholmot, Shakespeare A makrancos hölgyét, Hebbel Mária Magdolnáját, valamint A hadifogoly című saját darabját állítja színpadra.

1917 júniusában új igazgató kerül a Nemzeti Színház élére. Már évekkel korábban sok szó esik Tóth Imre leváltásáról, de Isten malmai már a huszadik század elején is lassan őröltek. Az illetékesek a kiváló és nagy tekintélyű kritikus, Ambrus Zoltán személyében vélik megtalálni az eszményi utódot. Bár nemsokára róla is egyre több szóbeszéd kezdi bizonygatni alkalmatlanságát, azért az első évek megnyugtatóan alakulnak. Tóth Imrét a Színiakadémia igazgatói székével kárpótolják, Ambrus pedig hatalmas étvággyal veti bele magát az új feladatba.

Az új helyzetben Hevesi első rendezése Bródy Sándor A dada című színműve. A szégyenbe esett parasztlány történetét a Vígszínház mutatta be 1902-ben, Varsányi Irénnel a főszerepben, majd öt évvel később a Magyar Színház felújította. A kritika mindig nagyra értékeli Bolygó Kiss Erzsébet megrázó történetét, és a közönség is mindig szeretettel fogadja. Varsányi Irén egykori szerepét most Bajor Gizi játssza. Sok méltatója úgy ítéli meg, hogy ez az első kimagasló alakítása. A Nyugat kritikusa szerint „a modern magyar drámairodalomban ez az első szociális dráma… mert a szociális probléma ebben a darabban eleven húsba vág”. A cikk összehasonlítja a vígszínházi és a Magyar színházi előadással a mostani felújítást, és megállapítja: „Soha azonban a darabnak egész irodalomtörténeti jelentősége olyan nyilvánvalóvá nem vált előttem, mint a Nemzeti Színház repríze után.”⁹

Egy másik kritika azt tartja az előadás legnagyobb érdemének, hogy összefogta a kissé széteső jeleneteket, és nem engedte, hogy a részletek eluralják a színpadot. Valamennyi beszámoló nagyra értékeli Hevesi céltudatos, mértéktartó rendezését és a főszereplők, Bajor, Somlay és Rákosi Szidi tökéletes szerepformálását.

Hevesi ezután Jókai Mór Az aranyember című regényének színpadi változatát, Bánffy Miklós Az erősebb című darabját, Molière A fösvényét, majd az évad végén következő saját művét, a Görögtüzet rendezi. Az 1918/19-es évad eseménye Ibsentől a Nóra Várady Arankával, egy újabb Molière, A tudós nők, Barta Lajos Örvény című drámájának ősbemutatója, egy újabb Hevesi-dráma, a Császár és komédiás, Pogány József¹⁰ Napoleonja, az évad végén pedig A revizor felújítása.

Közben véget ér a háború, lezajlik a Tanácsköztársaság 133 napja, amelynek jelentőségét csak a legelszántabb marxista értékelések képesek felnagyítani a nemzeti színházi eseményekre vonatkozóan. A valóság az, hogy 1919 viharait alig lehet érzékelni a Nemzeti Színházról szóló történetekben. Talán csak Pogány József jelenléte segít némiképp felidézni a forradalom viharát, legalábbis akkor, ha megpróbáljuk elhallgatni a kommunista szerző sorsának további alakulását.

A Tanácsköztársaság bukása után Hevesi három Mikszáth-novella dramatizálásával jelentkezik. A Régi jó világ igazi Mikszáth, csupa derű, megkönnyebbülés, a Tavaszi rügyek, a Frivol akta és a Grisics hitelbe vett bort című pompázatos írások pompázatos továbbgondolása. A zsúfolt nézőtér mintha a vészterhes idők elmúlásának tapsolna.

Ezután egy Szigligeti-vígjátékot állít színpadra. A Vándorszínészek abban hasonlít a Mikszáth-feldolgozásokra, hogy ez is gondtalan jókedvet áraszt. A darabot 1845-ben játszották először, azóta régen elfelejtették. Harmadik felvonásában egy botrány játszódik le. Hevesi nyilatkozata szerint „Szigligeti ezzel azt akarja mondani, hogy a színpadon minden botrányba fullad, ami nem áll egészséges erkölcsi alapokon.”¹¹

Az év végén újrarendezi a Vihart. Ez az előadás alig emlékeztet a korábbi, 1910-es vizsgaelőadásra, amelyben – mint most, akkor is – Sugár Károly volt Caliban. A mostani előadás főszereplője a zene. Prospero zengő szigetnek nevezi a darab színhelyét, ahol dal, muzsika terem. Ez az előadás Hevesi megindítóan szép vallomása volt a művészetről.

1921 októberében ismét Hevesi-ősbemutatóra kerül sor. Az 1514 – részben Eötvös József Magyarország 1514-ben című regénye hatására – természetesen történelmi dráma, és Dózsáról szól. Hevesi is azért választotta a témát, mert Dózsát jeles vitéznek tartja, de nem tragikus hősnek. Kiváló katona volt, de ahhoz hiányosak voltak a képességei, hogy az ország vezére lehessen. A Tanácsköztársaság bukásának árnyékában az a kérdés vetődik fel, vajon a forradalom kitörése, vagy annak elbukása okozta-e a nemzet romlását. A kényes téma felvetése azt eredményezi, hogy a Színművészeti Tanács nem akarja engedélyezni a bemutatót. Végül dodonai ítélet születik: nem ajánlják a darab bemutatását, de nem is gördítenek akadályokat eléje. Vagyis a döntést az igazgatóra bízzák. A bemutató napján adott interjúban a szerző-rendező úgy fogalmaz, hogy ez a dráma „nemcsak tükörkép akar lenni, hanem tükör is, az igazmondás és az önismeret tükre, amelybe beletekintve megláthatni az örökké élő, forrongó, szomorú és fölemelő magyar igazságot.”¹² A verses dráma főszerepeit Ódry Árpád (Bakócz), Kürti József (Dózsa) és Jászai Mari (Bakócz Ágnes) játszotta. Az ötödik felvonás záró mondatait Bakócz Ágnes mondja ki: „A hazát / Sirassuk, hogyha kell és gyászba vont / Szívvel gyászoljuk, -- soha ne temessük! / Mi kurta életünk lepergő, bús levél, / De büszkén áll a fa, kihajt és újra él!”¹³

Néhány héttel később Hevesi újabb történelmi drámát rendez, amely a nemzet tragikus sorsával foglalkozik: Voinovich Géza Mohács című drámáját. Ebben a konfliktus Lajos király és Zápolya között alakul ki. Az országnak pedig el kell vesznie. Ez a darab egy cserbenhagyott országról szól. A királyi tanácskozáson ketten is megfogalmazzák a nemzet panaszát. Burgio, a Vatikán képviselője ezt mondja: „A szent atya drága szíve vérzik / E jó keresztény és hős nemzetért. / Feljárta érte biztossal, levéllel / az angol és francia királyt, / Kérő szavának még sincs foganatja. / Császár, király egymással háborúznak, / Egymást emésztik a pogány helyett.”¹⁴ A másik főszereplő, Brodarics ezt mondja: „Látjuk körülbe: a lengyel király, / Velence, pápa mind békét keres. / A francia, hogy a császárnak ártson, / Egyenest ránk uszítja a pogányt. / E délceg nemzet oltalom híján van; / Nem szégyen, ha nem packázunk a sorssal.”¹⁵

Hevesi még két Molière-t rendez Ambrus Zoltán igazgatása alatt, a Kénytelen házasság felújítását és A képzelt beteget, majd alig három hónappal azután, hogy megkapta főrendezői kinevezését, 1922. szeptember 1-jével ő lesz a Nemzeti Színház igazgatója.

Hevesi és a film

Hevesi nem sokat foglalkozott a filmmel. 1911-ben így nyilatkozik a színház és a film áldatlan viszonyáról: „A mozi és a színpad homlokegyenest ellenkező dolgok, bármily különösen hangzik az első pillanatban. A mozi imitál, a színpad stilizál. A színpadi művészetnek nem célja a valóság reprodukálása. A mozi egyszerű, keresetlen némajátékot kíván, és merőben optikai eszközökkel dolgozik.”¹⁶ Nemeskürty István így kommentálja 1983-ban a hetvenkét évvel korábban született véleményt: „Hevesi Sándor cikke az esztétikumon túl is jelentős. Először: a Nemzeti Színház rendezője nyilatkozik – moziról! Másodszor: a Nemzeti Színház rendezője egy áldatlan és gyakran tettleges atrocitásokká fajuló harc közepette kijelenti, hogy két merőben ellentétes művészetről van szó. Harmadszor: egy elismert szaktudós megszólal a filmmel kapcsolatban, mégpedig nem csupán lírai megjegyzések, hanem pontos tanulmány formájában. Hevesi Sándor véleménye fontos állomás ebben a kezdeti periódusban.”¹⁷

Nemeskürty még egyszer visszatér Hevesihez, amikor az Uher filmgyártó cég tevékenységével kapcsolatban megtudjuk, hogy Hevesit kérték fel tanácsadónak egy Jókai-film, a Mire megvénülünk filmváltozatához. 1916-ban ez volt az első mai méreteknek megfelelő, háromezer méteres, nagyszabású filmvállalkozás. A rendező ifj. Uher Ödön, a főszereplő Beregi Oszkár és Megyery Sári volt.

Ennél komolyabb feladatra kérték fel Hevesit 1922-ben a frissen alakult Petőfi filmvállalat vezetői. A költő születésének századik évfordulójára készülő Petőfi című film forgatókönyvének megírását bízták rá, amelyet végül a rendező, Deésy Alfréd¹⁸ és Sas Ede¹⁹ író társszerzőjeként vállalt el.

Tanácsaival a korabeli sajtó szerint jótékonyan befolyásolja a rendező munkáját. A film bemutatójára öt fővárosi moziban kerül sor 1922 decemberében. A sajtó lelkes, a Pesti Hírlap szerint a magyar filmtörténet új állomásához érkezett. A kritikákból az derül ki, hogy a korai magyar filmgyártás viszonyi között a Petőfi című film kiemelkedik az átlagból.

A címszerepet Uray Tivadar játszotta.

Ennyi volt Hevesi kapcsolata a filmmel, amelyről korábban nem egyszer lekezelő hangsúllyal nyilatkozott. Egyik cikkében azt írja, hogy a filmhez közeledő tragikus színésznek nehezebb dolga van, mint a komikusnak, mert a tragédia hőseinek a beszéd az erősségük, míg a komédiák szereplőinek legfontosabb eszköze a mimika. A filmjáték sűrített színjátszás, amely hatalmas önfegyelmet kíván.

(Folytatjuk)

BALOGH GÉZA

JEGYZETEK

¹ Csathó Kálmán: Ilyeneknek láttam őket, Budapest, 1957, 76. o.

² U. o. 77. o.

³ Hevesi András (1901‒1940) író, műfordító, publicista. A budapesti egyetemen magyar‒francia szakos tanári diplomát szerzett. Párizsi eső című regénye személyes hangú vallomás és portré, az Irén egy különös szerelem története. 1937-ben Baumgarten-díjas. 1939-ben Franciaországba emigrált, a német megszállók elleni harcban esett el.

⁴ Németh Antal: BÁNK BÁN száz éve a színpadon, Budapest, 1935, 151. o.

⁵ Hegedűs Gyula csak egyetlen évadot töltött a Nemzeti Színházban. Ezután Somlay Artur vette át Tiborc szerepét.

⁶ Németh Antel: i. m., 158. o.

⁷ Lakatos László (1881‒1944) író, újságíró. 1939-ben Franciaországba emigrált, Nizzában élt.

⁸ Hermann Sudermann (1857‒1928) német dráma- és regényíró. A XIX. század végén az egyik legdivatosabb színpadi szerző.

⁹ Fenyő Miksa írása, Nyugat, 1917. II. kötet. 636. o.

¹⁰ Pogány József (1886‒1938) kritikus, újságíró, politikus. 1920-tól emigrációban élt. A sztálini rémuralom áldozata.

¹¹ Magyar Színpad, 1920. március 26.

¹² N. N.: 1514 – Hevesi Sándor drámája a Nemzeti Színházban, Színházi Élet, 1921/45, 22. o.

¹³ Hevesi Sándor: 1514, Történelmi dráma öt felvonásban, előjátékkal, in: Korunk mesterei, Budapest, 1921. 96. o.

¹⁴ Voinovich Géza: Mohács – Történelmi tragédia öt felvonásban, Budapest., 1922. 32‒33. o.

¹⁵ Voinovich: i. m. 49. o.

¹⁶ Mozgófénykép Híradó, 1911. 16.

¹⁷ Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő, Budapest, 1983. 66. o.

¹⁸ Deésy Alfréd (1877‒1961) filmrendező, színész, a Star cég főrendezője. A némafilmkorszak számottevő, termékeny művészegyénisége volt. Az első hangosfilmek között is vannak filmtörténeti jelentőségű művei.

¹⁹ Sas Ede (1869‒1928) író, költő, szerkesztő, Nagyváradon kezdte újságírói pályáját, majd több fővárosi lap munkatársa volt.

Alfred Jarry különleges világa a Műcsarnokban

Kollégiumi szobákban sok minden kiagyalódhat. Lehet játékos hókamóka és lehet olyan is, ami százharminc év után a vérvalóság. Übü király korszakában élünk, amely az abszurdnál is abszurdabb. Ő olyan hatalmasság, akit kulturális fertő eleitől nem környékezett, a mások iránti felelősségről – az előbbiek okán – fogalma nincs. Témájánál fogva fájdalmasan aktuális ez a kiállítás. Ha nem így lenne, élveznénk Alfred Jarry (1873‒1907) iskolakerülő művészetét, a rémbohózatot, az Übü királyt, az abszurd dráma őstípusát. Ez a mű a szürrealista és az Artaud féle kegyetlen színház előkészítője, amely nagy hatással volt nemcsak az avantgárd irodalomra, de a képzőművészetre is.

Szegő György művészeti vezető olyan kiállí-táskoncepciót valósít meg a Műcsarnokban, amely sokszínűségével is élményt adó; sok olyan bemutatót láthattunk-láthatunk, amilyenek eleddig nem kerültek az érdeklődés előterébe, pedig oda valók. Ez a kiállítás is ilyen. Szegő Györgyé volt az ötlet, hogy a Jarry alkotta patafizikus művészetet bemutassák. A „patafizikát nem lehet leleplezni, mert az már önmagában is egy leleplezés. [...] Egy lepel, amely azt leplezi, hogy ő egy lepel” (Ruy Launoir).

A cél az volt, hogy megpróbálják bemutatni nemcsak a Jarry-jelenséget, hanem azt az avantgárd művészetet is, amelyre Jarry nagy hatással volt, mégpedig lehetőleg nemzetközi kitekintéssel. A patafizikusok alapművüknek tekintik Alfred Jarry A patafizikus Faustroll Doktor cselekedetei és nézetei című munkáját. A Patafizikus Társaság tagjai írók, festők, többek között: Raymond Queneau, Boris Vian, René Clair, Max Ernst, Eugene Ionesco, Pablo Picasso, Joan Miro, Jacques Prevert, Jean Genet, Marcel Duchamp, Maurits Cornelis Escher, Umberto Eco. A névsorból is kitűnik a sokszínű tehetség és a szellemi felvértezettség.

A Műcsarnok kiállításának tárgyai hitelesítik a patafizikus témát, annak relevanciáját, s azt a magyar művészek munkáival is kontextusba helyezi. Nem lehetett elhozni Duchamp eredeti piszoárját, sem Picasso vagy Max Ernst munkáit, de sikerült megszerezni az észak-olaszországi Patafizikus Kollégium kiállítási anyagának egy részét, mintegy negyven művet.

Négy szekcióban láthatjuk a patafizika hazai és külföldi képviselőit. Az első szekció természetesen a nagy ikonról, Alfred Jarryről szól. Az ő munkásságát és alakját mutatja be sok-sok fotón. Láthatjuk az első Übü-rajzokat, a legelső fametszeteket, amelyeken megjelenik Übü a spirállal, a nagy hassal és a körtefejjel. Az első bábok közül is láthatunk reprodukciót, illetve azt a tipográfiát, amely húsz-harminc évvel ezelőtt vált általánossá. Néhány korabeli kiadvány is van itt azok közül, amelyek azt vizsgálják, milyen hatással volt Jarry az avantgárd művészekre. Így jelennek meg Rousseau munkái, hiszen Jarry volt az, aki Rousseau-t fölfedezte, s vámos Rousseau-nak nevezte. Itt szerepelnek Miro és Dushamp munkái, melyeknek Übü a témája. Utóbbi alkotó nagy művei egyértelműen összekapcsolhatók Jarry írásaival, akinek több szövegében is szerepel például a piszoár és a biciklikerék. Jarry nagyon szeretett biciklizni, s mindig biciklis ruhában járt. Ebben a szekcióban található Tillinger Péter hazai patafizikus gyűjteménye, kiadványok, folyóiratok. 
A Patafizikus Társaság az 1940-es évektől létezik, s különböző intézményei vannak szerte a világon, amelyek kapcsolatban állnak egymással – Tillinger Péter gyűjteményéből több ilyen tárgyat is láthatunk.

A második szekcióban találhatók a magyar művészek is. Az egyik szekciónak ezért az a címe, hogy Kavicsok a fogaskerékben. A rendszerváltás előtti időszakban alkotó művészek a patafizika szellemiségében megmutatták, hogy a hatalom fogaskerekei közé lehet pici kavicsot dugni, ami ha megállítani nem is tudja, de megakasztani igen. Kováts Albert munkásságát végig kíséri az Übü-tematika. Tőle látunk különböző korszakokból származó munkákat. Az 1967-es Brezsnyevre hajazó Übüt, aztán a nyolcvanas években kollázs technikával készített, vonalrajzos korszakból valót, s legutóbbi munkája a Duguláselhárítás, ami magának az agyatlanításnak a látványosítása. A kilencvenes években Szemethy Imre szarkasztikus-ironikus lapjaival többnyire az Élet és Irodalom hasábjain találkozhattunk. Tudhattunk Jovánovits György patafizikus akcióiról. Ő így definiálja a patafizikát: tett hatalom nélkül.

Khell Csörsz díszletmakettje az Übü király Katona József színházi előadásához (rendezte: Zsámbéki Gábor)

Külön kiállításrész a magyar színházi szekció, amely az 1960-as évektől mutatja be az előadások látványvilágát. Láthatunk itt jelmezeket, maketteket, díszletrajzokat, plakátokat, amelyek megidézik a színházi bemutatókat. Már 1967-ben megrendezték az első magyar Übüt a Színművészeti Főiskolán. A Katona József Színház 1984-ben mutatta be a darabot, amely több országban is nagy sikert aratott – a kiállításon látható a Khell Csörsz által készített díszlet makettje. És itt van a Pécsi Nemzeti Színház előadásához Najmányi László alkotta díszlet makettje is – felfoghatjuk ezeket önálló patafizikus művekként is. Érzékelhető, hogy Jarry ikonikus Übü-világa a dadaizmus, a szürrealizmus, a pop-art mozgalom előfutáraként a színházművészetben is szemléletváltozást hozott. Sokféle – abszurd dráma, diákbohózat, politikai szatíra, cirkuszi produkció, bábelőadás – színpadi világa a hatalom elleni megmozdulás, a szabadság, a társadalomkritika lehetőségét nyújtotta a rendezőknek.

Jarry azt mondja: az ember nem nagyot alkot, hanem hagyja (az alkotást) nagyra nőni.

A kiállítás kurátora Garami Gréta, s június 16-tól szeptember 17-ig volt látható a Műcsarnokban.

Józsa Ágnes