December 14-én adták át az Arany Medál-díjakat a közönség szavazatai alapján.

Kulka János, Kossuth-díjas színművész, korábbi kitüntetett átnyújtja az év legígéretesebb fiatal tehetségének járó díjat Staub Viktória színművésznek.

A kategória tavalyi díjazottja, Gombó Viola Lotti gratulál az idei kitüntetettnek.

Mucsi Zoltán, az év színésze.

A képen balról jobbra: Juhász Anna irodalmár, kulturális menedzser (műsorvezető), Pálmai Anna színművész (az év színésze), Deák Kristóf (az év filmrendezője), Staub Viktória (az év legígéretesebb fiatal tehetsége), Szilágyi Zsófia Emma (az év írója), Mucsi Zoltán (az év színésze), Navarrai Mészáros Márton (díjalapító) az Arany Medál-díjak 14. átadóján.

Az életműdíjat kapott Pogány Judit színművész betegség miatt nem tudott részt venni a díjátadón.

(fotók: Hatházi Tamás)

Akár egy polémia kezdete

 

Érintettség okán muszáj itt rögtön reagálnom Balázs Zoltánnak, a Maladype Színház alapítójának, vezetőjének egy az előző oldalakon, a vele készült interjúban olvasható felvetésére – ennyi helyzeti előnye csak lehet egy lapszerkesztőnek. :-)

A beszélgetésben a színikritika kérdésköréhez érve Balázs Zoltán elmond egy esetet, amelyből messzemenő következtetésekre jut – az egyszerűség kedvéért idemásolom a reflexióra inspiráló szövegrészt: „A Faust I–II. bemutatóm szünetében egy neves ítészünktől véletlenül ezt a mondatot hallottam: »Basszus, el kell olvasnom a második részt!« Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy a kritikusok majd felkészülten érkeznek a Goethe-mű premierjére. Ennek az esetnek a kapcsán tudatosult bennem, hogy bizonyos kritikusképző tanfolyamokon kimondottan arra buzdítják a növendékeket, hogy ne olvassák el a megnézendő előadást inspiráló alapművet, csak engedjék, hogy az esemény szabadon hasson rájuk. Hogyan?! Képzeld el, milyen következményekkel járna, ha rendezőként és tanárként ugyanezt tanácsolnám a színészeimnek vagy a diákjaimnak: ahogy érzitek...”

Töredelmesen be kell vallanom, magam is arra buzdítom a kritikaírás-kurzusaim hallgatóit, hogy ne olvassák el az előadás előtt közvetlenül magát a művet – már ha egyáltalán olyan drámáról van szó, amely előre elolvasható, tehát klasszikus, félklasszikus, publikált kortárs, mert mondjuk egy új Pintér Béla- vagy Mohácsi-előadás szövege előre aligha hozzáférhető, ilyen esetben tehát a probléma fel sem merül.

De nézzük a klasszikusokat! Természetesen az ajánlás nem arról szól, hogy egyáltalán ne olvassák el az adott művet, vagy hogy ne olvassanak darabokat a hallgatók – épp ellenkezőleg, a kritikusi ténykedésre irányultság feltételezi a széles körű olvasottságot, tájékozottságot a világ drámairodalmában, amibe természetesen a magyar is beletartozik.

A Balázs Zoltán által elvárt „felkészülés” az előadásnézésre óhatatlanul beállítódást eredményezhet, egy friss saját olvasatot, elvárásokat, amelyeknek aztán az előadás nem biztos, hogy megfelel, de hát nem is ez a dolga. A kritikus viszont ilyetén mód „felkészülve” abba a hibába eshet, hogy nem az előadást és annak hatását próbálja értelmezni, az abban megjelenő gondolatokra, inspirációkra ráhangolódni, „rácsodálkozni”, hanem a saját olvasatával szembesíteni a látottakat, azt számonkérni. És itt a hatás bizony igen fontos tényező. A kritikus ugyanis befogadó. Ugyan mi másból indulhatna ki, mint a hatásból, abból az élményből, ami a színházban érte (akár pozitív ez, akár negatív, vagy éppen semmilyen)? Mi mást kellene megfejtenie – természetesen szakmailag felkészülten, szakszerűen –, mint hogy mi történt vele abban a néhány órában érzelmileg, intellektuálisan, és hogy miért?

A kritikusnak tehát nem az előadásra kell felkészülnie, hanem a kritika megírására. És itt már igen hasznos lehet utólag elolvasni/újraolvasni a szöveget, ami által gyakorlatilag megelevenedik az ember fejében az előadás, szinte rekonstruálódik. Ilyenkor kiválóan el lehet készíteni azokat a jegyzeteket, amiket előadás közben szerintem nem szerencsés, mert észrevétlenek maradhatnak fontos mozzanatok, nüanszok, rezdülések. Az utólagos újraolvasással az ember „meghallja”, mi változott a szövegben, mi maradt ki stb. És persze sok minden más is elolvasandó, sok mindennek kell utánanézni a kritikaírásra felkészülve, az adott rendezés akár összevethető más interpretációkkal és így tovább, de ha nem „ártatlan” nézői nyitottsággal adja magát oda az ember egy-egy produkciónak, akkor nem az előadásról fog szólni a kritika, hanem az előzetes olvasmányélményekről.

Egy leendő színészt nyilván másra kell felkészíteni, mint egy leendő kritikust. A kettő összehasonlítása súlyos csúsztatás, hiszen a színész (a leendő is) egy a rendezővel közös alkotófolyamat részese, míg a kritikus (a leendő is) mindig magányos abban az értelemben, hogy azt a közösségi élményt, amely a színházban érte, magában kell feldolgoznia, egyedül, a saját érzékenységére, tapasztalataira, tudására hagyatkozva, és azután megosztania az olvasókkal, akik közül lesz, aki látta már az előadást, lesz, aki csak tájékozódni próbál, és talán ott van közöttük néhány alkotó is, aki visszajelzést remél, megerősítést, vagy éppen a várt hatás elmaradásának lehetséges magyarázatát.

Szűcs Katalin Ágnes

Beszélgetés Balázs Zoltánnal, a 20 éves Maladype Színház vezetőjével

 

Húsz éve, 2001-ben alakult meg Balázs Zoltán vezetésével a Maladype Színház, miután Balázs rendezésében a társulat eljátszotta Ionesco Jacques, avagy a behódolás című darabját a Roma Parlament akkori, azóta szétvert Tavaszmező utcai székhelyén. A tízéves évfordulóra addigi munkásságukról vaskos összegző kötet jelent meg, aminek „kézbevétele, lapozgatása és böngészése – Nánay István kritikája szerint – gyönyörűséggel töltheti el az olvasót”. Volt nagyszabású rendezvénysorozat is, több közönségtalálkozó és végül gálaest a Pesti Színházban. Most csendesen telt az ünneplés, ha volt egyáltalán. A lényeg, hogy a Maladype változatlanul – ismét Nánay szavaival – „a magyar színházi élet legjobbjai közé tartozik”. Jelenlegi tagjai a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végeztek. Balázs Zoltánnal még a 2022-es nyári forróságban beszélgettünk.

 

(fotó: Merész Márton)

Hogy viseled ezt a hőséget?

Hozzászoktam. Ha dolgozom, semmi nem zavar.

Mintha arra szocializálódtál volna, hogy nehéz körülmények között is megálld a helyed. 1977-ben születtél Kolozsváron, egy diktatúra kellős közepébe. Ezt nyilván gyerekként is lehetett érzékelni.

Extrém helyzetek légkörében nevelkedtem. Valóban Kolozsváron születtem, de a gyerekkoromat Máramarosszigeten töltöttem. Az ellenálló- és tűrőképességem részben ösztönös, részben tudatos fejlődés eredménye. Sokat segített ebben a folyamatban a családom. Elsősorban a nagyszüleim, akik átélték a II. világháborút, a szovjet diktatúra kiépülését és megszilárdulását, valamint a román besúgórendszer mindennapi működését. Az ő tartásuk, bátorságuk és nem utolsósorban a humorérzékük lett a mérvadó számomra. Nagyapámat magyar emberként és felelős pozícióban lévő vezetőként – egy élelmiszerüzletet irányított – gyakran elvitte a fekete autó. Koholt vádak alapján bebörtönözték és csak a nagyanyám közbenjárására kapott amnesztiát. A házkutatások is rendszeresek voltak nálunk. Tisztán emlékszem mindegyik alkalomra. Ahogy arra is, amint valamelyik családtagom a szája elé teszi a mutatóujját, jelezve, hogy lehallgatnak minket. Élénken él bennem a családunkat egybetartó életösztön is. Az újratervezés készségét tőlük tanultam. Amikor Magyarországra költöztünk és elveszítettem gyerekkorom biztonságot nyújtó színhelyét, úgy éreztem, hogy már nincs vesztenivalóm. Elhatároztam, hogy autóstoppal bejárom Európát. Utazásaimat segítette szumóbirkózó, indián és francia háziasszony is. Akkor éreztem meg, hogy mit jelent egy jól átgondolt pillanat, hogy milyen fontos időben észrevenni a számunkra lényeges impulzusokat és a gondosan átszűrt információkból megtervezni a következő lépést.

A szüleiddel és a nagyszüleiddel éltél, tehát együtt lakott három generáció?

Máramarosszigeten igen. Nagyapai ágon nemesi származású vagyok, így a neveltetésemet az arisztokrata attitűd is meghatározta. Hivatalosan Visky Balázs Zoltánnak is írhatnám a nevem.

Jól mutatna egy színlapon.

Szó, mi szó, feltűnő lenne. A családom sosem parádézott a kutyabőrével és a magyarságát sem demonstrálta, egyszerűen csak megélte azt. Az őseim egyszerre voltak magyarok és világ-polgárok. Erre törekszem én is.

Egy diktatúrában még az otthoni beszélgetések sem egyszerűek.

Egyfajta sajátos kódnyelv köti össze a családtagokat. Hogy miről lehet beszélni, és főleg miként, az mindenki számára hamar nyilvánvalóvá válik. Én is megtanultam jelképekben gondolkozni, gazdaságosan fogalmazni és különbséget tenni az emberi megnyilvánulások minősége között. De legfőképpen azt tanultam meg, hogy ne másokhoz képest határozzam meg önmagamat.

A diktatúra, amibe beleszülettél, mennyire ette bele magát a gyerekkorodba?

Folyamatosan jelen volt, de a tiltások és az elhallgatások hatására felgyülemlett feszültségek különleges gyerekkori kalandokkal ajándékoztak meg. Az iskolában például rendszeresek voltak a román és a magyar osztályok közötti verekedések. Szinte minden szünetben bunyóztunk, olyan volt számunkra, mint a testedzés. Kibékültünk, aztán újrakezdtük. Idővel sok román barátom lett. Tőlük sajátítottam el a román nyelv utcán beszélt változatát, az iskolában pedig az irodalmit. Ez a tudás a mai napig rendkívül értékes a számomra, rendezőként könnyen boldogulok Romániában. Később a francia nyelv ismerete ugyanígy segítette a francia kultúrában való érvényesülésemet.

Ki mondta ki a családban, hogy költözzetek Magyarországra?

Édesanyám. Tizenkét évesen egyáltalán nem értettem, miért kell elhagynunk Észak-Erdélyt. Ott volt a családom, az első szerelmem, a barátaim. Máramarossziget a paradicsomot jelentette számomra, amit saját akaratomon kívül kellett elhagynom. Édesanyám perspektívával rendelkező jövőt szeretett volna biztosítani, ezért döntött a disszidálás mellett. Az akkori útlevélképemen minden bennem kavargó érzés rajta van: kétségbeesés, szomorúság, düh. Anyám döntését rengeteg vonatozás követte. A hivatalos papírok intézése és a protekciókeresés miatt folyamatosan úton voltunk. A legszörnyűbb gyerekkori élményeim az éjszakai vonatozásokhoz köthetőek: koszos és zsúfolt vagonok, bűz, kivilágítatlan, lepusztult vasútállomások, soha véget nem érő várakozások, hajnali átszállások és csontig ható hideg… De utólag mindezt másik dimenzióba helyezi édesanyám rendkívüli kitartása és elszántsága. Nem egyszer megtörtént, hogy engem valahogy felpréselt a vonatra, de ő már nem fért fel és az induló vonat ablakán húzták be. A mozdony sivítása ma is úgy hat rám, mintha belém marna valami.

Mindez ott van az előadásaidban?

Biztosan. Különösen a semmiből hirtelenül materializálódó erőszakosság.

Egyszer majd ki tudod rendezni magadból?

Folyamatosan ezt teszem, bár rendezéseimet nem ösztönzik traumafel-dolgozó szándékok. A rendezés számomra a színészet mellett az önkifejezés egy másik formáját, az összefüggések következetes vizsgálatát jelenti. Mindkét tevékenység felszabadítóan hat rám, talán mert egyikre sem vágytam görcsösen. Benedek Miklósnak és Jordán Tamásnak köszönhetem, hogy rendező lettem. A Színház- és Filmművészeti Egyetem színészosztályának elsőéves növendéke voltam, amikor Miklós megkérdezte tőlünk, hogy a próbák után ki mivel foglalkozik. Én éppen Fernando Pessoa tudathasadásos portugál költő műveivel ismerkedtem, ezekből próbáltam kedvtelésből összerakni magamnak egy négytételes fantáziajátékot. Miklós elkérte tőlem a kéziratot, másnap pedig már Tamással beszéltem telefonon, aki akkoriban a Merlin Színház igazgatója volt, ráadásul a portugál–magyar baráti társaság tagja. Erősen bíztatott, hogy az általam összeállított darabot rendezzem meg a Merlinben. „De én nem vagyok rendező!” – mondtam. „Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld magad! Szedd össze a színészeket, nyáron próbáltok, ősszel bemutató!” – válaszolta. Kalandnak fogtam fel, így belevágtam. Az Ez az ősi szorongás címet viselő előadás 1999-ben készült el, és meglepetésemre nagy sikert aratott. Másodéves koromban Tiszeker Lajos bácsi, a tanulmányi osztály akkori titkára, egy reggel összefutott velem és titokzatosan azt mondta, hogy délután újra találkozunk. Kettőkor bekopogott a színészmesterség terembe és intett, hogy kövessem. Benedek Miklósra néztem, aki megerősítően bólintott. Fogalmam sem volt, hogy milyen terv része vagyok és hová megyünk. A Vas utcai épületben Ascher Tamás, Babarczy László, Csiszár Imre, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor várt, mert a posztgraduális rendezőszakra felvételiztettek. Megkérdezték, hogy miért akarok rendező lenni. Azt válaszoltam, hogy nem akarok, sőt nem is érdekel a rendezői hivatás. És mi érdekel? – kérdezték. A cirkusz – válaszoltam –, világéletemben ez érdekelt. Arra kértek, hogy meséljek a cirkuszművészettel kapcsolatos élményeimről. Én pedig meséltem lendülettel, szenvedéllyel. A felvételi után nem sokkal Lajos bácsi újra bekopogott a színészosztályba és a maga humoros módján közölte, hogy mostantól még kevesebbet fogok aludni, mert fölvettek. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogom tudni a két szakot egyszerre végezni, de gyorsan kialakult a dolgok menete. Éjfélig a színészszakon próbáltam, éjféltől hajnalig a rendezőszakon.

Mikor aludtál? Komolyan kérdezem. A színházi szakma képviselőin mintha az átlagosnál jóval nagyobb lenne a fizikai teher, bár ez nyilván attól is függ, ki mennyit vállal.

Én sokat vállaltam és keveset aludtam. Sajnos ez azóta sem változott...

Ki lett az osztályfőnököd?

Babarczy László. Miklósnak és Tamásnak igazuk lett, kiderült, hogy tényleg vannak rendezői képességeim. Osztovits Levente és Karsai György óráin hamar világossá vált, hogy jól tudok darabot elemezni, meg tudom ragadni a lényeget, de az is, hogy nagyon máshonnan nézem a világot, mint ahogy azt rendezőként illik és szokás.

 

Leonce és Léna – Maladype Színház, Páll Zsolt, Fátyol Kamilla, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos és Simkó Katalin (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Mielőtt erről beszélnénk: hogy jött maga a színészet?

Az első színházi élményemet Kolozsváron szereztem, mivel Máramarosszigeten nem volt állandó társulattal működő színház. Az ott ért színházi impulzusok azonban semmilyen nyomot nem hagytak bennem. Igazán katartikus hatást a vándorcirkuszi előadás és a katolikus mise gyakorolt rám. Mindkét esemény kötött formákra épül, az általuk kibontott tartalmak mégis folytonos mozgásban tartják a résztvevők figyelmét. Sok múlik persze azon is, hogy kicsoda, és főleg, hogy miként tolmácsolja az adott ceremónián megfogalmazódó mondanivalót. Minden előre meg-tervezett, mégis kiszámíthatatlan és kockázatos.

Egy misében mi a kockázat?

A tudatos és tudattalan ingerek összjátékának bennünk keletkező reflexei. Meghatározó jelentőségű a konkrét és elvont történések megfelelő arányú, ösztönszerű keveredése, a közvetlen benyomások személyes visszatükrözése és válaszreakcióink hitelessége. A feldolgozandó tartalom részletekben megbújó jelentősége is nagymértékben meghatározza, hogy miként tudunk azonosulni mindazzal, amit valaki előadóként vagy papként közvetít a számunkra. Nézőként a cirkuszi sátor atmoszférája, ministránsként a templomi hangulat ejtett rabul. Mindkét helyen fontos szerepet kapott az élő zene. Ámulatba ejtettek a formák, a színek, a gesztusok, az ikonszerű cselekvésminták és a közösség azonosulóképessége, a kollektív képzelet teremtőereje.

Pap is lehetnél, sőt a cirkuszban is kiköthettél volna…

Ha az a volna nem lett volna... Hatévesen megszöktem egy vándorcirkuszi truppal, mert akrobatabohóc akartam lenni. A nagyapám azonban időben észrevette eltűnésemet, rendőrökkel utánam jött és hazavitt. Akkor úgy éreztem, hogy megfosztottak életem értelmétől. Kárpótlásként összecsődítettem az utcánkban lakó srácokat és színházi előadásokat hoztunk létre. Sokat olvastam, mert a könyvek által messzire utazhattam. Nagyanyámat, aki nagyon olvasott asszony volt, ma is úgy látom magam előtt, ahogy befejezve aznapi teendőit, elővesz egy könyvet, rágyújt és olvasni kezd a konyhaasztalnál. Gyerekként figyeltem és azon töp-rengtem, hogy vajon most hol járhat, kikkel találkozhat… Hogy választ kaphassak a kérdéseimre, ugyanazokat a könyveket kezdtem el olvasni, amiket ő, nyomoztam a nagyanyám titkos élete után. Ilyen formán örökre összekötött minket a könyvek általi bizalmas érintkezés. Mikor autóstoppal Európát jártam és kiállításokat látogattam, sokszor gondoltam arra, hogy milyen boldogságot jelentett volna számára, ha bizonyos műalkotásokat eredetiben is láthatott volna. Ezeken az utakon egyébként arra is rájöttem, hogy a világon minden összefügg mindennel. Egyszer egy kis párizsi galériában egy festményt fedeztem fel, amin egy indián nagymama az unokájával fürdött együtt egy dézsában. Megborzongtam, mert eszembe jutott az első rajzom, aminek ugyancsak ez volt a témája: a mamival közös fürdésem gyerekkoromban. Akkoriban úgy spóroltunk, hogy ugyanabban a vízben fürdött az egész család, és mi ketten voltunk az utolsók. Óriási felismerést és örömet jelentett számomra, amikor megértettem, hogy a közös témák zsigerileg kötik össze a világ különböző pontjain élő embereket.

Szóval hogy jött a színház?

Országot váltottunk, és én légüres térbe kerültem. Édesanyám életereje és jókedve ugyan sokat segített, de az új közösség hiánya erősen rányomta bélyegét a mindennapjaimra. Hernádon laktunk, ahol egyik este egy felhívást láttam a tévében, ami arról szólt, hogy a Budapesti Gyermek Táncszínház felvételt hirdet. Jelentkeztem és fel-vettek. Hernádról kétnaponta, iskola után utaztam Budapestre, hogy tánc-színházas játszótársaimmal együtt lehessek. Nyolcadikos koromban a magyartanárnőmtől, Karai Lászlónétól hallottam a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatáról, ahová édesanyám bíztatására beadtam a jelentkezési lapomat. Felvettek, és Szen-tesen elkezdődött négy csodálatos év...

Onnan kanyarodtunk el, hogy a főiskolán hamar kiderült, másképp látod a világot, a rendezést, mint ahogy szokás. Ez már Szentesen is megmutatkozott?

Már gyerekkoromban. Hozzánk csak akkor mertek bejönni a vendégek, ha előtte megkérdezték a családomat: „Zoltán otthon van?”, és nemleges választ kaptak. Ha otthon voltam, a legtöbbször visszafordultak. Állandóan provokáltam a környezetemet. Kíváncsi voltam, hogy hol húzódnak a határok, hogy mit viselnek el az emberek és hogyan reagálnak a kihívó viselkedésemre. Az izgatás lételemem volt. Elsősorban a közvetlen környezetemet ingereltem, de nem kíméltem magamat sem. Némiképp ön- és közveszélyes voltam.

Bizonyos színházi előadások provokációnak is felfoghatók.

Az enyémek leginkább szellemi pro-vokációk, az alkotókészség mani-fesztumai. Nem vagyok híve annak, hogy a nézőket banánnal dobáljuk meg vagy ketchuppel öntsük le. A közönséget velünk összekötő gondolat és szellemi energia akkor hatékony, ha organikusan simul a lényünkbe.

Ez provokációnak épp elég, nem beszélve a választott formákról. Összefoglalható, megszilárdult, amit a színházról gondolsz?

Remélem, hogy a színházról alkotott elképzeléseim nagyon is képlékenyek. Az én szótáramban a színház nem fogalom és nem tárgy. A nézőkkel a legbensőségesebb kapcsolatot ápoló mű-vészeti ágat én egy sajátosan bonyolult idegrendszerrel rendelkező, szeszélyes és szenvedélyes lénynek tekintem, aki néha haragos, néha megbocsátó, olykor titokzatos és kiszámíthatatlan, máskor nyers vagy költői. Minden nap újra kell építenem vele a kapcsolatomat, a bizalmába kell férkőznöm és meg kell nyernem alkotói szándékaimnak. Ha kihasználom, megbosszulja, ha lenézem, fölemészt. A változást generáló mozgósító erőként arra sarkall, hogy mindig újratervezzem magamat, hogy a személyemet sose gondoljam mérvadónak vagy nélkülözhetetlennek. Arra tanít, hogy emberi-szakmai felismeréseimet a teljes színházi kultúra részeként értelmezzem, önmagamat pedig csupán közvetítő médiumnak tekintsem egy látható és egy láthatatlan világ között. A rendező legnagyobb erényének a lényeges dolgokra való összpontosítás képességét tartom és azt a kifinomult szakmai tudást, ami a nézőtéren ülők figyelmét képes észrevétlenül összekapcsolni a színpadi történésekkel, a gyermeki kíváncsiságot az érett önleleplezéssel. Negyvenöt évesen pontosan tudom, hogy a színház organizmusát nem én határozom meg, épp fordítva van, ő definiál engem. Még nem untunk egymásra és nem szerettünk ki egymásból.

 

Hamlet – Bárka Színház, Seress Zoltán és Balázs Zoltán (fotó: Kiss Mónika)

Egy interjúban mestereidnek nevezed Robert Wilsont és Anatolij Vaszilijevet. Közvetlen kapcsolatban voltál velük?

Mindketten tanítottak. Mesterként és mentorként is alakították színházi szem-léletemet. Tőlük tanultam meg, hogy a művészi teremtőképesség nemcsak áldás, de felelősség is.

A benned lévő provokatív hajlam okozott nehézséget?

A környezetem számára sokszor.Hamlet-ként például rengetegszer váltottam ki ellenszenvet a kollégáimból.¹ Nem mindenki értékelte a meglepetésekre és gyors váltásokra épülő színészi meg-nyilvánulásaimat. Jelenlétemet néhá-nyan túl személyesnek és zavarba ejtőnek tartották. Volt, akivel egymásra tudtunk hangolódni, de a legtöbb partnerem nem kedvelte színészi határátlépéseimet...

Bánt, ha valaki nem ért téged?

Ma már nem, de volt olyan időszak, amikor arról írtak a lapok, hogy Balázs Zoltán veri a nézőket. Előadás közben ugyanis elvettem egy nézőnek a retiküljét, hogy ne turkáljon benne, egy másik tockost kapott tőlem és ráparancsoltam, hogy nézze tovább az előadást... Szóval, tényleg szörnyen viselkedtem. Nem tudtam megérteni, hogy képes valaki a zsebkendőjét keresgélni, amikor a színészek éppen nyilvános viviszekciót hajtanak végre. Nem látják, hogy az előadásban rengeteg munka van, a főszereplő pedig épp most tudott megfogalmazni egy bonyolult gondolatot?! Utólag nevetségesnek tartom, de hóbortos akcióim által fontos felismerések birtokába jutottam. Ma színészként és rendezőként is mindennek az ellenkezőjét képviselem. Ha a néző matatni akar előadás közben, tegye, ha ki szeretne menni, menjen. Igaza van, ha máshol szeretne lenni, mert mi nem csinálunk valamit jól. Idő kellett, hogy megértsem, mindenkinek más a befogadó- és tűrőképessége, a kulturális háttere, a gyerek- és felnőtt kora, valamint teljesen mást gondol a világról, mint a mellette ülő, vagy az előadást létrehozó alkotók.

És az is lehet, hogy aki feláll és kimegy, egyszerűen fáradt. Én ültem úgy végig előadásokat, hogy fogalmam sem volt, mi történik a színpadon. Szóval megváltoztál.

Radikálisan. Mindegyik alkotás hozzátett valamit ehhez a folyamathoz, de a legnagyobb változást a Hamlet s a Leonce és Léna című előadások indukálták. Az egyik színészként, a másik rendezőként alakította látásmódomat. A változástól sokan tartanak, pedig természetes és szükséges. A külföldi rendezések és turnék során is milliónyi új impulzus ér, gyorsan kell alkalmazkodnom a különböző helyzetekhez, hiszen Hanoiban teljesen másképp tudom érvényesíteni a rendezői céljaimat, mint Teheránban vagy Chicagóban. A változás pillérei: a megújulási szándék, az alkotói rugalmasság, a stabil ideg-rendszer és a megfelelő mentális kon-díció. Ezt tanultam Béres Ilonától a Theomachiában, Törőcsik Maritól a Figaro házasságában, Sinkó Lászlótól az Amalfi hercegnőben, Ladányi Andreától a Pokolban és Kútvölgyi Erzsébettől a Dada Cabaretban.

Ha már őket említed: a „nagyok” könnyen kötélnek álltak?

Abszolút. Ragadozó természetű művé-szek, akik, ha vérszagot éreznek, megállít-hatatlanok.

Az úgynevezett szórakoztató színház téged idegesít?

Ha jól csinálják, imádom. A „bien fait” előadások összetett partitúrát igényelnek, pontos koordinátákat és arányos szer-kesztést, a ritmusban, a dinamikában és a stílusban megnyilvánuló színészi összmunkát. Ez a fajta komplexitás közel áll hozzám, ezek az én rendezői módszerem alapkritériumai is. Nem dolgoztam másképp a Budapesti Operettszínházban, mint a Bárka Színházban vagy a Nemzeti Színházban. A Nine próbafolyamata ugyanolyan kihívások elé állított, mint bármelyik nagyívű dráma, amit itthon vagy külföldön rendeztem. A Federico Fellini alkotói világát megidéző zenés mű rendezői precizitást, színészi fegyelmet, hibátlan stílusérzékenységet és gondosan kivitelezett összjátékot követelt minden szereplőtől. Az Operettszínház társulatával a sok szálon futó, átváltozásokban gazdag monumentális történet rétegeit éppolyan óvatosan és aprólékosan bontottuk ki, mint bármelyik általam színpadra adaptált drámai mű dimenzióit. A Nine próbafolyamatának köszönhetem találkozásomat Bánsági Ildikóval, Kalocsai Zsuzsával, Szilágyi Enikővel, Szulák Andreával, és még hosszan sorolhatnám azon művészek nevét, akikkel örökre szóló barátságot kötöttem. Ezek a kapcsolatok ugyanannyira meghatározóak a szá-momra, mint a Maia Morgensternnel vagy Mark Rylance-szel történt korábbi találkozások. Időnként fontos megmártóznunk egy-egy új játszótárs személyiségében és átadni magunkat a közösen megélt pillanatoknak. Pessoa a legnagyobb kiváltságok egyikének nevezi, ha másokkal együtt tapasztalhatjuk meg, hogy miként áramlik át rajtunk az élet.

Pessoa nem véletlenül sokszorozta meg magát.

Nyolcvanhárom alteregója volt.

Annyi azért talán már sok…

Mindannyiunknak rengeteg személyisége van.

Robert Wilson mondta, hogy mindenki ugyanazt az alaptémát rendezi, ami gyerekként a legnagyobb hatást tette rá. Számodra ilyen a diktatúra. Valóban csak az egyén és a hatalom viszonya foglalkoztat, ahogy egy, a honlapotokon is olvasható interjúban mondod, hozzátéve „a determinizmus és a szabad akarat kérdésköré”-t? Egyáltalán, nem leegyszerűsítés az elmúlt évtizedek előadásait tartalmilag közös nevezőre hozni?

Hasonlóan például egy klímakutatóhoz, aki olyan helyszínt keres magának, ahol a szükséges alapadatokat össze-gyűjtheti és olyan levegőmintát vehet, amely az adott földrész egészére nézve reprezentatív, én is a magam színházi összegzéseihez nélkülözhetetlen terü-letet keresem. Gondolatom jelképes és konkrét értelemben is igaz.Ahhoz, hogy együttesen érvényes összefüggések birtokába jussak, alaposan át kell fésülnöm az adott területet – a továbbiakban értsük így: témát –, és a kapcsolódó információkat széles körben szükséges megvizsgálnom.
A folyamat részeként elengedhetetlen, hogy legfrissebb felfedezéseimet korábbi adatokkal is összevessem. Eredményeim hitelessége nagy mértékben függ a legkisebb közös nevezőhöz viszonyított változások pontos észlelésétől és a már kiértékelt és elemzett tényekből fakadó új tudatosságra irányuló terv kivitelezési módjától is...

 

Négerek – Bárka Színház, Kálid Artúr és Parti Nóra (fotó: Kovács Bence)

A legutóbbi bemutatótokban, Tankred Dorst darabjában, a Merlinben miként van jelen – mondjuk akkor így – egyén és hatalom viszonya?

Receptszerűen. Dorst is úgy látja, hogy minden halhatatlannak hitt eszme előbb-utóbb hamvába hull. Kihűlnek és megdermednek, mint a forradalmak. A forrongó tömeg új üdvözítőt keres magának, majd őt is megtagadja. Ezt a jelenséget leplezi le Weöres Sándor a Theomachiában, Genet a Négerekben, Hölderlin az Empedoklészben, és ezt mutatja be Osztrovszkij a Viharban, Jarry az Übü királyban. Mivel alkalmam volt ezeket a műveket színpadra állítani, tudom, hogy messzire elkerülik a didaktikus üzeneteket és a szájbarágós moralizálást. Dorst nagysága is ebben mérhető.
A negyven éve íródott eposzi drámában arra bíztat, hogy gondolkodjunk el önmagunkon és a világon, amiben élünk. Ez ugyan veszélyes, és nem mindenki óhajtja a szembenézést, de nekünk, színházcsinálóknak inspirálnunk kell ezeket az eszmélési folyamatokat.

Nem zavar, hogy a Merlint – maradjunk ennél az előadásnál – kevesen fogják megnézni? Pláne, hogy az Eötvös10-ben játsszátok…

Tudtuk, hogy a Merlin rétegelőadás lesz, mégis fontosnak tartottuk bemutatni. Nem véletlen, hogy Magyarországon eddig csak négyszer vitték színre: 1984-ben a Vígszínház, 1995-ben az Új Színház, 2012-ben az Örkény Színház és 2021-ben mi, a Maladype Színház. Előadásunk olyan sajátos színpadi univerzumot és videóklipszerű ritmust képvisel, amivel a 16–25 közötti korosztály is azonosulni tud, de sokan közülük sajnos nem rendelkeznek a terjedelmes mű megértéséhez szükséges alaptudással. Nem ismerik Yoko Onot vagy A Pendragon legendát. Ami valóban zavar, az az, hogy húszéves együttesként még mindig nincs állandó játszóhelyünk. A Mikszáth Kálmán téri Maladype Bázist, amit 2009-től 2019-ig birtokoltunk, nagyon hamar kinőttük. A „nagyteremben” esténként csak ötven néző tudott helyet foglalni, így a szobaszínházi tér, bár semmilyen másik játszóhellyel össze nem hasonlítható hangulatot kölcsönzött minimalista módon létrehozott előadásainknak, egy idő után nagyon szűknek bizonyult. Aztán jött a beázás és ismét „földönfutók” lettünk. Átmenetileg az Eötvös10-ben találtunk otthonra, repertoárelőadásainkat a Kamarateremben játsszuk.

Belső kulturális migráció.

Így is nevezhetjük. A Maladype meg-érdemelné végre, hogy szakmai elismertségéhez és eredményeihez méltó saját játszóhelye legyen, ahol megfelelő körülmények között gyakorolhatja hivatását. Színházi műhelyünk kulturális exportcikk, aminek értéke itthon és külföldön mindenki számára ismert. Egy törődőbb színházi társadalomban nemcsak üdvözölnék sikereinket, de építenének is nemzetközi ismertségünkre és többéves tapasztalatunkra. A szakmailag kedvezőtlen prioritások érvényesülését előremutató alkotói tervek és értékalapú együttműködések tudnák hosszú távon semlegesíteni. A Maladype megalakulásának pillanatában a színházművészet következetes vizsgálata mellett kötelezte el magát, sosem követte a divatokat és nem igazodott elvárásokhoz. A kezdetek óta saját utunkat járjuk, ami, bár sokat játszunk külföldön, újra és újra visszahoz Magyarországra. Paradox helyzet, hogy a világ minden táján a magyar kultúra követeiként tartanak számon, itthon még sincs állandó játszóhelyünk. Hiába szeretnénk többet játszani Budapesten, a befogadó intézmények által felkínált lehetőségek és körülmények limitáltak, a feltételek komplikáltak. Alkalmazkodóképességünk erős, de társulatunk fennmaradásának kulcsa az, hogy különbözünk a többi társulattól, nem pedig az, hogy hasonlítunk rájuk. A befogadóintézményekkel kialakított függőségi viszony sem segíti a saját ritmusban megvalósuló „maladypés életforma” kiteljesedését. Mi elsősorban önmagunkhoz tartozunk. Olyan szuverén alkotóközösség vagyunk, amely azt vallja, hogy a színház nem egyeseké, hanem mindenkié. A nézők tőlünk nem absztrakt „irodalmi” színházat várnak, hanem közösségi élményt, interakciót. Kapcsolatunk nem hajszolható. Minden egyes színházi kísérletünk a kollektívum teátrális vágyaiban gyökerezik, ezért tartoznak előadásainkhoz nyílt próbák, beavató és feldolgozó foglalkozások, valamint közönségtalálkozók is. 2009-ben mi nyitottuk meg Magyarországon először az alkotás anatómiájára kíváncsi nézők előtt az Übü király teljes próbafolyamatát, ahol a nézők az olvasópróbától a bemutatóig velünk voltak. Testközelből láthatták a színészi munka törékenységét, a tehetség képlékenységét, és hogy milyen tényezők összjátéka szükséges ahhoz, hogy egy kevésbé sikerült pillanat végül sikeressé váljon. A nyílt próbákon résztvevők megértették, hogy a minőségi színházcsinálás érzékeny és aprólékos folyamatok együttes eredménye, de a szakmai szempontokat nem érdemes túlmisztifikálni, a hivatásbeli vonatkozásokat pedig nem szabad alábecsülni. Megérezték a hétköznapi és ünnepi impulzusok egyensúlyának fontosságát, az elhallgatott és a kimondott szó jelentőségét. Újra felfedezték a szavakkal történő „festés”, a külső és belső történések leírhatóságának nagyszerű lehetőségét, és megragadhatóvá tették mások számára is saját élményeiket. Néhány éve még, ha valaki elutazott külföldre, képeslapot küldött szeretteinek, amin valamelyik helyi nevezetesség volt látható, a hátoldalán pedig néhány üdvözlősor. Amikor az illető hazaért, leültette a családot vagy a barátokat és lépésről lépésre elmesélte nekik, hogy milyen élmény volt először megpillantania az adott látványosságot, körbejárnia, belépni a kapuján... Azaz, szavakba kellett öntenie benyomásait, pontosan és érzékletesen kellett lefestenie minden egyes, számára meghatározó részletet. Ma az emberek küldenek egy szelfit, amin leginkább ők látszanak valami előtt, és ezzel letudják az egész procedúrát. Verbális képességeinknek ezen a téren már semmilyen funkciója sincs. Akkor viszont miként tudja egy színész Aiszkhülosz vagy Shakespeare szavai által megfoghatóvá tenni a hírnök mondandóját egy görög tragédiában vagy egy Shakespeare-drámában?

 

Merlin – Maladype Színház (fotó: Jókúti György)

A te gyerekkorodhoz képest is, az enyémhez képest meg különösen nagyot változott a világ. A honlapotokon olvasható ars poeticában is írod, hogy az emberi civilizáció új korszakát éljük, amiben felértékelődik a kreativitás és minden olyan képesség, ami egy gépből hiányzik, ezekre a képességekre pedig épp a művészet, a színház segítségével tehetnénk szert a leghatékonyabban.

A gondolat, a szó és a cselekedet összhangja érdekel, ezek mozgásban, gesztusban és zenében megnyilvánuló kombinációi. Talán ezért szokták előadásaimat összművészeti alkotásoknak nevezni. A színházi szakma szeret minden új, még ismeretlen jelenséget gyorsan beskatulyázni, így munkáim tartoztak már a rituális és a fizikai színház kategóriájába is. Utálom a címkézést és szükségtelennek tartom. Főleg egy olyan szuverén alkotó vagy színházi közösség alkotótevékenységének definiálása kapcsán értelmetlen, aki vagy amelyik folyamatosan a megújulást keresi.
A Maladype és jómagam is sokat tettünk azért, hogy a magyar színházi kultúra új, korszerű és egzotikus formai-tartalmi impressziókkal gazdagodjon. Elég, ha csak a 2003-as Bolondok iskoláját, a 2004-es Pelléas és Mélisande-ot,
a 2009-es Faustot és Amalfi hercegnőt, a 2011-es Pokolt, a 2015-ös Remek hang a futkosásbant, a 2016-os Dada Cabaret-t, vagy a 2017-es Három nővért és Csongor és Tündét említem.

Van bármi értelme a kőszínházi és a független társulatok megkülönböztetésének?

Semmi az égvilágon. Az egyetlen különbségmérő tényező a minőség lehet. Bár a Maladype szellemisége tényleg mindentől független, strukturálisan a független színházak csoportjába tartozik, ahol sajnos mindannyian függünk a különböző pályázatoktól és működési támogatásoktól. Inkább nevezném magunkat avantgárd színháznak, a di-namikus hagyományokért küzdő, új utakat és kifejezésformákat módszeresen kereső művészi közösségnek. Szabad és független személyek alkotják társulatunkat, akik nem tartanak a hibázás lehetőségétől. Nem törekszünk arra, hogy sikereinket konzerváljuk és korszakokat építsünk egy-egy emblematikus előadásunkra jellemző stílusból. Elég korán eldöntöttem, hogy nem szeretném ismételni önmagamat, és bár a kritikusok jobban kedvelik a már felcímkézett, kiszámítható produktumokat, minden rendezésemet új tartalmi-formai összefüggések mentén fogom felépíteni. Ezért indulásom óta tudatosan váltogattam az alkotói stílusokat. Teljesen másik univerzumot képvisel a Jacques, a Négerek, a Leonce és Léna, a Don Carlos vagy a Tojáséj című előadásunk… A külföldi rendezéseimet már nem is említem. Mindig az érdekelt, hogy magamat, játszótársaimat és a nézőket is meg tudjam lepni. Jó érzés, hogy a Maladype közönsége velünk öregszik, és az is, hogy a színházunk különböző periódusait meghatározó művészek között valamiféle szellemi folytonosság van.

A 2004-es Négerekről szólva Molnár Gál Péter ezt írta: „Az előadást kutya se érti, de színházi gyönyörűség.” Emlékszel még, hogy ez a provokatív és látszólag henye megfogalmazás miként hatott rád akkor?

Molnár Gál Péter minden egyes velünk kapcsolatos mondatát ajándéknak tartom. Ő volt az egyetlen kritikus, aki megalakulásunk óta folyamatos figyelemmel kísérte fejlődésünket. Nemcsak, hogy megnézte minden előadásunkat és a tőle megszokott módon elemezte őket, de 2011-ben bekövetkezett haláláig fontosnak tartotta, hogy a színházunk és a kritikusok között tolmácsszerepet is betöltsön. Rendezői munkásságom iránti elkötelezettségét és szakírói következetességét mi sem mutatja jobban, mint a 2011-es, jubileumi előadásunk, a Pokol bemutatója kapcsán megfogalmazott néhány mondata: „Balázs rendezései halálra szántan szembe mennek a robogó színházi trendnek. Nem is a Mindentudás Egyetemének Dante-kurzusa. Nem irodalmi gyorstalpaló.”
A mai pályakezdőknek ilyen lehetőség már nem adatik. A most induló színészek és rendezők nem tudják, hogy mit jelent egy szakmailag megkérdőjelezhetetlen krónikás értő figyelmének fókuszában lenni. MGP műveltsége és szarkasztikus humora a közönségnek is sokat segített, hogy el tudjon igazodni a színházi élet hiteles szereplői és sarlatánjai között. A Faust I–II. bemutatóm szünetében egy neves ítészünktől véletlenül ezt a mondatot hallottam: „Basszus, el kell olvasnom a második részt!” Megdöbbentem, mert azt hittem, hogy a kritikusok majd felkészülten érkeznek a Goethe-mű premierjére. Ennek az esetnek a kapcsán tudatosult bennem, hogy bizonyos kritikusképző tanfolyamokon kimondottan arra buzdítják a növendékeket, hogy ne olvassák el a megnézendő előadást inspiráló alapművet, csak engedjék, hogy az esemény szabadon hasson rájuk. Hogyan?! Képzeld el, milyen következményekkel járna, ha rendezőként és tanárként ugyanezt tanácsolnám a színészeimnek vagy a diákjaimnak: ahogy érzitek...Véleményem szerint a rendező legfőbb erénye az, ha nem illusztrálja az adott művet, hanem láthatóvá tudja tenni a sorok között megbújó láthatatlan világot. Leleplez. Felmutat. A művészet egyfajta felmutatási ceremónia. Ezért is szakrális esemény. A jó színházi előadás olyan, mint az angyali üdvözlet, örömhírt hoz az embereknek, kiválasztottnak, megszólítottnak érzik magukat. Így a színész, és rajta keresztül, közvetetten
a rendező is, hírhozó angyal...

Azt mondták már, hogy sokat kívánsz a nézőtől?

Igen. De csak annyit, mint saját magamtól. Igaz, az nem kevés. A színészektől sem kívánok kevesebbet. De miért is tenném?

Azt mindenesetre tudomásul kell venned, hogy kevés ember kíváncsi arra, amit csinálsz.

Ezt másképp látjuk. Nem vitatom, hogy személyem és rendezéseim megosztóak, de előadásaim sokféle érdeklődés középpontjában állnak. Ha nem így lenne, nem rendeznék folyamatosan külföldön és a társulatunk sem lenne jelen a világ különböző fesztiváljain Algériától Vietnamig. Tény, hogy a Maladype nem a kultúrsznob közönség kedvelt színháza, társulatunk körül nincsenek botrányok, előadásainkon nem borzolják a kedélyeket aktivista művészek, nem írunk napi rendszerességgel nyílt leveleket, nem nyavalygunk és nem követelünk adományokat. Nem vagyok tagja sem vacsoratársaságoknak, sem kluboknak. Ahogy már mondtam korábban, nem igazodok senkihez, a saját utamat járom.

Nyilván magánemberként is maximalista vagy. Vannak barátaid?

Igen, van egy rendkívüli emberekből álló szűk baráti köröm. És igen, maximalista is vagyok. Ha nem lennék az, sosem éltem volna át olyan emberi-szakmai kalandokat, mint amilyenekben negyvenöt évem alatt szerencsére részem volt. Vegyük például színészi pályám eddigi csúcspontját, a Tim Carroll rendezte 2004-es Hamletet a Bárka Színházban. A különleges koncepcióban megvalósult előadásban számtalanszor adódott olyan helyzet, amikor perfekcionizmusomnak köszönhetően élhettem meg olyan szélsőséges színészi helyzeteket, amelyek semmilyen más színházi formában nem kísérthettek volna meg szakmailag. A bemutatón például, amikor elkezdtem a Lenni vagy nem lenni-monológot, hallottam, hogy hamis vagyok. „Hazudok és szavalok” – gondoltam. Akkor életemben először megszólalt egy is-meretlen belső hang, és azt tanácsolta, hogy hallgassak el. „Színész vagyok, Hamletet játszom, nem hallgathatok el!” „Dehogynem! Te is hallod, hogy hazudsz! Kezdd el újra!” – mondta. És addig mondogatta, míg végül engedtem neki és megálltam: „Elnézést, elkezdem újra!” A vakmerő és civil gesztus után, a döbbent csend közepette már nem volt visszaút. „És most? El tudom igazán személyesen mondani?” – tettem fel magamnak a kétségbeejtő kérdést. A szorult helyzetből végül szavanként építettem fel újra a monológot és a közönség tapssal jutalmazta hitelessé formált színészi akciómat. Az eset tanulsága az lett, hogy előadóként minden egyes pillanatban kockázatot kell vállalnunk, és ha valami nem úgy történik, ahogy azt elterveztük, ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne.

Tim Carroll hogy reagált? Azon túl, hogy nyilván frászt kapott…

Szerintem amikor engem kért fel Hamlet szerepére, titkon remélte, hogy ilyen és ehhez hasonló helyzetek generátora leszek. Rengeteget tanultam tőle és minden egyes előadásból, amelyek elképesztő önismereti kurzusok is voltak egyben. Soron következő rendezéseimben egyre több teret kapott a színészi önazonosság, a hétköznapi hangvétel és a kockázati faktor. Minden tudatosan megtervezett színészi pillanatban el volt rejtve egy váratlanul felrobbanó bomba, ami a játékosok reakciókészségét és alkalmazkodóképességét is próbára tette.

Miközben meg is kell ítélni a történést, van-e olyan jelentős, hogy alkalmazkodj hozzá… És a szerepből kilépve alkalmazkodsz vagy a szerepben maradva?

Ha tompul a figyelmünk vagy lejár az agyi kapacitásunk, akkor újra kell élesítünk. Nem érdemes úgy tennünk, mintha mi sem történt volna. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal, sérülékeny pillanatainkat előnyünkre tudjuk fordítani. 2008 környékén ez a fajta integratív alkotói szemlélet kezdett el érdekelni és ennek jegyében rendeztem meg mára már legendássá vált előadásainkat. A színész szerepe mögött megbújó embert kutattam.

Még a darabválasztásokkal is provokálsz! Vagy mondjuk úgy: kockáztatsz.

Ilyen vagyok. A Theomachia nyilvános főpróbája előtt Csányi János, a Bárka Színház akkori igazgatója behívott az irodájába, hogy elmondja, milyen fantasztikus előadás van születőben, micsoda különleges alkotói energiák szabadulnak fel ebben a nem mindennapi színházi vállalásban, de fel kell készülnöm a bukásra. Legfeljebb háromszor vagy négyszer tudjuk majd eljátszani. Még arra is megkért, hogy Weöres Sándor oratórikus művének eredeti címét magyarosítsuk Istenek harcára, mert a nézők nem fognak jegyet venni egy ilyen nehezen kimondható című előadásra. A Theomachiaként elhíresült előadást végül ötvenszer játszottuk, és csak azért volt kénytelen levenni műsoráról a színház, mert Béres Ilonával megegyeztünk abban, hogy nem nézzük végig, ahogy alkotásunk a sznobok prédájává válik. Ilonától és Tolnay Kláritól tanultam meg, hogy nagy népszerűségnek örvendő eseményeket időben kell tudni abbahagyni.

 

Balázs Zoltán mint III. Richárd Zsótér Sándor rendezésében (fotó: Németh Mónika)

Lassan ideje elmondani, hogy alakult meg a Maladype.

2000 végén egy szerb producer, Dragan Ristić megkeresett, hogy cigány és magyar színészekkel közösen rendezzem meg Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját az akkor a Tavaszmező utcában lévő Roma Parlament dísztermében. Megkérdeztem tőle, tisztában van-e azzal, hogy ez a mű a világon mindenhol megbukott. Azt felelte: igen, de most nem fog. Annyira imponált a magabiztossága és a tervbe vetett hite, hogy elvállaltam. Dragannak igaza lett, mert az előadás, ami magyar és cigány nyelven zajlott, hatalmas sikert aratott. A kritikusok elragadtatással írtak alkalmi társulatunkról, a nézők pedig sorokban álltak, hogy bejuthassanak az előadásra. Remek színészgárda jött össze, találkozásunkat különlegesnek éreztük. A cigány színészek találtak rá a maladype szóra, ami lovári nyelven találkozásokat jelent.

Van olyan társulati tag, aki kezdettől fogva az?

Nincs, de olyan van, aki alapítótagként tíz évig volt meghatározó színésze társulatunknak: Fátyol Hermina és Fátyol Kamilla. Ők szimbolizálják mindazt, amit a „maladypés színész” fogalma jelent. Hosszú lenne felsorolni minden erényüket, de a legfontosabb mind közül az alázat. A közös ügy iránti önzetlen odaadás. A Maladype színészei szakmailag sokat fejlődnek, sokfelé turnéznak a világban, de ha családot és egzisztenciát szeretnének, akkor tovább kell lépniük.

Akárhogy is: te képviseled a folytonosságot.

Így igaz. A Maladype akkor fog meg-szűnni, ha már nem látok benne perspektívát. Szerencsére négy éve tökéletesen egymásra találtunk egy, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végző színészosztállyal, akik szerződésajánlatomra azonnal igent mondtak. Azóta ők alkotják a Maladype állandó társulatát.

Nem lehet egyszerű fenntartani a színházat.

Csoda, hogy még létezünk. Most létfontosságú, hogy megtaláljuk végre a saját játszóhelyünket. Különben az energiáink szétforgácsolódnak.

A befejezés, megszűnés lehetőségével is számolni kell.

A kiszámíthatatlan pénzügyi helyzet miatt mindenképp. Egyelőre azonban még felelősnek érzem magam a társulatom tagjaiért és a művészi stratégiámban korábban megfogalmazott célkitűzéseimért.

Jársz színházba?

Hogyne, amikor csak lehetőségem van rá.

Érdekel valami a színházon kívül?

Rengeteg minden! Most például a világűrrel kapcsolatos legújabb felfedezések.

Van olyan nap, amikor nem is gondolsz színházra?

Hmmm…. ilyen nincs.

Az interjút készítette: D. Magyari Imre

_jegyzetek

_{1 A Bárka Színház 2005-ben bemutatott, Tim Caroll rendezte Hamlet-előadásában az improvizációnak igen jelentős szerepe volt; a Hamletet alakító Balázs Zoltánon kívül minden színész két-három szerepet játszott felváltva, az aznapi sorsolás szerint, s a nézőket és az általuk hozott kellékeket is bevonták a játékba. (a szerk.)}

Budapest meghódítása

 

Páger Antal 1930. július 26-án lépett fel utoljára Szegeden, és egy hónappal később, augusztus 30-án már sor került élete első fővárosi szereplésére az Andrássy úti Színházban. Szerződtetésében Réti L. Pál Színházi Ügynöksége volt segítségére. Miután a szegedi színház vezetőivel végképp kenyértörésre került a sor, Páger elhatározta, hogy tízévi bolyongás után, harmincegy évesen a fővárosban próbál szerencsét.

Az 1918 óta működő Andrássy úti intézmény, a hajdani Modern Színpad Kabaré több átalakuláson ment keresztül, míg 1925 őszétől Wertheimer Elemér vezetésével ismét kabaréként működött. Páger első budapesti szerepe Török Rezső Egy vőlegény, aki hű című „valószínűtlen történetében” Pista, a vőlegény. Az este második felében Louis Verneuil Megcsallak, mert szeretlek című zenés bohózatában Gaston. A Zágon István átdolgozásában színpadra került darab másik két szerepét Fejes Teri és Csortos Gyula játssza.

Október 10-én új műsort mutatnak be. Az egész estét betöltő darab szerzője ugyancsak Török Rezső, műfaja parasztkomédia. A főszereplők: Dajbukát Ilona és Bársony István. Ebben Páger a szomszédot, Kistopány Pált játssza.

November 15-én újabb két egyfelvonásost mutatnak be, Békeffy László Gyorsan egy nőt című bohózatát és ismét egy parasztkomédiát, A lélekvándorlást, amelynek szerzője Móricz Zsigmond. Előbbiben dr. Szekeres Szigfridet, utóbbiban – amelyben ismét a népszerű Dajbukát‒Bársony házaspár szokásos parasztfiguráin mulat a közönség – a Szomszédot játssza. Ez a műsor az évad legnagyobb sikere, két hónapig megy telt házakkal.

Csupán 1931 januárjában kerül sor újabb premierre: ennek eredetileg csak az első darabjában, Török Rezső Magdaléna című komédiájában játszik Páger. A műsor második felében Lengyel Menyhért Tihamér című vígjátéka látható Bajor Gizivel és Ráday Imrével. A Págernél hat évvel fiatalabb Ráday pályája gyorsabban haladt előre, és már németországi filmszerepeivel is nevet szerzett magának, amikor Wertheimeréknél vendégszerepel. De a Magdaléna-beli szerepétől kénytelen egy időre megválni, mert anyaszínházában, a Magyar Színházban várja új feladat. Bajor kívánságára Páger veszi át Beretvás Jenő szerepét, aki női ruhában egy hálókocsi felső ágyán lapulva kíséri el szerelmét a Riviérára. Amikor Ráday szabaddá válik, visszaveszi az álruhás szerelmest a Pesten jóformán még teljesen ismeretlen Págertől.

Az évad utolsó bemutatójára 1931. április 21-én kerül sor. Török Rezső A kis rongyos című egyfelvonásosában karakterszerepet játszik: egy öregurat, és ezzel búcsút is vesz első fővárosi munkahelyétől. Wertheimerék nem hosszabbítják meg a szerződését.

A következő évadtól a Magyar Színház tagja. Ez a fordulat Bárdos Artúr támogatásának köszönhető, aki éppen nem színházigazgató, csupán Juhl Marcell igazgató művészeti tanácsadója. Mégis joggal tekinti sok más között őt is a felfedezettjének. Visszaemlékezésében így ír: „Págert Szegeden láttam először, táncos-komikus operett-szerepben. Ott nagyon népszerű színész volt. Nekem az tűnt föl benne a legkellemesebben, hogy nagy közvetlenségében szinte nem is színésznek hatott; inkább egy úr volt az utcáról vagy a kávéházból. A Magyar Színház társulatának összeállításánál az első helyre írtam fel a nevét, de a »színház ura« nem szerződtette; persze később rájöttem, hogy éppen ezért.” Alighanem ezek a mondatok jellemzik a legpontosabban Páger egész színészi egyéniségét. Közvetlen természetességében mindig volt valami „civil”, valami nem színpadias létezés, amitől úgy tűnt, mintha a mindennapi életből lépett volna át a színpad festett, elképzelt, mesterségesen létrehozott világába.

1931. október 16-án kerül sor az első premierjére a Magyar Színházban, Vaszary János Zöld bárány című zenés játékában, amelynek alcíme és műfaji meghatározása „egy operett előkészületei három felvonásban”. Páger bonvivánként mutatkozik be a fővárosban, partnere Lázár Mária, akihez szerepe szerint eleinte színlelt szerelemmel közeledik, majd a végén természetesen tényleg egymásra találnak.

November 21-én van a következő bemutatója, László Aladár Becsületes megtaláló című vígjátéka, amelynek főszereplőjét a szerző ezekkel a profetikus szavakkal ajánlja a közönség figyelmébe: „A becsületes megtaláló szerepében egy fiatal színészre, Páger Antalra fog felfigyelni a közönség. Azt hiszem, nem a szerző elfogultsága, ha erre a rokonszenves, zamatos beszédű és nem mindennapi tehetségű fiatal színészre azt mondom, hogy benne látom az új Liliomot.”

A darab és Páger valóban szívélyes fogadtatásban részesül, de a Magyar Színház összeomlik. Páger gyorsan odébbáll; elfogadja a Király Színház meghívását, ahol Kiszely Gyula és Halász Gyula Miss ismeretlen című operettjében játszik. Ő Fox, a „Mindent tudunk” nyomozóiroda vezetője. Bárdos közben ismét a Belvárosi Színház igazgatója, leszerződtetné Págert, de még egy szerep vár rá munkahelyén: Harvey-t játssza Vaszary János Angyalt vettem feleségül című vígjátékában. Az évad végén azonban átszerződik Bárdoshoz. Első szerepe Lakatos László Magas cé című vígjátékában Both Milán.

Ezt követi 1933. január 13-án az erdélyi Székely Mózes A térkép című drámájának Prefektusa, amelyre Bárdos Artúr úgy emlékezik, hogy „rendkívül érdekes, megkapó alakítást nyújtott, mégpedig egy bonyolult lelkiségű, intellektuális szerepben.”

Az elszakított erdélyi területek súlyos kérdései után az akkor még Gáspár Miklós álnéven író Gáspár Margit Rendkívüli kiadás című drámájában Lukács szerkesztő. Az 1933. február 3-i bemutatót hamarosan követi egy vígjáték, Vaszary János Házassággal kezdődik című darabja. Az évad utolsó bemutatójában, Kádár Miklós Magdát kicsapják című tragikomikus játékában a férfi főszerepet, Alfrédet játssza.

A nyári szünetben visszatér egykori szerepköréhez: a Budai Színkörben Erdélyi Mihály operettjében, a Fehérvári huszárokban látható Gacsaj Pesta szerepében, vagyis táncoskomikusként. De még a következő évad elején is vendégsztárként lép fel egy alkalmi vállalkozásban, az egykori Dreschler kávéházban működő kabaréban, Kellér Dezső egyfelvonásos operettjében. A rövidéletű vállalkozás után a Pesti Színházban vendégeskedik Bródy István Áprilisi vőlegényében, Dr. Varga Péter szerepében.

 

A Zárt tárgyalás című filmben Tasnády-Fekete Máriával (Képes Sport, 1940)

 

A Belvárosi Színházban csak 1933. október 21-én van a következő bemutatója; Békeffi István első vígjátékát, a Kozmetikát játsszák – Bárdos Artúr szerénykedő megfogalmazása szerint – „szép sikerrel”, Titkos Ilonával, Turay Idával és Págerrel. Ezt követi 1933. november 13-án Páger igazi kirobbanó sikere, a Helyet az ifjúságnak, Paul Vulpius vígjátéka, amellyel – ugyancsak Bárdos szavaival – „fennállása óta a legnagyobb előadásszámot érte el a Belvárosi Színház.” A szerző neve egyetlen irodalmi lexikonban sem található. Ugyanis álnév. Mögötte Fodor László és Lakatos László társszerzők rejtőznek. Ők úgy szerepelnek a plakáton, mint „magyar színpadra alkalmazók”.

Páger játssza a főszerepet, Boronkay Györgyöt. Ő is egyike a harmincmillió európai munkanélkülinek. Ő az, aki helyet követel az ifjúságnak és persze elsősorban saját magának. Úgy lesz belőle bankhivatalnok, hogy talál egy üres íróasztalt, és letelepszik mellé. Gátlástalanul kikönyököl magának mindent, amire vágyik. Nemcsak állása lesz, de a bankvezér (Góth Sándor) lányának (Muráti Lili) kezét is megkapja. „A pesti sikernek jelentős tényezője volt Páger Antal is, aki hallatlan, mindent elsöprő dinamikával gázolt át a karrierje elé tornyosuló akadályokon” – emlékezik Bárdos Artúr.

Szereplistáján divatba jönnek a szélhámosok, karrieristák. Ő az ügyeletes alacsony sorból érkezett, erőszakos, mindenre képes önmegvalósító. Szélhámost játszik László Aladár Egy nő, akinek múltja van című darabjában, Meller Rózsi Írja hadnagyában és Fodor László bűnügyi komédiájában, az Egy asszony hazudikban.

Az esernyős király, Ralph Benatzky zenéjével többek közt azért lehetett kiemelkedő esemény Páger számára, mert ebben az előadásban találkozott először színpadon példaképével, Rátkai Mártonnal, aki Lajos Fülöpként énekelt egy bájos kuplét az esernyőről, Páger pedig Percy d’Avencourt grófként bámulhatta királlyá koronázott mesterét. A sikert Zilahy Lajos Úrilány című vígjátéka követte, amelyben Brigit, a gazdag aranyifjút játssza, aki a nőies nevet Lomb Benedek Imre Gábor István helyett rövidítésként használja, és egy császári és királyi kamarás kissé ütődött gyermeke.

Újabb fontos állomás Páger pályáján a Szent Johanna Dauphinje, 1936. február 8-án. „Meglepetése volt az előadásnak Páger hülye és okos, mulatságos és megható Dauphinje” – írja Bárdos, nem említve, hogy a szerepet már Szegeden is játszotta. Hevesi Sándor így ír az előadásról szóló kritikájában: „Páger Antal játssza a Dauphint, s nem az a csoda, hogy kitűnően játssza, hanem hogy még ilyen szerepben is kitűnő. Színészi fantáziája és sokoldalúsága az, ami ebben a beretvaélen járó szerepben hihetetlenül megkapja az embert.” Az előadás kivételes színházi esemény, és elsősorban Bulla Elma hatalmas sikere a címszerepben, de a kritikák Páger alakítását szinte vele azonos súllyal értékelik. Galamb Sándor például valóságos és tömör műleírást hagy róla az utókornak: „Kicsit ferdevállú, tipegve-topogva lépkedő, satnya alakot mutat be. Hangja néha kamaszosan kétfelé vásik. Félénk természetű, de bizonyos önelégültséggel élvezi fanyar humorát.” Hasonló precizitással idézi fel Páger Dauphinjét ifjú Bárdos Artúr feljegyzése: „Testileg satnya. Ferde vállú, viselkedése inkább kamaszhoz illő, mint egy 26 éves emberhez. De csöppet sem közönséges, nem is ostoba; merész humora van. Ócska, az udvaroncoktól elütő, zöld ruhát visel.”

A következő szerepe a Belvárosi Színházban Gáspár Margit (azaz még mindig Gáspár Miklós) Mindennek ára van című vígjátéka 1936. április 11-én. Ebben egy öreg, bajuszos irodakukacot játszik. Zsiga bácsi ugyan még csak ötven éves, de többnek látszik. Nyáron a Budai Színkörben haknizik, Buday Dénes Csárdás című operettjében. Ő a bonviván, gróf Vécsey László, a primadonna pedig Honthy Hanna. Nagy szerelmi kettősük hamarosan majd egy évtizedre sláger lesz: „Nem tudok hinni magának, mert megcsalt a nyár…” Ez a Horváth-kerti színház utolsó premierje. Több mint száz előadást ér meg. Utána lebontják az épületet.

Páger az új évadot egy divatos amerikai író, Francis Marion Crawford számtalan bestsellerének egyikéből, az Udvari páholyból készült zenés játék főszerepével kezdi. Most játszik először együtt második feleségével, Komár Júliával, aki egyelőre még a Juliska keresztnevet használja. 1933. május 16-án kötöttek házasságot. A Komár család nászajándéka az a svábhegyi telek, amelyen hamarosan felépül Págerék villája a Tamás utca 16/a szám alatt.

Az év végén Bókay János Megvédtem egy asszonyt című darabjában játssza a lovagias ügy kezdeményezőjét, Boray Pétert. Ezt követően rendezőként is bemutatkozik Budapesten. Kollár Béla Egymillió pengőjét állítja színpadra. A főszerepeket Bulla Elma, Páger és Komár Juliska játssza. A történet arról szól, hogy Wéber Lajos fűszerkereskedő egymillió pengős örökségét kínálja fel szíve választottja, egy szépséges fiatalasszony egyetlen csókjáért. A csábító ajánlat lázba hozza az áhított nő egész családját. Addig szövögetik a terveiket, amíg csereházasság jön létre: a fűszeres nemcsak egyetlen csókot kap a pénzéért, hanem az egész asszony az övé lehet. A főhős végül rádöbben, hogy nem is a szépasszonyt szereti, hanem a kis cselédlányt.

Néhány kudarc és félsiker után, alig két héttel az Egymillió pengőt követően és kilenc évvel a szegedi premier után, 1937 tavaszán elérkezik Páger számára a másik nagy siker, a Liliom. A darab nem a Belvárosiban, hanem a társintézményben, a korábbi Renaissance-ban, a Nagymező utcai Művész Színházban kerül színre. Nem nehéz rájönni, hogy Bárdos Artúr miért döntött a Molnár Ferenc-bemutató mellett. Ez egy csendes hadüzenet a Vígszínháznak, amelynek mindeddig előjoga volt a darabra. Itt volt az ősbemutató 1909-ben, és a közönség mindeddig ennek a színháznak a tulajdonaként tekintett a ligeti hintáslegény történetére. Emlékiratában Bárdos ennyit ír az előadásról: „Egy új Liliom-előadást is bemutattunk ebben az évben, Pünkösti Andor rendezésében, Págerrel, Dajka Margittal, Rátkaival, Vidor Ferivel, Komár Juliskával. Megannyi kitűnő figura: teljes indokolás egy Molnár-repríz számára. A nagy meglepetés itt Dajka Margit megkapóan monumentális, kemény terméskőbe faragott Julikája volt.” Sem Páger alakítására, sem a rendezésre nem tér ki egyetlen szóval sem.

Talán Bárdos hozzáállása a Liliom előadásához volt az utolsó csepp a pohárban Páger számára. A következő, 1937/38-as évadban elhagyja Bárdos színházait, és úgy dönt, hogy ezután vígszínházi színészként folytatja a pályát.

Egy későbbi interjú szerint horribilis gázsiért.

 

A vígszínházi színész

A Vígszínházban Laurence Housman Victoria Regina címmel játszott három egyfelvonásosának Albert hercegeként mutatkozott be. A partnere Tolnay Klári volt. Ezt követte Paul Armont és Leopold Marchand Szabó a kastélyban című zenés vígjátéka. A móka a gazdagok és a szegények kibékíthetetlen viszonyáról szól. Adolphe Hortigan (Páger) szabómester azért jön az előkelő kastélyba, hogy behajtson egy kifizetetlen számlát. De a dúsgazdagnak látszó család valójában koldusszegény. Hogy elkerüljék a botrányt, a vendégek előtt arisztokrata rokonként mutatják be a jövevényt, aki hallani sem akar a csalásról. Ám őszinteségével és talpraesettségével mindenkit levesz a lábáról, és újabb rendeléseket vesz fel a társaság tagjaitól. Páger játszótársai: Honthy Hanna, Komár Juliska, Ajtay Andor és még sokan mások.

A színház vezetői gálánsan azt is felajánlják, hogy Páger lépjen kapcsolatba Hunyadi Sándorral, akivel új darabot szándékoznak íratni. Ez a darab a Bors István. A történet azt sugallja, hogy a szolganépek között felcseperedett fattyú életrevalóbb, mint az úri jólétben nevelkedett, született előkelőségek. Hunyadi, aki maga is „fattyú” volt, Bródy Sándor és Hunyady Margit színésznő törvénytelen fia, egész életében szenvedett ettől a bélyegtől. Bors István történetét két évvel később filmre is feldolgozta, és halála előtt nem sokkal regényt írt a sorsáról A fattyú címen. A dráma, a film és a regény egyaránt arra figyelmeztet, hogy az igazi tehetséget kell támogatni, és nem törődni a születése és a származása körülményeivel. A színpadi változat bemutatója – Hegedűs Tibor rendezésében – 1938. február 26-án volt a Vígszínházban.

Hogy a darab előkészületeiben milyen mértékben vett részt a címszerepre készülő Páger, arról csak évtizedekkel később beszél egy interjúban, amikor rajta kívül senki nincs már a történet szereplői közül az élők sorában. Tehát nyilván eltúlozza „dramaturgiai” szerepét a darab létrejöttével kapcsolatban. Ez azonban bocsánatos bűn. Mindenesetre személye szorosan összefonódott a köztudatban az igáskocsis alakjával, aki törvénytelen apjától szép summát örököl, beköltözik a kastélyba, pert nyer a család többi tagjával szemben, és nagyobb úr lesz a született uraságoknál.

Az évad legnagyobb sikere azonban mégsem a Bors István, hanem Csathó Kálmán Fűszer és csemegéje, amelyben Páger ifjabb Pammer Aladár, a kényelemben felnőtt unoka, aki szégyelli nagyapja (Somlay Artúr) mesterségét, a fűszerkereskedést. Az 1938. március 20-i bemutatót Edouard Bourdet Fehér és fekete című vígjátéka követi, amelyben a gyáva Eugéne-t játssza.

 

 

Szabad a pálya

Ezután nem köti le magát egyetlen színházhoz se. Csakis szerepekre szerződik. Először éppen a Nemzeti Színház Kamaraszínházában játssza el a szerző rendezésében Bókay János Feleség című színművének főszerepét, Zoltánt. Partnerei Bajor Gizi (Anna), Rajnay Gábor (Géza) és Lukács Margit (Helén). Ez Páger egyetlen szereplése a Nemzeti Színháznál. A darab kétszáz alkalommal kerül közönség elé.

Közben megkezdődik a színházak élén is a „zsidótlanítás”. A Vígszínház igazgatója Jób Dániel helyett Harsányi Zsolt lesz, és Bárdos Artúr is elhagyni kényszerül a Belvárosi Színházat. Amikor Páger visszamegy vendégszerepelni egykori sikerei színhelyére, már a Nemzeti Színház korábbi titkára, Patkós György vezeti az intézményt. A feladatra teljesen alkalmatlan fiatalember akaratlanul is fontos szerepet játszik Kodolányi Földindulás című drámájának színpadra kerülésében.

A különös történet azzal kezdődik, hogy a Nemzeti Színház titkáraként kezébe kerül egy fiókban heverő darab, amelynek címe: Megkondulnak a harangok. Szerzője Erdős László fogorvos, akit a színház kiváló dramaturgja, Szűcs László ajánlott az igazgató, Németh Antal figyelmébe. A darab izgalmas témát boncolgat, az ormánsági egyke-problémát próbálja meg ügyetlenül színdarabbá alakítani. A színház – három évig tartó reménytelen próbálkozások után – úgy dönt, hogy lemondanak a műkedvelő szerző további tevékenységéről, és felkérik Kodolányi Jánost a téma újbóli feldolgozására. Kodolányit régóta foglalkoztatja az egyke-kérdés. Erdős darabjának hatására megírja a Földindulást, amelynek aktuális mondanivalója az, hogy a gyermekáldás korlátozása nem egyszerűen magánügy, hanem a nemzet életébe hasító súlyos probléma. Patkós az íróasztalfiókban talált gépelt kéziratot – amely már Kodolányi darabja – magához veszi. Ez az egyetlen kész terve az ölébe pottyant Belvárosi Színház programjához.

A tehetős Böbék Samu házában jóformán cselédsorban dolgozik Kántor János, a veje (Páger). Feleségével együtt még egy gyereket szeretnének, de az ormánsági gazdamorál szerint elég egy gyerek, mert így a vagyon az örökösödés után egyben marad. Ezért Böbékné közbenjárására megszüntetik a terhességet. Az asszony kis híján belehal a tiltott műtétbe. Az orvos szerint többé nem lehet gyereke. A helyzet akkor válik igazán tragikussá, amikor kisfiuk, Józsika vízbe fullad. János elhagyja a Böbék családot, és az italhoz menekül. Végül visszatalál feleségéhez, az örökségből kitagadva napszámosként éli az életét, majd a korábbi diagnózist megcáfolva az asszony mégis teherbe esik.

Illés Endre kritikájában Munkácsy-képekhez hasonlította Kodolányi sötét tónusú darabját. „A Földindulás végre dráma vagy gyengébb pontjaiban legalábbis zsánerkép. De mindenképpen szép, nemes írás. A Belvárosi Színház előadása lelkes, keményen összefogott – írja befejezésül. – Különösen a férfiak. Páger Antal, Mihályffy Béla, Boray Lajos – igen jók. Hosszú Zoltán, a rendező egyszerre tudja szolgálni a színpadot és az írót.”

A Földindulás bemutatója 1939. október 20-án volt, és az évad kirobbanó sikere lett. Összesen kétszáznegyvenszer játszották.

A színészkamara felállítása (1938) után a Magyar Színház igazgatóit is elbocsájtották. 1940/41-ben Csathó Kálmán veszi át a vezetést, majd egy év múlva – Új Magyar Színház néven – vitéz Bánky Róbert lesz az igazgató. Még Csathó igazgatása alatt kerül színpadra Fekete István Hajnalodik című drámája Páger főszereplésével. A Bogáncs, a Tüskevár, A koppányi aga testamentuma és sok más későbbi népszerű regény írója 1945 után sokáig nem kapott publikálási lehetőséget, amiért ezt a darabot megírta. A Hajnalodik arról szól, hogy Pop Szabin, a félig magyar, félig román orvos (Páger) két nő szerelme között vívódik. Egyikük a félig szintén román Szilvia, a másik a magyar Berényi Anna. A történet 1918 őszén kezdődik Nagyváradon, majd tíz évvel később folytatódik, és végül 1940 októberében, vagyis az akkori jelenben ér véget. Erdély huszonkét esztendejének történelme zajlik a néző szeme előtt. A darabot 1940. november 10-én mutatták be.

1941. február 15-én az egykori Wertheimer Kabaré helyszínén, az Andrássy út 69-ben lép fel Páger. Az Andrássy úti Színházat akkor éppen Vaszary János igazgatja. Itt Páger Henri Decoin Ne játssz a szerelemmel című féltékenységi drámájában látható. Az első felvonás végén Pierre, a férj akar öngyilkos lenni, a másodikban a feleség. Ez utóbbi azért, mert férje kigyógyult a féltékenységből. Ezért a harmadik felvonásban a férfi megpróbálja elhitetni oldalbordájával, hogy még mindig halálosan féltékeny.

Május 1-jén Claire Trask darabjában, az Egyszer megcsallak című vígjátékban játszik Páger a Magyar Színházban – a darab kissé szelídebben foglalkozik a féltékenység témájával. Ebben szó sincs öngyilkossági kísérletről. November 15-én a Pesti Színházban vendégszerepel Páger Keith Winter Tűzvész című darabjában. Egy rendkívüli képességekkel megáldott virtuózt játszik, akiben a betoppanó nőrokon felébreszti a szenvedélyt. A végén persze minden jóra fordul, ahogy a háború borzalmait feledtetni próbáló bestsellerek többségében illik. Mert a színházakat irányítók többsége úgy gondolja, hogy a nehéz időkben az emberek szórakozni vágynak.

Ezzel azonban Vaszary János nem ért egyet. Korábbi szórakoztató szerelmi vígjátékai után most először jelentkezik súlyos drámával. Az 1943-ban bemutatott Egy nap a világ – Muráti Lili és Páger főszereplésével – lett az általa igazgatott Andrássy úti Színház legtöbbet játszott darabja. A szentimentális dráma első felvonása egy légoltalmi pincében játszódik. Ide jön le szmokingban Tamás (Páger), aki egyenesen a frontról érkezett haza két hét szabadságra. Mária (Muráti) önkéntes ápolónő, akit a férfi vacsorára invitál. Megpróbálja vigasztalni a férfit, akit menyasszonya elhagyott, amíg ő a fronton harcolt. Vacsora után a Moulin Rouge-ba térnek be. A harmadik felvonás hónapokkal később játszódik. Megtudjuk, hogy Mária annak idején együtt töltötte az éjszakát Tamással. A tisztiszolga elhozza Tamás óráját: ez az egyetlen, ami megmaradt a férfiból. Máriát régi udvarlója (Bilicsy Tivadar) operába viszi, majd beülnek a Moulin Rouge-ba, ahol az egyik asztalnál a halottnak hitt Tamás üldögél. Elutasítóan viselkedik az asszonnyal, és kijelenti, hogy Mária nem jelentett számára mást, mint egy egyéjszakás kalandot. A vérig sértett Mária elrohan, majd kisvártatva visszatér a megőrzött karórával. Tamás éppen indulni készül. A ruhatáros (Vaszary Piri) hozza a férfi kabátját és a két mankóját. Mária zokogva borul Tamás nyakába.

1943. november 17-én volt Páger utolsó színházi bemutatója az emigrációja előtt. Kerecsendy Kiss Márton bicskei néptanító, Páger felfedezettje írta, a címe: Az első. A premierre az Új Magyar Színházban került sor.

Szabó Imre, fiatal asztalosmester felesége, Lidi meddő, de nagyon szeretne gyereket. Ezért Piroskát, a szép summáslányt csecsemőjével együtt befogadja a házukba. Nem tudja, hogy a gyerek apja nem más, mint az ő férje. Az asszony orvoshoz fordul, hogy megoperáltassa magát. A vizsgálat kideríti, hogy a műtét végzetes lehet az asszony számára.

A bemutatóról az Egyedül Vagyunk főszerkesztője, az egykori lelkes falukutató, Oláh György egész oldalas vezércikkben számol be. „Abban a nagyon realisztikus hűséggel ábrázolt asztalosműhelyben, ahol a darab első felvonása alatt Páger, a fiatal asztalosmester simít, gyalul, reszel, mér, méricskél, fűrészel, valóban egy új művészeti iskola szegletességeit gyalulják. Nevezzék ezt az irányt új realizmusnak, a félszázad előtti iskolához való visszatérésnek, vagy akárminek, gúnyolódjanak fölötte nyugodtan, az elnyomásból felszabaduló egészséges magyar ösztönök megérzik, ez mégiscsak új világ. […] Ezen a kinyitott műhelyablakon valóban közelebbről néz be a magyar élet ezer élő problémája, mint a legtöbb alkotásban, amit az utolsó évtizedekben igazi, irodalmi mélységek címén a deszkákra hurcoltak. […] Igazuk van a baloldali kritikusoknak. Az első néha olyan, mintha a magyar népdráma most visszafelé, Gárdonyi felé tenne néhány lépést. Egyszerűen és röviden: ez a mi hangunk, a magához tért keresztény magyarság hangja.”

Kerecsendy Kiss Márton darabjából 1944-ben film készült. Ez volt az utolsó magyar film, amelyet a háború befejezése előtt bemutattak.

 

A filmszínészi pálya első szakasza

Págert két évvel azután, hogy felkerült Budapestre, a film is felfedezi. Alig hogy a hangosfilm meghonosodott Magyar-országon, a harmadik játékfilmben megkezdi ismerkedését a nagy találmánnyal. Csókolj meg, édes! címmel 1932-ben Gaál Béla rendezésében három rövidfilm készül. Páger az első epizódban, Harsányi Zsolt Tik-tak című kabarétréfájában játszik, partnerei Somogyi Erzsi, Rózsahegyi Kálmán, Simon Marcsa és Gózon Gyula. Rögtön ezután kerül sor Székely István rendezésében a Piri mindent tud című fergeteges vígjáték forgatására Páger, Dayka Margit és Kabos Gyula főszereplésével. A fogadtatása majdnem olyan elementáris siker, mint az egy évvel korábban készült Hyppolité volt. Még ugyanabban az évben kezdik forgatni Fejős Pál filmjét, az Ítél a Balaton című balladai hangvételű drámai történetet, amely egy Balaton melléki faluban játszódó Rómeó és Júlia variáció Páger főszereplésével.

1934-ben készül el Bús-Fekete László 1921-ben bemutatott színművéből a Búzavirág Székely István rendezésében. Ebben Páger partnere Ágai Irén. A happy endes szerelmi történet egy vidéki kastélyban és Budapesten játszódik. Mellékszereplője Páger Székely István tízedik filmjének, az Emmynek, amely Rákosi Viktor regényének színpadi feldolgozásából készült. A Lengyel József által készített változatot 1932-ben mutatta be a Vígszínház. A történet egy huszárlaktanyában játszódó vígjáték a dzsentrivilág felhőtlen életéről. Ugyancsak másodrendű főszereplője Martonffy Emil Köszönöm, hogy elgázolt című, 1935-ben készült vígjátékának. A Lakner Artúr gyermek-operettjéből készült Édes mostohában már ismét főszereplő. Ugyancsak 1935-ben került filmvászonra Az okos mama című vígjáték, amelyben Törzs Jenő mellett megint másod-főszerepet játszik. A többszörös happy enddel végződő vígjátékban Páger partnere Komár Juliska. Az 1936-os Havi 200 fix Vadnai László egyfelvonásosának filmváltozata Jávor főszereplésével, Páger közreműködésével. Az Évforduló szintén 1936-ban készült. Ezúttal Páger a főszereplő, de Ráday Imre, Rajnay Gábor és Komár Júlia is látható benne.

 

 

Vaszary János vígjátéka a Rád bízom a feleségem, amelyben Páger játszótársai között van Erdélyi Mici, Ajtay Andor, Komár Júlia és Hajmássy Miklós. A színpadi változatot a Magyar Színház mutatta be 1930-ban. A filmet – Vaszary forgatókönyvéből és rendezésében – 1937 elején mutatták be. A Pesti mese Vadnai forgatókönyve, Gaál Béla rendezése. Páger partnerei Turay Ida és Mezei Mária.

A férfi mind őrült Gertler Viktor filmje Török Rezső regényéből, Jávor főszereplésével és Páger közreműködésével. A Hotel Kikelet kabarétréfa-szerű epizódokból összeálló vígjáték. Páger partnere ezúttal Tőkés Anna. Zilahy Lajos Úrilány című vígjátékából forgatták az Egy lány elindul című filmet. Az eredeti darab 1935 novemberében került színre a Belvárosi Színházban, ugyancsak Págerrel a főszerepben. A színpadon Mezei Mária, a filmen Szörényi Éva volt a partnere. Gaál Béla rendezte Vadnai László forgatókönyvéből Az ember néha téved című filmet, amelyet „a legléhább vígjátékként” reklámoztak. A történetben Páger tévedésből utcalánynak gondolja a menyasszonyát, Tőkés Annát, akit végül más vesz feleségül.

A Magdát kicsapják színpadi változata ugyancsak a Belvárosi Színházban került először színre. A tragikomikus ábrázolásra törekvő darab könnyű vígjátékká olvadt a filmvásznon, dupla happy enddel. Páger partnere ezúttal Tolnay Klári. Zsoldos Andor egyfelvonásosából készült a Döntő pillanat, amely tragikomédiába hajló filmdráma lett a színház világáról, hiteles helyzetekkel. Az 1938-ban készült filmben Páger partnerei Tolnay Klári, Ajtay Andor és Kabos Gyula.

Keleti Márton filmje, a Nehéz apának lenni vígjáték egy talált gyerek pótpapájává lett tanár viszontagságairól. Páger partnere Szeleczky Zita, Komár Júlia, Vízváry Mariska és mások. A Török Rezső regényéből készült Péntek Rézi szokványos karrier-vígjáték, a Meseautó utánzata. Az Azúr expressz Szántó Armand és Szécsén Mihály zenés vígjátékának filmváltozata Págerrel, Szeleczky Zitával, Básti Lajossal és Tolnay Klárival. Félreértéseken alapuló komédia egy nászút bonyodalmairól. A Beszállásolás – Págerrel, Szeleczkyvel, Kabossal, Kiss Manyival – szintén vígjáték, de a Felvidék déli részének visszacsatolása némi hazafias felhangot ad a történetnek.

Harsányi Zsolt regényéből és operettjéből készült a Rozmaring, amelyben ugyancsak valóságos sztárparádé segít a nem éppen bonyolult konfliktust kibogozni. A Fehérvári huszárok Erdélyi Mihály operettjének filmváltozata. 1938 végén készült el a Bors István átirata. Hunyady Sándor színművét Nóti Károly formálta át a filmvászonra. Az 1939 elején forgatott Szervusz, Péterben Páger kettős szerepben látható, partnere Simor Erzsi. A miniszter barátja – Bánky Viktor forgatókönyve és rendezése – némileg előképe a majd 1941 őszén elkészülő Dr. Kovács Istvánnak. A miniszter barátja Békeffy István színművéből készült, Páger két partnere Komár Júlia és Erdélyi Mici.

1939-ben készült és 1940-ben került közönség elé a Földindulás filmváltozata Cserépy Arzén rendezésében. A forgatókönyv az író, Kodolányi János és Patkós György munkája. A főszereplők részben a színpadi verzióéval azonosak: Eszenyi Olga, Kiss Ferenc és Görbe János. A nőnek minden sikerül esetében már a cím is sejteti, hogy szatirikus vígjáték. Páger partnerei Tolnay Klári, Szilassy László és Turay Ida. Az Erdélyi kastély 1940-ben készült Hunyady Sándor színművéből, Podmaniczky Félix rendezésében. A forgatókönyv írója Radványi Géza, Páger partnerei Tasnády-Fekete Mária, Timár József és Mezei Mária. „Igényes kiállítású, jól megírt dialógusokat is felmutató szórakoztató film” – írja róla Nemeskürty István.

Az 1940 nyarán készült Igen vagy nem három főszereplője Muráti Lili, Jávor Pál és Páger. A Hazajáró lélek Zilahy Lajos első filmrendezése, saját nagysikerű drámájának filmváltozata. A halott főhőst az 1923-as Nemzeti színházi ősbemutatón Pethes Imre, majd az 1938-as felújításon Timár József játszotta. A filmen Páger partnerei Karády Katalin, Somlay, Csortos és Kiss Manyi.

A Zárt tárgyalás Radványi Géza első magyarországi filmrendezése. Páger mellett Tasnády-Fekete Mária, Somlay és Timár játszik benne. A Beáta és az ördög György István rendezése Horváth Árpáddal írt forgatókönyvéből. Az apácáról szóló érzelmes történetben Páger mellett Szörényi Éva és Gábor Miklós látható. A Végre! már 1941-ben készült Vaszary János forgatókönyvéből, Farkas Zoltán rendezésében, Murátival, Págerrel és Somlayval. A Bors István témájához meglehetősen hasonlító András Bánky Viktor nyolcadik filmje, a főszereplők: Páger, Bordy Bella, Csortos és Timár József. A Szűts Mara házassága Zsigray Julianna azonos című regényéből készült Págerrel, Perényi Lászlóval, Simor Erzsivel és Szörényi Évával. A történetben két falusi földbirtokoslány férjhezmeneteléről van szó. Az Egy éjszaka Erdélyben Asztalos Miklós Alterego című színművéből készült Bán Frigyes rendezésében, és II. József erdélyi kalandjáról szól. Páger partnerei Nagy István, Szeleczky Zita és Lázár Mária.

A Háry János Págerrel és Dayka Margittal Kodály daljátékának első filmváltozata Bán Frigyes rendezésében. A Miért? Daróczy József első filmje Vaszary János forgatókönyvéből Págerrel, Muráti Lilivel és Hajmássy Miklóssal. A Doktor Kovács István Hunyady Sándor A hozomány című novellájából készült Fekete István és Páger forgatókönyvéből. Páger egy népből jött professzort játszik, aki parasztlányt vesz feleségül. A szűz és a gödölye Zilahy azonos című színművének feldolgozása saját, második rendezésében Csortossal, Págerrel, Bajor Gizivel és Karády Katalinnal. A történet egy nagypolgári család felbomlásának drámája. A Régi keringő jól bevált filmötletek felmelegítése Páger, Szörényi Éva és Szilassy László közreműködésével.

Az 1942-ben készült Szép csillag Móricz Zsigmond Betyár című regényének feldolgozása. Páger partnere ezúttal Fényes Alíz. A Házasság Vaszary János forgatókönyve és rendezése saját színművéből – Págerrel, Murátival és Perényi Lászlóval. „A magyar úri világot kritikusan ábrázoló, egyenetlen, bár igényes szándékú mozgókép; az egykorú kritika szerint a filmben sok olyasmi történik, amit magyar úriemberek sohasem tesznek” – írja róla Nemeskürty István. A Fráter Lóránd – Kalmár László rendezése – egy korábbi sikeres Jávor-film, a Dankó Pista gyenge utánzata Págerrel, Tőkés Annával és Ajtay Andorral.

Ha megpróbálunk magyarázatot találni Páger sorsának későbbi alakulására, abban feltétlenül fontos szerepet kell tulajdonítanunk az Őrségváltás című filmnek. Ez az a pont, amely már túl-ment minden megmagyarázható, vagy megbocsátható cselekedeten. Témája: egy magyar nagyvállalattól elkergetik a zsidókat, és helyükre talpig becsületes, igaz magyar embereket ültetnek. Erre utal a cím. További kommentár helyett elég idézni egy korabeli cikket: „A zsidóság bitorolta helyeket azok foglalják el, akiknek ebben az országban minden tekintetben az élen kell lenni: a magyarok… Mi tölti ki a filmet? A magyar türelme, jószívűsége… a zsidókérdésben Gömbös Gyula szólal meg a filmen. Szavaiban a magyar kezdeményező erő a keresztény magyarokhoz szól…”

Ha hinni lehet a szóbeszédnek, eredetileg nem is Págernek szánták a főszerepet. Először Timár Józsefet, majd Ajtay Andort kérték fel rá. Tímár állítólag leköpte a kézhez kapott forgatókönyvet. Ajtay kifinomultabb modorú ember volt, kevésbé nyersen reagált. Ő csupán összetépte. Ekkor került sor Páger megkeresésére, aki egyetlen szó nélkül elvállalta. Talán nem vette észre, hogy ez már a nemzetiszocializmus nyílt hirdetése? Ki tudja.

Pedig ezután az egyik legnagyobb siker következik Páger karrierjében: Daróczy József filmje, a Férfihűség. Egyfajta realista hitelesség látszata szinte tényleg hitelesítette a naiv mesét a néző szemében. Páger, Bulla Elma (a feleség) és Tolnay Klári (orvosnő, a főhős szerelme) kiváló alakítása tovább fokozta a közönség önmagára ismerését. A film a bemutató idején hónapokig társasági téma volt, illett tudni és beszélni róla, véleményt formálni a drámai konfliktus ügyében. És hasonlóan kiemelkedik az átlagból Cserépy László hatodik filmje, A harmincadik című, Kerecsendi Kiss Márton és Apáthi Imre forgatókönyvének nagysikerű megvalósítása.

A Szerető fia, Péter – Bánky Viktor 1942-ben készült mozija – Szabó Samu Aratás előtt című színművének feldolgozása, a Bors István-téma újabb felmelegítése. Erőteljes társadalombírálata miatt néhány hónapos forgalmazás után lekerült a műsorról. Az Aranypáváról (1943) az Actio Catholica ezt írta: „Bűnös szenvedélyek drámai rajza erkölcsileg is kielégítő megtisztulással”. A Fekete István forgatókönyvéből készült film főszereplője Somlay Artúr, Sulyok Mária és Páger. A Kettesben egy természetbe menekülő evezős (Páger) szerelmi története. Partnerei: Simor Erzsi és Hajmássy Miklós.

Az 1943 őszén készült Egy nap a világ Vaszary János színművének feldolgozása a szerző rendezésében. A szereplők azonosak a színházi bemutató résztvevőivel.

A filmtörténet és Páger utolsó háború alatt készült filmjét, Az elsőt ugyanazok hozták létre, akik egy évvel korábban A harmincadikat: Kerecsendi Kiss Márton, Apáthi Imre és Cserépy László. Páger partnere ezúttal Szeleczky Zita. A filmet 1944 őszén mutatták be. A tragikus események szinte elsöpörték. „A két főszereplő hitelesen és a magyar filmekben addig szinte sohasem ábrázolt módon állítja elénk azt a földhözragadt, szegény, kiutat nem lelő paraszti világot, melytől az Emberek a havason nemes pátosza is idegen” – állapítja meg Nemeskürty István. Ez volt az utolsó bemutatott magyar film 1945 előtt.

Ezzel jó időre le is zárul Páger hazai pályafutása. 1944 végén családjával együtt jobbnak látja elhagyni Magyarországot.

(Folytatjuk)

 

BALOGH GÉZA

 

Jegyzetek

_{1 Réti L. Pál (1862‒1942) ügynöksége 1882 óta működött állami támogatással. Feladata szerződésközvetítés, tehetségkutatás, vendégjátékok, turnék szervezése volt.}

_{2 Wertheimer Elemér (1889‒1967) színigazgató, színházi vállalkozó. 1923-ban megvásárolta az Andrássy út 69. szám alatt a jelenlegi Budapest Bábszínház helyén működő helyiségeket, és 1937-ig kabaréként működtette. Ezután a Nemzeti Színház Kamaraszínháza lett.}

_{3 Korábban a Nagymező utcai Művész Színház gazdasági vezetője.}

_{4 Bárdos Artúr: Játék a függöny mögött, Budapest, 1942. 141. o.}

_{5 László Aladár (1896‒1958) író, újságíró. Novellákkal, regényekkel kezdte pályáját, de igazi sikereit bohózataival aratta. 1938-tól az Egyesült Államokban dolgozott színpadi szerzőként és forgatókönyvíróként.}

_{6 Kiszely Gyula (1900‒1973) zeneszerző, rendező.}

_{7 Halász Gyula (1871‒1969) újságíró, szerkesztő, Brassai (Halász) Gyula (1899‒1984) festő- és fotóművész édesapja.}

_{8 Székely Mózes (1805‒1862) erdélyi filozófus, író, unitárius püspökhelyettes, Hegel tanainak követője.}

_{9 I. m. 141. o.}

_{10 Bródy István (1882‒1941) színpadi szerző, fordító, rendező. Számos operett és zenés vígjáték szövegírója. A Révay utcai Pesti Színház megteremtője, igazgatója.}

_{11 Fodor László (1896‒1978) író. Sikereit bravúros színpadtechnikára épülő vígjátékaival aratta. 1932-ben az Egyesült Államokba költözött.}

_{12 Lakatos László (1881‒1944) író, újságíró. 1939-ben emigrált. Franciás hangulatú színdarabjait magyar és külföldi színházak rendszeresen játszották.}

_{13 Játék a függöny mögött, 151.o.}

_{14 Ralph Benatzky (1884-1951) morvaországi születésű osztrák zeneszerző, számos operett, zenés játék és filmzene komponistája.}

_{15 I.m. 163.o.}

_{16 Hevesi Sándor: Shaw, a megfordított Shakespeare. Színházi Élet, 1936. 7.sz.}

_{17 G.S.: Szent Johanna. Shaw G.B. színműve a Belvárosi Színházban. Magyarság, 1936. február 9.}

_{18 Bernard Shaw: Szent Johanna. Rendezői példány. Idézi Gajdó Tamás: Az új színpad művésze. Bárdos Artúr pályaképe. Veszprém, 2002., 185-186. o.}

_{19 Francis Marion Crawford (1854‒1909) amerikai író, több mint negyven szórakoztató, romantikus regény szerzője.}

_{20 Komár Júlia (1912‒1976) számos vidéki és fővárosi színház tagja. 1944 végén férjével és két lányukkal külföldre távozott, 1949-től 1954-ig az Argentínai Magyar Színház tagja. Páger hazatérése után elváltak.}

_{21 Bókay János (1892‒1961) író, költő. A harmincas és a negyvenes években számos sikeres színművét játszották.}

_{22 Kollár Béla (1902‒1990) író, újságíró. A harmincas évek közepén Argentínába emigrált.}

_{23 Bárdos Artúr: Játék a függöny mögött, 189. o.}

_{24 Laurence Housman (1865‒1959) angol drámaíró. Számos színműve mellett monográfiákat, meséket, politikai eszmefuttatásokat is írt.}

_{25 Paul Armont (1874‒1943) oroszországi születésű, olasz származású francia író. Számos sikeres bulvár komédiáját társszerzőkkel - többek közt Leopold Marchand-nal - írta.}

_{26 Edouard Bourdet (1887‒1945) francia színműíró, 1936-tól 1940-ig a Comédie Française igazgatója. A harmincas években számos darabját játszották hazánkban.}

_{27 Fric-frac, 1936}

_{28 Patkós György (1906‒?) színházi titkár, játékmester. 1944-ben megírta a Negyedíziglen című propagandafilm forgatókönyvét.}

_{29 Illés Endre: Földindulás – Kodolányi János drámája a Belvárosi Színházban, in: Krétarajzok, Budapest 1970. 451. o.}

_{30 Vitéz Bánky Róbert (1894‒1979) színész, színházigazgató. 1941-től 1944-ig az Új Magyar Színház élén állt, 1952-től több vidéki színház tagja volt. Az egyik legjobb vidéki igazgatóként tartották számon. Fiai, unokái valamennyien a színészi pályát választották.}

_{31 Henri Decoin (1890‒1969) francia filmrendező, forgatókönyvíró, vígjátékszerző}

_{32 Kerecsendy Kiss Márton (1917‒1990)}

_{33 Oláh György (1902‒1981): Az első. Az új Páger-bemutató. Egyedül Vagyunk, 1943. november 22.}

_{34 Fejős Pál (1898‒1963) már a húszas években jelentős filmeket készített. A szakirodalom a hangos korszak első éveinek jelentős alkotójaként tartja számon. A harmincas évek végén felhagyott a filmezéssel, régészettel foglalkozott. Számos tudományos munkát publikált.}

_{35 Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő, Budapest, Magvető Kiadó, 1983. 711. o.}

_{36 Bordy Bella (1909‒1978) táncosnő, balettpedagógus, 1932-től az Operaház magántáncosa. Korának népszerű karaktertáncosa, több filmszerepben és színdarabban is sikeresen szerepelt.}

_{37 Nemeskürty: i. m. 727. o.}

_{38 Magyar Film, 1942. augusztus 8.}

_{39 Nemeskürty: i. m. 606. o.}

Deres ‒ Vidovszky: Hannibál tanár úr – Átrium Kultúrbrigád

 

„Szembeszállni a világtörténelemmel, nem a kisbetűssel, hanem a nagybetűssel, amit a kultuszminiszter engedélyezett a középiskolák negyedik osztálya számára: van ez olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpeseken.” A Hannibál feltámasztása című kisregény főhőse pontosan határozza meg saját helyét a mű cselekményében. Móra Ferenc a huszadik századi magyar irodalom jelentékeny szatirikusa, akihez a kortársai közül a szintén méltatlanul elfelejtett Remenyik Zsigmond mérhető.

A Hannibál feltámasztására az a jellemző, ami általában a múlt századi szatirikus regényirodalomra is. Speciális próza ez abból a szempontból, hogy nem a lendületes cselekmény, vagy az alakok a hangsúlyosak. Inkább bizonyos jelenségek válnak azzá, amelyek a gúnyosan intellektuális humor szűrőjén keresztül felnagyítódnak. A szereplők úgy kezelik az így keletkezett helyzeteket, mintha azok hétköznapiak lennének.

Az első világháború után az orosz hadifogságból félkarral hazatérő, latin nyelvből idéző klasszika-filológust meggyanúsítja a határőr azzal, hogy zsidóul beszél. A kisregény felejthetetlen jelenetében Mr. Nemtomki, az elhivatott minisztériumi tisztviselő kioktatja a főhőst. Az előbbi szerint azért nem üti meg a színvonalat a Hannibál hadvezér halálát új megvilágításba helyező tanulmány, mert a szerző nem helyezte az ókort a kikezdhetetlen és megkérdőjelezhetetlen magyar nemzeti alapokra.

Fábri Zoltán, Gyenes István és Szász Péter a Móra-kisregénytől jócskán eltérő Hannibál tanár úr című forgatókönyvében nem sok maradt a szatíra gúnyos humorából, inkább jellemző a rémálom dramaturgiája. Erre a két előzményre támaszkodik a Deres Péter és Vidovszky György által közösen jegyzett Hannibál tanár úr című előadás szövegkönyve az Átriumban.

 

 

Mucsi Zoltán és Dóra Béla (fotó: Lakatos Péter)

Vidovszky György rendezésének komoly meglepetéseként olykor humoros a Hannibál tanár úr. Frappáns kabinetalakításokat is látunk, hiszen pontosan árnyalja az előadás az ijesztően konzervatív tanári kar tagjait. Itt van például Vidrozsil, a testnevelés tanára. Makranczi Zalán buta embert játszik, akinek mániája a patetikus katonásdi. Makranczi gondosan vigyáz arra, hogy a tornatanár lelepleződjék. Bármennyire szertartásosan katonásak a mozdulatai, az ügyetlen gesztusok arról árulkodnak, hogy Vidrozsil csak próbálkozik militánsnak lenni.

Mucsi Zoltán a főszerepben, Nyúl Bélaként a kisember, akinek élete a fényből tart a sötétségbe, miközben az úgynevezett nemzetileg elkötelezett, fajvédő környezete fölé magasodik. Mucsi görnyedt alakja mélyre vésődik a nézői emlékezetbe. Aszimmetrikussá lesznek a vállak, a jobb magasabbra kerül a balnál, ha az igaztalan támadások miatt védekezésre kényszerül a középiskolai tanár. Ültében oly szorosan és görcsösen zárja a lábait, akár a szigorú tanára elvárásainak mindenáron megfelelni akaró diák, vagy még inkább tűnik a lombtalan fa ágán gubbasztó madárnak. Nincs az az öltöny, amely jól mutatna a deformált testen. Egy alkalommal erősebben csapják hátba, mire ő majdnem összeesik. A törékeny test mégis erős lelket takar. Ez utóbbi Mucsi alakításának a lényege. Amikor valamikori diákja, a politikus Muray (Dóra Béla) kihúzza a leitatott tanár alól a széket, Nyúl Béla fenékre esik ugyan, de nem kerül a padlóra, mert gerince hajlíthatatlan: a fekete keretes szemüveg mögül riadtan tekint a világba.

 

Mucsi Zoltán és Moldvai Kiss Andrea (fotó: Lakatos Péter)

Lola csak az első, felületes pillantásra a végzet asszonya a Hannibál tanár úrban, hiszen Parti Nóra valójában az őszinte szeretetre vágyó embert játssza. Lola a szeretőitől sohasem a kielégülést várja, hanem azt, hogy emberszámba vegyék végre. Így az idő múlásával mind határozottabb kontúrt kap Parti játékában a férje, Manzák vendéglős (Baksa Imre) által terrorizált szépasszony alakja. Az örök várakozó Lola nemegyszer a színpad jobb oldalán ül. Eljön azonban a pillanat, amikor nem vár tovább. Végső kétségbeesésében saját torkára szorított késsel hosszan hátrál a színpadon, hogy aztán végleg eltűnjék a szemünk elől.

A szereplők között az utolsó helyen szerepel a színlapon, mégis megjelenéseikor kivétel nélkül a középpontba kerül a Grisnik Petra alakította Mici, az élőzenével kísért (zongora: Szép András, dob: Nagy Zsolt / Czibor Attila, nagybőgő: Pál Gábor) dizőz és mesélő. Sőt, ha a helyzet úgy hozza, a narrátor belép a cselekménybe. A címszereplő mindjobban radikalizálódó fia, Iván (Katona Péter Dániel) az izraelita fűszeres, Vogelmeyer (Katona László) boltjának kirakatát készül betörni. Az erre hivatott kő azonban az átváltozóművész Mici kezében landol, aki hasonló, ha nem is annyira nyomatékosan fájdalmas utat jár be, mint Nyúl Béla. Grisnik Petra kellemes alt énekhangja kiegészíti, máskor ellenpontozza a történetet. A Bati Nikoletta jelmeztervező „dögös” ruháiba öltöztetett nő kezdetben a kihívóan csinos, hosszú combú szépség illúzióját adja.

Az első jelenetében Grisnik a középiskola szimbóluma, az érinthetetlen Páva. A későbbiekben valami mindig ront az összhatáson. Golyóálló mellény kerül a felsőtestére, máskor katonai sapkát hord. Az érinthetetlenségtől az aggasztó elhasználtság felé vezet az útja. A gőzfürdőben már gondolkodás nélkül kínálja testét Nyúl Bélának. A zárlatban egykedvűvé és szótlanná dermedt asszony, aki a fajvédő társaság asztalánál, a mentés és darutollas kalapos urak között ül. Az ajkán csúnyán szétkent rúzs jelzi, hogy a konzervatív, patriarchális családban az anyának és a feleségnek nem mindig irigylésre méltó a helyzete.

Az Átrium és a Kultúrbrigád „tanulmány két részben” alcímmel ellátott, közös produkciója keserűen szól korunkról és korunkhoz. Kellemetlen, mégis szórakoztató önvizsgálatot látunk arról, hogy milyen ma magyarnak lenni. A mindennapokban tapasztaltak alapján nehéz lenne vitatkozni az előadással.

Szekeres Szabolcs