Különböző színházi világok

Barta Lajos: Szerelem

Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros

Szabadkai Népszínház magyar társulata

Vannak kedvencek, nem sok, de akad néhány, amelyet nagyon szeretek, mert olyan a témája, olyan a nyelvezete. Az egyik közülük Barta Lajos darabja, a Szerelem. A szerző színműveinek a színházi adattárban regisztrált száma 41, de ez a legtöbbet játszott, amely 1914-ben született és a Vígszínház 1916-ban mutatta be. Nagyon is az akkori életet idézi, a kishivatalnokot a három eladó sorban levő lánnyal, akiknek nem tud hozományt adni, s ezért nem olyan könnyű számukra a férjhez menés. A legidősebb, Nelli megkeseredett és megérdesedett a hiábavaló várakozásban; a középső, Lujza szerelmetes andalgásban egy szép reményű költővel, aki a fővárosban épít karriert és hagyja múzsáját postáskisasszonyként megöregedni. A legkisebb, Böske nem tud ellenállni a városban állomásozó katonatisztek egyikének és fogadja udvarlását, míg háborús özvegy nem lesz. Az érzelmeket és a cselekményt is borzolja, húzza-vonja, a „vizaví”, az utca szemközti oldalára beköltözött adótiszt, Komoróczy megjelenése (László Csaba), aki különböző okokból felkelti a leányok érdeklődését, lévén egyetlen céljuk ugye: a férjhez menés.

Azt nem lehet mondani, hogy a kor-szellembe ágyazott problematika jelenik itt meg, hiszen már annyira más a világ, annyira megváltoztak a viszonyok, nem-csak az egzisztenciálisak. Ha egy nő szingli akar lenni, akkor szingli, ha nem, akkor nem az, de az érzelmi körülmények is megváltoztak. Tudunk-e így szeretni? Mert itt, ebben a darabban mindenki szeret.

Szerelem – Bartók Kamaraszínház, Grgity Niki, Kalmár Zsuzsa, Őze Áron, Kerekes Éva és László Csaba (fotó: Ónodi Zoltán)

Ezt a szálat erősítette föl a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Czajlik József rendezte előadása, amelyben nagyobb hangsúlyt kapott a korábban általam látott színrevitelekben jobbára háttéralakként mozgó papa és mama. Az ő egymáshoz való szeretetteli kapcsolódásuk, évtizedek óta tartó szerelmük átviláglik az előadáson, erős ívet rajzolva. Őze Áron csupa gyöngédség, gondoskodás és féltő szeretet Szalay nyugalmazott mérnökként. A mama, Szalayné szerepére Kerekes Évát hívták vendégként. Ő nem az életről már lemondó, öregecske asszony, hanem a lelkében és érzelmeiben fiatal nő – ezzel a mentalitással hatja át környezetét, szeretteit, a férjét, a gyerekeit. Aggódik, ha aggódni kell, de nyitott és elfogadó. Ez a szerelmi és párkapcsolati szál a legerősebb, amit ők még tudnak tartani, azonban a fiatal generáció egyik tagjának sem sikerül már ez a harmónia, ez az egymást vállalás.

A vizaví, az adótiszt László Csaba, akit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatából hívtak erre a szerepre. Az ő feladata összetett és bonyolult, karakteréből adódóan nehezen választ és nemigen tudja kezelni a rákényszerített helyzeteket. Színészként alakítója viszont remekül oldja meg ezeket. Ha kell komikus, ha kell együttérzést kiváltó balek.

Az Őry Kati tervezte látvány egyszerre költői is, konkrét is és elvont. Itt a poézisnek érvényesülnie kell, és érvényesül is.

Izgalmas, különböző színházi világokból, kultúrkörökből érkező impulzusok találkoznak az előadásban, amely a duna-újvárosi Bartók Kamaraszínház és a Szabadkai Népszínház magyar társulata közös produkciója, a három lányt játszó színésznők ugyanis a Szabadkai Népszínház magyar társulatának tagjai: Kalmár Zsuzsa Nellit alakítja, Magyar Zsófia Lujzát, Böskét Grgity Niki. A rendező, Czajlik József pedig a Kassai Thália színház igazgató-főrendezője.

A szerethető darabból egy szerethető előadás született sok színnel, ötlettel.

Stephen Enersen: Apróbetűs szerelem

Rózsavölgyi Szalon

A Rózsavölgyi Szalon előadásainak közös jellemzője a nagyszerű darab és hozzájuk a nagyszerű színészválasztás. Az Apróbetűs (kisbetűs) szerelem szerzője Stephen Enersen híres reklámszövegíró, akinek ez az első teljes színdarabja – egy kellemes szerelmi történet. Remek Baráthy György fordítása. A főhős egy középkorú férfi, akinek már túl sok minden van megéltként a tarsolyában. Volt házas, van két majd-nem felnőtt gyereke és egy erőszakos nővére, aki mindent megtesz azért, hogy kiegyensúlyozottnak lássa egy hozzá illő nő mellett. Ez akkora teher hősünkön, hogy kénytelen egy harmincas, de még színészetet tanuló fiatal nőt fölbérelni, hogy a nővérével való birkózásban legyen segítségére. Ez az alaphelyzet.

A néző már az elején tudja, hogy ez bizony szerelem lesz, s biztosan nem kisbetűs. A középkorú férfi, George (Schmied Zoltán) ebben a helyzetben adja a bizonytalant, a férfit, aki akárhány éves is, gyámolító partnerre szorul. Körülményei miatt nyűgös és feszült, ezért képtelen kifejezni bontakozó érzéseit. Az okos, középharmincas és színészii gyakorlatokra éhes Meredithnek izgalmas kihívás a feladat – alakítója, Petrik Andrea számára pedig szinte testre szabták a figurát. A két főszereplő ellentétes habitusa megteremti azt a feszültséget, amely egy ilyen szerelmi történetnél a közönség érzelmeit is megbolygatja. Szavakkal csatáznak, de a mozdulatok és a csöndek árulkodóbbak. Az aggódó nővér és felelőségteljes ügyvéd Györgyi Anna, aki egy harmadik világszemléletet és életfelfogást hoz az előadásba. Üdítő jelenség a színművészeti egyetemet nemrég végzett Kovács Máté, Meredith kísérője, aki remekül ráérez a figurára, mindegy ellenpontoz a történetben.

Apróbetűs szerelem – Rózsavölgyi Szalon, Schmied Zoltán, Kovács Máté és Petrik Andrea (fotó: Kallus György)

Ujj Mészáros Károly még egy színházi történetet sem emel ki rendezőként a környezetből, zár a színfalak közé. Használja a tér adottságait: a Rózsavölgyi hatalmas ablakai és az utcai fények is játszanak ebben az előadásban, nemcsak a négy színész. Enyvvári Péter színpadképe kellemes keret a kellemes történethez, amely szerelmes is meg nem is, hiszen óhatatlanul jelzi azt is, hogy milyen szerencsétlenek tudunk lenni, ha ebben a nagyon is hazugságos világban megérint bennünket valami őszintén szép.

Írd újra, Shakespeare!

Spinoza Színház

A Spinoza Színház nemcsak egészen kivételesen aprócska, de a darabválasztásai is „ütősek”, nem ritkán kuriózumok. Ütősek a témák és ütősek az ezeket feldolgozó előadások. Sándor Anna a maga ízlése szerint választ, és az sokunknak tetsző. Ha nem talál olyasmit készen, amit e parányi térben színpadra lehet állítani, akkor keres főhőst, s a történetét megíratja. Így jutottunk hozzá sok jeles magyar életútjának színpadi bemutatásához, mint például Pulitzer, Ferenczi Sándor, Frida Kahlo s legutóbb Robert Capa élettörténetének színpadi változatához. De nemcsak maguk az élettörténetek érdekesek Sándor Anna számára, hanem olyan kérdések is foglalkoztatják, hogy a zsidó sors miért alakult az ismert módon; hogy például miért úgy ítélik meg A velencei kalmár című Shakespeare-dráma hősét, Shylockot, ahogy.

Írd újra, Shakespeare! – Spinoza Színház, Cserna Antal (fotó: Fábián Évi)

Talált egy darabot. A Trip Színház csapata a pandémia idején átiratok formájában földolgozta online Shakespeare mind a harminchét darabját, köztük A velencei kalmárt, amelynek átiratát Lackó Gábor készítette Szellemidézés, avagy a Shylock-effektus hatástalanítása címen. Ez volt az alap. Laczkó Gábor művét a szerzővel Sándor Anna, Surányi András rendező és Fabacsovics Lili dramaturg úgy formálta, hogy egész estés monodrámává bővült Cserna Antal előadásában. Ő az, aki a képzeletbeli Shakespeare-t egy valós székre ültetve arról elmélkedik, miként kellene átírni a darabot, hogy Shakespeare mentesüljön az antiszemitizmus – félreértésből rátapadt – vádjától. Bár Cserna Antal egyedül van a színpadon, még sincs egyedül, mozgásával, gesztusaival sokféle helyszínt és sorsot idéz. „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép” (Radnóti Miklós) – bevon bennünket kételyeibe, érvelésébe, a megidézett sorsokba. Játéka szembesít és önvizsgálatra késztet.

Nem vidám, de őszinte, hiteles, szép előadás ez egy remek színész fölvezetésében.

Józsa Ágnes

Nincstelenek avagy Már elment a Mesijás?

Még hatvan éves se lenne, és már évek óta a korai és tragikus halála utáni legendásodás útját járta. Részben éppen abba a gyermekkorába halt bele, amelyet önéletrajzi ihletésű regényében, a Nincstelenekben megírt. És (ahogy ezt interjúkban elmondta) a „szégyenbe”, hogy az író lénye mindazt megírta és így napvilágra hozta, amit a nem író lénye takargatott volna. De hát Borbély Szilárdnak ilyen gyermekkor jutott az 1960-as‒1970-es évek Magyarországán, egy kelet-magyarországi faluban. Egy év híján egyidősen vele, egy nyugat-magyarországi faluban felnőve végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy nekem nem ilyen jutott, ugyanakkor ráismerek benne a szüleim hasonló körülmények között telt kelet- és nyugat-magyarországi gyerekkorára. Ők megugrották előttem azt a lépcsőt, az első generációs értelmiségivé válást, amit Borbély Szilárdnak magának kellett, és amibe más tragikus élettörténések mellett beleszakadt.

A regény első gondolatra nem adja magát színpadi megvalósításra, hiszen a közép-pontjában álló család és a falu rajza inkább állóképszerű, a drámaisága éppen ebben a mozdulatlan, ragacsos, lehúzó nihilben rejlik. Mégis, már másodszor kerül színpadra, először Máté Gábor rendezte meg a színészosztályának, még 2014-ben.

Most Dunaújvárosban Balassa Eszter és Horváth János Antal színpadi átirata látható, utóbbi rendezésében (dramaturg: Németh Gábor). Keretes szerkezetűvé tették, az előadás elején a főszereplő kisgyerek már felnőttként emlékszik vissza a házra és az ottani életükre. Elviszi bekereteztetni a ház alaprajzát, ami a maga steril tisztaságában semmit nem jelez a későbbi lakók élettörténetéből. Az előadás végén, már újra a leeresztett nejlonfüggöny előtt állva, ami eltakarja, mégis sejteti a múltat, azt mondja el, hogy mégsem ment vissza a képért. Mi, nézők viszont kapunk egy egyszerre naturalista és elemelt képet a házban és a faluban zajlott életről, úgy, ahogy egy, a falu világába beilleszkedni nem tudó, végig kívül maradó család gyereke látta.

Csadi Zoltán, Kovács Vanda, Alberti Zsófi és Holecskó Orsolya (fotó: Ónodi Zoltán)

A szellemi és fizikai nyomorúság ábrá-zolásában éppen az a nehéz, hogy ne legyen belőle „szociopornó”, ne az elbor-zasztó, meghökkentő, megrázó elemek halmozásával akarjon hatni, találja meg azt a mezsgyét, amelyen érezzük a súlyt, de az összkép még nem préselődik hiteltelenné. Ez a mezsgye persze nézőnként máshol lehet. Kritikus kollégámnak az előadás túl volt ezen a határon, nekem jóval innen.

A Szabó Márton István által tervezett játéktér maga is ötvözi a realitást és az elemeltséget. Vörös, salakszerű anyag borítja a padlót, melyet a színpad közepén dombocskává halmoztak, talán jelzésként a majd bekövetkező tragédiára és az azt követő temetésre. A kőmorzsalék anyaga ridegséget, a színe inkább meleget sugall. Ez a szín az egyetlen elem, amire ez elmondható, mert a díszlet további részei egytől-egyig hideg színűek és merev műanyagból készültek:
a bölcsőt helyettesítő zöldséges rekesz, a fehér karniszterek és a kék műanyaghordók. Nem nagyon van olyan falusi porta, ahol például ez utóbbi ne fordulna elő – esővizet vagy cefrét gyűjtenek benne. A realista részletek mellett szintén műanyagból készült tárgyak, főleg zacskók jelzik az állatokat: megkínzott tyúkot, agyonütött macskát. (Az állatok felé kitörő agresszió még ezzel a játékmóddal is nehezen nézhető.) Ebben a műanyagvilágban csak a kistestvér bábja készült természetes, fehér anyagból, szemre pamutból.

Az elemelésnek van még egy nagyon fontos eszköze: Zságer Varga Ákos zenéje, amit Georgita Máté Dezső szólaltat meg hegedűn. Többnyire a színpad szélén ül, ott játszik, időnként azonban belép a játéktérbe. Ő az az alcímben is szereplő (Már elment a Mesijás?), pöszén beszélő, elhessegetett, lesajnált „falu bolondja”, akiben talán tényleg ott van az oly nagyon várt Mesijás, és akit hagynak elmenni, mert észre sem veszik, hogy ott járt.

Dióssi Gábor és Kovács Vanda (fotó: Ónodi Zoltán)

Csadi Zoltán játssza a csendes, a világra szomorúsággal és beletörődéssel rányílt szemű fiút. A nővérét alakító Holecskó Orsolyában több az indulat, a lázadás. Róla elképzelhető, hogy megvan benne a túllépéshez és túléléshez szükséges energia. Az anyát játszó Alberti Zsófi az asszony keserűségét, gyötrődését hangsúlyozza ebben a számára idegen, lenézett közegben, aki a gyerekeihez sem tud harmonikusan kötődni. Meghatározó mozdulata, ahogy idegesen, a szükségesnél kissé nagyobb amplitúdóval rázogatja a kisbabáját. Ez a rögzült mozdulat még a gyerek halála után is előjön. A férjet játszó Takács Géza szintén támaszkodik a testbeszédre: válltartása, háta görnyedése jelzi a megtöretettségét. A házaspár valódi összetartozás nélküli kényszerű szövetsége is ott van a játékukban. Az idegenség, oda nem illés egyébként is meghatározó érzete az előadásnak. Ez érződik Dióssi Gábor apafiguráján is (ő az asszony deklasszálódott, de a falusi közegből így is kilógó édesapját jeleníti meg). Kovács Vanda és Kiss Attila több kisebb, kontúrosan felrajzolt szerepben tűnik fel.

Átgondolt, kompakt előadás a dunaújvárosi, amely érvényes színpadi világot teremt Borbély Szilárd regényéből, és azt bizonyítja, hogy a színház nyitott a kortárs darabokra és a kísérletezésre.

Turbuly Lilla

Vékás Magdolna kiállítása a FUGÁ-ban

Fényképet készíteni sok mindenről lehet, s az elkészült kép azt mutatja, hogy az adott pillanatban a valóságnak az a kiválasztott részlete hogyan néz ki. Vékás Magdolnát sohasem a reális bemutatása foglalkoztatta. Talán azért, mert pályája elején a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum fotósaként dolgozott, majd amikor Kincses Károly Gödöllőn fotótechnikai tábort vezetett, ő is megismerkedett a különleges eljárásokkal. Azóta is szívesen dolgozik merített papírra és másféle képhordozókra. Aztán jöttek az albumin, sópapír, cianotípia, chromotípia technikák, amikkel a jellegzetes Vékás Magdolna-képek készülnek. Lebegő függöny árnyéka, betört ablakrészlet, koszos gyárüvegtáblákon átszűrődő fény, falevél árnyéka többszörözve, házfalak részletei, ahol elmosódottak a függőleges és vízszintes térelemek, aztán közelről és felülről valamiféle reszelő szabályos, sorba rendezett ritmusával, s képcsőrészletek, oldalról, nem lehet tudni az irányt, hogy fölfelé, vagy lefelé vezet rajta az út. Még a konkrét témák is távolba veszőn, miszticizmussal telítettek. Minden olyan megfoghatatlan, sejtelmes. Fotóin különös, néha elfolyó formák, olyan részletek, amelyek valami mögöttes kutatására csábítanak.

Semmi esetre sem a valóság dokumentálása jut eszünkbe e képekről, hanem valamiféle reálison túli. Ilyen volt például a Részletek című munkája, amellyel   elnyerte az Esztergomi Fotográfiai Biennálé fődíját és a Divald Károly-díjat is.

Már majd harminc éve tanít. Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium alkotókörét vezeti, de tanára volt a Théba Művészeti Szakközépiskola alkalmazott fotográfus képzésének, jelenleg pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a klasszikus fényképészeti eljárásokra tanítja a hallgatókat. A szakma is elismeri munkásságát. Balogh Rudolf-díjas, vagyis megkapta a magyar fotográfia legrangosabb szakmai díját még 2000-ben. Képei számos egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek itthon és külföldön. 2022 márciusában ő volt a hónap alkotója a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Különleges és elvont az a világ, amibe beavat bennünket, de persze nem igaz, hogy a valóság nem foglalkoztatta-foglalkoztatja. Az erdélyi falurombolás elleni tiltakozásul készített sorozatát még a Váci utcai fotó-galériában láthatta a közönség 1989-ben, Mementó címen.

A Magyar Művészeti Akadémia egyéves ösztöndíjának segítségével 2020‒21-ben sikerült az Oltalom Karitatív Egyesület és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség sokoldalú segítőmunkáját – hajléktalan ellátás, iskolák, idősek otthonai stb. – megörökítenie. A szegénységet, a kiszolgáltatottságot és az igyekezetet, amellyel a szegénységen segíteni és a kiszolgáltatottságon oldani lehet. Semmi különös nincs a képeken. Vagy mégis? Osztálytermek paddal, táblával, tornaterem, ahol játszani lehet, az olcsó lécpolcokon szépen sorba rakva gyerekcipők. Az iskolafeljáró lépcsőjén felirat: Halkan beszélj! Bocsánat! Az osztályterem faliszekrényén pedig egy kék köpenyes, varázssipkás manó mutatja a varázsszavakat: elnézést, sajnálom, bocsánat, ne haragudj, légy szíves, köszönöm, szívesen. Az emberi közlekedés alapszavai ezek, amelyek mégis ismeretlenek egy nagyon kegyetlen világban. A fotókon élethelyszínek, amelyek egy szerethetőbb világot ígérnek.

A gyerekek arcán pedig ott a mosoly.

A fotográfus dokumentál most, körül-ményeket, élethelyzeteket azokon a hely-színeken, ahol egy nehéz sorsú. felelős lelki vezető dolgozik. Ő Iványi Gábor lelkész, aki a nehéz sorsokon próbál könnyíteni. Tudja, a lelki vigasz kevés ahhoz, hogy ezek az életek élhetők legyenek. A gyerekeknek iskola kell, hogy értsék a világot, amibe beleszületnek, kell cipő a lábukra, ruha, hogy betakarja testüket, fejük fölé födél. Sokuknak pedig még a legkevesebb sincs. Ellenszélben dolgozik, mert sokan mindent megtesznek azért, hogy fáradozása ne érjen célt. A kormánymédia büszkélkedik, hogy háromezer gyermeknek micsoda támogatást ad – és mi van a többi háromszázezerrel vagy annál is többel?

Dokumentumképek ezek az ittről és a mostról, életekről és körülményekről. Ez a van!

Józsa Ágnes

Kevin Del Aguila – George Noriega – Joel Someillan: Madagaszkár – Pesti Magyar Színház

Nem vagyok kétségbe esve. Rájöttem tudniillik, hogy ha úgy teszek, mintha nem értenék magyarul, kikapcsolom az agyam, begombolom a lelkem, akkor rövid idő múltán engem is elkap az a zsibbadó bambulás, ami a zsöllyékben mellettem ülőket már előbb magáévá tette. Tuc - tuc - tuc - tuc! Habzik a levegő az erősítőktől, színes foltok mászkálnak jobbra-balra a szemem előtt, hol csak vetítve, hol a keményen dolgozó emberi testekre erősített textíliák és a viselésükhöz hibátlan erőnlétet kívánó óriásbáb-alkatrészek révén. Akarom vagy sem, nézőként részévé válok egyfajta kollektív retardáció ringató élményének, mégpedig egyetlen jól kiválasztott zeneszámnak köszönhetően.

1993-ban, Erick Morillo (1971‒2020) közreműködésének köszönhetően született meg a később világszámmá lett I Like to Move it című dal, amit a sikeres lemezlovas és producer hamarosan Reel to Real álnéven adott közre, a trinidadi rapper, The Mad Stuntman, vagyis Mark Quashie „ragga” énekével. Tájékozatlanságomat enyhítendő utánanéztem e fogalomnak, s így már tudom, hogy ez a bizonyos „raggamuffin” zenei irányzat a dancehall és a reggae zene egyik alműfaja. Morillo korai halálában egyébként, mint a lapok írták, a kokain és egyebek mellett a Covid 19 is szerepet játszott, szerzeményei azonban – s különösen a később a Madagaszkár című animációs filmsorozat fő slágerévé is lett „Riszálom úgyis, úgyis” kezdetű szám – minket is túl fognak élni.

Méretes táblázatokban tartják nyil-ván e dal világszerte elnyert díjait, fel-dolgozásait, reklámokban és filmekben való megjelenéseit, de minket ebből a „Madagaszkár franchaise” ügye érdekel leginkább. Minden egy 2005-ben bemu-tatott, 3D-s számítógépes animációs kalandfilmmel kezdődött. Ezt a sokszerzős filmet 2005. május 27-én mutatták be az Amerikai Egyesült Államokban, és rá két hétre már az itthoni mozik közönsége is láthatta, Speier Dávid hallatlanul könnyed és szellemes magyar szövegével, benne a bölcsődéken, családokon, óvodákon átsöprő „riszáló” szertartás dalával, Julien királynak, a madagaszkári lemurok – vagyis gyűrűsfarkú makik – lezser uralkodói énekével. Olvasom, hogy a családi fogyasztásra szánt mű slágerének szövege az eredeti, erősen erotikus tartalomhoz viszonyítva sokat szelídült. (Tanúja viszont inkább annak vagyok, hogy a hallgatóság idomult a felnőttes tartalomhoz: a Magyar Színház gyerekközönsége szinte derűsen darálja, hogy „ha kiteszed a cicidet az fantasztisch!”) A felnőttek semmiképp sem maradnak poénok nélkül, az alkotók, alighanem leginkább önmagukat szórakoztatva, számtalan filmes utalást rejtettek el a beszólásokban, amiket vesznek is Az oroszlánkirály, A majmok bolygója, meg például a Shrek hajdani nézői.

A három nagyobb film – a Madagaszkár, a Madagaszkár 2. és a Madagaszkár pingvinjei – mellé, számtalan mozgóképes variáció és rengeteg videójáték született, sőt, 2011-ben Madagascar Live címmel megjelent az első színpadi adaptáció, majd 2018-ban megszületett a Madagascar: the Musical. Ennek Olt Tamás és Váradi R. Szabolcs által készített magyar változatát mutatta be 2021 őszén, s játssza azóta is a kaposvári Csiky Gergely Színház, s ezt a szövegváltozatot használja most a Pesti Magyar Színház Gémes Antos által rendezett és Vincze Balázs rendezői-koreográfusi energiáival dúsított jelen produkciója.

(fotó: Juhász Éva)

Mivel családunk gyerekei épp elhagyták már az erre legalkalmasabb nézői kort, én kimaradtam e nagy népszerűségű filmek élvezetéből. Nem ismertem a szereplőket, nem ismertem a sztorit, így – be kell ezt valljam – erősen figyeltem, hogy mi is történik éppen. Talán a kétrendezős felállásnak és az olyannyira szükséges szakmai „külső szem”, vagyis a dramaturg hiányának következménye, hogy a hatalmas szereplőgárdát foglalkoztató jeleneteken belül ugyan tökéletes a forgalmi rend, maguk a jelenetek azonban mintha töredezetten, nehézkesen illeszkednének egymáshoz, néminemű nézői tájékozódási zavart okozva. Egy idő után, persze, úgyis minden összeriszálódik, s kiderül, kik, hol, mit csinálnak éppen.

A mostani színházi premier után megnéztem az alapfilmet, s azt kellett megállapítanom, hogy ami előadás közben rettentő módon zavart – a szorgalmazott és mégis motívumhiányos prolibeszéd, a folytonos cimbikézés és társai –, annak a film szövegében nyoma sincsen. Az előadás Kovács Yvett Alida által tervezett díszletelemei, jelmezei, bábos megoldásai viszont mutatósak és emlékezetesek. Ez a dús látványvilág – Madarász János világítási ötleteivel életre keltve – épp úgy elismerést érdemel, mint a Szemenyei János zenei vezetésével fölhangzó (bár néha bizony fájdalmasan hangos) zene. Ritkaság, hogy egy színházi előadásnak 2022-ben, itt, mifelénk, ne legyen szegényszaga. S ebben a produkcióban láthatóan van pénz.

Pavletits Béla, Pásztor Ádám és Soltész Bözse (fotó: Juhász Éva)

A kettős szereposztás színészei is teljes odaadással dolgoznak. Hanem hogy tulajdonképpen miről van szó, az a film megtekintése után is szédítő bizonytalanságban tart engem. A félvállról odavetett szerzői információk végül is kilövik az űrbe a történetet, minden megbocsátható és lelegyinthető, az is, hogy senki sem fog itt majd boldog véget érni, ha igaz, amit az elejtett szavakból megtudunk. Semmi nem számít. Van ilyen, persze, s ez is elfogadható, ha tudomásul vesszük a kreált, nonszensz alaphelyzetet, mint például ahogy a Micimackó növényevői a Tigrissel lakoznak együtt, hihetetlen szintű erkölcsiséggel. Hiszen ők játékállatok, nem állatkertben őrzött élőlények. De élő állatok esetén azt dicsőíteni lelkendezve, hogy a barátság felülírja a táplálkozási rendet, finoman szólva is félrevezető. S hogy a lelkendező kritikák etikai fejlődésünket elősegítő mozzanatok kiemelésével még igazolni is próbálják ennek felemelő és világjobbító mondanivalóját, az zavart köhögésre készteti az embert. Nézzük akkor a hozzávetőleges cselekményt:

New York soklátogatójú állatkertjében vagyunk, melynek Alex, az oroszlán (Pavletits Béla/Szurcsik Ádám) az elké-nyeztetett sztárja. Barátja, Marty, a zebra (Pásztor Ádám/Murvai Márton) már izgágább lélek, aki miután neszét veszi, hogy a – rövid, fehér ingecskéjük miatt sajnos inkább keselyüknek vagy valamiféle marabu-különítménynek látszó – nyughatatlan pingvinek a Kapitány (Fillár István /Tóth Marcell e.h.) vezetésével szökni készülnek, maga is megkívánja a szabadságot, s kereket is old. Óriási ramazuri lesz az akcióból, mert nemcsak Alex, de Glória, az anyáskodó víziló (Soltész Bözse/Bede Fazekas Anna) és még a hipochondriáját legyőző zsiráf, Melman (Kosznovszky Márton/Kocsis Gábor) is utána ered. Az állatvédők, azzal a szent meggyőződéssel, hogy szegény fogva tartott állatok szülőföldjükre vágynak, befogják és Afrikába próbálják szállíttatni őket. Ám ismeretlen helyre, mint később megtudják, Madagaszkár különös szigetére veti őket a sors, ahol immár nincs szállodai kiszolgálásban részük, mint volt annak előtte az állatkertben. Mindenki azt eszik, amit talál.

Meglehetősen beteg pillanat okoz izgalmat mindenkinek, s nincs egészséges felnőtt, aki ne borzongna bele ebbe a kétértelmű, viszolyogtató pillanatba: Alex tudniillik megkívánja csíkos tomporú barátját, Martyt, a zsiráfot. S be is próbálkozik nála egy szelíd harapással, majd szörnyű elvonási tüneteket él át, mindenféle „sztékekről” álmodozva. Ha mindez nem volna elég probléma, a „nyámnyila” jöttmentek találkoznak a sziget őslakóival, a korszerű diplomáciai érzékkel megáldott, folyton bulizni vágyó, tág lelkiismeretű Julien királlyal (Szatmári Attila/Barsi Márton), aki lemur alattvalóival együtt a sziget másik részén élő ellenségtől, a „fosszák” népétől retteg. Lőn összecsapás, hadi jelenet, majd végül Alex, diétára kényszerülve, megtanul halat (!) enni, s a négy barát hajóra száll, hogy visszatérjen New York közepébe. Ekkor már mindenki azt hiszi, minden rendben, csak az előkerült pingvinek tudják a sötét igazságot az üzemanyaghiányról.

Örülök, hogy a riszáló Julien király szerepében éppen Barsi Mártont láttam, akire még zalaegerszegi színész korából emlékszem, ahol ő egy Madák Zsuzsa által rendezett, egészen kiváló, Rómeó és Júlia témájú, okos és érzékeny tantermi játék főszereplője volt. Erőteljes jelenléte az itteni produkciók során is feltűnt már, de eddig nem sejtettem, amit ma már tisztán látni, hogy a jövendő egy nagyon szerethető, snájdig táncoskomikust is tartogat nekünk a személyében.

Nem mondom, hogy teljes mértékben élvezhetetlen ez a nagyon sok munkával létrehozott produkció. Ha nem magyarul beszélnének, még azt is elképzelhetnénk, hogy valami épeszű cselekmény kavarog odafönn a színpadon. Ha viszont az ember agya időben elkapcsol, s törli minden ismert elvárás minden létező fokozatát, a végén valami alapszintű közösségi élményben lesz része. Meglepődve vehetjük észre, hogy ez a többször visszatérő „Riszálom, úgyis, úgyis” kezdetű betétdal épp olyan heves transzállapotba hozza a közönséget, mint az az ismert gyerekdal, amit valaha magunk is lihegtünk: „Ugráljunk, mint a verebek! Rajta gyerekek!” S hogy miért ugráljunk? Hát – csak.

Gabnai Katalin

Orfeumi etűdök oslói színpadon

„Az anyag nem vész el, csak átalakul.” E szállóigévé lett mondás igaz az Oslói Operaházban (Den Norske Opera & Ballett) norvég nyelven, angol, illetve norvég felirattal nemrég bemutatott Csárdáskirálynő¹ című Kálmán Imre-operettre is. Transznemű Szilvia, a bécsi-magyar operettekben megszokott impozáns táncjelenetek hiánya a legfőbb jellemzői a dramaturgialig jól építkező kétfelvonásos előadásnak Hanne Tømta rendezésében.²

2022-őt írunk, így a magyar nemzeti operettként számon tartott mű alap-problémája a skandináv országban már irreleváns, ha nem volt mindig is az. Mint tudjuk, unos-untalan ismételt az adaptációkban a megszokott fő problémakör. Kérdés, hogy ha gyökerestől megváltoztatunk egy jólismert operettet, azaz például sem az arisztokraták diszkrét bírálata, sem a herceg és a sanzonett közötti hierarchikus szakadék, vagyis a társadalmi státusz adta különbségek nem jelennek meg, mégis milyen más tartalommal operálhat a történet, hogy megállja a helyét egy XXI. századi operettszínpadon. Ahogy például Imre Zoltán is kitér rá 2013-ban publikált Az operett mint interkulturális jelenség – Kálmán Imre Die Csárdásfürstin (1915) c. operettje különböző színpadokon című tanulmányában,³ az 1915-ös bécsi ősbemutatót követően a darab világhódító útra indult, s így többek között Budapesten, Londonban, Berlinben vagy éppen Moszkvában is színpadra került. 1917-re pedig már több mint tizenkétezer előadást élt meg a világ különböző zenés teátrumaiban; az oslói Centralteatretben például 1917. április 30-án mutatták be Kálmán Imre, Leo Stein és Jenbach Béla sikeroperettjét. Ez az előadásszám nyilván megannyi Csárdáskirálynő-változatot is jelentett. Hogy csak néhányat említsünk a markánsan változtató legutóbbi adaptációk közül: érdemes felidézni például a zürichi operaház (Opernhaus Zürich) szürreálissá vált, számos globális problémára reflektáló 2020-as, Jan Philipp Gloger által rendezett előadását⁴ (amelyben például az eszkimókhoz mennek a szereplők yachttal, ami egyszer csak Noé bárkájaként kezd el funkcionálni, s a főszereplők a Marson kötnek ki). De magyarországi példát is tudunk hozni a közelmúltból, gondoljunk csak a Debreceni Csokonai Nemzeti Színháza hagyományos nőszerepeket megkérdőjelező és a mai korhoz közelítő, Peller Károly operettszínész által átírt és Gemza Péter rendezte, szintén 2020-as változatára.⁵

S mivel a műfaj nagyon is jól bírja a változtatásokat, most norvég nyelven adaptálták a művet a mai korhoz. Ha kicsit felfejtjük a darab mélyebb rétegeit, rájöhetünk, hogy új verzió ide vagy oda, a fő probléma az elfogadás vagy nem-elfogadás. Vagyis, hogy Edvin herceg családja fogadja el Szilviát, s a bonviván se szégyellje választottját. Ez jelen adaptációban sem alakul másképp, de mégis csak fontos a megváltoztatott elem. A primadonna ugyanis ezúttal a történet szerint egy transznemű nő, aki egyben a Csárdáskirálynő, a mindenki által ünnepelt és a közönség által csodált sanzonett. Edvin herceg családja nem feltétlenül azért gördít akadályokat a komollyá vált kapcsolat elé, mert Szilvia egy mondén orfeumi hölgy, hanem mert elfogadhatatlannak tartja, hogy a „makulátlan családfával” rendelkező famíliába bekerüljön egy nemátalakításon átesett nő (vagy ahogy Edvin édesapja fogalmaz: „ez az ember”, kerülve a biológiai nemre vonatkozó kifejezéseket).

Egy minden síkon szabad (szabadabb), forró és buja orfeumi estébe csöppen a néző, ahol rögtön feltűnik, hogy a cselekmény ideje nem egy távoli kor, hanem a most. Erre több szinten is tesz utalást a rendezés, a kezdetektől ráirányítva a figyelmet e lényeges változásra. Ez egyrészt a vizuális elemek szintjén érhető tetten: letisztult orfeumi tér, szürkés, púderkékszínű falak, melyek megmaradnak a palota díszleténél is (a tervező Olav Ryland Myrtvedt), másrészt a táncosoknak az alsóöltözékek szintjén „megrekedt”, a nemi sztereotípiák skatulyájából kitörő kosztümjein-, melyek Alva Walderhaug Brostenjelmeztervező munkáját dicsérik. Az egységes képi világot csupán Szilvia (Eli Kristin Hanssveen) belépője töri meg, amikor is az öltözői asztalokon megszokott izzókból formált piros szív egészíti ki a díszletet, s a táncosok a vásári mutatványosokhoz hasonló mozgáskultúrával és sminkben lépnek a színpadra. E jelenetben már dominálnak a fedetlen férfi lábak, ám Bóni (Rickard Söderberg) öltözéke ezek közül is kitűnik: a tánckaréhoz hasonló öltözetben lép színpadra, magassarkúban, hogy aztán még ennél is ledérebb és provokatívabb ruhákban jelenjen meg újra és újra. Feminin ruhatár jellemzi Edvint (Magnus Staveland), főként monokróm – szürke és világoskék – szetteket láthatunk rajta. Ez igaz Szilvia ruhatárára is, ám az ő kosztümjei – kivéve, amikor az orfeumban Csárdáskirálynőként lép fel – inkább maszkulin jegyeket hordoznak magukon: ilyen többek között a mellényes, sötétbarna bársony nadrágkosztüm az első felvonásban, vagy a bordó-fekete nadrágos öltözék a második felvonásban. Stázi grófnő (Frøy Hovland Holtbakk) és Anhilte (Mari Maurstad) jelmezei szintén a monokróm vonalba illeszkednek, ám sokkal lágyabb stílusúak Szilvia ruháinál.

Edvin és Stázi – Magnus Staveland és Frøy Hovland Holtbakk (fotó: Erik Berg / Den Norske Opera & Ballett)

A gender-kérdéseket, s kifejezetten azt, hogy Szilvia ezúttal transznemű nő (és hogy ez bizonyos helyzetekben problémát jelent) először Rohnsdorff tematizálja az első felvonásban: kimondja, a probléma a házasság, a kapcsolat útjában az, hogy „she is he”. Minden más, azaz a cselekmény halad a maga útján, a primadonna külföldi turnéjának híre ugyanúgy fordulópont, ahogy az eredetiben, s a búcsúeste is megtartatik az orfeumban, ahol Edvin elkötelezi magát Szilvia mellett. Az orfeumi közegben természetes, hogy Szilvia az, aki – nincs hangsúly az átalakuláson. A transzformáció csupán akkor válik problémává, amikor a primadonna a védett falakon (az orfeum világán) kívüli valóságba merészkedik. Ugyanakkor az orfeum népe tisztában van a primadonna történetével, s ki-ki maga is tesz megjegyzéseket Szilvia másságára (például: kell az esküvőhöz egy jegyző, virágok, minden egyéb kellék stb., mint egy heteronormatív párnál). A bonyodalmat ugyanaz a mozzanat generálja: Stázi és Edvin eljegyzésének híre. Ezek a kérdések, s Edvin családjának viszonya Szilvia múltjához a második felvonásban kulminálnak, melynek helyszíne már Edvinék palotája. Amikor Szilvia felfedi magát Stázi és Edvin eljegyzési estéjén, ő maga mondja ki: „Nem akarom, hogy szégyenkezz miattam”, azaz, nem szeretné, hogy szembesülnie kelljen a férfinak az előítéletekkel. A meghívottak pedig arról kérdezgetik Szilviát, igaz-e, hogy „átalakuláson” esett át. A primadonna nem tudja és nem is akarja titkolni tovább, ki ő most, s ki volt egykoron. Ám ekkor még feloldozást nem kap se Edvintől, se a többi szereplőtől.

^{Bóni – Rickard Söderberg (fotó: Erik Berg / Den Norske Opera & Ballett)}

A második felvonás egyik nagy pillanata Edvin szólója, mely a Montmartre-i ibolya [eredeti cím: Das Veilchen com Montmartre; bemutató: 1930, Bécs; szerzők: Kálmán Imre, Julius Brammer, Alfred Grünwald] című operettből a „Ma önről álmodtam megint” című dal. Ennek beépítése az előadásba lehetőséget ad arra, hogy Edvin mély érzései is megmutatkozzanak. Az egyik legdinamikusabb táncoskomikus–szubrett szám, a „Te rongyos élet” köré szerveződő jelenet azonban egyszerűen nem működik, aminek az egyik jele kétségkívül az, hogy még taps sem volt utána. Ennek oka részben a táncok igencsak szegényes voltában keresendő. Jonas Øren ugyanis szinte minden értelemben szakít a nagyoperettekben megszokott koreográfiákkal, sőt a zenével homlokegyenest szembe mennek a táncok. Nincs kánkán, csárdás, egy kis keringőjelenet azért befért, de egy az operettműfaj stílusvilágától, a Kálmán-muzsikától idegen kortárs táncszínpadi koreográfia jellemzi végig az előadást. A nagy duetteknél pedig szinte zavaró a szereplők statikussága (Szilvia például sokszor zsebre tett kézzel énekel és beszél), ami a feszültség fokozására kiváló ugyan, de hosszú távon inkább gyengíti az előadást, mint erősíti. Ez érvényesül az utolsó jelenetekben is, amikor a tetőponthoz és a megoldáshoz elérkezünk. Szilviának a palotából történő zajos távozása és a bárba érkezése között egy kis cigánymuzsika tartja fenn a hangulatot, sőt, talán még oldja a feszültséget. Szilviát és Edvint barátaik meg szeretnék békíteni egymással, ami – nyilván – sikerrel is jár. Az, hogy a bonviván felvállalja ország-világ előtt kapcsolatukat, azonnal rögzíttetik telefonnal, s így az interneten is elérhetővé válik. Edvin szülei még ekkor is csak azzal törődnek, ki mit fog szólni e frigyről: „Anhilte, el kell költöznünk Svájcba” – mondja Edvin édesapja, majd rögtön azon gondolkodnak, ha elfogadják fiuk választását, mi más célra tudják még felhasználni (például „Can we use this for climate stuff as well?” [„Felhasználhatjuk ezt klímaügyekre is?” – nyers fordítás tőlem –
L. E.] – hangzik el).

Tehát a happy end mégis csak eljő, s a szülők is – bár ne feledjük, kényszer hatására – megbékélnek fiuk döntésével. Kérdés, hogy ha kényszerszerű az elfogadás, mennyire tud őszinte lenni, de ennek fejtegetésével már nem foglalkozik az előadás, s valljuk be, ennek kibontása, nem is igen férne bele a játékidőbe.

Érdekes módon nem válik erőltetetté és nem tolakodó Szilvia transzneműsége, mivel azt már az előadás elején kontextusba helyezte a rendező, miáltal a néző pontosan tudja, mire számíthat: az előadás nem árul zsákbamacskát. Ám bizonyára más-más olvasata lehet egy ilyen módosításnak attól függően, hogy egy-egy néző milyen kulturális közegből érkezik. Éppen ezért nem árt lecsupaszítani az alapokig a történetet, amely – ahogy azt már fentebb említettem – valóban nem szól másról, mint az elfogadásról. Ugyanakkor mindez egy dinamikus, flitteres, ám mégsem öncélú, a valóságot és a problémákat nem tagadó operettmesébe szőtt történet. Vagyis az anyag nem vész el, csak átalakul: most éppen így, most éppen Oslóban.

Lengyel Emese

JEGYZETEK

1 Norvég nyelven a címe: Czardasfyrstinnen

2 Az Operaház honlapján angolul is megtalálható az előadás rövid leírás, a szereposztás, illetve egyéb információk. https://operaen.no/en/Productions/die-csardasfurstin-oslo-operahouse/

(Letöltve: 2022. 11. 29.)

3 Lásd Színház.net, URL: http://szinhaz.net/wp-content/uploads/2016/11/Imre_zoltan_csardaskiralyno.pdf (Letöltve: 2022. 11. 29.)

4 Lásd a svájci színház honlapján:

https://www.opernhaus.ch/en/spielplan/calendar/die-csardasfuerstin/2019-2020/ (Letöltve: 2022. 11. 29.)

5 Lásd bővebben magyar nyelven Lengyel Emese (2021): Csárdáskirálynő másképp. Magyar Teátrum Online, https://magyarteatrum.hu/lengyel-emese-csardaskiralyno-maskepp/ (Letöltve: 2022. 11. 28.)

„A változás elsősorban tematikai szinten figyelhető meg. A szövegkönyv olyan alap dramaturgiai megoldásokkal dolgozik, mely jelen esetben képes megbontani a dal-történet viszonyát. Egyrészt új karakterek kerülnek a cselekménybe: Terka, egy idősebb komika és Leopold, Stázi édesapja. Terka figurája alapjaiban formálja át a keretet, hiszen mint egykori orfeumi lány, az ő közbenjárásával derül ki Anhilte (Gál Hilda), Edvin édesanyja titka. Így Edvin és Szilvia, valamint Bóni és Stázi is egymáséi lehetnek. Ezenfelül a darab az 1916-os (az első magyar fordítás) vagy akár az 1954-es (az ikonikussá vált; a Honthy Hanna/Cecília-központú; az átpolitizált, szocialista) verzióktól eltérő nőképpel dolgozik: egyrészt központi figuraként funkcionál az idősebb szubrett figurája, másrészt a többi női karakter jellemvonásai, tulajdonságai bővültek. Két új dallal – A hollandi menyecske (1920) Kálmán-operettből – is gazdagodik az előadás, az egyik Terka, a másik pedig Anhilte karakteréhez tartozik.”